Mire szavazott Amerika?

Amerika szinte megállás nélkül szavaz. A négyévenkénti elnökválasztások félidejében országos voksolás zajlik a politikai rendszer minden porcikájában. Szövetségi szinten újraválasztják a Kongresszus összes képviselőházi tagját és a szenátus harmadát. Az államokban a kormányzók kétharmadáról és hatezer parlamenti képviselőről voksolnak. Megyei szinten pedig országszerte több tízezer mandátum sorsáról döntenek, a megyék vezetőitől kezdve a rendőrkapitányokig. Össznépi szavazás, ráadásul munkanapon. 
Az elnökválasztásokhoz képest a félidős referendumokra lanyhább választói részvétel jellemző: négy évvel ezelőtt a választók csupán 37 százaléka járult az urnákhoz. Az a tény, hogy november 6-án – egy félévszázada zajló csökkenési irányzatot megtörve – rekord szintű (49 százalék) volt a választói részvétel, jelezte, hogy ez volt az utóbbi idők legfontosabb, legnagyobb politikai tétű időközi voksolása.
Miért volt ilyen magas a politikai tét és választói motiváltság? Elsősorban Donald Trump és az általa vezetett Republikánus Párt nyomasztó dominanciája vezetett ide a politikai rendszer minden szintjén. Kis sarkítással már-már egypártrendszerre emlékeztető politikai felállásról lehetett beszélni Trump elnökségének kezdete óta. A fő trófeának tekintett Fehér Ház mellett republikánus többség volt a Kongresszus mindkét házában. Komoly konzervatív fölény alakult ki a szövetségi államokban (kormányzók, parlamentek) is. Mindezt megkoronázta Brett Kavanaugh közelmúltbeli főbírói kinevezése, amellyel a Legfelsőbb Bíróságon (az alkotmánybíróságon) is a republikánusok javára billent a mérleg nyelve. Az amerikai történelemben rendkívül ritkán összpontosult ekkora intézményes hatalom egy párt kezében. 
A republikánusok politikai monopóliuma és Donald Trump excentrikus, tekintélyelvű vezetői stílusa, valamint a liberális médiával szembeni fellépése („nép ellenségei”) miatt a Demokrata Párt vezetői „lopakodó diktatúrát” emlegettek. A negatív választói érzelmekre, faji előítéletekre, az etnonacionalizmusra építő, mi több, az azokat felkorbácsoló trumpizmus súlyos társadalmi veszélyeire figyelmeztettek. Barack Obama ex-elnök „politikai sötétségről” beszélt. A liberális New York Times úgy tálalta a választást, mint „az utolsó esély az autokráciába való süllyedés elkerülésére”. 
Ezért az ellenzéki oldal számára a választás stratégiai tétje az intézményes fékek és ellensúlyok megerősítése volt a demokrata többség megszerzésével legalább a Kongresszus egyik házában. Azzal a céllal, hogy a következő két évben féken tartható legyen Trump elnök és a mögötte felzárkózó republikánus pártelit. Kihasználva az elnök közvéleménybeli népszerűtlenségét a demokraták azt akarták, hogy november 6-a Trumpról szóló referendum legyen, jóllehet az elnök nem szerepelt a szavazólapokon. Hillary Clinton 2016-ban elkövetett hibájából tanulva a demokrata vezérkar tisztában volt azzal, hogy kizárólag Trump-ellenes platformon még részleges győzelmet sem lehet aratni. Az amerikai választók azokat a jelölteket kedvelik, akik nem csupán valaki ellen vannak, hanem ki is állnak valamiért. Így lett a sok sebből vérző, az egyszerű polgárokat legjobban érdeklő egészségügy – mindenkire kiterjedő egészségbiztosítás, alacsonyabb gyógyszerárak – a demokraták központi kampánytémája. 
Nem meglepő módon a Republikánus Párt választási stratégiája Trump elnökre épült, amelynek ő a megkérdőjelezhetetlen vezetője, s amelyet az elmúlt években a saját képére formált. Trump hencegve mondta: „Nem vagyok rajta a szavazólapokon, de mégis ott vagyok, s ez így van jól”. Az elnök már hónapok óta megfeszített kampányüzemmódban működött, minden karizmáját bedobta a 2016-os nyertes koalíciójának, a hatvan milliós, hűséges törzstáborának a mozgósítására. Alapvetően Trump tematizálta a választási közbeszédet. Kétéves elnöksége üzleti sikereinek – bikaerős gazdaság, 3,7 százalékos munkanélküliség, mély adóvágás – reklámozása mellett Trump drámaian felturbózta a táborának legfontosabb etnonacionalista témákat, különösen az illegális bevándorlás korlátozását. 
Kívülről jött választási „ajándékként“ hullott az ölébe az USA felé haladó közép-amerikai migráns karaván, amelynek feltartóztatására katonai csapatokat vezényelt a mexikói határra. Trump ismeri híveit, hiszen ő kovácsolta őket győztes koalícióba, s jól tudja, hogy számukra a választói félelem és ijedtség erősebb mozgósító erő a gazdasági vívmányokra való hivatkozásnál. Úton-útfélen ijesztgetett az impeachment (az elnök hivatali elmozdítását célzó alkotmányjogi vád), a „baloldali erőszak és csőcselék” és a nyitott határok rémével, valamint a trumpi gazdasági sikerek elvesztésének lehetőségével. 
November 6-án nem váltak valóra a „kék hullámhoz” fűzött demokrata remények. A négy sínpáron – képviselőház, szenátus, állami szintű kormányzók és parlamentek – guruló választási küzdelemben a republikánusok nyerték az utóbbi hármat, ráadásul úgy, hogy a szenátusban még növelték is fölényüket. A demokrata többség megkaparintása a képviselőházban azonban jelentős, bár korántsem váratlan vereség a Republikánus Párt számára. A történelmi papírforma érvényesült: a félidős választásokon a Fehér Ház gazdájának pártja majdnem mindig teret veszít a Kongresszusban. Ez az amerikai választók kifürkészhetetlen politikai bölcsessége: a végrehajtó hatalom ellensúlyozása a törvényhozói hatalommal. 
A Kongresszus megosztottsága Amerika megosztottságát tükrözi. A félidős választás a trumpizmus első komoly választási próbája volt, amelyen keresztül a választók felemás üzenetet küldtek: kedvelik a pörgős gazdaságot, de elutasítják a megosztás, a faji előítéletesség, az etnonacionalizmus felé hajló politikát. 
A republikánus politikai monopólium részleges megszűnését ünneplik ma az amerikai demokráciát a trumpizmus „lopakodó diktatúrájától” féltő ellenzéki erők. Sok függ azonban attól, hogy a demokraták mit kezdenek újdonsült képviselőházi hatalmukkal, mutatnak-e kompromisszumkészséget. Elvileg lehetőség teremtődött kétpárti együttműködéssel megoldani az amerikai emberek számára fontos problémákat, mint például a roskadozó infrastruktúra újjáépítését, az egészségbiztosítási és bevándorlási reformot. 
Negyed évszázada Washingtonból követve az eseményeket komoly esélyt adok azonban a kongresszusi obstrukcióra épülő politikai forgatókönyvnek. Nem kizárt például az elnök elleni impeachment kezdeményezése – amelyhez egyszerű többség szükséges a képviselőházban –, annak ellenére, hogy a kizárható az elnök leváltásához szükséges kétharmados szenátusi szavazat. (A demokrata szavazók háromnegyede támogatja az impeachment megindítását.) Az esetleges impeachment háború nem csupán a kétpárti szakadék további mélyülését okozná, de Washington teljes politikai bénultságához is vezetne. 
Különösen azután, hogy a demokrata vezetésű képviselőházi bizottságok – felügyeleti joguk törvényes gyakorlásával – a kongresszusi vizsgálatok cunamiját zúdíthatják az elnökre és családjára, valamint a kormányzati apparátus több tagjára. Minden korábbinál jobban fennáll tehát a kétpárti patt, a politikai cselekvőképtelenség kockázata Washingtonban a trumpi elnökség hátralévő két évében. A demokratáknak azonban vigyázniuk kell, hogy ne nagyon túllőjenek a célon, ne tűnjenek úgy a közvéleményben, mint akik kizárólag a sokak által gyűlölt elnök zaklatásában és politikai ellehetetlenítésében utaznak. 
A félidős "referendum" megadta az alaphangot a 2020-as elnökválasztáshoz: komoly hatása lesz nemcsak a Fehér Ház törvényhozási kezdeményezéseire (a demokrata vezetésű képviselőház minden törvényjavaslatot megvétózhat), hanem a következő elnökválasztásra is. A „kék hullám” elmaradásával szinte biztosra vehető, hogy Trump lesz a republikánusok elnökjelöltje 2020-ban, annál is inkább, mivel az elnöknek nincs hiteles kihívója a pártján belül. A demokrata „választási lelkesedés” látványos megerősödése (elsősorban a fiatal korosztályoknak és a kisebbségeknek köszönhetően) azonban félreérthetetlenül jelezte, hogy csupán a Trump-koalícióra – fehér munkásosztály, vidék és konzervatív evangéliumi jobboldal – alapozva Donald Trumpnak csekély esélye van az újraválasztásra. Ha koalícióját nem képes jelentősen kiszélesíteni – a „függetlenek”, a legnagyobb szavazó blokk bevonásával – Trump egyciklusú elnök marad. Sokan vannak, akik nem sajnálnák ezt.
Kihasználva az elnök közvéleménybeli népszerűtlenségét a demokraták azt akarták, hogy november 6-a Trumpról szóló referendum legyen, jóllehet az elnök nem szerepelt a szavazólapokon
2018.11.09 08:54
Frissítve: 2018.11.09 09:04

Asztaltársak

Ül a vendég az ünnepi asztal díszhelyén a frissen odatojt, gőzölgő kupac mellett, és azt bizonygatja a frakkban-csokornyakkendőben ebédre gyülekező, döbbent rokonságnak: „hajlandó vagyok kompromisszumokra”.
Normális (párt)családokban ilyenkor nem kompromisszum van, hanem kipenderítés az ajtón, de a néppárt most inkább olyan kartellnek mutatta magát, ahol a BMW adókedvezménye sokkal többet nyom a latban bárminél, ami 2010 óta a magyar sajtóval, az alkotmánnyal, az alkotmánybírósággal, a bíróságokkal, a választási törvénnyel, a civilekkel, a felsőoktatással, a tudománnyal, stb. történt. Ebből a szempontból a kompromisszum szó emlegetésénél csak a tagrevízióra fölkért „bölcsek tanácsának” missziója nevetségesebb. Mégis, mit akarnak itt tényfeltárni? Mi olyat tudhatna meg három kiérdemesült politikus a magyar jogállamról pár hónap alatt, amit nem tudnak már most is az EPP-ben?
A történet, mielőtt elfelejtenénk, nem a Juncker-plakáttal indult. Az EU a miénkhez hasonló, de az Unión kívüli rablóállamokkal úgy szokott üzletelni, hogy az uralkodó család üzleti köreit nem zavarja. Orbán Viktor joggal hihette, hogy ő is kivívta magának ezt a státuszt, ám a (Jean-Claude Juncker) vezette Bizottság a kezére csapott a Tiborcz-Elios biznisz kapcsán. És hiába ajánlott a kormány példátlanul magas, 25 százalékos visszafizetést, a Bizottság 100 százalékot követelt, korruptnak minősítve az Orbán-vő lámpaüzletét. A töréspont tehát az Elios-ügy volt, a plakátkampány már csak a válasz, azóta pedig a túl nagyra dagadt családi botrány kampányszempontú, időleges elsikálása zajlik, mindannyiunk sérelmére.
A helyzet nyomasztóan emlékeztet egy 80 évvel ezelőtti márciusra: a nyugat urai akkor is azt gondolták, hogy elvtelen engedményekkel jobb belátásra tudják téríteni az Európa szétverésén munkálkodó aktuális bajkeverőt, és azokat, akik az elmúlt években-hónapokban-napokban Magyarország diktatúrába csúszásához asszisztáltak, a lényegi különbségek ellenére is nehéz lenne morálisan sokkal magasabbra pozicionálni azoknál, akik anno Ausztriával, majd Csehországgal tették ugyanezt.
Az Európai Néppárt és a Fidesz innentől más-más kapura játszik. Előbbi a minél jobb választási eredményben érdekelt, utóbbi viszont abban, hogy az EPP leszerepeljen, és rászoruljon a Fideszre a választás után. A kenyértörést csupán elnapolták, tudva, hogy sem Orbán Viktor, sem a pártja nem fog megjavulni – ellenkezőleg: ezentúl az EPP, illetve az egész Európa-projekt megcsáklyázása lesz az orbáni politika nyilvánvaló célja. 
Hogy a Fidesz oda kerüljön végre, ahová való, vagyis az oroszbérenc posztfasisztákhoz, az európai jobb- és baloldalnak is hoznia kell a számokat. De ahhoz, hogy az Orbán-párt biztosan ottragadjon az Unió politikai trágyadombján, itthon szavazatokat és mandátumokat kell veszítenie májusban. A magyar szavazókon is múlik, hogy Weberék végre tudomásul vegyék: nem az az igazi szégyen, ha erőt vesznek magukon, és ajtót mutatnak az abroszra rondító asztaltársnak, hanem az, hogy hiába érezték mindnyájan a szagot, eddig mégis megtűrték.
2019.03.21 12:03
Frissítve: 2019.03.21 12:06

Ördögi kör

Különösen pikáns ügyben kellett tegnap döntenie a bíróságnak. Perbe fogta ugyanis Handó Tündét egy fővárosi bíró: miután két alkalommal is hiába pályázott 2017-ben a Fővárosi Ítélőtábla egy-egy bírói posztjára, s végzett kétszer is az első helyen, a pályázatokat az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnöke eredménytelenné nyilvánította. Vasvári Csaba nem hagyta annyiban a dolgot, pert indított az OBH és a tábla elnöke ellen, s nyert is. Az első fokú munkaügyi bíróság úgy látta, Handó egyértelműen visszaélt jogával.
Ezt az ítéletet tegnap másodfokon hatályon kívül helyezte a Győri Törvényszék, és megszüntette a pert. A bíró nem is vizsgálta, jogellenes volt-e az OBH-elnök pályázati gyakorlata, ellenben kimondta, az OBH-elnök nem perelhető, és nincs is lehetősége bírói jogsegélyre ebben az ügyben Vasvárinak, aki az ellentétes döntések miatt a Kúriához fordul.
Nem egy szokványos történet: bíró vitázik bírókkal bíróságok előtt. Ami akár arra is utalhat(na), hogy a magyar jogállammal (a jog hazai uralmával) semmi baj, lám, még a bírósági vezetők is perelhetőek, s olykor veszítenek is. Persze, mint a jelen ügyben másodfokon, inkább nyernek. A per a nyilvánosság előtt zajlott, ami ugyancsak örömteli, nem úgy, mint az, hogy a bíróságok homlokegyenest ellenkező döntést hoztak.
Ám ha közelebbről megnézzük a szereplőket, más következtetésre is juthatunk. A bírói igazgatási rendszer nagy hatalmú vezetője (Handó) - az elmúlt években megszokott módon - eredménytelenné nyilvánít egy pályázatot, valódi indoklás nélkül. A pályázó, egyedüliként több tucat hasonlóan elhajtott bíró közül, pert indít, majd ettől nem függetlenül az OBH elnökét ellenőrző Országos Bírói Tanács (OBT) tagjává választják. Az új összetételű OBT tavalyi megalakulása óta csatázik az OBH-elnökkel, aki törvénytelennek tartja a tanács működését, mert több tagja is lemondott. Nyilvánvaló okból: tartottak Handótól, hiszen kinevezésük, karrierjük tőle függ. 
És akkor vissza a mostani ügyre: a Vasvári perében döntő bíróságok vezetőit is Handó nevezi ki. Amivel a kör bezárult.
2019.03.21 09:26
Frissítve: 2019.03.21 09:31