Mire szavazott Amerika?

Amerika szinte megállás nélkül szavaz. A négyévenkénti elnökválasztások félidejében országos voksolás zajlik a politikai rendszer minden porcikájában. Szövetségi szinten újraválasztják a Kongresszus összes képviselőházi tagját és a szenátus harmadát. Az államokban a kormányzók kétharmadáról és hatezer parlamenti képviselőről voksolnak. Megyei szinten pedig országszerte több tízezer mandátum sorsáról döntenek, a megyék vezetőitől kezdve a rendőrkapitányokig. Össznépi szavazás, ráadásul munkanapon. 
Az elnökválasztásokhoz képest a félidős referendumokra lanyhább választói részvétel jellemző: négy évvel ezelőtt a választók csupán 37 százaléka járult az urnákhoz. Az a tény, hogy november 6-án – egy félévszázada zajló csökkenési irányzatot megtörve – rekord szintű (49 százalék) volt a választói részvétel, jelezte, hogy ez volt az utóbbi idők legfontosabb, legnagyobb politikai tétű időközi voksolása.
Miért volt ilyen magas a politikai tét és választói motiváltság? Elsősorban Donald Trump és az általa vezetett Republikánus Párt nyomasztó dominanciája vezetett ide a politikai rendszer minden szintjén. Kis sarkítással már-már egypártrendszerre emlékeztető politikai felállásról lehetett beszélni Trump elnökségének kezdete óta. A fő trófeának tekintett Fehér Ház mellett republikánus többség volt a Kongresszus mindkét házában. Komoly konzervatív fölény alakult ki a szövetségi államokban (kormányzók, parlamentek) is. Mindezt megkoronázta Brett Kavanaugh közelmúltbeli főbírói kinevezése, amellyel a Legfelsőbb Bíróságon (az alkotmánybíróságon) is a republikánusok javára billent a mérleg nyelve. Az amerikai történelemben rendkívül ritkán összpontosult ekkora intézményes hatalom egy párt kezében. 
A republikánusok politikai monopóliuma és Donald Trump excentrikus, tekintélyelvű vezetői stílusa, valamint a liberális médiával szembeni fellépése („nép ellenségei”) miatt a Demokrata Párt vezetői „lopakodó diktatúrát” emlegettek. A negatív választói érzelmekre, faji előítéletekre, az etnonacionalizmusra építő, mi több, az azokat felkorbácsoló trumpizmus súlyos társadalmi veszélyeire figyelmeztettek. Barack Obama ex-elnök „politikai sötétségről” beszélt. A liberális New York Times úgy tálalta a választást, mint „az utolsó esély az autokráciába való süllyedés elkerülésére”. 
Ezért az ellenzéki oldal számára a választás stratégiai tétje az intézményes fékek és ellensúlyok megerősítése volt a demokrata többség megszerzésével legalább a Kongresszus egyik házában. Azzal a céllal, hogy a következő két évben féken tartható legyen Trump elnök és a mögötte felzárkózó republikánus pártelit. Kihasználva az elnök közvéleménybeli népszerűtlenségét a demokraták azt akarták, hogy november 6-a Trumpról szóló referendum legyen, jóllehet az elnök nem szerepelt a szavazólapokon. Hillary Clinton 2016-ban elkövetett hibájából tanulva a demokrata vezérkar tisztában volt azzal, hogy kizárólag Trump-ellenes platformon még részleges győzelmet sem lehet aratni. Az amerikai választók azokat a jelölteket kedvelik, akik nem csupán valaki ellen vannak, hanem ki is állnak valamiért. Így lett a sok sebből vérző, az egyszerű polgárokat legjobban érdeklő egészségügy – mindenkire kiterjedő egészségbiztosítás, alacsonyabb gyógyszerárak – a demokraták központi kampánytémája. 
Nem meglepő módon a Republikánus Párt választási stratégiája Trump elnökre épült, amelynek ő a megkérdőjelezhetetlen vezetője, s amelyet az elmúlt években a saját képére formált. Trump hencegve mondta: „Nem vagyok rajta a szavazólapokon, de mégis ott vagyok, s ez így van jól”. Az elnök már hónapok óta megfeszített kampányüzemmódban működött, minden karizmáját bedobta a 2016-os nyertes koalíciójának, a hatvan milliós, hűséges törzstáborának a mozgósítására. Alapvetően Trump tematizálta a választási közbeszédet. Kétéves elnöksége üzleti sikereinek – bikaerős gazdaság, 3,7 százalékos munkanélküliség, mély adóvágás – reklámozása mellett Trump drámaian felturbózta a táborának legfontosabb etnonacionalista témákat, különösen az illegális bevándorlás korlátozását. 
Kívülről jött választási „ajándékként“ hullott az ölébe az USA felé haladó közép-amerikai migráns karaván, amelynek feltartóztatására katonai csapatokat vezényelt a mexikói határra. Trump ismeri híveit, hiszen ő kovácsolta őket győztes koalícióba, s jól tudja, hogy számukra a választói félelem és ijedtség erősebb mozgósító erő a gazdasági vívmányokra való hivatkozásnál. Úton-útfélen ijesztgetett az impeachment (az elnök hivatali elmozdítását célzó alkotmányjogi vád), a „baloldali erőszak és csőcselék” és a nyitott határok rémével, valamint a trumpi gazdasági sikerek elvesztésének lehetőségével. 
November 6-án nem váltak valóra a „kék hullámhoz” fűzött demokrata remények. A négy sínpáron – képviselőház, szenátus, állami szintű kormányzók és parlamentek – guruló választási küzdelemben a republikánusok nyerték az utóbbi hármat, ráadásul úgy, hogy a szenátusban még növelték is fölényüket. A demokrata többség megkaparintása a képviselőházban azonban jelentős, bár korántsem váratlan vereség a Republikánus Párt számára. A történelmi papírforma érvényesült: a félidős választásokon a Fehér Ház gazdájának pártja majdnem mindig teret veszít a Kongresszusban. Ez az amerikai választók kifürkészhetetlen politikai bölcsessége: a végrehajtó hatalom ellensúlyozása a törvényhozói hatalommal. 
A Kongresszus megosztottsága Amerika megosztottságát tükrözi. A félidős választás a trumpizmus első komoly választási próbája volt, amelyen keresztül a választók felemás üzenetet küldtek: kedvelik a pörgős gazdaságot, de elutasítják a megosztás, a faji előítéletesség, az etnonacionalizmus felé hajló politikát. 
A republikánus politikai monopólium részleges megszűnését ünneplik ma az amerikai demokráciát a trumpizmus „lopakodó diktatúrájától” féltő ellenzéki erők. Sok függ azonban attól, hogy a demokraták mit kezdenek újdonsült képviselőházi hatalmukkal, mutatnak-e kompromisszumkészséget. Elvileg lehetőség teremtődött kétpárti együttműködéssel megoldani az amerikai emberek számára fontos problémákat, mint például a roskadozó infrastruktúra újjáépítését, az egészségbiztosítási és bevándorlási reformot. 
Negyed évszázada Washingtonból követve az eseményeket komoly esélyt adok azonban a kongresszusi obstrukcióra épülő politikai forgatókönyvnek. Nem kizárt például az elnök elleni impeachment kezdeményezése – amelyhez egyszerű többség szükséges a képviselőházban –, annak ellenére, hogy a kizárható az elnök leváltásához szükséges kétharmados szenátusi szavazat. (A demokrata szavazók háromnegyede támogatja az impeachment megindítását.) Az esetleges impeachment háború nem csupán a kétpárti szakadék további mélyülését okozná, de Washington teljes politikai bénultságához is vezetne. 
Különösen azután, hogy a demokrata vezetésű képviselőházi bizottságok – felügyeleti joguk törvényes gyakorlásával – a kongresszusi vizsgálatok cunamiját zúdíthatják az elnökre és családjára, valamint a kormányzati apparátus több tagjára. Minden korábbinál jobban fennáll tehát a kétpárti patt, a politikai cselekvőképtelenség kockázata Washingtonban a trumpi elnökség hátralévő két évében. A demokratáknak azonban vigyázniuk kell, hogy ne nagyon túllőjenek a célon, ne tűnjenek úgy a közvéleményben, mint akik kizárólag a sokak által gyűlölt elnök zaklatásában és politikai ellehetetlenítésében utaznak. 
A félidős "referendum" megadta az alaphangot a 2020-as elnökválasztáshoz: komoly hatása lesz nemcsak a Fehér Ház törvényhozási kezdeményezéseire (a demokrata vezetésű képviselőház minden törvényjavaslatot megvétózhat), hanem a következő elnökválasztásra is. A „kék hullám” elmaradásával szinte biztosra vehető, hogy Trump lesz a republikánusok elnökjelöltje 2020-ban, annál is inkább, mivel az elnöknek nincs hiteles kihívója a pártján belül. A demokrata „választási lelkesedés” látványos megerősödése (elsősorban a fiatal korosztályoknak és a kisebbségeknek köszönhetően) azonban félreérthetetlenül jelezte, hogy csupán a Trump-koalícióra – fehér munkásosztály, vidék és konzervatív evangéliumi jobboldal – alapozva Donald Trumpnak csekély esélye van az újraválasztásra. Ha koalícióját nem képes jelentősen kiszélesíteni – a „függetlenek”, a legnagyobb szavazó blokk bevonásával – Trump egyciklusú elnök marad. Sokan vannak, akik nem sajnálnák ezt.
Kihasználva az elnök közvéleménybeli népszerűtlenségét a demokraták azt akarták, hogy november 6-a Trumpról szóló referendum legyen, jóllehet az elnök nem szerepelt a szavazólapokon
2018.11.09 08:54
Frissítve: 2018.11.09 09:04

Sárga krizantémok

Rengeteg a koszorú. A ravatalozóból egész a járdáig ér a virág, mintha kiömlött volna a krizantém az előtér nyitott ajtaján át a temetőbe, az októberinek tűnő napfénybe. Csak úgy vakít a sárga és fehér virágfolyam, benne itt-ott felbukkanó szalagok: Búcsúzunk; Emléked megőrizzük. Az épület mellett áll egyébként egy koszorútartó is, vasból hegesztve, csillogó feketére festve, de a koszorúk valahogy mégis a földön gyűlnek, egyre távolabbra ér a virágözön. Mintha mindenki azt akarná, hogy egyszer még, utoljára valami kis közvetlen kapcsolata legyen az elhunyttal, az ő koszorúja a többibe kapaszkodjon. 
Nem láttam még olyan temetést, ahol ennyire összhangban lettek volna a koszorúk. Kicsi város a mienk, nincs túl sok virágos. Gyorsan terjed a hír. A halálról meg minden egyébről. Valaki megkérdezte a közvetlen hozzátartozókat, mi volt a kedvenc virága, aztán a rendeléskor megsúgta az egyik virágosnak, hogy a néném a sárga krizantémot szerette a legjobban. A virágos pedig mindenkinek továbbadta az információt, aki tanácstalanul álldogált az üzletben, hogy mit rendeljen. Így történt, hogy azon a napon a liliomok is a krizantémokhoz igazodtak: csak annak volt helye a koszorúkon, ami illett az egyszerű, sárga virágokhoz. Az egyszerű élethez.
Minden temetés máshogy szomorú. Eltékozolt életek, tragikus balesetek, soha ki nem bogozott családi viszonyok, örökre elmaradó beszélgetések – mindenhol más ízük van a könnyeknek. Különleges kegy az élettől, ha az ember a saját halottját sirathatja, és nem az önvád, a bűntudat vagy a keserűség nyomja a vállát a koporsó mellett, mintha nem lenne épp elég nehéz a veszteséget feldolgoznia. A legmélyebb, legtisztább fájdalom mégiscsak a veszteség fájdalma, suhan át rajtam az érzés: amikor nem magunkat sajnáljuk, nem az elrontott viszonyainkat siratjuk, hanem azt, hogy ami volt, s ami olyan jó volt, az nincs többé. 
Okosakat kellene mondanunk egymásnak, valami vigasztalót, amitől az egész nem tűnik olyan végtelenül rémisztőnek. De nem lehet. Az agyunk hallja a pap hangján formálódó szavakat, hogy most megpihenhet az elgyötört test; hogy visszük tovább az örökségül kapott szeretetet, a tál ételt, ami mindig ott várt az asztalán, a melegséget, a gyermekkori nyaralások emlékét – csak a szívünk süketült meg a nagy csöndben. Kiengedni a vizet a csövekből, hogy ne fagyjanak szét a télen. Kipakolni a hűtőt. Elajándékozni a cserepes virágokat. Lekapcsolni a fűtést.
A koszorúk felett egy az őszi hűvöstől kissé kába méh döng, halkan, mintha nem akarná megzavarni a szertartást, de valahogy mégis jólesne odahúzódnia a közelünkbe. Rászáll egy sárga krizantémra, és mocorogni kezd a közepén. Gyűjtöget. A néném még most is ad, holtában.
Megköszönni, talán azt lehetett volna többször. Más nem jut eszembe. De talán tudta. Hiszen mentünk, ott voltunk mindig. Talán a sárga krizantém is számít.
2018.11.20 09:17
Frissítve: 2018.11.20 09:22

Fecni

A most Budapestnek beígért, tíz évre szóló ezermilliárd forint jó nagy pénz. Arra pont elég, hogy ne csak a zsíros közbeszerzésekről álmodozó kevesek, hanem a város sorsát szívükön viselő, baloldali érzelmű lokálpatrióták is elábrándozhassanak arról, mi lenne, ha politikai ellenérzéseiket félretéve jövőre inkább Tarlós Istvánra szavaznának. Aki a hétvégén jelentette be, hogy – ő tudja miért - írásba foglaltatta a miniszterelnökkel, milyen feltételekkel áll csatasorba.
Nos, mindenki arra szavaz, akire akar – ízlés kérdése –, de ha valaki Orbán választási ígéreteiben vagy akár a vele most aláíratott papírban bízik, az finoman szólva is jó nagyot téved, kevésbé finomkodva úgy átveri magát, hogy porzik a palánk. Konkrétan: itt egy olyan ember ígérget, akinek az egész életműve arról szól, hogyan kell a pillanatnyi politikai-stratégiai érdekből tegnapi szövetségeseket elárulni, versenyszabályokat átírni, jogi kiskapukat kihasználni. Egy olyan ember, aki számára elvek már régen nem léteznek, csak pillanatnyi érdekek és hosszútávú stratégiák.
Ez utóbbi most így néz ki: a fő cél az európai parlamenti választás megnyerése, az illiberális gondolat európai méretű terjesztése. Láthatóan a tavaszi választás óta ennek rendel alá mindent. Ez messze nem csak Orbán személyes ambíciója: a rezsimje számára létfontosságú a fajsúlyos uniós jelenlét, mivel a magyar illiberális pártállam – ez a rezsim egyetlen gyenge pontja, egyben Európa szégyene - az uniós támogatásokból finanszírozza magát. Amíg Orbán ezt a küzdelmet megvívja, addig neki pont elég semlegesíteni Budapestet Tarlóssal, nagyhangú fejlesztési ígéreteket tenni, lobogtatni valami általános megfogalmazásokkal teli papírfecni-megállapodást.
Utána, ha a rezsim pozíciója nemzetközileg is megszilárdul, majd rá lehet fordulni Budapestre, folytatni a fővárosi autonómia felmorzsolását, és fütyörészve kukázni a most aláírt megállapodást. Ha pedig pedig Tarlós ígéretéhez híven emiatt feláll a székéből, akkor már csak Orbánnak tesz egy utolsó, nagy szívességet.
2018.11.20 09:16
Frissítve: 2018.11.20 09:22