Előfizetés

Mire szavazott Amerika?

Amerika szinte megállás nélkül szavaz. A négyévenkénti elnökválasztások félidejében országos voksolás zajlik a politikai rendszer minden porcikájában. Szövetségi szinten újraválasztják a Kongresszus összes képviselőházi tagját és a szenátus harmadát. Az államokban a kormányzók kétharmadáról és hatezer parlamenti képviselőről voksolnak. Megyei szinten pedig országszerte több tízezer mandátum sorsáról döntenek, a megyék vezetőitől kezdve a rendőrkapitányokig. Össznépi szavazás, ráadásul munkanapon. 
Az elnökválasztásokhoz képest a félidős referendumokra lanyhább választói részvétel jellemző: négy évvel ezelőtt a választók csupán 37 százaléka járult az urnákhoz. Az a tény, hogy november 6-án – egy félévszázada zajló csökkenési irányzatot megtörve – rekord szintű (49 százalék) volt a választói részvétel, jelezte, hogy ez volt az utóbbi idők legfontosabb, legnagyobb politikai tétű időközi voksolása.
Miért volt ilyen magas a politikai tét és választói motiváltság? Elsősorban Donald Trump és az általa vezetett Republikánus Párt nyomasztó dominanciája vezetett ide a politikai rendszer minden szintjén. Kis sarkítással már-már egypártrendszerre emlékeztető politikai felállásról lehetett beszélni Trump elnökségének kezdete óta. A fő trófeának tekintett Fehér Ház mellett republikánus többség volt a Kongresszus mindkét házában. Komoly konzervatív fölény alakult ki a szövetségi államokban (kormányzók, parlamentek) is. Mindezt megkoronázta Brett Kavanaugh közelmúltbeli főbírói kinevezése, amellyel a Legfelsőbb Bíróságon (az alkotmánybíróságon) is a republikánusok javára billent a mérleg nyelve. Az amerikai történelemben rendkívül ritkán összpontosult ekkora intézményes hatalom egy párt kezében. 
A republikánusok politikai monopóliuma és Donald Trump excentrikus, tekintélyelvű vezetői stílusa, valamint a liberális médiával szembeni fellépése („nép ellenségei”) miatt a Demokrata Párt vezetői „lopakodó diktatúrát” emlegettek. A negatív választói érzelmekre, faji előítéletekre, az etnonacionalizmusra építő, mi több, az azokat felkorbácsoló trumpizmus súlyos társadalmi veszélyeire figyelmeztettek. Barack Obama ex-elnök „politikai sötétségről” beszélt. A liberális New York Times úgy tálalta a választást, mint „az utolsó esély az autokráciába való süllyedés elkerülésére”. 
Ezért az ellenzéki oldal számára a választás stratégiai tétje az intézményes fékek és ellensúlyok megerősítése volt a demokrata többség megszerzésével legalább a Kongresszus egyik házában. Azzal a céllal, hogy a következő két évben féken tartható legyen Trump elnök és a mögötte felzárkózó republikánus pártelit. Kihasználva az elnök közvéleménybeli népszerűtlenségét a demokraták azt akarták, hogy november 6-a Trumpról szóló referendum legyen, jóllehet az elnök nem szerepelt a szavazólapokon. Hillary Clinton 2016-ban elkövetett hibájából tanulva a demokrata vezérkar tisztában volt azzal, hogy kizárólag Trump-ellenes platformon még részleges győzelmet sem lehet aratni. Az amerikai választók azokat a jelölteket kedvelik, akik nem csupán valaki ellen vannak, hanem ki is állnak valamiért. Így lett a sok sebből vérző, az egyszerű polgárokat legjobban érdeklő egészségügy – mindenkire kiterjedő egészségbiztosítás, alacsonyabb gyógyszerárak – a demokraták központi kampánytémája. 
Nem meglepő módon a Republikánus Párt választási stratégiája Trump elnökre épült, amelynek ő a megkérdőjelezhetetlen vezetője, s amelyet az elmúlt években a saját képére formált. Trump hencegve mondta: „Nem vagyok rajta a szavazólapokon, de mégis ott vagyok, s ez így van jól”. Az elnök már hónapok óta megfeszített kampányüzemmódban működött, minden karizmáját bedobta a 2016-os nyertes koalíciójának, a hatvan milliós, hűséges törzstáborának a mozgósítására. Alapvetően Trump tematizálta a választási közbeszédet. Kétéves elnöksége üzleti sikereinek – bikaerős gazdaság, 3,7 százalékos munkanélküliség, mély adóvágás – reklámozása mellett Trump drámaian felturbózta a táborának legfontosabb etnonacionalista témákat, különösen az illegális bevándorlás korlátozását. 
Kívülről jött választási „ajándékként“ hullott az ölébe az USA felé haladó közép-amerikai migráns karaván, amelynek feltartóztatására katonai csapatokat vezényelt a mexikói határra. Trump ismeri híveit, hiszen ő kovácsolta őket győztes koalícióba, s jól tudja, hogy számukra a választói félelem és ijedtség erősebb mozgósító erő a gazdasági vívmányokra való hivatkozásnál. Úton-útfélen ijesztgetett az impeachment (az elnök hivatali elmozdítását célzó alkotmányjogi vád), a „baloldali erőszak és csőcselék” és a nyitott határok rémével, valamint a trumpi gazdasági sikerek elvesztésének lehetőségével. 
November 6-án nem váltak valóra a „kék hullámhoz” fűzött demokrata remények. A négy sínpáron – képviselőház, szenátus, állami szintű kormányzók és parlamentek – guruló választási küzdelemben a republikánusok nyerték az utóbbi hármat, ráadásul úgy, hogy a szenátusban még növelték is fölényüket. A demokrata többség megkaparintása a képviselőházban azonban jelentős, bár korántsem váratlan vereség a Republikánus Párt számára. A történelmi papírforma érvényesült: a félidős választásokon a Fehér Ház gazdájának pártja majdnem mindig teret veszít a Kongresszusban. Ez az amerikai választók kifürkészhetetlen politikai bölcsessége: a végrehajtó hatalom ellensúlyozása a törvényhozói hatalommal. 
A Kongresszus megosztottsága Amerika megosztottságát tükrözi. A félidős választás a trumpizmus első komoly választási próbája volt, amelyen keresztül a választók felemás üzenetet küldtek: kedvelik a pörgős gazdaságot, de elutasítják a megosztás, a faji előítéletesség, az etnonacionalizmus felé hajló politikát. 
A republikánus politikai monopólium részleges megszűnését ünneplik ma az amerikai demokráciát a trumpizmus „lopakodó diktatúrájától” féltő ellenzéki erők. Sok függ azonban attól, hogy a demokraták mit kezdenek újdonsült képviselőházi hatalmukkal, mutatnak-e kompromisszumkészséget. Elvileg lehetőség teremtődött kétpárti együttműködéssel megoldani az amerikai emberek számára fontos problémákat, mint például a roskadozó infrastruktúra újjáépítését, az egészségbiztosítási és bevándorlási reformot. 
Negyed évszázada Washingtonból követve az eseményeket komoly esélyt adok azonban a kongresszusi obstrukcióra épülő politikai forgatókönyvnek. Nem kizárt például az elnök elleni impeachment kezdeményezése – amelyhez egyszerű többség szükséges a képviselőházban –, annak ellenére, hogy a kizárható az elnök leváltásához szükséges kétharmados szenátusi szavazat. (A demokrata szavazók háromnegyede támogatja az impeachment megindítását.) Az esetleges impeachment háború nem csupán a kétpárti szakadék további mélyülését okozná, de Washington teljes politikai bénultságához is vezetne. 
Különösen azután, hogy a demokrata vezetésű képviselőházi bizottságok – felügyeleti joguk törvényes gyakorlásával – a kongresszusi vizsgálatok cunamiját zúdíthatják az elnökre és családjára, valamint a kormányzati apparátus több tagjára. Minden korábbinál jobban fennáll tehát a kétpárti patt, a politikai cselekvőképtelenség kockázata Washingtonban a trumpi elnökség hátralévő két évében. A demokratáknak azonban vigyázniuk kell, hogy ne nagyon túllőjenek a célon, ne tűnjenek úgy a közvéleményben, mint akik kizárólag a sokak által gyűlölt elnök zaklatásában és politikai ellehetetlenítésében utaznak. 
A félidős "referendum" megadta az alaphangot a 2020-as elnökválasztáshoz: komoly hatása lesz nemcsak a Fehér Ház törvényhozási kezdeményezéseire (a demokrata vezetésű képviselőház minden törvényjavaslatot megvétózhat), hanem a következő elnökválasztásra is. A „kék hullám” elmaradásával szinte biztosra vehető, hogy Trump lesz a republikánusok elnökjelöltje 2020-ban, annál is inkább, mivel az elnöknek nincs hiteles kihívója a pártján belül. A demokrata „választási lelkesedés” látványos megerősödése (elsősorban a fiatal korosztályoknak és a kisebbségeknek köszönhetően) azonban félreérthetetlenül jelezte, hogy csupán a Trump-koalícióra – fehér munkásosztály, vidék és konzervatív evangéliumi jobboldal – alapozva Donald Trumpnak csekély esélye van az újraválasztásra. Ha koalícióját nem képes jelentősen kiszélesíteni – a „függetlenek”, a legnagyobb szavazó blokk bevonásával – Trump egyciklusú elnök marad. Sokan vannak, akik nem sajnálnák ezt.
Kihasználva az elnök közvéleménybeli népszerűtlenségét a demokraták azt akarták, hogy november 6-a Trumpról szóló referendum legyen, jóllehet az elnök nem szerepelt a szavazólapokon

Dobpergés

Az iparban dolgozók nem nyelik le azt, amit a kormány a közszférával megetetett. Nem wellness hétvégére vágynak.
Talán ez a novemberi későnyár az oka, hogy váratlanul rügyek, sőt virágok jelentek meg a kertekben. A közéletiekben is. Mi más magyarázata lenne, hogy hosszú hónapok eseménytelensége után egyszer csak megjelent egy élő hajtás a hazai szakszervezetek parcellájában, pár nap alatt szárba szökött, és kedden délután már láttuk a virágját is. Éktelen lármát csapva, cefréshordókon dobolva egy nem is kicsi, tarka-barka tömeg másodpercre megkomponált rendben vonult át Budapest belvárosán, hogy észrevétesse turistákkal, járókelőkkel és döntéshozókkal: elég volt már a dolgozók megnyomorításából. A cafetéria megadóztatása verte ki a biztosítékot, különösen, hogy az egyetlen meghagyott adómentes lehetőség az üdülésre fordítható keret lenne. 
A kormány elszámolta magát, vagy csak trükközik, hogy nagyobb mozgástere maradjon a hamarosan kezdődő bértárgyalásokon? Ki tudja. De egy ponton nagyot tévedett: az iparban dolgozók nem nyelik le azt, amit a közszférával megetetett. Nem wellness hétvégére vágynak, hanem üzemi étkezdére, buszbérletre és tanulási támogatásra – és már nem félnek utcára menni a kormány ellen. Saját cégükkel előbb-utóbb mindig megegyeznek, de abból nyolc év után elegük van, hogy iskolapadból a parlamentbe besétált ficsúrok játszadozzanak velük. Kétmillióan vannak, minden ágazat érintett, és maguk mögött tudják az öt nagy szakszervezeti tömörülést, azok közszolga tagjainak jó részével együtt. 
Jön a következő generáció a maga új eszközeivel és bátorságával. Kacagva mondják Orbán szemébe, hogy készek az egész országot fellármázni. Várhatóan ugyanígy állnak majd fel a belső fórumokon is: a következő hónapokban több konföderáció is tisztújításra készül. 
Sokat látott, pesszimista elemzők szerint a kormány eleve engedni akart a cégek által fizetett cafetéria ügyben, hogy cserében alacsonyabb jövő évi béremeléshez köthesse magát. A gyógyíthatatlan optimisták meg azt kérdezik: mi van, ha egy pillanatra kiengedte a szellemet, és többé nem tudja majd visszatuszkolni a palackba?

Brüsszel üzen

Johannes Hahn, az Európai Unió szomszédságpolitikáért és az EU bővítéséért felelős biztosa kedden mondta ki azt, amit talán már két évvel ezelőtt kellett volna: véget vetnek a Törökországgal folytatott csatlakozási tárgyalásoknak. 
Az EU számára óriási piacot jelentene ugyan a 80 milliós állam, ám nem fogadhat be egy olyan országot, amely – különösen a 2016. júliusi, kétes hátterű puccskísérlet óta – lábbal tiporja a demokráciát, s melynek kormánya tömegével tartóztat le újságírókat csak azért, mert leírják az igazságot. Szimbolikus módon Hahn bejelentése majdnem egybeesett azzal, hogy a Hürriyet című lap is elesett, már a patinás újságnak is a kormányzati propagandát kell ismételgetnie, így tömegével menekülnek – s rúgják ki – az újságírókat innen is. 
Az Európai Unió már évtizedek óta nem csak gazdasági közösség, ám a populisták megerősödésével egyre nagyobb gondot jelent, hogy az alapító atyák nem gondoltak arra: egy a közös Európához tartozó liberális demokrácia is átváltozhat illiberálissá, illetve egy az EU-ba vágyó állam esetében sem magától értetődő, hogy szakít antidemokratikus törvényeivel. Most azonban több uniós fővárosban is kezdik felismerni: szankcióval kell sújtani azokat, akik nem állnak be a sorba, máskülönben végveszélybe kerül az Unió.
Az EU-nak nem maradt más választása Törökországgal kapcsolatban, ugyanakkor Recep Tayyip Erdogan elnök a bejelentést a maga javára fordíthatja. Meg is teheti egy olyan országban, ahol már szinte teljesen kiirtották az ellenzéki sajtót, s a lakosság mintegy 47 százaléka hiszi el, hogy külföldi támadás áldozatává vált a gazdaság. Erdogan most még hangosabban mondhatja, hogy országát folyamatosan támadják. Jó ürügy számára a csatlakozási tárgyalások befejezése arra, hogy ismét mobilizálja híveit a jövő márciusi önkormányzati választás előtt.