Előfizetés

Üzen a Párt

Az állam és a vallási közösségek különváltan működnek - ezt mondja a jogrend csúcsán trónoló Alaptörvény. De ebben az országban senkit sem érdekel, hogy mi van az alkotmányban; a legkevésbé azokat, akik írták. Ahogy anno Simicska Lajos is azonnal elveszítette (támogatandó) nemzeti nagytőkés jellegét, amikor vitája támadt Orbán Viktorral, éppúgy kell a kultúrharcban akaratlanul a frontvonal rossz oldalára tévedt Prőhle Gergelynek feladnia a pozícióit. Az irodalmi múzeum után most éppen abban az evangélikus egyházban, amelyhez az állam(párt)nak forma szerint semmi köze. 
Hogy mi volt Prőhle „vétke”, azt valószínűleg a magyar belpolitika legdörzsöltebb kremlinológusai sem tudnák már megmondani, de a rendszernek, amelyben élünk, valódi vétkekre nincs is szüksége. A formula amúgy ismerős, hiszen utólag azt is nehéz lenne rekonstruálni, hogy mi volt a kivégzett Rajk László vétke. (Mármint a kommunista hatalom szempontjából, mert amúgy a kemény kezű belügyminiszternek, az ÁVO megalapítójának és a kékcédulás választások megszervezőjének volt bűne jócskán. A skizofrén helyzetet tökéletesen jellemzi az állítólag Rajk újratemetésén egy barátja szájából elhangzott, azóta szállóigévé vált mondat: „Szegény Laci, ha ezt látná, de közénk lövetne!”) 
A lényeg ugyanis nem a tett, hanem az üzenet: az egyházi elöljáróságtól alighanem búcsúzni kényszerülő Prőhle Gergely hivatalvesztésével a Párt – írhatjuk bátran nagy betűvel, hiszen ténylegesen már csak egy maradt belőle – üzeni az övéinek, hogy nem tűr semmilyen elhajlást, kibeszélést vagy frakciózást. Erre a célra pedig egy bűntelen vétkes sokkal jobban megfelel, mint egy bűnös, hiszen a kommunikáció tartalma valójában az: „bárkivel, bármikor, bármi megtörténhet; mi mondjuk meg, hogy ki és miért hibás”. 
És még attól sem kell tartani, hogy mindez túlságosan komplikált. Elég megfigyelni a társegyházak (a katolikus meg a református) prominenseinek, vagy a Professzorok Batthyány Körének a mozgását, hogy lássuk: az üzenet hiba nélkül átment. Mindenki értett belőle, akinek szánták.

Ötletelő

Igazán kár, hogy Semjén Zsoltot csak a Fidesz - és ne feledjük: vele a KDNP - fantasztikus választási győzelmei sodorták felelős funkcióba. Ellenkező esetben egy csomó belpolitikai zűrzavart megspórolhattunk volna azokban az időkben, amikor még nem nemzeti és vele keresztény kormánya volt Magyarországnak. Talán a Kossuth teret se szennyezték volna be heteken át tiltakozások ürügyén, talán elmaradt volna 2006-ban a Magyar Televízió székházának emlékezetes ostroma is. Még arra sem lett volna szükség, hogy az akkori ellenzék Orbán Viktor vezérletével - a polgári engedetlenség jegyében - elbontsa a Parlament épülete körüli kordonokat. 
Tisztában vagyunk vele, hogy a történelemben nincs "mi lett, volna, ha". Így visszamenőleg csak sajnálkozni tudunk, hogy a szinte nem létező Kereszténydemokrata Néppárt elnöke, de a nagyon is létező miniszterelnök-helyettesi poszt birtokosa most újabb ötlettel igyekszik segíteni hazánk felvirágoztatását. Milyen egyszerű: frekventált helyeken ne lehessen tüntetni nemzeti és vallási ünnepek, gyásznapok, emléknapok idején. Valamint előttük és utánuk. Lényegében soha. Ehhez mindössze a településkép-védelmi törvényt kell módosítani, újra szabályozva a közterületek használatát. 
Napjainkban persze feleslegesnek látszik az aggodalom, hiszen a demonstrációkon nem vesznek részt nagy tömegek. Az ellenzéki pártok és a különböző szervezetek mozgósítási képessége nem túlzottan nagy. De ez érthető is. Hiszen a lakosság túlnyomó többsége már régen felsorakozott pártunk és kormányunk mögött, hatalmas az egység, aki pedig nem része ennek, az lényegében nem is számít. Azért nem árt még tovább szűkíteni az esetleges tiltakozások lehetőségeit. 
Most nem fenyeget kormányváltás. De az ördög sosem alszik. És akkor visszaüthet ez a kitűnő javaslat. Vajon ezzel is számolt Semjén Zsolt?

Mire szavazott Amerika?

Amerika szinte megállás nélkül szavaz. A négyévenkénti elnökválasztások félidejében országos voksolás zajlik a politikai rendszer minden porcikájában. Szövetségi szinten újraválasztják a Kongresszus összes képviselőházi tagját és a szenátus harmadát. Az államokban a kormányzók kétharmadáról és hatezer parlamenti képviselőről voksolnak. Megyei szinten pedig országszerte több tízezer mandátum sorsáról döntenek, a megyék vezetőitől kezdve a rendőrkapitányokig. Össznépi szavazás, ráadásul munkanapon. 
Az elnökválasztásokhoz képest a félidős referendumokra lanyhább választói részvétel jellemző: négy évvel ezelőtt a választók csupán 37 százaléka járult az urnákhoz. Az a tény, hogy november 6-án – egy félévszázada zajló csökkenési irányzatot megtörve – rekord szintű (49 százalék) volt a választói részvétel, jelezte, hogy ez volt az utóbbi idők legfontosabb, legnagyobb politikai tétű időközi voksolása.
Miért volt ilyen magas a politikai tét és választói motiváltság? Elsősorban Donald Trump és az általa vezetett Republikánus Párt nyomasztó dominanciája vezetett ide a politikai rendszer minden szintjén. Kis sarkítással már-már egypártrendszerre emlékeztető politikai felállásról lehetett beszélni Trump elnökségének kezdete óta. A fő trófeának tekintett Fehér Ház mellett republikánus többség volt a Kongresszus mindkét házában. Komoly konzervatív fölény alakult ki a szövetségi államokban (kormányzók, parlamentek) is. Mindezt megkoronázta Brett Kavanaugh közelmúltbeli főbírói kinevezése, amellyel a Legfelsőbb Bíróságon (az alkotmánybíróságon) is a republikánusok javára billent a mérleg nyelve. Az amerikai történelemben rendkívül ritkán összpontosult ekkora intézményes hatalom egy párt kezében. 
A republikánusok politikai monopóliuma és Donald Trump excentrikus, tekintélyelvű vezetői stílusa, valamint a liberális médiával szembeni fellépése („nép ellenségei”) miatt a Demokrata Párt vezetői „lopakodó diktatúrát” emlegettek. A negatív választói érzelmekre, faji előítéletekre, az etnonacionalizmusra építő, mi több, az azokat felkorbácsoló trumpizmus súlyos társadalmi veszélyeire figyelmeztettek. Barack Obama ex-elnök „politikai sötétségről” beszélt. A liberális New York Times úgy tálalta a választást, mint „az utolsó esély az autokráciába való süllyedés elkerülésére”. 
Ezért az ellenzéki oldal számára a választás stratégiai tétje az intézményes fékek és ellensúlyok megerősítése volt a demokrata többség megszerzésével legalább a Kongresszus egyik házában. Azzal a céllal, hogy a következő két évben féken tartható legyen Trump elnök és a mögötte felzárkózó republikánus pártelit. Kihasználva az elnök közvéleménybeli népszerűtlenségét a demokraták azt akarták, hogy november 6-a Trumpról szóló referendum legyen, jóllehet az elnök nem szerepelt a szavazólapokon. Hillary Clinton 2016-ban elkövetett hibájából tanulva a demokrata vezérkar tisztában volt azzal, hogy kizárólag Trump-ellenes platformon még részleges győzelmet sem lehet aratni. Az amerikai választók azokat a jelölteket kedvelik, akik nem csupán valaki ellen vannak, hanem ki is állnak valamiért. Így lett a sok sebből vérző, az egyszerű polgárokat legjobban érdeklő egészségügy – mindenkire kiterjedő egészségbiztosítás, alacsonyabb gyógyszerárak – a demokraták központi kampánytémája. 
Nem meglepő módon a Republikánus Párt választási stratégiája Trump elnökre épült, amelynek ő a megkérdőjelezhetetlen vezetője, s amelyet az elmúlt években a saját képére formált. Trump hencegve mondta: „Nem vagyok rajta a szavazólapokon, de mégis ott vagyok, s ez így van jól”. Az elnök már hónapok óta megfeszített kampányüzemmódban működött, minden karizmáját bedobta a 2016-os nyertes koalíciójának, a hatvan milliós, hűséges törzstáborának a mozgósítására. Alapvetően Trump tematizálta a választási közbeszédet. Kétéves elnöksége üzleti sikereinek – bikaerős gazdaság, 3,7 százalékos munkanélküliség, mély adóvágás – reklámozása mellett Trump drámaian felturbózta a táborának legfontosabb etnonacionalista témákat, különösen az illegális bevándorlás korlátozását. 
Kívülről jött választási „ajándékként“ hullott az ölébe az USA felé haladó közép-amerikai migráns karaván, amelynek feltartóztatására katonai csapatokat vezényelt a mexikói határra. Trump ismeri híveit, hiszen ő kovácsolta őket győztes koalícióba, s jól tudja, hogy számukra a választói félelem és ijedtség erősebb mozgósító erő a gazdasági vívmányokra való hivatkozásnál. Úton-útfélen ijesztgetett az impeachment (az elnök hivatali elmozdítását célzó alkotmányjogi vád), a „baloldali erőszak és csőcselék” és a nyitott határok rémével, valamint a trumpi gazdasági sikerek elvesztésének lehetőségével. 
November 6-án nem váltak valóra a „kék hullámhoz” fűzött demokrata remények. A négy sínpáron – képviselőház, szenátus, állami szintű kormányzók és parlamentek – guruló választási küzdelemben a republikánusok nyerték az utóbbi hármat, ráadásul úgy, hogy a szenátusban még növelték is fölényüket. A demokrata többség megkaparintása a képviselőházban azonban jelentős, bár korántsem váratlan vereség a Republikánus Párt számára. A történelmi papírforma érvényesült: a félidős választásokon a Fehér Ház gazdájának pártja majdnem mindig teret veszít a Kongresszusban. Ez az amerikai választók kifürkészhetetlen politikai bölcsessége: a végrehajtó hatalom ellensúlyozása a törvényhozói hatalommal. 
A Kongresszus megosztottsága Amerika megosztottságát tükrözi. A félidős választás a trumpizmus első komoly választási próbája volt, amelyen keresztül a választók felemás üzenetet küldtek: kedvelik a pörgős gazdaságot, de elutasítják a megosztás, a faji előítéletesség, az etnonacionalizmus felé hajló politikát. 
A republikánus politikai monopólium részleges megszűnését ünneplik ma az amerikai demokráciát a trumpizmus „lopakodó diktatúrájától” féltő ellenzéki erők. Sok függ azonban attól, hogy a demokraták mit kezdenek újdonsült képviselőházi hatalmukkal, mutatnak-e kompromisszumkészséget. Elvileg lehetőség teremtődött kétpárti együttműködéssel megoldani az amerikai emberek számára fontos problémákat, mint például a roskadozó infrastruktúra újjáépítését, az egészségbiztosítási és bevándorlási reformot. 
Negyed évszázada Washingtonból követve az eseményeket komoly esélyt adok azonban a kongresszusi obstrukcióra épülő politikai forgatókönyvnek. Nem kizárt például az elnök elleni impeachment kezdeményezése – amelyhez egyszerű többség szükséges a képviselőházban –, annak ellenére, hogy a kizárható az elnök leváltásához szükséges kétharmados szenátusi szavazat. (A demokrata szavazók háromnegyede támogatja az impeachment megindítását.) Az esetleges impeachment háború nem csupán a kétpárti szakadék további mélyülését okozná, de Washington teljes politikai bénultságához is vezetne. 
Különösen azután, hogy a demokrata vezetésű képviselőházi bizottságok – felügyeleti joguk törvényes gyakorlásával – a kongresszusi vizsgálatok cunamiját zúdíthatják az elnökre és családjára, valamint a kormányzati apparátus több tagjára. Minden korábbinál jobban fennáll tehát a kétpárti patt, a politikai cselekvőképtelenség kockázata Washingtonban a trumpi elnökség hátralévő két évében. A demokratáknak azonban vigyázniuk kell, hogy ne nagyon túllőjenek a célon, ne tűnjenek úgy a közvéleményben, mint akik kizárólag a sokak által gyűlölt elnök zaklatásában és politikai ellehetetlenítésében utaznak. 
A félidős "referendum" megadta az alaphangot a 2020-as elnökválasztáshoz: komoly hatása lesz nemcsak a Fehér Ház törvényhozási kezdeményezéseire (a demokrata vezetésű képviselőház minden törvényjavaslatot megvétózhat), hanem a következő elnökválasztásra is. A „kék hullám” elmaradásával szinte biztosra vehető, hogy Trump lesz a republikánusok elnökjelöltje 2020-ban, annál is inkább, mivel az elnöknek nincs hiteles kihívója a pártján belül. A demokrata „választási lelkesedés” látványos megerősödése (elsősorban a fiatal korosztályoknak és a kisebbségeknek köszönhetően) azonban félreérthetetlenül jelezte, hogy csupán a Trump-koalícióra – fehér munkásosztály, vidék és konzervatív evangéliumi jobboldal – alapozva Donald Trumpnak csekély esélye van az újraválasztásra. Ha koalícióját nem képes jelentősen kiszélesíteni – a „függetlenek”, a legnagyobb szavazó blokk bevonásával – Trump egyciklusú elnök marad. Sokan vannak, akik nem sajnálnák ezt.
Kihasználva az elnök közvéleménybeli népszerűtlenségét a demokraták azt akarták, hogy november 6-a Trumpról szóló referendum legyen, jóllehet az elnök nem szerepelt a szavazólapokon