Az elegancia íze

Rozsdát mart az ősz a szőlőlevelekbe, itt-ott rúzsszínt csókolt rájuk, s hogy játékos kedvét fitogtassa, egy-egy példányba kék eret is karcolt, mintha eltévedt patakocska kószált volna a Merlot-kal, Sauvignon-okkal és Kékfrankosokkal burjánzó dombokon, színekkel vidítva fel a hátrahagyott leveleket. A termést leszedték, korábban is, mint szokták, mielőtt a nyár felperzselte volna végleg a szemekben rejtőző savakat, cukros lekvárt hagyva maga után szittya borok helyett. A „szittya” errefelé a „tüzes” szinonimája, megmagyarázni senki nem tudja, éppúgy, mint a francia hordókból áradó „elegáns ízt”. 
Mert hát milyen íze van az eleganciának? 
Ha eljátszadoznék ezzel a szókapcsolattal, mohazöld kiskosztüm jutna eszembe, amelyik épp a térd vonalában végződik, és karcsú bokába torkolna képzeletbeli meghosszabbított vonala. Ezzel persze az ízt még mindig nem magyaráztam meg, csak az érzetet, s a bizonyosságot, hogy egy ilyen kosztüm leginkább Audrey Hepburn-ön állna jól, aki cseppet sem francia, hanem származása szerint angol és holland, Brüsszelben (brrr...!) született, anyja bárónő volt, a háborúban mégis együtt éhezett a család azokkal, akiknek korábban sem telt ételre. Világhírű divattervező álmodott rá ruhákat, de az éhező afrikai gyerekeket egyszerű fekete pólóingben, farmerben ölelte, amíg ölelhette.
Fekete a szőlősorok között frissen szántott talaj is, jó ránézni az ölnyi buckákra, igen, a munka el van végezve, jöhet a tél, a hó. Fekete gyémántrögökön bukdácsolunk a kifeszített drótok közé, itt-ott megbújik egy elfelejtett fürt, vagy pár szem, s ha elég ügyes vagyok, nem a kutya kapja be egyszerre mind a hamvaskék bogyókat, jut nekem is.
Zörgés hallik messziről, jön egyre közelebb. Nem motor zaja, nem is kis traktoré, annál diszkrétebb, elegánsabb, mintha a neszek okozója eleve bocsánatot kérne, hogy nem nesztelen suhan át a novemberi földutakon.
Kimegyünk a sor elejére, az őszvégi bimbót hozó rózsabokor tövébe leültetem a kutyát. A virág sem céltalanul van itt, hamarabb jelzi a lisztharmatot, mint bármi más, s hogy szép és illatos, az csak ráadás.
Várunk.
A kanyarban felbukkan aztán a nő. Kopott barna velocipéden ül, kopott barna ő maga is, még a fehér bőre is barna, a kitaposott bakancsa, a szeme, a keze is az, ha nem nő lenne, azt hinném, szelíd őz, aki kedvtelésből pattant biciklire. Barna gyapjúkabát van rajta, hosszított fazon, fénykorában puhaságot üzent, jelenéről kifilcesedett rojtjai beszélnek. Barna kockás sál, barna kesztyű, a zoknija is barna, ami fölött szárazra cserzett bokája villan. 
Egyetlen nagy fekete folt töri meg a barnaság egységét: egy bicikligumi. A nő nyakában van, bizarr látvány, mint egy nagyra nőtt nyaklánc, alig látni a bordákat, régi darab ez, utat taposni biztosan nem való. Elsuhan mellettünk a három kerék, a nő kecsesen fogja a kormányt, látszik, kecses volt egész lénye valaha, réges-rég, amikor még nem bicikligumival és más lomokkal kellett meleget csiholnia az ócska kis kályhába, valahol itt a szőlős dombok rejtekén.
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2018.11.09. 15:23

Üzen a Párt

Az állam és a vallási közösségek különváltan működnek - ezt mondja a jogrend csúcsán trónoló Alaptörvény. De ebben az országban senkit sem érdekel, hogy mi van az alkotmányban; a legkevésbé azokat, akik írták. Ahogy anno Simicska Lajos is azonnal elveszítette (támogatandó) nemzeti nagytőkés jellegét, amikor vitája támadt Orbán Viktorral, éppúgy kell a kultúrharcban akaratlanul a frontvonal rossz oldalára tévedt Prőhle Gergelynek feladnia a pozícióit. Az irodalmi múzeum után most éppen abban az evangélikus egyházban, amelyhez az állam(párt)nak forma szerint semmi köze. 
Hogy mi volt Prőhle „vétke”, azt valószínűleg a magyar belpolitika legdörzsöltebb kremlinológusai sem tudnák már megmondani, de a rendszernek, amelyben élünk, valódi vétkekre nincs is szüksége. A formula amúgy ismerős, hiszen utólag azt is nehéz lenne rekonstruálni, hogy mi volt a kivégzett Rajk László vétke. (Mármint a kommunista hatalom szempontjából, mert amúgy a kemény kezű belügyminiszternek, az ÁVO megalapítójának és a kékcédulás választások megszervezőjének volt bűne jócskán. A skizofrén helyzetet tökéletesen jellemzi az állítólag Rajk újratemetésén egy barátja szájából elhangzott, azóta szállóigévé vált mondat: „Szegény Laci, ha ezt látná, de közénk lövetne!”) 
A lényeg ugyanis nem a tett, hanem az üzenet: az egyházi elöljáróságtól alighanem búcsúzni kényszerülő Prőhle Gergely hivatalvesztésével a Párt – írhatjuk bátran nagy betűvel, hiszen ténylegesen már csak egy maradt belőle – üzeni az övéinek, hogy nem tűr semmilyen elhajlást, kibeszélést vagy frakciózást. Erre a célra pedig egy bűntelen vétkes sokkal jobban megfelel, mint egy bűnös, hiszen a kommunikáció tartalma valójában az: „bárkivel, bármikor, bármi megtörténhet; mi mondjuk meg, hogy ki és miért hibás”. 
És még attól sem kell tartani, hogy mindez túlságosan komplikált. Elég megfigyelni a társegyházak (a katolikus meg a református) prominenseinek, vagy a Professzorok Batthyány Körének a mozgását, hogy lássuk: az üzenet hiba nélkül átment. Mindenki értett belőle, akinek szánták.
Frissítve: 2018.11.09. 15:19

Ötletelő

Igazán kár, hogy Semjén Zsoltot csak a Fidesz - és ne feledjük: vele a KDNP - fantasztikus választási győzelmei sodorták felelős funkcióba. Ellenkező esetben egy csomó belpolitikai zűrzavart megspórolhattunk volna azokban az időkben, amikor még nem nemzeti és vele keresztény kormánya volt Magyarországnak. Talán a Kossuth teret se szennyezték volna be heteken át tiltakozások ürügyén, talán elmaradt volna 2006-ban a Magyar Televízió székházának emlékezetes ostroma is. Még arra sem lett volna szükség, hogy az akkori ellenzék Orbán Viktor vezérletével - a polgári engedetlenség jegyében - elbontsa a Parlament épülete körüli kordonokat. 
Tisztában vagyunk vele, hogy a történelemben nincs "mi lett, volna, ha". Így visszamenőleg csak sajnálkozni tudunk, hogy a szinte nem létező Kereszténydemokrata Néppárt elnöke, de a nagyon is létező miniszterelnök-helyettesi poszt birtokosa most újabb ötlettel igyekszik segíteni hazánk felvirágoztatását. Milyen egyszerű: frekventált helyeken ne lehessen tüntetni nemzeti és vallási ünnepek, gyásznapok, emléknapok idején. Valamint előttük és utánuk. Lényegében soha. Ehhez mindössze a településkép-védelmi törvényt kell módosítani, újra szabályozva a közterületek használatát. 
Napjainkban persze feleslegesnek látszik az aggodalom, hiszen a demonstrációkon nem vesznek részt nagy tömegek. Az ellenzéki pártok és a különböző szervezetek mozgósítási képessége nem túlzottan nagy. De ez érthető is. Hiszen a lakosság túlnyomó többsége már régen felsorakozott pártunk és kormányunk mögött, hatalmas az egység, aki pedig nem része ennek, az lényegében nem is számít. Azért nem árt még tovább szűkíteni az esetleges tiltakozások lehetőségeit. 
Most nem fenyeget kormányváltás. De az ördög sosem alszik. És akkor visszaüthet ez a kitűnő javaslat. Vajon ezzel is számolt Semjén Zsolt?
Frissítve: 2018.11.09. 09:04