Vigyázz, robbantás! – harsant a kiáltás 1982. júniusának elején az akkor már öt éve használaton kívül helyezett biatorbágyi viadukt tövében. Szemem a jó öreg Pentacon Six tüköraknás ablakocskájára szegeztem, hogy megörökítsem a detonáció pillanatát, s az azt követő eseményeket, a dörrenés mégis váratlanul ért és megremegett a kezem. Szerencsére sikerült továbbítanom a 6x6-os negatívot és még elkaphattam, amint a leselejtezett öreg mozdony és a mögé kapcsolt ugyancsak bontásra ítélt néhány aggastyán korú vagon egy pillanatra mintha megállt volna a biatorbágyi vasúti viadukt szélén, majd a mélybe zuhant. Szerencsére sem sérültek, sem halottak nem maradtak a detonáció után a roncsok között. Csak az öreg vonatszerelvény szenvedett ki végleg.

A Viadukt című film forgatásán vehettem részt a Hungarocamion vállalati fotósaként. Az üzemi lapot tudósítottam a forgatásról. A film Matuska Szilveszter 1931-es, 22 halálos áldozatot követelő merényletét dolgozta föl - a biatorbágyi völgyhíd egyik sínszálának felrobbantását az épp áthaladó bécsi gyors alatt.

Simó Sándor filmrendező elégedett volt a „merénylettel” és leült kicsit kifújni magát. Bár szerepünk a Viadukt forgatásán finoman szólva sem volt azonos súlyú, én is megkönnyebbültem és örültem, hogy minden a tervek szerint történt. Sosem voltam tolakodó típus, de ahogy a rendező ott ült, odaballagtam hozzá és kérdeztem ezt-azt a filmről, a forgatásról.

Simó készségesen válaszolgatott a számára nyilván roppant laikus kérdéseimre. Egyebek mellett elmondta, hogy ez az első olyan magyar film, ahol több kamera vette föl más-más szögből ugyanazt a jelenetet. Erre azért volt szükség – magyarázta –, mert ha csak egy vagy két kamerát használnak és ne adj isten bármilyen ok miatt nem sikerül a felvétel, egy újabb szerelvény ripityára törése már nem férne bele a film költségvetésébe.

Egy jó kiállású, magas férfi lépett oda hozzánk. Andor Tamás volt, a film operatőre. Halkan megbeszélték a következő snittet. Azt is elmagyarázták nekem, hogy bár kellemes, derült délután vették föl a jelenetet, a moziban a nézők a valóságnak megfelelően éjjeli képeket látnak majd. Megtudhattam, hogy szűrőkkel érik el a nappali "éjszakát". Később megnéztem a filmet és láss csodát, valóban a sötét éjszakában robogott végzete felé a bécsi gyors. Kicsit bosszankodva és a tudás birtokában nevetve olvastam egy ismertetőt, amelyben az szerepelt, hogy a merényletről készült snittet 21 óra 29 perckor vették fel. Azonban a Camion újságban június közepén megjelent kis fotóriportom - egyebek mellett - a bizonyíték arra, hogy azt az „éjszakai” részletet bizony fényes nappal vették föl. Mindezt csak a történelmi hűség kedvéért jegyzem meg.

Addigi filmes élményeim után meglepett, hogy Simónak egyetlen hangos szavát nem hallottam, mindenkivel udvariasan és teljesen normál hangon beszélt. Emlékeim szerint utasításnak sem nevezném, ahogy a beállítást elmagyarázta az érintett színészeknek, operatőröknek. Inkább nevezhetném kérésnek. Csak jóval később tudtam meg, hogy a filmes világban milyen tekintélye volt és tanítványai szívesen nevezték magukat „Simó-osztálynak” és nem csak tisztelték, de szerették is a mestert. Megértem őket.

Hogy miért ragadt meg az emlékeimben, hogy a forgatáson Michael Yorkot láttam leszaladni a töltésről, nem tudom megmagyarázni. Az amerikai színész is Michael volt, de az igazi neve Sarrazin. Kétségtelen, kicsit hasonlítanak egymásra, talán ezért tévedett ekkorát a memóriám. Évtizedekkel később olvastam, hogy a főszerepre egyik kedvenc amerikai színészem, Dennis Hopper is szóba került.

S hogyan kerültem a forgatásra? Az ország akkor talán egyetlen trélervontató Faunját, amely pótolhatatlan szerepet játszott a film elkészültében, a Camion adta bérbe a forgatásra. Ennek a német vontatónak az volt a szerepe, hogy „lesegítse” a szerelvényt a viaduktról.

Ordódy György akciórendező megmutatta a trélerbrigádnak és persze nekem is, hogy hogyan gyengítették ki a viadukt korlátját és vezették a sínt a meredély felé. A feladat az volt, hogy a Faun a mögé kötött szerelvényt annyira begyorsítsa, hogy amikor lekapcsolják róla, a kigyengített korlátot átszakítva a szerelvény a mélybe zuhanjon. Nem kellett sokat magyarázni, ezek az emberek arisztokratái, valódi mesterei voltak a szakmájuknak. Először mégis pattanásig feszültek az idegek, mert a rendező jelére hiába indult el a Faun, a mozdony megmakacsolta magát és nem mozdult egy tapodtat sem. Végül persze megadta magát és végrehajtotta az öngyilkos zuhanást.

Számomra óriási élmény volt a forgatás, főleg azért, mert igazi profizmussal találkozhattam. Ordódy nyugalma, ahogy egy ilyen roppant költséges és egyedi akciót megtervezett, megszervezett és ahogy a tréleres brigádot egyenrangú félként, munkatársaiként kezelte, bevallom, lenyűgözött. Igaz, egy ma már - remélem - elévült apró szabálytalanságot is elkövetett. Amikor ugyanis a brigádnak kifizette a napidíjat, az akkor egyáltalán nem lebecsülendő 500 forintot, engem is hozzájuk sorolt és én is megkaptam az összeget.

A brigáddal persze nem csak ilyen kitüntetett feladatokon dolgoztam együtt. Hétköznapjaikon hatalmas transzformátorokat, egyéb ipari berendezéseket szállítottak, többnyire éjszaka, elöl-hátul felvezetéssel, illetve „hátvéddel”. Amerre haladtak, fel kellett emelni az elektromos vezetékeket, és természetesen alaposan meg kellett tervezni az útvonalat is, hiszen a monstrumok nem fértek el egyetlen vasúti felüljáró alatt sem. A célállomáson pedig elképesztő türelemmel és milliméteres pontossággal, faékkel, gerendákkal alátámasztva, sokszor többórás munkával emelték le a hatalmas berendezéseket. Ez sem volt kisebb élmény a filmforgatásnál.

Ja, akit érdekel: a Viadukt című film másfél órás, Matuska a film 76. percében robbantott. Csak semmi pánik.

Nevezhetjük ismeretlen ismerősnek. Hiszen feltehetően a rendszeres tévénézőknek sem mond semmit Kamarás Norbert neve. Pedig színész, vagy inkább mondjuk úgy, szerepet alakít. Mi több, nemrég megnyert egy vetélkedőt is. Ám ha ÉNB (Éjjel-Nappal Budapest) Lalit említjük, akkor mindenki kapcsol: ja, így már tudjuk, kiről van szó. Már önmagában az sem mindennapos, hogy egy ember nem a saját nevén, nem is felvett, vagy álnéven vesz részt egy műsorban, hanem a szerep nevét - s vele az alakját - ölti magára. Csak úgy - az összehasonlítás kedvéért - képzeljük el, ha egy színésznő Warrennéként mutatkozna be, miután eljátszotta G. B. Shaw darabjának címszerepét (hogy a mesterségéről most ne is beszéljünk). Viszont kétségkívül jellemzi az RTL Klub egész produkcióját a Lali-jelenség, meg az is, hogy a végén ő győzött.

A csatorna műsorai általában ízlésesek, szórakoztatók, nézhetők. A jelek szerint már szükségük volt egy kivételre. A Szenzációs Négyes címen több héten át vasárnap esténként látható program helyenként inkább ízlésficamot tükrözött, néha már kínos volt és nem is mindig nézhető. Legfeljebb azért ragadt ott az ember, mert nem hitt a szemének. Pedig az alapötlet már rég bevált a televíziózásban: népszerű emberek kilépnek a komfortzónájukból és mást próbálnak csinálni, mint amit megszoktunk tőlük. Még az is rendben volt, hogy négy korosztály versengett, négyfős csapatokkal. És voltak valóban remek produkciók, amelyekből kiderült, hogy a tehetséges művészek olyan területeken is jók, amikre eddig nem is gondoltunk. Csakhogy ezeket a számokat - és a színvonalat - lerontotta, amikor a szereplők jobb ügyhöz méltó buzgalommal múlták alul saját magukat és egymást.

A zsűrinek nevezett háromtagú - folyamatosan értékelő - csapatból is kizárólag Alföldi Róbertre volt érdemes figyelni. Ő legalább valóban őszinte volt és gyakran feszengett. A másik két tag - a stand-upos Ráskó Eszter, valamint Ganxsta Zolee - láthatóan jól érezte magát, de igazából nem nagyon tudták, mi lenne a dolguk. Sokatmondó részlet, hogy a műsor legnagyobb tapsát egy idős férfi aratta, aki adás közben ment be a színpadra takarítani. Bár elképzelhető, hogy ez is megrendezett jelenet volt, de legalább sikeres.

A Szenzációs Négyesnek már majdnem két hete vége van, nem is érdemelne több szót, ha nem általános jelenségről lenne szó. Egykor, amit nevezhetünk hőskornak is, a televízió többek között azért is vált népszerűvé, mert valódi értékeket közvetített. Ezek sorában előkelő helyet foglaltak el a vetélkedők. Vagyis azok a megmérettetések, amelyekbe a szereplők nem azért kerültek be, mert valamiért ismertek, netán népszerűek, esetleg celebek voltak. Többnyire igazi civilek versenyeztek és összemérték a tudásukat, műveltségüket, szellemi muníciójukat. A közönség is profitált ezekből az adásokból, hiszen szélesedett a látóköre, esetleg olyan ismereteket szerezhetett, amikre addig nem volt lehetősége.

A kereskedelmi tévék térhódításával azonban nagyjából véget ért a valódi vetélkedők kora. Napjainkban már csak a nézettség számít, valamint az, hogy a különböző műsorszámok között minél több reklámot lehessen eladni minél jobb áron. Általában nincs szükség a tudásra, a cél kizárólag a szórakoztatás (már a maguk módján). Tehát ismert embereket kell kiállítani, csili-vili környezetben. Pénz nem számít és a színvonal is csak addig, amíg nem árt a lényegnek (nézettség, hirdetés). Igaz, állítólag lesz megint Legyen ön is milliomos!, van még X-Faktor, ahová addig ismeretlenek is bejuthatnak, de ezek kivételnek számítanak, ráadásul az utóbbinál például a show azért még mindig a legfontosabb.

A versengés persze megmaradt: a tévék között. És emiatt kerülnek néha kínos helyzetekbe azok az ismert emberek, akik hajlandók - bizonyára olyan összegért, amiért már korpásodik a hajuk - részt venni ezekben a produkciókban. Ha az RTL Klubon van Nyerő Páros, néha észbontó feladatokkal, akkor a TV2 egyenesen Máltára viszi A legbátrabb páros szereplőit. Ott kell aztán olyan - még észbontóbb - feladatokat megoldaniuk, amiket persze Budapesten is megtehetnének. A Szenzációs Négyes nyilvánvalóan válasz akart lenni az egyelőre sikeres és újra futó Sztárban sztárra. Ha a TV2-n népszerű énekeseket utánoznak az indulók, akkor az RTL-en artistákká, akrobatákká, bűvészekké képezik át a jobb sorsra érdemes művészeket. Elképzelhető lenne, hogy mindez a nézők javát szolgálja, ám ez koránt sincs így. A néző csak kapcsoljon a műsorunkra, ragadjon ott, nézze meg a hirdetéseket és közben kap valamit, ami akár szórakoztató is lehet, de végül is tök mindegy.

Szerencsétlen Kamarás Norberten, vagyis Lalin kívül ezúttal más szereplőt nem említettünk név szerint és pontosan azért, mert nem a jobbára tehetséges, sokoldalú és valóban jót akaró embereket akartuk pellengérre állítani. Ők ugyanis, ha elvállalják, legjobb tudásuk szerint igyekeznek helytállni ezekben a műsorokban (az már más kérdés, mit kell elvállalni). Itt a műsorpolitika, de leginkább a nézettségért folytatott, egyre kíméletlenebb harc a lényeg. Nem hihetjük, hogy egy, vagy akár több jegyzet jobb belátásra térítené a tévéket. De legalább legyünk tisztában vele, hogy mi, nézők általában addig számítunk, amíg etethetnek bennünket. Lalival.

Bibó István a rendszerváltás környékén alapvetően mint a szabadság politikai filozófusa vált rendkívül népszerűvé. Akkor is, és a mai politikai helyzetben is a legtöbb embernek a „nem félni” jut eszébe róla, meg a „szabadság kis körei”. De Bibó nem csupán a szabadság, hanem az egyenlőség és a testvériség elkötelezettje is volt. Egész életében egy olyan politikai mozgalomhoz kötődött, amely az alul lévőket képviselte. Akár a tágabb népi mozgalomra gondolunk, akár a Nemzeti Parasztpártra, ezek alapvetően az alul lévők érdekeinek megfogalmazói, azaz baloldaliak voltak. A magyar népi mozgalom célja a Horthy-rendszer elképesztő egyenlőtlensége és igazságtalansága közepette a nincstelenség, a földnélküliség, a „három millió koldus országa”, a kilátástalan nyomor felszámolása volt. A nyomorral pedig kiszolgáltatottság és függés jár együtt, tanulatlanság és tájékozatlanság, passzivitás és félelem.

Bibó tehát egy baloldali, azaz az alul lévőket felemelni kívánó politikai mozgalomban élte végig életét. Más kérdés persze, hogy ennek a termékeny életnek jelentős része egy szovjet típusú diktatúra évtizedeiben zajlott, elhallgattatva, többnyire passzív oppozícióban, de például 1956 november 4-én még Nagy Imrénél is hősiesebb kiállásban. A szabadságot elnyomó úgynevezett proletárdiktatúra magát baloldalinak állította be, ezért Bibó annak ellenfeleként, a szabadság és a demokrata viselkedés politikai filozófusaként szinte antibaloldaliként tételeződött, vált a Kádár-rendszer liberális és etno-tradicionalista ellenzékének konszenzusos szimbólumává. Bibó neve elsősorban a szabadság eszméjével kötődött össze, amely ismert módon a liberalizmus központi fogalma.

Személye 1989-ban még igen ritka közös nevezőként tudott szolgálni az akkori jobboldal és a liberálisok között. Mára ez a hídszerep megszűnt, a Bibó Szakkollégiumból indult mai jobboldali elit már nem hivatkozik Bibóra, egykori politikai ellenfeleire annál inkább. Úgy tűnhet tehát, hogy Bibó megmaradt a liberálisoknak örök hivatkozási pontként, az autonóm, „szabad” és „demokrata” „polgár” eszményképenként, szembeállítva a „velünk élő feudalizmus” szervilis cinkosaival, kiszolgálóival, passzív útitársaival.

Bibó azonban népi baloldali és nem liberális politikus volt. Nem volt a kapitalizmusnak kritikátlan híve, azt nem hitte a történelem végpontjának, valamifajta természetes állapotnak, amelybe a kádári diktatúrából visszatérünk majd, mint rab a friss levegőre. Semmiképpen nem volt csak liberális, főképp nem abban az 1980-as évektől dominánssá vált értelemben, amely a politikai liberalizmust, a szabadságjogok ügyét elválaszthatatlanul összeköti a gazdasági liberalizmussal, az esélyteremtő és szabályozó államtól megszabadított piacra épülő kapitalizmussal. Több munkájában is világossá tette, hogy az európai társadalomfejlődés végpontja valamifajta demokratikus szocializmus kell hogy legyen. Nyilvánvalóan nem a szovjet típusú rendszer, melynek következetes ellenfele volt, mely megfosztotta a nyilvánosságtól, és amely hajszál híján életét is elvette. De mégis valamifajta szociális demokrácia, olyan rend, amely a szabadságot az alul lévők rendszerszerű és tudatos emancipációjával ötvözi. Sőt, az által hozza létre! Ez volt a népi mozgalom régi vágya és követelése.

Az 1989 utáni kelet-európai demokráciák nem ilyenek voltak. Egy olyan világkorban fogantak, melyet Thatcher és Reagan, Hayek és Friedman domináltak. A szociális államot mindenhol leépítették, és ezt a mintát követte Kelet-Európa is. A szovjet típusú rendszerek nem voltak baloldaliak abban az értelemben, hogy a jobbágyi megalázkodáshoz szokott nincsteleneket nem tették önérzetes, „nem félő” demokratákká, akik univerzális normákban és meritokratizmusban kezdhettek volna el gondolkodni, hanem fenntartották a felülről-lefelé uralkodó hatalmi viszonyokat, és az ezzel járó érdekkijárást, klienshálózatokat, korrupt társadalmi viszonyokat. Ám ha volt megőrzendő és továbbfejlesztendő civilizációs vívmánya a szovjet típusú rendszernek, az pont az ingyenes és univerzális iskolarendszer, egészségügy, szociálpolitika, nyugdíj létrehozása volt. A lakáspolitika, amely millióknak adott hajlékot, ha szerényet is. A hatékony közösségi közlekedés megszervezése. A világszínvonalú kutatás-fejlesztés, a szabadalmak és újítások rendszere, a társadalmi szintű tudás szétterjesztése és a társadalmi mobilitás megteremtése. Mindezeket nem csak fenntartani kellett volna a rendszerváltás után, hanem a kor színvonalának megfelelően továbbfejleszteni, globálisan versenyképes szintre emelni, és ehhez biztosítani a finanszírozást.

De nem ez történt. Azok, akik ma is Bibó szellemi örököseinek gondolják magukat, kormányon elzárták a szegények milliói elől az érvényesülés és a felemelkedés csatornáit. Így történhetett meg, hogy nemzetközi felmérések szerint 2010-re Magyarország az EU legkisebb társadalmi mobilitású országává vált. Öt magyar háztartásból négynek nem volt megtakarítása, majd négymillióan a létminimum alatt nyomorogtak. Így történhetett meg, hogy az ország egészségi állapota nem a visegrádiak szintjén volt, hanem a jóval szegényebb balkáni államokén. Így állhatott elő, hogy míg az oktatási rendszerünk Budapest elitkerületeiben és egyes nagyvárosokban világversenyeken győztes diákokat termelt ki, addig az OECD szerint brutálisan elvágta pont annak a vidéki szegény rétegnek az életesélyeit, akiket a 30-as években a népi mozgalom képviselt volna. Így történhetett meg, hogy Magyarországon a szociálpolitika nem a magas jövedelműek felől osztott újra az alacsony jövedelműeknek, hanem fordítva. Így történhetett meg, hogy mikor 2010-ben a "hamis realista" ismét bejelentkezett a hatalomért, az ország választóinak nagy része olyan alacsony tudati szinten volt a globalizáció, a demokrácia, a gazdaság, a jogállamiság témaköreiben, hogy azt a magát demokratának gondoló elit megdöbbenéssel konstatálta. Pedig ezt a társadalmat ő maga hozta létre a rendszerváltás utáni évtizedekben. Mindez nem a fejlettségi szint, hanem az újraelosztási mechanizmusok befagyasztásának kérdése volt.

Márpedig a "hamis realista" nem az ok, ő már a következmény. A "hamis realistáknak", ahogy Bibó írja, „…kétségtelen tehetség mellett bizonyos ravaszság és bizonyos erőszakosság [volt] a jellemzője, ami kiválóan alkalmassá tette arra, hogy a demokrácia meghamisításának, a demokratikus formák között folyó antidemokratikus kormányzásnak vagy valamely erőszakos politikai álkonstrukciónak a kezelőivé és letéteményeseivé váljanak”. Bibó példaként hozza Tiszát, Brătianut, Pašićot, Bethlent és Venizéloszt. Ilyen nagy, de "hamis realisták" minden korban és mindenhol szívesen bejelentkeznek. A mának is megvannak a maga Orbánjai, Kaczyńskijei, Berlusconijai, Erdoganjai, Trumpjai, Netanyahujai, Putyinjai, Modijai, Hszi Csin-pingjei és Bolsonarójai. Ők nem az ok, ők már a következmény. Bejelentkeztek hasonló politikusok jóléti demokráciákban is, ám sosem jutottak hatalomra. A kérdés tehát az, hogy mitől lesz egy választói közeg fogékony mindarra, amit Bibó így listáz: „elpolitizálódott kultúra”; „deformált politikai jellem”; „közösségi hisztériák”; „túlzott nemzeti öndokumentálás és belső bizonytalanság”; „túlméretezett nemzeti hiúság”, valamint „...félelem a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől, és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.”

Miért nem utasítják el egy ország választópolgárai a komplex világértelmezés helyett a brutális leegyszerűsítéseket? Az érdekharmonizálás helyett az egy személyre szűkülő extrém centralizációt? A kulturális magabiztosság helyett a folyamatos fenyegetettség-érzést? A konstruktív viták helyett a homogenizált propagandát? Azért nem, mert a "hamis realista" előtti korszakban sem kaptak esélyt biztosító, kozmopolita tájékozottságot adó oktatást; a világszintű tudást az otthonaikba hozó közmédiát és -vitákat; érdemi életesélyeket, valódi érdekharmonizációt, stabilitást és biztos megélhetést, igazságos társadalmat. Sok-sok millió alul élő magyarnak nem volt mihez kötődnie.

A "hamis realista" sikere mögött mindig a magukat demokratáknak gondolók kudarca áll. Az 1989-es, harmadik Magyar Köztársaság összeomlása épp azon társadalmi osztályok és rétegek kirekesztése miatt következhetett be, akiket Bibó és a népi mozgalom kívánt képviselni egy korábbi korban.

Megtakarításokkal nem rendelkező, prekárius jövedelemből élő, tanulatlan emberektől nem várható el, hogy évszázadok feudális túlélési sémáin átlépve, változatlan objektív periferizáltságukban váljanak hirtelen „polgárrá”, „Bürgerré”, „citoyenné”, „demokratává”, „balkániból nyugativá”, kádári-mikszáthi szolgalelkűből az uralommentes kommunikáció öntudatos, kollektív racionalitásra törekvő autonóm aktorává. Ehhez nekik meg kell teremteni az emancipáció, az önmegvalósítás, a participáció lehetőségeit. Ezekre nekik saját anyagi és kapcsolati erőforrásaik, saját sémáik és mintáik nincsenek. A harmadik Magyar Köztársaság magát bibói demokratának gondoló elitje mindezt nem adta meg nekik. Ma ez az elit megtörve visszaszorult a szabadság kis köreibe, ahonnan néha még mindig lenézéssel és szemrehányással tekint a körön kívüliekre. Elmarasztalja őket passzivitásukért, szervilizmusukért, balkáni értékrendjükért. Kontrasztba állítja őket az egyre fogyatkozó számú jóléti demokráciák öntudatos polgáraival. Hiába a társadalomtudományi háttér, ez a demokrata önképű elit nem hajlandó észrevenni, hogy ahol a választók a közügyekben aktívak, befogadóak, ahol elutasítják a demagógiát, ott a választók számára a jóléti állam megadta a tudást és az egzisztenciális biztonságot.

Az Új Egyenlőség műhely ezért vállalja és megkerülhetetlenül fontosnak tartja a baloldali Bibó István szociálisan demokrata szellemi örökségét.