Vigyázz, robbantás! – harsant a kiáltás 1982. júniusának elején az akkor már öt éve használaton kívül helyezett biatorbágyi viadukt tövében. Szemem a jó öreg Pentacon Six tüköraknás ablakocskájára szegeztem, hogy megörökítsem a detonáció pillanatát, s az azt követő eseményeket, a dörrenés mégis váratlanul ért és megremegett a kezem.
Szerencsére sikerült továbbítanom a 6x6-os negatívot és még elkaphattam, amint a leselejtezett öreg mozdony és a mögé kapcsolt ugyancsak bontásra ítélt néhány aggastyán korú vagon egy pillanatra mintha megállt volna a biatorbágyi vasúti viadukt szélén, majd a mélybe zuhant. Szerencsére sem sérültek, sem halottak nem maradtak a detonáció után a roncsok között. Csak az öreg vonatszerelvény szenvedett ki végleg.
A Viadukt című film forgatásán vehettem részt a Hungarocamion vállalati fotósaként. Az üzemi lapot tudósítottam a forgatásról. A film Matuska Szilveszter 1931-es, 22 halálos áldozatot követelő merényletét dolgozta föl - a biatorbágyi völgyhíd egyik sínszálának felrobbantását az épp áthaladó bécsi gyors alatt.
Simó Sándor filmrendező elégedett volt a „merénylettel” és leült kicsit kifújni magát. Bár szerepünk a Viadukt forgatásán finoman szólva sem volt azonos súlyú, én is megkönnyebbültem és örültem, hogy minden a tervek szerint történt. Sosem voltam tolakodó típus, de ahogy a rendező ott ült, odaballagtam hozzá és kérdeztem ezt-azt a filmről, a forgatásról.
Simó készségesen válaszolgatott a számára nyilván roppant laikus kérdéseimre. Egyebek mellett elmondta, hogy ez az első olyan magyar film, ahol több kamera vette föl más-más szögből ugyanazt a jelenetet. Erre azért volt szükség – magyarázta –, mert ha csak egy vagy két kamerát használnak és ne adj isten bármilyen ok miatt nem sikerül a felvétel, egy újabb szerelvény ripityára törése már nem férne bele a film költségvetésébe.
Egy jó kiállású, magas férfi lépett oda hozzánk. Andor Tamás volt, a film operatőre. Halkan megbeszélték a következő snittet. Azt is elmagyarázták nekem, hogy bár kellemes, derült délután vették föl a jelenetet, a moziban a nézők a valóságnak megfelelően éjjeli képeket látnak majd. Megtudhattam, hogy szűrőkkel érik el a nappali "éjszakát". Később megnéztem a filmet és láss csodát, valóban a sötét éjszakában robogott végzete felé a bécsi gyors. Kicsit bosszankodva és a tudás birtokában nevetve olvastam egy ismertetőt, amelyben az szerepelt, hogy a merényletről készült snittet 21 óra 29 perckor vették fel. Azonban a Camion újságban június közepén megjelent kis fotóriportom - egyebek mellett - a bizonyíték arra, hogy azt az „éjszakai” részletet bizony fényes nappal vették föl. Mindezt csak a történelmi hűség kedvéért jegyzem meg.
Addigi filmes élményeim után meglepett, hogy Simónak egyetlen hangos szavát nem hallottam, mindenkivel udvariasan és teljesen normál hangon beszélt. Emlékeim szerint utasításnak sem nevezném, ahogy a beállítást elmagyarázta az érintett színészeknek, operatőröknek. Inkább nevezhetném kérésnek. Csak jóval később tudtam meg, hogy a filmes világban milyen tekintélye volt és tanítványai szívesen nevezték magukat „Simó-osztálynak” és nem csak tisztelték, de szerették is a mestert. Megértem őket.
Hogy miért ragadt meg az emlékeimben, hogy a forgatáson Michael Yorkot láttam leszaladni a töltésről, nem tudom megmagyarázni. Az amerikai színész is Michael volt, de az igazi neve Sarrazin. Kétségtelen, kicsit hasonlítanak egymásra, talán ezért tévedett ekkorát a memóriám. Évtizedekkel később olvastam, hogy a főszerepre egyik kedvenc amerikai színészem, Dennis Hopper is szóba került.
S hogyan kerültem a forgatásra? Az ország akkor talán egyetlen trélervontató Faunját, amely pótolhatatlan szerepet játszott a film elkészültében, a Camion adta bérbe a forgatásra. Ennek a német vontatónak az volt a szerepe, hogy „lesegítse” a szerelvényt a viaduktról.
Ordódy György akciórendező megmutatta a trélerbrigádnak és persze nekem is, hogy hogyan gyengítették ki a viadukt korlátját és vezették a sínt a meredély felé. A feladat az volt, hogy a Faun a mögé kötött szerelvényt annyira begyorsítsa, hogy amikor lekapcsolják róla, a kigyengített korlátot átszakítva a szerelvény a mélybe zuhanjon. Nem kellett sokat magyarázni, ezek az emberek arisztokratái, valódi mesterei voltak a szakmájuknak. Először mégis pattanásig feszültek az idegek, mert a rendező jelére hiába indult el a Faun, a mozdony megmakacsolta magát és nem mozdult egy tapodtat sem. Végül persze megadta magát és végrehajtotta az öngyilkos zuhanást.
Számomra óriási élmény volt a forgatás, főleg azért, mert igazi profizmussal találkozhattam. Ordódy nyugalma, ahogy egy ilyen roppant költséges és egyedi akciót megtervezett, megszervezett és ahogy a tréleres brigádot egyenrangú félként, munkatársaiként kezelte, bevallom, lenyűgözött. Igaz, egy ma már - remélem - elévült apró szabálytalanságot is elkövetett. Amikor ugyanis a brigádnak kifizette a napidíjat, az akkor egyáltalán nem lebecsülendő 500 forintot, engem is hozzájuk sorolt és én is megkaptam az összeget.
A brigáddal persze nem csak ilyen kitüntetett feladatokon dolgoztam együtt. Hétköznapjaikon hatalmas transzformátorokat, egyéb ipari berendezéseket szállítottak, többnyire éjszaka, elöl-hátul felvezetéssel, illetve „hátvéddel”. Amerre haladtak, fel kellett emelni az elektromos vezetékeket, és természetesen alaposan meg kellett tervezni az útvonalat is, hiszen a monstrumok nem fértek el egyetlen vasúti felüljáró alatt sem. A célállomáson pedig elképesztő türelemmel és milliméteres pontossággal, faékkel, gerendákkal alátámasztva, sokszor többórás munkával emelték le a hatalmas berendezéseket. Ez sem volt kisebb élmény a filmforgatásnál.
Ja, akit érdekel: a Viadukt című film másfél órás, Matuska a film 76. percében robbantott. Csak semmi pánik.
