Erdélyi Eszkimó Péter: A nyelvtudás ereje

– Képzeld, asszony, mi történt – viharzott be lakásuk ajtaján Józsi, akit Rózsi ilyen lelkesnek soha nem látott, még az esküvője napján sem, pedig huszonnégy éve a hitvese. – Amerikában fogok dolgozni! A washingtoni nagykövetségünkön. Háromhetes kiküldetés, napidíj, meg minden – folytatta még mindig euforikus hangulatban.

Mi tagadás, Rózsira is átragadt a felfokozott hangulat, hiszen Józsi egyszerű asztalos volt a külügyminisztériumban és átlagos fizetésért formálta a fát a fűrészporos alagsorban.

– És mennyi lesz a díjad, fiam? – tapintott rá a lényegre Rózsi. – Napi tíz dollár, teljes ellátás, vagyis háromszori étkezés és útiköltség – vallotta be Józsi engedelmes férjhez illően centre pontosan a kinti járandóságait. – Ráadásul egy New York-i kirándulást is fizetnek – lelkendezett a férfi.

1972-t írtunk. A rezsim többek között azzal kényeztette a mintaszerű szocialista zombit, hogy enyhén szólva körülményessé tette a nyugati utazást. Pontosabban turista útlevelet csak háromévente egyszer kaphatott a példásan viselkedő, politikailag öntudatos állampolgár, de a kiutazási engedély 30 nap után elvesztette érvényességét. Mindennek a tetejébe az útlevélkérelemhez munkavállaló esetén csatolni kellett a szakszervezeti és a párttitkár aláírását, diákok esetében pedig a KISZ-titkár szignóját. A kiutalt úti okmányhoz maximum 70 dollárt lehetett vásárolni, több valutát tilos volt kivinni az országból, olyannyira, hogy a tilalom megszegése bűncselekménynek számított.

– Na, várjál csak, fiam, ha három hét alatt 210 dollárt keresel és kivihetsz 70-et, az összesen 280 – számolt a család pénzügyminisztere, Rózsi. De ez kevés lesz, ha mindent meg akarunk vásárolni, például a fiadnak a farmeröltönyt, meg a többi holmit, amit idehaza nem lehet kapni. Telefonáltam Julcsi néninek Csikágóba, aki megtáviratozta az ottani árakat. Feketén kell még vennünk legalább 50 dollárt! – adta ki a verdiktet.

Mindez hármas kockázatot jelentett. Az első maga a feketézés, vagyis a valutavásárlással járó veszély volt, a második a pénz titokban való kivitele a magyar határon, végül az illegálisan vásárolt áruk becsempészése szocialista hazánkba.

– Fiam – szólalt meg kicsit bizonytalanul a ház ura – én féltem az állásomat, sőt, a puszta szabadságomat is. Biztosan nem lesz elég az a 280 dollár? Érdemes reszkíroznunk?

A verdikt persze verdikt maradt, vagyis az 50 dollárt beszerezték és beépítették egy babkonzervbe, így sértetlenül ki is került Washingtonba. Kint a munka jól haladt, ezért a másfél napos New York-i kiruccanást jutalomból két naposra bővítette a nagykövet, miközben nyomatékosan felhívta a két asztalos figyelmét arra, hogy a hazai közbiztonsággal ellentétben New Yorkban közbizonytalanság uralkodik, vagyis fokozottan vigyázzanak értékeikre.

– Nem is hiszem el, hogy New Yorkban sétálunk – mondta kollégájának Józsi, mikor már a Times Square-en bámészkodtak. – Előbb alaposan nézzünk körül, tervezzük, meg, hol és mit vegyünk meg holnap. Rendben? – javasolta Józsi, kollégája pedig egyetértően bólogatott.

A rengeteg élmény mellett áthatotta őket a szabadság eddig ismeretlen érzése. Szinte az aszfalt felett tíz centivel lebegtek… Lassan rájuk esteledett, de ezt az új, ismeretlen élményt a fényben úszó város fokozta. Ekkor tévedtek be Harlem egyik kis utcájába, ahol négy marcona fekete férfiú „Give me your money!” szavakkal köszöntötte őket. Felszólításuknak egy-egy villogó késsel adtak nyomatékot.

– Te Józsi, ezek ki akarnak rabolni minket – szólalt meg a kolléga. Most mit csináljunk? Ugye, te is az övedbe rejtetted a dugipénzedet? Ugye, csak apród van? Hát akkor talán megússzuk a zsebünkben zörgő fémpénzekkel – reménykedett.

– Ne hülyéskedjetek fiúk, csak ti nem lenni magyarok? – szólalt meg ekkor némi akcentussal az asztalosok anyanyelvén a banda vezetője.

A két famunkás szívéről hatalmas kő esett le, hiszen egykori vendégdiákkal hozta össze őket a sors, akitől ösztönösen csak kölcsönös barátságot, vendégszeretet reméltek. És valóban a kések eltűntek a zsebekben és igen kedélyes beszélgetés kezdődött. Kiderült, hogy a szerecsen vezér a Szegedi Orvostudományi Egyetemen tanult, imádja a magyar lányokat, a jó kajákat, borokat, meg a barátságos embereket. De a főnök megunta a nyelvgyakorlást és a nosztalgiázást, arcáról váratlanul eltűnt a műmosoly, a feketék ismét elővették a bökőket.

– Na, elég kiscsávók, öveket levenni, pénzt kivenni, órákat lecsatolni, zsebeket mutatni, mindent ideadni és futni gyorsan, nagyon gyorsan haza – parancsolta az egykori szegedi sebésztanonc, kezében szike helyett méretes késsel.