Erdélyi Eszkimó Péter: A nyelvtudás ereje

Publikálás dátuma
2018.11.10. 19:30
TURISTAÚTLEVÉL - Háromévente egyszer juthatott hozzá a példásan viselkedő polgár
Fotó: Szalmás Péter / Népszava
– Képzeld, asszony, mi történt – viharzott be lakásuk ajtaján Józsi, akit Rózsi ilyen lelkesnek soha nem látott, még az esküvője napján sem, pedig huszonnégy éve a hitvese. – Amerikában fogok dolgozni! A washingtoni nagykövetségünkön. Háromhetes kiküldetés, napidíj, meg minden – folytatta még mindig euforikus hangulatban.
Mi tagadás, Rózsira is átragadt a felfokozott hangulat, hiszen Józsi egyszerű asztalos volt a külügyminisztériumban és átlagos fizetésért formálta a fát a fűrészporos alagsorban.
– És mennyi lesz a díjad, fiam? – tapintott rá a lényegre Rózsi. – Napi tíz dollár, teljes ellátás, vagyis háromszori étkezés és útiköltség – vallotta be Józsi engedelmes férjhez illően centre pontosan a kinti járandóságait. – Ráadásul egy New York-i kirándulást is fizetnek – lelkendezett a férfi.
1972-t írtunk. A rezsim többek között azzal kényeztette a mintaszerű szocialista zombit, hogy enyhén szólva körülményessé tette a nyugati utazást. Pontosabban turista útlevelet csak háromévente egyszer kaphatott a példásan viselkedő, politikailag öntudatos állampolgár, de a kiutazási engedély 30 nap után elvesztette érvényességét. Mindennek a tetejébe az útlevélkérelemhez munkavállaló esetén csatolni kellett a szakszervezeti és a párttitkár aláírását, diákok esetében pedig a KISZ-titkár szignóját. A kiutalt úti okmányhoz maximum 70 dollárt lehetett vásárolni, több valutát tilos volt kivinni az országból, olyannyira, hogy a tilalom megszegése bűncselekménynek számított.
– Na, várjál csak, fiam, ha három hét alatt 210 dollárt keresel és kivihetsz 70-et, az összesen 280 – számolt a család pénzügyminisztere, Rózsi. De ez kevés lesz, ha mindent meg akarunk vásárolni, például a fiadnak a farmeröltönyt, meg a többi holmit, amit idehaza nem lehet kapni. Telefonáltam Julcsi néninek Csikágóba, aki megtáviratozta az ottani árakat. Feketén kell még vennünk legalább 50 dollárt! – adta ki a verdiktet.
Mindez hármas kockázatot jelentett. Az első maga a feketézés, vagyis a valutavásárlással járó veszély volt, a második a pénz titokban való kivitele a magyar határon, végül az illegálisan vásárolt áruk becsempészése szocialista hazánkba.
– Fiam – szólalt meg kicsit bizonytalanul a ház ura – én féltem az állásomat, sőt, a puszta szabadságomat is. Biztosan nem lesz elég az a 280 dollár? Érdemes reszkíroznunk?
A verdikt persze verdikt maradt, vagyis az 50 dollárt beszerezték és beépítették egy babkonzervbe, így sértetlenül ki is került Washingtonba. Kint a munka jól haladt, ezért a másfél napos New York-i kiruccanást jutalomból két naposra bővítette a nagykövet, miközben nyomatékosan felhívta a két asztalos figyelmét arra, hogy a hazai közbiztonsággal ellentétben New Yorkban közbizonytalanság uralkodik, vagyis fokozottan vigyázzanak értékeikre.
– Nem is hiszem el, hogy New Yorkban sétálunk – mondta kollégájának Józsi, mikor már a Times Square-en bámészkodtak. – Előbb alaposan nézzünk körül, tervezzük, meg, hol és mit vegyünk meg holnap. Rendben? – javasolta Józsi, kollégája pedig egyetértően bólogatott.
A rengeteg élmény mellett áthatotta őket a szabadság eddig ismeretlen érzése. Szinte az aszfalt felett tíz centivel lebegtek… Lassan rájuk esteledett, de ezt az új, ismeretlen élményt a fényben úszó város fokozta. Ekkor tévedtek be Harlem egyik kis utcájába, ahol négy marcona fekete férfiú „Give me your money!” szavakkal köszöntötte őket. Felszólításuknak egy-egy villogó késsel adtak nyomatékot.
– Te Józsi, ezek ki akarnak rabolni minket – szólalt meg a kolléga. Most mit csináljunk? Ugye, te is az övedbe rejtetted a dugipénzedet? Ugye, csak apród van? Hát akkor talán megússzuk a zsebünkben zörgő fémpénzekkel – reménykedett.
– Ne hülyéskedjetek fiúk, csak ti nem lenni magyarok? – szólalt meg ekkor némi akcentussal az asztalosok anyanyelvén a banda vezetője.
A két famunkás szívéről hatalmas kő esett le, hiszen egykori vendégdiákkal hozta össze őket a sors, akitől ösztönösen csak kölcsönös barátságot, vendégszeretet reméltek. És valóban a kések eltűntek a zsebekben és igen kedélyes beszélgetés kezdődött. Kiderült, hogy a szerecsen vezér a Szegedi Orvostudományi Egyetemen tanult, imádja a magyar lányokat, a jó kajákat, borokat, meg a barátságos embereket. De a főnök megunta a nyelvgyakorlást és a nosztalgiázást, arcáról váratlanul eltűnt a műmosoly, a feketék ismét elővették a bökőket.
– Na, elég kiscsávók, öveket levenni, pénzt kivenni, órákat lecsatolni, zsebeket mutatni, mindent ideadni és futni gyorsan, nagyon gyorsan haza – parancsolta az egykori szegedi sebésztanonc, kezében szike helyett méretes késsel.

Friss Róbert: Hogyan leszünk nácik

Publikálás dátuma
2018.11.10. 14:00
MARABU RAJZA
Nem volt háborús bűnös jogi értelemben, úgy élt, ahogy a legtöbb német, nem tudott, mert nem akart tudni semmiről, ami nem rá tartozott.
Nem új a műfaj, a memoár, amit a kezünkben tartunk (Brunhilde Pomsel-Thore D. Hansen: Goebbels titkárnője voltam. Európa Könyvkiadó, 2018). Bár kellett kis idő, hogy a II. világháború után a nácizmus elleni küzdelem panorámáját rekonstruáló hatalmas irodalmi és filmes ecsetvonásokat (például az Oroszlánkölykök, A híd túl messze van, Szállnak a darvak, vagy A hazáért harcoltak) felváltsa a „mikrovilág” bemutatása. Emlékeznünk kell, milyen revelációval bírt az orosz Mihail Romm Hétköznapi fasizmusa 1965-ben.

Fensőbbséges nyugalom

A „másik oldal” hétköznapjaira még várni kellett. Várni, hogy megszólaljanak, meg merjenek és meg tudjanak szólalni azok, akik az általuk megélt náci hétköznapokról beszéltek. Ez is kellett ahhoz, hogy valamivel közelebb jussunk annak megválaszolásához: hogyan történhetett meg mindez a világ egyik vezető kultúrnemzetével? Még a vasfüggönyön innen is megjelentek a diplomáciai jegyzőkönyvek és azok történészi feldolgozásai – Hitler tárgyalásaitól, John Lukacs megannyi könyvéig. A memoárok Goebbels Naplójától Albert Speer visszaemlékezésein át Victor Klemperer (1881-1960) német filológus, irodalmár e szempontból legfontosabb kötetéig, A Harmadik Birodalom nyelvéig terjednek. Utóbbi magyarul 1984-ben jelent meg korlátozott példányszámban az akkori Szecskő Tamás féle Tömegkommunikációs Kutatóközpont bátorságából. Hátborzongató volt olvasni, mert a „létező szocializmus” nyelvére ismertünk a birodalmi nyelvben.
Hitler és a hitleráj megemésztéséért, a bénító félelem helyett a megértésért a legtöbbet talán Sebastian Haffner német történész tette. A memoárirodalom egyik legékesebb darabja az ugyancsak az Európánál 2005-ben megjelent Egy német története – Emlékeim (1914-1933).
Tanulni, meglehet, sokan tanultak belőle, okulni sokkal kevesebben okultak. Haffner azt írja: „Mai szemmel nézve elképesztő az a fensőbbséges nyugalom, amellyel jómagam és a hozzám hasonlók kívülállóként, mintegy páholyból szemléltük a náci forradalmat, nem véve tudomást arról, hogy a megsemmisítésünkre irányul. Ha lehet még elképesztőbb, hogy Európa nem okult a mi példánkon, és évek óta ugyanúgy, szórakozás céljából egybesereglett publikumként viselkedik, miközben a nácik a legjobb úton vannak, hogy tűzbe borítsák a világot.” A könyv Haffner 1999-es halála után, 2000-ben jelent meg. A szerző már nem láthatta azt a jobboldali autoriter, nacionalista populizmust, amely erősödve készül átvenni a hatalmat – nem csak - Európa felett, s itt – kimondva, vagy sejtetve a történelem kongó visszhangjait - abba is hagyhatnánk.
De most nem Haffnerről, hanem Goebbels egyik titkárnőjéről van szó. Arról a „fensőbbséges nyugalomról”, amelyben - minden politikai vihar ellenére – a weimari köztársaság, a polgári demokrácia aludt, hogy aztán diktatúrában ébredjen és a világ romjain nyújtózkodjon.

Mi is tapsoltunk

Ahogyan Brunhilde Pomsel, a titkárnő leírja weimari ifjúságának éveit, úgy leírhatnánk a XXI. század bármely ifjú, apolitikus, tájékozatlan korosztályának életét. A ma nemzedékeinek csak azt a hitet kell még a fejükbe verni, amellyel a nemzetiszocializmus és a bolsevik gyakorlat az 1929-es válság után végzetesen megfertőzte a korszak értelmiségét, mondván: kiutat talált és mutat a polgári demokrácia (a Nyugat) alkonyából. Valóságos válságokból. Ezért a hitért sok mindent „elnézett”, nem csak az értelmiség.
Akadt persze, akit – így Haffnert is - figyelmeztetett az orra: „A nácikat illetően teljesen egyértelmű jelzéseket adott az orrom. … az egész, úgy ahogy volt, messziről bűzlött…” De: „Kezdetben úgy tetszett, hogy a náci forradalom valóban olyan »történelmi esemény« lesz, mint a többi, az újságok és a politikusok ügye… igyekeztem humorosan fölfogni a dolgot, megpróbáltam gondolkozni, és úgy találtam, hogy nincs ok a kétségbeesésre… Egyébként pedig kik azok, akik három éve egyszerre a nácikra kezdtek szavazni? Olyan emberek, akiknek nincs önálló véleményük, és bedőltek a propagandának. Ide-oda hullámzó tömeg, amely az első csalódásra szétszalad.” Így látta Hitler hatalomra jutásának pillanatát az ifjú Haffner. Nagyot tévedett, ha nem volt, nem is lehetett meg az a történelmi tapasztalata, ami nekünk már megvan az ide-oda hullámzó, önálló vélemény nélküli, propagandának bedőlt tömegről, s hogy mennyire nem szalad szét ez a tömeg, ha egyszer valaki egybedelejezi.
Goebbels titkárnője közelebbről emlékszik erre a tömegre: „Mikor Hitlert (1933) januárban kinevezték kancellárrá, egész Berlin megmozdult… Hitler a birodalmi kancellária ablakában állt. Emberek mindenütt, emberek, emberek, és ordítottak, mind, mint ma a futballmérkőzéseken. Mi is ordítottunk… mindenki szörnyű boldog volt, hogy egy történelmi esemény tanúja lehetett… Hitler egyszerűen csak egy új ember volt.”
Csak egy új ember, aki mellett ott volt Goebbels is. A propagandaminiszter, aki a hitlerájt eladta a tömegnek azzal a technikával, amit az autoriter hatalomra vágyók ma is oly sikeresen használnak. „Goebbels jó külsejű ember volt. Nem volt magas, inkább egy kicsit alacsony ahhoz, hogy tényleg jól mutasson, egy kicsit lehetett volna nagyobb. Viszont hallatlanul ápolt volt, isteni, a legjobb szövetekből készült öltönyökben járt. Egy kicsit mindig le volt barnulva. A keze ápolt volt, mintha mindennap manikűröztetett volna… kifogástalanul nézett ki. Állítólag elbűvölően viselkedett… De nálunk nem kellett bevetnie a vonzerejét. Mi a berendezéshez tartoztunk, az előszobájában az íróasztalokhoz. Ez volt minden… puszta íróeszköznek tekintett bennünket.” – írja Pomsel. Aztán az örök mozgást szimbolizáló horogkereszt fordult egyet.
„Goebbels valódi arcát csak lassan fedeztem fel. Emlékszem a híres sportpalastbeli rendezvényre. »Akarjátok a totális háborút?« (Az 1943. február 18-i beszéd a nemzetiszocialista propaganda mintapéldája – a szerk.) …azon a napon olyan volt, mint egy kitörés, mint egy kitörés az őrültekházában, hogy úgy mondjam… És mintha a tömeg minden tagját darázs csípte volna meg, hirtelen mindenki teljesen megbolydult, ordított, dobogott. Elviselhetetlen volt a zaj… megdöbbentünk a látottaktól. Nem Goebbelstől, nem is csak az emberektől, hanem attól, hogy mindez lehetséges… És természetesen mi is tapsoltunk. Muszáj volt. Természetesen. Nem lehetett nem tapsolni. Hiszen mondták. Az ember nem vonhatta ki magát. Nem volt más lehetőség. Mi is velük tapsoltunk. Olyanok voltunk, mint a részegek… »Akarjátok a totális háborút?« »Igen!«… A tömeg maga sem tudta, miért őrjöng… a saját szemünkkel láttuk, hogy egy ember, akivel szinte mindennap találkoztunk, egy ápolt, előkelő, szinte arisztokratikusan előkelő ember – és ez az őrjöngő törpe…. Abban a pillanatban undorítónak láttam őt. Félelmetesnek. De aztán sikerült elfojtanom magamban ezt az érzést…. Istenem, olyan fiatalok voltunk, és nem sokat töprengtünk az egészről, nem úgy, mint mindezek után, amikor viszont már késő volt. Az ember maga nem volt tudatában, hogy mi történik.”

Fogaskerekek

Pomsel 1911-ben született, Haffner 1907-ben. Kortársak voltak, egy nemzedék. Pomsel Goebbels titkárnője volt, előtte a rádiónál dolgozott. Hamisította a híreket, a német katonák halálozási statisztikáit. Soha nem tanúsított megbánást, elhárította személyes felelősségét. Csak élete legvégén, több mint százévesen volt hajlandó interjút adni, azzal, hogy egy része csak a halála után jelenhet meg. S voltaképp, mit kellett volna „beismernie”? Nem volt háborús bűnös jogi értelemben, csak úgy élt, ahogyan a legtöbb német, nem tudott, mert nem akart tudni semmiről, ami nem rá tartozott. Vagy amiről úgy gondolta, nem rá tartozik.
Bármilyen érdekes olvasmány is Pomsel emlékirata, látszólag nem szól semmiről. Egy fiatal lány hétköznapi élete, akit csábít a csillogás és elkerüli a tüntetéseket, élvezi, hogy mind jobban keres, s fogaskerék lesz a mechanizmusban, amely állandó mozgásban tartja a horogkeresztet, amely egyre gyorsuló spirális forgással közelít a pusztuláshoz.
Hitler nemzetiszocialista forradalma a történelem talán első tömegforradalma volt. Nem csak a weimari köztársaság, hanem – általánosítható tanulságként - minden liberális polgári demokrácia csődjének a terméke. Amihez Oroszországban 1917-ben puccs, ahhoz itt tömegforradalom kellett. A nácik elsőként a nyelvet sajátították ki, hogy aztán Hitler államosítsa a népet, a nemzetet A tömeget, amelynek nagy része azt sem tudta, mi történik vele, s a történéseknek még a műveltebbek és tájékozottabbak is legfeljebb a bűzét orrontották meg.
Ha kicsit is akarjuk, a fiatal, munkaszerető, precíz titkárnő hétköznapi életében, vágyaiban magunkra ismerhetünk. A saját életünkre. Arra, hogyan éljük meg a 30-as évek elejének hétköznapjait a 2000-es években. Hogyan nem akarunk tudomást venni arról, ami szerintünk nem ránk tartozik, hogyan leszünk a többség nevében beszélő szűk kisebbség hatalmának és önmagunk sodródó tehetetlenségének foglyai.
Goebbels egykori titkárnőjének visszaemlékezéseiből megtudhatjuk, hogyan leszünk néma, használható és bármikor eldobható fogaskerekek egy legkevésbé bennünket szolgáló hatalom gépezetében. Hogyan leszünk nácik, ha nem vagyunk azok.
Szerző

Maradandó este Reggel

Publikálás dátuma
2018.11.04. 14:44

Fotó: France Football
Barcelona–Real Madrid rangadó volt a múlt héten a spanyol bajnokságban (itthon a homályban); újabb másfél óra született az örökkévalóságnak. Elvégre a mesterhármast jegyző „II. Luis Suarez" főszereplésével elért 5-1-es katalán diadallal együtt az örök riválisok megannyi nagy találkozójáról jelenthető ki, hogy maga volt a történelem. Például az 1960. novemberiről.
Akkor a Bajnokcsapatok Európa Kupája nyolcaddöntőjében is összekerült a két vetélytárs. Ez azért történhetett meg, mert Spanyolország két résztvevőt is indíthatott a BEK-ben, mivel a címet a Real Madrid védte. Öt esztendeje. Az első számú európai klubtorna kezdeti évadaiban kizárólag a királyi gárda vitte el a pálmát; ötödszörre, 1960 tavaszán úgy, hogy az elődöntőben itt is, ott is 3:1-re verte a Barcelonát, majd a döntőben 7:3-ra győzte le az Eintracht Frankfurtot. Puskás Ferenc csak e három mérkőzésen hét gólt ért el: hármat vágott oda-vissza a „Barcának", míg négyet Glasgow-ban a Frankfurtnak.
Lehet mondani, futott a szekér.
Ám a hatodik BEK-kiírás Real Madrid–Barcelona találkozóján Enrique Mateos hiába szerzett már az első percben vezetést a fővárosi együttesnek, a katalán csapat kellemes 2:2-vel távozott a Bernabeu stadionból. A mérkőzés hőse a Barcelona első Luis Suareze, az 1960-ban – Puskás előtt – Aranylabdát nyerő dirigens volt, aki kétszer is egyenlített, 84 358 madridista legnagyobb bánatára.
A visszavágó jegyeiért monstre ostrom folyt, s amikor az örök vetélytársak kifutottak a pályára, 120 ezer néző tolongott a Nou Campban. A csapatokat Reg(inald) Leafe, egy nottinghami sporttárs vezette ki; róla attól fogva sok mindent mondtak Madridban, csak azt nem, hogy finom angol úr...
A meccs 2:1-es Barcelona-győzelemmel zárult, ám összesen hét gól esett, melyek közül négyet érvénytelenített a találkozó brit bírája. Hármat a Real Madrid kárára annullált. Pachin és Di Stefano gólját les miatt nem adta meg, míg Gento lövése után úgy döntött, hogy a labda nem haladt át a kapuvonalon, Gracia még időben mentett. A vendégek persze nem láttak off-side-ot, ellenben meggyőződéssel állították: a barcelonai védő belülről rúgta ki a labdát. Az ABC című spanyol lap két gól megsemmisítését valóban különösnek tartotta, azon pedig vitatkozni sem lehetett, hogy a madridiak joggal követeltek tizenegyest, miután Gracia az ötös közelében melltájékon rúgta Del Solt. Reg Leafe úgy vélte: e „szerelés" szabályos volt... Santiago Bernabeu, a királyi klub elnöke viszont gúnyosan említette, hogy „a fekete ruhás angol volt a Barcelona legjobbja", míg Alfredo di Stefano így fakadt ki: „Az UEFA nyilvánvalóan megelégelte a Real Madrid európai dominanciáját."
A körülményekről majdhogynem több szó esett, mint magáról a mérkőzésről – bár a brazil Evaristo vetődéses fejes góljáról még sokáig áradoztak Barcelonában –, amelyen a felülmúlhatatlan fehérek először estek ki a BEK-ből. A madridiak már az első mérkőzés után is háborogtak, mert a katalán csapat a finisben úgy egyenlített, hogy Kocsis kiugrásakor lest intett a partjelző, ám Arthur Ellis angol (!) játékvezető felülbírálta kollégáját, Kocsis pedig Cziborhoz passzolt, akit Vicente kapus elbuktatott. Ám a vendéglátók szerint a tizenhatoson kívül... A brit azonban tizenegyest ítélt, és Suarez a büntetőből egalizált.
Az angol jelző utáni zárójeles felkiáltójel azért is indokolt, mert úgy mondják, a szigetország a fair play hazája. Ehhez képest a labdarúgás történetének jó néhány botránya áll nyugtalanítóan szoros kapcsolatban Angliával, hogy csak az 1962-es vb Chile–Olaszország (boksz)meccsét – játékelvezető: Ken Aston – vagy a négy évvel későbbi angliai világbajnokság máig ható eseményeit említsük. Napjainkig nagy dilemma ugyanis, hogy Geoff Hurst lövése a felső lécről valóban a kapuvonal mögé pattant-e a hosszabbításban, 2:2-nél a nyugatnémetekkel vívott döntőben, s ha ezt azóta sem sikerült bizonyítani, akkor aligha volt gól az, ami Gottfried Dienst svájci játékvezető szerint gól volt...
A Real Madriddal mindenesetre jól elbántak: a BEK első fél évtizedében kizárólag nyertes királyi gárda a második öt esztendőben egyszer sem hódította el a trófeát; legközelebb 1966-ban győzött. Igaz, a Barcelonán hamar bosszút állt: tizenegy nappal a BEK-visszavágón elszenvedett vereség után a fővárosi csapat 5:3-ra nyerte a bajnoki rangadót a Nou Campban. Majd húsz pontot vert a La Ligában a vörös-kék együttesre. A bajnoki címet a Real Madrid nyerte, a Barcelona még dobogóra sem került, a negyedik helyet szerezte meg az Atletico Madrid és a Zaragoza mögött. Edzőjét, a jugoszláv (szerb) Ljubisa Brocsicsot – a királyi gárda kiejtése ellenére – menet közben leváltották. A tréner nyilván meg sem rezdült, olyan kalandos élete volt. A Crvena Zvezda szakvezetőjeként Brazíliában túrázott, és nem tért haza, helyette elszegődött Egyiptomba, Libanonba, később Kuvaitba, Új-Zélandra, Ausztráliába, Bahreinbe, Szaúd-Arábiába. Olykor Európában is felbukkant: ő irányította például a Juventus 1958-as, Boniperti-, John Charles-, Sivori-féle bajnokcsapatát. Barcelonai utóda, Enrique Orizaola a BEK döntőjébe vezette a katalán együttest, de a berni Wankdorf stadionban Kocsis és Czibor ugyanúgy járt, mint 1954-ben, a nyugatnémetekkel vívott vb-döntőben: 3:2-es vereséget kellett elszenvednie Guttmann Béla mester Benficájától.
Abban az évadban a Real Madridnak is volt egy fájó 2:3-a: a spanyol kupa döntőjében a városi vetélytárs Atletico ennyire nyert a Bernabeu stadion 120 ezer, lógó orrú nézője előtt. A meccs első gólját az a Puskás szerezte, aki a Betis elleni elődöntő 7:1-es madridi mérkőzésén hat gólt ért el. Akkor harminchárom esztendős volt, de ugyanúgy spanyol gólkirály lett (27 góllal), mint egy évvel korábban (26). Aztán még 1963-ban (26) és 1964-ben (20) is ő kapta a La Liga legkiválóbb mesterlövészének járó Pichichi-díjat...
Ám a hatvanas barcelonai BEK-meccsen egyszer sem köszönt be. Legalább nem kellett siratnia, hogy sztornózzák a – ki tudja, hány – gólját...

BARCELONA–REAL MADRID 2:1 (1:0)

BEK-mérkőzés, 1960. november 23., Barcelona, 90 000 néző. Jv.: Leafe (angol). Barcelona: Ramallets – Olivella, Garay, Gracia – Verges, Segarra – Kubala, Kocsis, Evaristo, Suarez, Villaverde. Real Madrid: Vicente – Marquitos, Santamaria, Casado – Vidal, Pachin – Canario, Del Sol, Di Stefano, Puskás, Gento. Gól: Verges (34.), Evaristo (82.), Canario (85.).

Szerző