Friss Róbert: Hogyan leszünk nácik

Publikálás dátuma
2018.11.10. 14:00
MARABU RAJZA
Nem volt háborús bűnös jogi értelemben, úgy élt, ahogy a legtöbb német, nem tudott, mert nem akart tudni semmiről, ami nem rá tartozott.
Nem új a műfaj, a memoár, amit a kezünkben tartunk (Brunhilde Pomsel-Thore D. Hansen: Goebbels titkárnője voltam. Európa Könyvkiadó, 2018). Bár kellett kis idő, hogy a II. világháború után a nácizmus elleni küzdelem panorámáját rekonstruáló hatalmas irodalmi és filmes ecsetvonásokat (például az Oroszlánkölykök, A híd túl messze van, Szállnak a darvak, vagy A hazáért harcoltak) felváltsa a „mikrovilág” bemutatása. Emlékeznünk kell, milyen revelációval bírt az orosz Mihail Romm Hétköznapi fasizmusa 1965-ben.

Fensőbbséges nyugalom

A „másik oldal” hétköznapjaira még várni kellett. Várni, hogy megszólaljanak, meg merjenek és meg tudjanak szólalni azok, akik az általuk megélt náci hétköznapokról beszéltek. Ez is kellett ahhoz, hogy valamivel közelebb jussunk annak megválaszolásához: hogyan történhetett meg mindez a világ egyik vezető kultúrnemzetével? Még a vasfüggönyön innen is megjelentek a diplomáciai jegyzőkönyvek és azok történészi feldolgozásai – Hitler tárgyalásaitól, John Lukacs megannyi könyvéig. A memoárok Goebbels Naplójától Albert Speer visszaemlékezésein át Victor Klemperer (1881-1960) német filológus, irodalmár e szempontból legfontosabb kötetéig, A Harmadik Birodalom nyelvéig terjednek. Utóbbi magyarul 1984-ben jelent meg korlátozott példányszámban az akkori Szecskő Tamás féle Tömegkommunikációs Kutatóközpont bátorságából. Hátborzongató volt olvasni, mert a „létező szocializmus” nyelvére ismertünk a birodalmi nyelvben.
Hitler és a hitleráj megemésztéséért, a bénító félelem helyett a megértésért a legtöbbet talán Sebastian Haffner német történész tette. A memoárirodalom egyik legékesebb darabja az ugyancsak az Európánál 2005-ben megjelent Egy német története – Emlékeim (1914-1933).
Tanulni, meglehet, sokan tanultak belőle, okulni sokkal kevesebben okultak. Haffner azt írja: „Mai szemmel nézve elképesztő az a fensőbbséges nyugalom, amellyel jómagam és a hozzám hasonlók kívülállóként, mintegy páholyból szemléltük a náci forradalmat, nem véve tudomást arról, hogy a megsemmisítésünkre irányul. Ha lehet még elképesztőbb, hogy Európa nem okult a mi példánkon, és évek óta ugyanúgy, szórakozás céljából egybesereglett publikumként viselkedik, miközben a nácik a legjobb úton vannak, hogy tűzbe borítsák a világot.” A könyv Haffner 1999-es halála után, 2000-ben jelent meg. A szerző már nem láthatta azt a jobboldali autoriter, nacionalista populizmust, amely erősödve készül átvenni a hatalmat – nem csak - Európa felett, s itt – kimondva, vagy sejtetve a történelem kongó visszhangjait - abba is hagyhatnánk.
De most nem Haffnerről, hanem Goebbels egyik titkárnőjéről van szó. Arról a „fensőbbséges nyugalomról”, amelyben - minden politikai vihar ellenére – a weimari köztársaság, a polgári demokrácia aludt, hogy aztán diktatúrában ébredjen és a világ romjain nyújtózkodjon.

Mi is tapsoltunk

Ahogyan Brunhilde Pomsel, a titkárnő leírja weimari ifjúságának éveit, úgy leírhatnánk a XXI. század bármely ifjú, apolitikus, tájékozatlan korosztályának életét. A ma nemzedékeinek csak azt a hitet kell még a fejükbe verni, amellyel a nemzetiszocializmus és a bolsevik gyakorlat az 1929-es válság után végzetesen megfertőzte a korszak értelmiségét, mondván: kiutat talált és mutat a polgári demokrácia (a Nyugat) alkonyából. Valóságos válságokból. Ezért a hitért sok mindent „elnézett”, nem csak az értelmiség.
Akadt persze, akit – így Haffnert is - figyelmeztetett az orra: „A nácikat illetően teljesen egyértelmű jelzéseket adott az orrom. … az egész, úgy ahogy volt, messziről bűzlött…” De: „Kezdetben úgy tetszett, hogy a náci forradalom valóban olyan »történelmi esemény« lesz, mint a többi, az újságok és a politikusok ügye… igyekeztem humorosan fölfogni a dolgot, megpróbáltam gondolkozni, és úgy találtam, hogy nincs ok a kétségbeesésre… Egyébként pedig kik azok, akik három éve egyszerre a nácikra kezdtek szavazni? Olyan emberek, akiknek nincs önálló véleményük, és bedőltek a propagandának. Ide-oda hullámzó tömeg, amely az első csalódásra szétszalad.” Így látta Hitler hatalomra jutásának pillanatát az ifjú Haffner. Nagyot tévedett, ha nem volt, nem is lehetett meg az a történelmi tapasztalata, ami nekünk már megvan az ide-oda hullámzó, önálló vélemény nélküli, propagandának bedőlt tömegről, s hogy mennyire nem szalad szét ez a tömeg, ha egyszer valaki egybedelejezi.
Goebbels titkárnője közelebbről emlékszik erre a tömegre: „Mikor Hitlert (1933) januárban kinevezték kancellárrá, egész Berlin megmozdult… Hitler a birodalmi kancellária ablakában állt. Emberek mindenütt, emberek, emberek, és ordítottak, mind, mint ma a futballmérkőzéseken. Mi is ordítottunk… mindenki szörnyű boldog volt, hogy egy történelmi esemény tanúja lehetett… Hitler egyszerűen csak egy új ember volt.”
Csak egy új ember, aki mellett ott volt Goebbels is. A propagandaminiszter, aki a hitlerájt eladta a tömegnek azzal a technikával, amit az autoriter hatalomra vágyók ma is oly sikeresen használnak. „Goebbels jó külsejű ember volt. Nem volt magas, inkább egy kicsit alacsony ahhoz, hogy tényleg jól mutasson, egy kicsit lehetett volna nagyobb. Viszont hallatlanul ápolt volt, isteni, a legjobb szövetekből készült öltönyökben járt. Egy kicsit mindig le volt barnulva. A keze ápolt volt, mintha mindennap manikűröztetett volna… kifogástalanul nézett ki. Állítólag elbűvölően viselkedett… De nálunk nem kellett bevetnie a vonzerejét. Mi a berendezéshez tartoztunk, az előszobájában az íróasztalokhoz. Ez volt minden… puszta íróeszköznek tekintett bennünket.” – írja Pomsel. Aztán az örök mozgást szimbolizáló horogkereszt fordult egyet.
„Goebbels valódi arcát csak lassan fedeztem fel. Emlékszem a híres sportpalastbeli rendezvényre. »Akarjátok a totális háborút?« (Az 1943. február 18-i beszéd a nemzetiszocialista propaganda mintapéldája – a szerk.) …azon a napon olyan volt, mint egy kitörés, mint egy kitörés az őrültekházában, hogy úgy mondjam… És mintha a tömeg minden tagját darázs csípte volna meg, hirtelen mindenki teljesen megbolydult, ordított, dobogott. Elviselhetetlen volt a zaj… megdöbbentünk a látottaktól. Nem Goebbelstől, nem is csak az emberektől, hanem attól, hogy mindez lehetséges… És természetesen mi is tapsoltunk. Muszáj volt. Természetesen. Nem lehetett nem tapsolni. Hiszen mondták. Az ember nem vonhatta ki magát. Nem volt más lehetőség. Mi is velük tapsoltunk. Olyanok voltunk, mint a részegek… »Akarjátok a totális háborút?« »Igen!«… A tömeg maga sem tudta, miért őrjöng… a saját szemünkkel láttuk, hogy egy ember, akivel szinte mindennap találkoztunk, egy ápolt, előkelő, szinte arisztokratikusan előkelő ember – és ez az őrjöngő törpe…. Abban a pillanatban undorítónak láttam őt. Félelmetesnek. De aztán sikerült elfojtanom magamban ezt az érzést…. Istenem, olyan fiatalok voltunk, és nem sokat töprengtünk az egészről, nem úgy, mint mindezek után, amikor viszont már késő volt. Az ember maga nem volt tudatában, hogy mi történik.”

Fogaskerekek

Pomsel 1911-ben született, Haffner 1907-ben. Kortársak voltak, egy nemzedék. Pomsel Goebbels titkárnője volt, előtte a rádiónál dolgozott. Hamisította a híreket, a német katonák halálozási statisztikáit. Soha nem tanúsított megbánást, elhárította személyes felelősségét. Csak élete legvégén, több mint százévesen volt hajlandó interjút adni, azzal, hogy egy része csak a halála után jelenhet meg. S voltaképp, mit kellett volna „beismernie”? Nem volt háborús bűnös jogi értelemben, csak úgy élt, ahogyan a legtöbb német, nem tudott, mert nem akart tudni semmiről, ami nem rá tartozott. Vagy amiről úgy gondolta, nem rá tartozik.
Bármilyen érdekes olvasmány is Pomsel emlékirata, látszólag nem szól semmiről. Egy fiatal lány hétköznapi élete, akit csábít a csillogás és elkerüli a tüntetéseket, élvezi, hogy mind jobban keres, s fogaskerék lesz a mechanizmusban, amely állandó mozgásban tartja a horogkeresztet, amely egyre gyorsuló spirális forgással közelít a pusztuláshoz.
Hitler nemzetiszocialista forradalma a történelem talán első tömegforradalma volt. Nem csak a weimari köztársaság, hanem – általánosítható tanulságként - minden liberális polgári demokrácia csődjének a terméke. Amihez Oroszországban 1917-ben puccs, ahhoz itt tömegforradalom kellett. A nácik elsőként a nyelvet sajátították ki, hogy aztán Hitler államosítsa a népet, a nemzetet A tömeget, amelynek nagy része azt sem tudta, mi történik vele, s a történéseknek még a műveltebbek és tájékozottabbak is legfeljebb a bűzét orrontották meg.
Ha kicsit is akarjuk, a fiatal, munkaszerető, precíz titkárnő hétköznapi életében, vágyaiban magunkra ismerhetünk. A saját életünkre. Arra, hogyan éljük meg a 30-as évek elejének hétköznapjait a 2000-es években. Hogyan nem akarunk tudomást venni arról, ami szerintünk nem ránk tartozik, hogyan leszünk a többség nevében beszélő szűk kisebbség hatalmának és önmagunk sodródó tehetetlenségének foglyai.
Goebbels egykori titkárnőjének visszaemlékezéseiből megtudhatjuk, hogyan leszünk néma, használható és bármikor eldobható fogaskerekek egy legkevésbé bennünket szolgáló hatalom gépezetében. Hogyan leszünk nácik, ha nem vagyunk azok.
Szerző

Maradandó este Reggel

Publikálás dátuma
2018.11.04. 14:44

Fotó: France Football
Barcelona–Real Madrid rangadó volt a múlt héten a spanyol bajnokságban (itthon a homályban); újabb másfél óra született az örökkévalóságnak. Elvégre a mesterhármast jegyző „II. Luis Suarez" főszereplésével elért 5-1-es katalán diadallal együtt az örök riválisok megannyi nagy találkozójáról jelenthető ki, hogy maga volt a történelem. Például az 1960. novemberiről.
Akkor a Bajnokcsapatok Európa Kupája nyolcaddöntőjében is összekerült a két vetélytárs. Ez azért történhetett meg, mert Spanyolország két résztvevőt is indíthatott a BEK-ben, mivel a címet a Real Madrid védte. Öt esztendeje. Az első számú európai klubtorna kezdeti évadaiban kizárólag a királyi gárda vitte el a pálmát; ötödszörre, 1960 tavaszán úgy, hogy az elődöntőben itt is, ott is 3:1-re verte a Barcelonát, majd a döntőben 7:3-ra győzte le az Eintracht Frankfurtot. Puskás Ferenc csak e három mérkőzésen hét gólt ért el: hármat vágott oda-vissza a „Barcának", míg négyet Glasgow-ban a Frankfurtnak.
Lehet mondani, futott a szekér.
Ám a hatodik BEK-kiírás Real Madrid–Barcelona találkozóján Enrique Mateos hiába szerzett már az első percben vezetést a fővárosi együttesnek, a katalán csapat kellemes 2:2-vel távozott a Bernabeu stadionból. A mérkőzés hőse a Barcelona első Luis Suareze, az 1960-ban – Puskás előtt – Aranylabdát nyerő dirigens volt, aki kétszer is egyenlített, 84 358 madridista legnagyobb bánatára.
A visszavágó jegyeiért monstre ostrom folyt, s amikor az örök vetélytársak kifutottak a pályára, 120 ezer néző tolongott a Nou Campban. A csapatokat Reg(inald) Leafe, egy nottinghami sporttárs vezette ki; róla attól fogva sok mindent mondtak Madridban, csak azt nem, hogy finom angol úr...
A meccs 2:1-es Barcelona-győzelemmel zárult, ám összesen hét gól esett, melyek közül négyet érvénytelenített a találkozó brit bírája. Hármat a Real Madrid kárára annullált. Pachin és Di Stefano gólját les miatt nem adta meg, míg Gento lövése után úgy döntött, hogy a labda nem haladt át a kapuvonalon, Gracia még időben mentett. A vendégek persze nem láttak off-side-ot, ellenben meggyőződéssel állították: a barcelonai védő belülről rúgta ki a labdát. Az ABC című spanyol lap két gól megsemmisítését valóban különösnek tartotta, azon pedig vitatkozni sem lehetett, hogy a madridiak joggal követeltek tizenegyest, miután Gracia az ötös közelében melltájékon rúgta Del Solt. Reg Leafe úgy vélte: e „szerelés" szabályos volt... Santiago Bernabeu, a királyi klub elnöke viszont gúnyosan említette, hogy „a fekete ruhás angol volt a Barcelona legjobbja", míg Alfredo di Stefano így fakadt ki: „Az UEFA nyilvánvalóan megelégelte a Real Madrid európai dominanciáját."
A körülményekről majdhogynem több szó esett, mint magáról a mérkőzésről – bár a brazil Evaristo vetődéses fejes góljáról még sokáig áradoztak Barcelonában –, amelyen a felülmúlhatatlan fehérek először estek ki a BEK-ből. A madridiak már az első mérkőzés után is háborogtak, mert a katalán csapat a finisben úgy egyenlített, hogy Kocsis kiugrásakor lest intett a partjelző, ám Arthur Ellis angol (!) játékvezető felülbírálta kollégáját, Kocsis pedig Cziborhoz passzolt, akit Vicente kapus elbuktatott. Ám a vendéglátók szerint a tizenhatoson kívül... A brit azonban tizenegyest ítélt, és Suarez a büntetőből egalizált.
Az angol jelző utáni zárójeles felkiáltójel azért is indokolt, mert úgy mondják, a szigetország a fair play hazája. Ehhez képest a labdarúgás történetének jó néhány botránya áll nyugtalanítóan szoros kapcsolatban Angliával, hogy csak az 1962-es vb Chile–Olaszország (boksz)meccsét – játékelvezető: Ken Aston – vagy a négy évvel későbbi angliai világbajnokság máig ható eseményeit említsük. Napjainkig nagy dilemma ugyanis, hogy Geoff Hurst lövése a felső lécről valóban a kapuvonal mögé pattant-e a hosszabbításban, 2:2-nél a nyugatnémetekkel vívott döntőben, s ha ezt azóta sem sikerült bizonyítani, akkor aligha volt gól az, ami Gottfried Dienst svájci játékvezető szerint gól volt...
A Real Madriddal mindenesetre jól elbántak: a BEK első fél évtizedében kizárólag nyertes királyi gárda a második öt esztendőben egyszer sem hódította el a trófeát; legközelebb 1966-ban győzött. Igaz, a Barcelonán hamar bosszút állt: tizenegy nappal a BEK-visszavágón elszenvedett vereség után a fővárosi csapat 5:3-ra nyerte a bajnoki rangadót a Nou Campban. Majd húsz pontot vert a La Ligában a vörös-kék együttesre. A bajnoki címet a Real Madrid nyerte, a Barcelona még dobogóra sem került, a negyedik helyet szerezte meg az Atletico Madrid és a Zaragoza mögött. Edzőjét, a jugoszláv (szerb) Ljubisa Brocsicsot – a királyi gárda kiejtése ellenére – menet közben leváltották. A tréner nyilván meg sem rezdült, olyan kalandos élete volt. A Crvena Zvezda szakvezetőjeként Brazíliában túrázott, és nem tért haza, helyette elszegődött Egyiptomba, Libanonba, később Kuvaitba, Új-Zélandra, Ausztráliába, Bahreinbe, Szaúd-Arábiába. Olykor Európában is felbukkant: ő irányította például a Juventus 1958-as, Boniperti-, John Charles-, Sivori-féle bajnokcsapatát. Barcelonai utóda, Enrique Orizaola a BEK döntőjébe vezette a katalán együttest, de a berni Wankdorf stadionban Kocsis és Czibor ugyanúgy járt, mint 1954-ben, a nyugatnémetekkel vívott vb-döntőben: 3:2-es vereséget kellett elszenvednie Guttmann Béla mester Benficájától.
Abban az évadban a Real Madridnak is volt egy fájó 2:3-a: a spanyol kupa döntőjében a városi vetélytárs Atletico ennyire nyert a Bernabeu stadion 120 ezer, lógó orrú nézője előtt. A meccs első gólját az a Puskás szerezte, aki a Betis elleni elődöntő 7:1-es madridi mérkőzésén hat gólt ért el. Akkor harminchárom esztendős volt, de ugyanúgy spanyol gólkirály lett (27 góllal), mint egy évvel korábban (26). Aztán még 1963-ban (26) és 1964-ben (20) is ő kapta a La Liga legkiválóbb mesterlövészének járó Pichichi-díjat...
Ám a hatvanas barcelonai BEK-meccsen egyszer sem köszönt be. Legalább nem kellett siratnia, hogy sztornózzák a – ki tudja, hány – gólját...

BARCELONA–REAL MADRID 2:1 (1:0)

BEK-mérkőzés, 1960. november 23., Barcelona, 90 000 néző. Jv.: Leafe (angol). Barcelona: Ramallets – Olivella, Garay, Gracia – Verges, Segarra – Kubala, Kocsis, Evaristo, Suarez, Villaverde. Real Madrid: Vicente – Marquitos, Santamaria, Casado – Vidal, Pachin – Canario, Del Sol, Di Stefano, Puskás, Gento. Gól: Verges (34.), Evaristo (82.), Canario (85.).

Szerző

Megrázó ENSZ-jelentés a klímaváltozásról

Publikálás dátuma
2018.11.04. 14:00
Az erdőtüzek és a cunamik csak látszólag függetlenek a szénerőműtől
Fotó: VALERIE GACHE / AFP
Bő nyolc évtizeddel ezelőtt fakadt ki a gyönyörű vers a költőből: „Már két milliárd ember kötöz itt, / hogy belőlem hű állatuk legyen.” Most pedig, 2018 vége felé immár 7,6 milliárd fölött tartunk, és a becslések szerint mindössze hat év múlva eléri Földünk ember-népessége a nyolcmilliárdot. Mintegy hatvan éve, 1960-ban, harminc évvel azután, hogy a költő a fenti számot leírta, ez az érték még csak másfélszeresre nőtt. Egy globális számláló szerint jelenleg minden másodpercben mintegy 4500 új ember népesíti kis bolygónkat. És a tudományos becslések szerint századunk végére a Föld ember-lakossága elérheti akár a 12 milliárdot!
Jól ismert persze, hogy a lineáris előrejelzések többnyire nem szoktak beválni. Meglehet nem 12, „csak” 10 milliárd lesz az emberek száma, mert a növekedés üteme már most is lassul. Vigyázat, nem maga a növekedés, hanem annak sebessége lassulhat, sőt már lassult is. De végül is, hány embert és a hozzá tartozó, egyre nagyobb igényekkel, fogyasztással járó civilizációt képes eltartani ez a kis-közepes bolygó?

Egy riasztó figyelmeztetés

A napokban megrázó jelentést adott közre az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete (Intergovernmental Panel on Climate Change, IPCC). Nagyon komolyan kell vennünk, jelentős munka alapozta meg, sok ezer publikációt tanulmányoztak hozzá, száznál többen dolgoztak rajta, úgy, hogy több száz szakember megjegyzéseit is figyelembe vették. Az IPCC-jelentés megállapításaival nem lehet gyomorszorító érzések nélkül megismerkedni. Megtudhatjuk belőle, hogy az ipari forradalom óta hozzávetőleg egy Celsius fokkal nőtt a globális átlaghőmérséklet. Vigyázat! Átlag! Ami fontos érték, ám nagyon sok fontos részletet elfed. Valóban, naponta szembesülünk időjárási anomáliákkal. Amelyek persze előfordultak évszázadokkal ezelőtt is, katasztrófákat, éhínségeket, népcsoportok elvándorlását vagy akár teljes kihalását okozva. Csakhogy itt álljunk meg! Mennyire tarthatjuk megbízhatónak ezekről a régi történésekről szóló ismereteket? Mennyire hatottak az emberekre? Egyrészt, azokban az időkben nem vezettek nyilvántartásokat, mert írni és számolni sem tudtak az emberek, tehát voltaképpen csak az igazán nagy események emlékei maradtak fönn: éhínségek, tömeges elvándorlások, területszerzési háborúskodások. Másrészt, a ma emberére gyakorolt hatások összehasonlíthatatlanul erőteljesebbek, megrázóbbak, mint akár még csak egy-két századdal ezelőtt voltak.
Merthogy napjainkban szó szerint valós időben szembesülünk a megrázó eseményekkel: hatalmas földrengésekkel, pusztító tornádókkal, szinte kivédhetetlen cunamikkal, óriási folyóáradásokkal. És nyilván egészen más érzéseket kelt az emberben az egy-két héttel később jövő híradás, mint amikor a világot behálózó hírközlés jóvoltából személyesen maga is szinte az adott pillanatban szembesül a vészhelyzettel. Csak egyetlen példa erre az alapjaiban megváltozott helyzetre. 1755 november elsején reggeltől Lisszabonnál hatalmas földrengés-sorozat pusztított, aminek amúgy is súlyos hatásait szökőár és futótűz erősítette óriási katasztrófává. Százezernyi volt az áldozatok száma. Egy magyar kortárs naplójában bő két héttel később jegyezte föl az eseményt, mert akkor értesült róla. Ma pedig a reggeli eseményekről már egy-két óra múlva részletes bemutatót kapunk az esti tévéhíradóban.
A veszélyeket azonban ma sem szabad lebecsülnünk. Komoly a figyelmeztetés: az IPCC szakértői szerint ha a megfelelő intézkedések elmaradnak, a globális hőmérséklet-növekedés folytatódik és századunk végéig eléri a 2 Celsius fokot, s katasztrofális jelenségek sorozata léphet föl, fenyegetve nemcsak civilizációnkat, annak eredményeit, hanem akár magának az emberiségnek a létét is.

Az inercia hatásai

A jelentésben a helyzetnek és a várható folyamatoknak a leírása döbbenetes víziót mutat, és nyilván arra szolgál, hogy ne csak felhívja a figyelmet a teendőkre, hanem sürgesse is azokat. Nagyon fontosak ezek a követelmények, ám egy részük túlságosan elvontnak, pontosabban a valóságos lehetőségektől elrugaszkodottnak tűnik. Ilyen például az a sürgetés, amely szerint, ha el akarjuk kerülni, hogy a globális átlaghőmérséklet növekedése ne lépje túl a 1,5 Celsius fokot, akkor 2030-ig -- 2010-hez képest -- 45 százalékkal kellene csökkenteni a világban a káros anyag kibocsátását.
Kétségtelen, hogy e kibocsátás az elmúlt néhány évben már eddig is csökkent - seregnyi szabályozó intézkedés és műszaki megoldás nyomán. Néhány százalékkal, ám régiónként, földrészenként nagyon eltérő módon. Vegyük azonban észre, hogy 2030-ig mindössze – kerekítve -- egy évtizedünk van. Nagyon rövid idő. Ez a követelmény, úgy látszik, nem számol a folyamatok inerciájával, tehetetlenségével. Amely lehet technológiai és emberi-társadalmi jellegű egyaránt. Minden rendszer mutat tehetetlenséget a változásokkal szemben. A műszaki rendszerek inerciája kisebb mint a társadalmiaké és könnyebb technikai megoldásokkal befolyásolni, de kiiktatni nem lehet. Hiába próbálja vészfékezéssel megállítani robogó járművét a mozdonyvezető, ha látja, hogy ember vagy autó van a síneken, legfeljebb csökkenteni tudja a féktávolságot, de a vonat csak hosszú távon képes teljesen megállni. Hasonló a helyzet a klímaváltozás befolyásolásával is.
A folyamatok megállítását több tényező lassítja, sőt, nem egy esetben akár ellenkező irányba állíthatja. A legfontosabb az emberi népesség növekedésének lendülete, amiről e cikk elején szóltam. A másik, hogy az egyre szaporodó emberiség élni akar az egyre újabb és újabb eredményeket hozó technikai fejlődés többnyire nagyon előnyös vívmányaival. Ez a mostani emberiség, még az elmaradott régiókban is többet és jobbat eszik, mint elődeink akár száz évvel ezelőtt is, a születéskor várható élettartama évtizedekkel magasabb, egészségét remek műszerek, képalkotó berendezések, kémiai anyagok (gyógyszerek), biológiai eljárások erősítik, közlekedése, kommunikációs lehetőségei hatalmas fejlődésen mentek keresztül. Hozzáteszem, vannak persze, nem is kicsiny régiók, ahol ezek a vívmányok nem, vagy csak nagyon kis mértékben hozzáférhetők, de a nagy többség számára már ma is elérhetők. És igencsak nehézkesen mondanának le róluk, még a korlátozásuk sem egyszerű. De hatnak más nagy inerciájú tényezők is. Például a versenyszféra – az ipar, a fejlett szolgáltatások körének - profit-orientációja, amely kétségtelenül ösztönöz új megoldások bevezetésére, de azok megteremtése maga is nagy inerciával jár. Hogyan állítsunk át egy évtized alatt olyan jelentős mértékben káros kibocsátású iparágakat, mint az anyagok – fémek, egyéb alapanyagok és műanyagok – előállítása, az energetika, a felszíni és légi közlekedés…. Nem sorolom tovább.

Az energetika és a közlekedés

Itt egy nagyon jelentős példára hivatkozom, mert ehhez értek leginkább: az energetikára. A világban a szénerőművek még mindig jelentős arányban szerepelnek, sőt, újak sorát építik. Ha pedig egyes zöld csoportoknak, politikusoknak sikerülne megakadályozni, hogy - legalább századunk végéig - atomerőművek létesüljenek és működjenek, akkor a szénnel üzemelő erőművek száma és így káros kibocsátásuk aligha fog jelentősen csökkenni. Ám a többi fosszilis üzemanyaggal sem jobb a helyzet, mert a kőolaj és a földgáz kitermelésekor például jelentős mennyiségű, a légkört erősen terhelő metán kerül ki. Csakhogy – mondhatni napi előnyök kedvéért – éppen a politikusok gátolják az ésszerű megoldásokat. Kirívó példa erre a német kormány 2011-es hirtelen elhatározása, hogy teljesen le kell állítani az országban a nukleáris energiatermelést. Üzleti és rövid távú politikai szempontok fonódtak össze ebben a döntésben, aminek egyes keserű eredményei már kezdenek megnyilvánulni.
De hadd hivatkozzam itt a magyar példára. A múlt században a nyolcvanas években az akkori ellenzék egyebek között egy műszaki objektum, a nagymarosi vízlépcső támadásával igyekezett megragadni a hatalmat. Sikeresen. Olyannyira, hogy az akkor mintegy 80-85 százalékban elkészült művet politikusok és a politika iránt elkötelezett aktivisták hathatós közreműködésével le is rombolták, meg nem hallgatva a hozzáértők, a szakemberek érveit. Az eredmény országunk dollár milliárdokban számolható anyagi vesztesége lett. Ám ennél súlyosabbak a vízügyi károk. Ha meglenne a vízlépcső, akkor például most nem szenvedne a Duna-mente a tartós szárazság nyomán bekövetkezett vízhiánytól. Ha meglenne a vízlépcső, akkor most hajózás szempontjából nem képezne a magyar Duna egy – átvitt értelemben -- kátyús, szinte használhatatlan szakaszt a nemzetközi folyó-sztrádán, vagyis a Duna-Rajna-Majna csatornán. Ráadásul melléktermékként a vízlépcső egy ma működő atomreaktorunk teljesítményének megfelelő, „tiszta”, a légkört egyáltalán nem terhelő, az ország által használható áramot termelne. Most éppen hasonló helyzet mutatkozik a lejáró élettartamú atomreaktorainkat felváltó új telepítésekkel szemben, amikor a jelenlegi politikai ellenzék ismét egy műszaki létesítmény támadásával akar népszerűséget szerezni magának. Holott mindkét létesítmény – a vízlépcső, illetve az onnan nyerhető energia, valamint az atomerőmű -- a légkör szennyezése, a globális klímaváltozás szempontjából kiemelten”tisztának” számít. Jól mutatja tehát e példa is, hogy a klímaváltozást akadályozó társadalmi-politikai beavatkozásokat milyen súlyos politikai megfontolások akadályozhatják, lokálisan és globálisan egyaránt.
Az ipari termelésen kívül a másik gondot okozó tényező a közúti közlekedés. Mondhatnók, e téren már jó úton járunk, mert az elképzelések, sőt tervek szerint a belsőégésű motorokat rövidesen felváltják a villamos (elektromos) hajtások. Nagyszerű! De azért vegyük észre, hogy az akkumulátorok gyártása és életük végén a lebontásuk bizony erősen környezetterhelő folyamatokban történik. Amellett a villamos hajtásokat táplálni kell, tehát igen erősen megnő az erőművi termelés növelése iránti igény.

A társadalmi-politikai ráhatások

E kiragadott példákból is láthatjuk tehát, hogy a társadalmi-politikai ráhatások mennyire jelentősek lehetnek. Nyilvánvaló, hogy a klímaváltozás szempontjából káros folyamatok csökkentéséhez elkötelezett nemzetközi és helyi szabályozások kellenek. Ám a tapasztalatok is tükrözik, mennyire keserves ezeknek nemcsak a létrehozása, hanem a működtetése is. Különösen, ha éppen a jelentős kibocsátású nagyhatalmak egyike-másika az, amely ellenáll, vagy egyenesen be sem tartja az előírásokat. Ráadásul egy-egy nemzetközi szerződés, megállapodás összehozása bizony több évbe, sőt, akár évtizedbe is telhet és a végrehajtás kialakítása sem egyszerű. Vagyis, az inercia-tényező erősen hat e folyamatokban.
Mármost, ha ennyi gát, akadály nehezíti a védekezést, érdemes-e az IPCC jelentéséhez hasonló törekvések közreadása és reális-e a belőlük fakadó követelmények megvalósítása? Feltétlenül érdemes! Mert ez a jelentés is rávilágít a helyzetre, a várható folyamatokra, és kezdeményezheti fontos és tartós intézkedések bevezetését. Csak éppen tudatában kell lennünk korlátainknak, az érdekhálózatok szövevényes hatásainak, a visszacsatolásoknak, az egymással rivalizáló, sőt egymást kioltó érdekek befolyásának és nem szabad nem teljesíthető követelések (olykor vágyálmok) hangoztatásával hitelteleníti az eljárásokat és a következményeket.

A technikai haladás segíthet

Végül is, gondoljuk el, mi lehet a válasz az emberiség nagyon gyors szaporodására, ami nyilvánvalóan együtt jár az igények, a fogyasztás mennyiségi – és az állandóan fejlődő technika által biztosított minőségi – növekedéssel. Megállítható-e ez a növekedés? Cinikus, nagyon gonosz, roppantul visszataszító válasz lehet: igen, jó nagy, kiterjedt háborúkkal, esetleg járványokkal máris jelentősen redukálható (lenne) a népesség. Na ugye! Ki akarhat ilyen megoldást? Csak hát a dolgokat konzekvensen végig kell gondolni, még akkor is, ha a következtetések nem szívderítőek. Apokaliptikus jelzések, felvetések helyett mi az, ami lényegi segítséget adhat a baljóslatú folyamatok - ha nem is azonnali vagy gyors - megállításában, de legalább is, fékezésében? A technikai haladás látszik ilyennek. Már most is vannak biztató jelenségek. A világunkat egyre nagyobb mértékben és hatásosságban átszövő infokommunikáció, amely szinte nulla inerciával szolgálja a kapcsolatokat, a közléseket, a jelzéseket és visszajelzéseket. De a szén-dioxid kibocsátás redukálásában is megjelentek már, sőt működnek olyan eljárások, amelyekben éppen e gáz a fűtőanyag. A technika jelent segítséget a takarékosságban is, a hatékonyságot növelő eljárásokkal. Biztató, hogy e sor még hosszan folytatható. A technikai haladás tehát viszonylag hamar alkalmazható megoldásokat kínálhat. Ám lássuk be, hogy az emberi tudat, az emberi-társadalmi törekvések és hatások inerciája a gyors változások ellen hat.

*

A végére hagyok egy igazán optimista jóslatot. Már csak röpke ötmilliárd év, amikorra éltető Napunk, elfogyasztván üzemanyagát, felpuffad, elnyeli a belső bolygókat, akár még a Szaturnuszt is. És akkor megoldódnak a szennyezési problémáink.