„Itt állt a kunyhónk, itt a kerti asztalunk, és itt főztünk” – mutat Monoriné Vellai Emma a kispesti kiserdő egyik hulladékhalmára. „Az pedig a kályhánk volt” – bök a sárban heverő lyukas hordóra az asszony párja, Kunu István. Rezignáltan veszik számba a romokat, amelyek helyén két hete még az otthonuk volt.
Két évet húztak le a kispesti erdőben összetákolt kalyibájukban, amit az október 23-i hosszú hétvégén romboltak le: a terület tulajdonosa, a Pilisi Parkerdő Zrt. – aligha függetlenül a múlt hónap középén életbe lépett, a hajléktalanokat szankcionáló új szabályozástól – minden előzetes figyelmeztetés nélkül elrendelte az építmények megsemmisítését.
A nyolc általánost végzett asszony egykor a Ganznál dolgozott műszerészként, míg a szintén elemit végzett párja kezdettől jobbára fémgyűjtögetésből élt. Elmondásuk szerint mindkettőjük életét egy válás dúlta fel, emiatt kerültek az utcára. Előbb a férfi költözött ki az erdőbe – a közeli Tesco-ban vett egy kempingsátrat –, majd nem sokkal később csatlakozott hozzá az asszony is. Eleinte néhány barátjukkal laktak, de ők erősen italoztak így végül kissé hátrébb költöztek az erdőben, sátor helyett pedig felhúztak egy kalyibát. Három-négy nap alatt kész volt egy kunyhó – idézi fel a férfi. Vizet a közeli bevásárlóközpont egyik csapjáról tudtak hozni, a szemetet pedig ők is kivitték az út szélére, ahogy a környékbeli lakosok. Naponta bejártak fürödni a közeli hajléktalanszállóra. Segélyt nem kaptak, napközben eljártak lomizni, fém és sörösdoboz-gyűjtögetésből összejött pár ezer forint, amiből ennivalót, ruhát vehettek. Azt mondják, kunyhójukban úgy éltek, mintha lenne saját életük, otthonuk.
Az asszony és párja a rombolás idején épp egy közeli hajléktalanszálláson ebédelt, mire visszaértek az erdőbe addigra már csak romokat találtak.
– Próbáltuk kérdezni a gép vezetőjét, hogy miért csinálta ezt, de az csak a fejét ingatta, nem mondhatott semmit – emlékszik vissza Kunu István.
A rombolás megdöbbentette és meglepte a párt – meg persze a kiserdő más, mintegy tucatnyi lakóját – mert a hajléktalanellenes intézkedésből sokáig nem tapasztaltak semmit. Abban bíztak, hogy az utcákon, aluljárókban élő sorstársaikkal ellentétben őket békén hagyják majd. Még akkor sem fogtak gyanút, amikor megjelent egy férfi az erdőben és fotózgatni kezdte a hajléktalanok bodegáit. Aztán jött a munkagép.
Az erdőgazdaság akciója nyomán az összes hajléktalan elmenekült az erdőből.
– Misi, Megyi, Tünde, Hagyma – sorolja becenevükön volt szomszédait Monoriné Vellai Emma. – Mind odébbálltak.
– Hajléktalanszállóra, menhelyre mentek? – kérdezzük az asszonyt.
– Oda biztosan nem. Van köztük, aki harminc éve élt már a szabad ég alatt, ők már soha nem mennek szállóra. Továbbköltöztek egy másik erdőbe – veszi át a szót a férfi.
– Hová?
– Azt eltitkolják, nem akarják, hogy a jó helyre sokan utánuk menjenek.
Monoriné Vellai Emma és Kunu István viszont nem másik erdőt választott: egy közeli hajléktalanszálláson éjszakáznak, de visszajárnak a volt lakhelyükre, a romok közül próbálják megmenteni az ott maradt kevés holmijukat. Azt mondják, jobb életük volt itt kinn, mint „a poloskás, büdös hajléktalanszállón, ahol három másik párral kell megosztozni egy szobán.” Ráadásul reggel távozniuk kell, a holmijukat, amelyeket eddig a kunyhóban hagyhattak, most nem tudják hova tenni.
