Több fényt

Szűkszavú a rendőrség Elios-ügyben, bár ez a szűkszavúság igencsak sokatmondó. A nyomozó hatóság még arra a kérdésre sem volt hajlandó válaszolni, hogy kihallgattak-e egyáltalán egyetlen embert is, amiből, ha akarom, levonhatom azt a következtetést is, hogy nem. (Aztán beperelhetnek, hogy hamis híreket – fake news! – terjesztek.) 
Akárhogy is: a magyar hatóságnak néhány hónap elegendő volt arra, hogy az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) megállapításait felülírja, és kijelentse, hogy nem történt bűncselekmény. Az OLAF ugyan tizenhét olyan esetet – helyet – talált, ahol úgy írtak ki pályázatot a városi közvilágítás megújítására, hogy a munkálatokat csak egy cég nyerhesse el, a mi nyomozóink nem lelték nyomát, hogy ez így történt volna. 
Az természetesen csak mellékszál, hogy az elvégzett munka nyomán a közvilágítás rosszabb lett, mint korábban volt, sőt egyenesen balesetveszélyes; a jó vagy rossz fény meglehetősen szubjektív megítélés alá esik, végül is nem látunk egyformán. Így aztán ezt a szálat engedjük is el, maradjunk csak annál, amit – ezek szerint – az OLAF tévesen állított, hogy az Elios sikerszériája, pályázatnyerése manipuláció eredménye, a céget bűnös módon hozták folyamatosan győztes helyzetbe. Az OLAF nem beszél Tiborcz Istvánról, nem említi az Elios akkori egyik tulajdonosát úgy, mint Orbán Viktor vejét, egyszerűen csak a nyomozás eredményét fektette papírra. És ezzel kapcsolatban ajánlásokat is megfogalmazott. Így indult neki a hazai rendőrség is a felderítésnek: feltételezem, nekik sem jutott eszükbe azt vizsgálni, milyen családi kötődései vannak Tiborcz Istvánnak. 
Illetve: dehogy feltételezem. Mint ahogy az ország többsége sem feltételezi,  ellenkezőleg: mélyen meg van győződve arról, hogy az összefüggés egészen világos. Hogy a rendőrség azért nem talált okot a közbelépésre, uram bocsá’ a vádemelési javaslatra, mert Tiborcz István a kormányfő családjához tartozik. És még az is lehet, hogy nincs így, de ezt ma lényegében senki sem hiszi el. Ma igenis azt gondolják az emberek, hogy bizonyos körökben a csalás, a bűn megengedett, következmények nélkül jár; ha jó helyre születsz, akkor szinte minden jár neked, illetve szinte mindent meg is úszhatsz. 
Hiába jár ez most együtt azzal, hogy tizenhárom milliárd forint uniós pénznek búcsút inthetnünk, és ezt az összeget nekünk, állampolgároknak, magyar adófizetőknek kell majd állnunk, a veszteség senkit nem érdekel. A kormány máris megtalálta a kommunikációs kijáratot; azonnal közölte a nyilvánossággal, hogy a rendőrségi jelentés fényesen bizonyítja, Brüsszel bevándorlás-párti politikusai akartak csak beavatkozni a magyar választásokba, amikor megtámadták a miniszterelnök vejét. Ez utóbbit ugyan ők nem írták le, hiszen az OLAF csak a cégről beszélt, Tiborcz Istvánról egyáltalán nem szólt, de a közlemény másként nem értelmezheti, ami történt.
Ha Goethe ma Magyarországon élne, itt is ugyanazok lennének az utolsó szavai, mint a XIX. század Németországában: több fényt. 
És aztán elhagyná Magyarországot.
Szerző
Németh Péter
Frissítve: 2018.11.10. 08:15

Európa elhülyül

Tudjuk, hogy a hülyeség gyorsan terjed, és az internetes világban sokakat megfertőz. De az már a bornírtság tombolása, ami ismét felbukkant a brit sajtóban a Mirrortól a The Guardianig: Roger Scruton filozófus, esztéta kormányzati megbízást kapott, és emiatt ismét emlékeztetnek egy korábbi megjegyzésére: „a budapesti értelmiségben sok a zsidó, aki a Soros-birodalom körüli kiterjedt hálózathoz tartozik.” Scruton baráti kapcsolatot ápol Orbán Viktorral, de ez azért meglehetősen rövid elintézése volna a történetnek és rövid tagadása Scrutonnak. A „toryk új cárjának” (Mirror) fogalma sincs – nem is volt - Magyarországról, vagy ha van, akkor a budapesti magból – a kipellengérezett Sorosból – kikelt gyűlöletnövényt öntözgeti immár brit kormányzati kebelben. 
Orbán számára a magyar zsidóság csak addig és annyiban érdekes, ameddig a kormányfői zéró tolerancia védelméért cserébe hajlandó lemondani saját nyugati modernizációs hagyományairól, és kész a „kereszténydemokrata” vezető keleti despotizmusa mögé állni. Ha nem áll be, nem mint zsidó lesz a rendszer halálos ellensége - származása, vallása csak járulékos plusz hátrány. 
A „magyar példát” nem csak Scruton nem akarja érteni. Az Unió legnagyobb politikai ereje, az Európai Néppárt (EPP) is csak tétován tájékozódik. A pártalakulat helsinki kongresszusán a kizárás helyett a Fidesszel is aláíratott egy nyilatkozatot, amely kiáll a liberális demokrácia értékei mellett: "A második világháború után a kereszténydemokraták az élvonalban küzdöttek azért, hogy létrehozzák a liberális demokráciát a biztonságos Európában, a zsidó-keresztény demokratikus elgondolások és értékek, a jogállamiság, a többpártrendszer és az erős civil társadalom és a független sajtó, a vallás-, vélemény- és gyülekezési szabadság alapján állva. Ma ezek az alapvető értékek és elvek soha nem látott mértékben vannak veszélyben." 
Évek óta játszadozik Orbán a Néppárttal, az Unióval, Európával. Most majd az orra alá dörgölhetnek egy papírt (Münchenből, Hitlertől hazatérve lobogtatott már hasonlót Londonban Chamberlain), Orbán pedig építi tovább kereszténydemokráciának álcázott illiberalizmusát, „oszt jó napot”. Szándékai szerint csak jövő májusig kell kitartania ezzel a papírral a zsebében, addig, amíg vágyai szerint az EP-választások nem ültetik őt a nyeregbe.
Amúgy miféle kereszténydemokrácia az, amelynek nevében a KDNP-elnök Semjén Zsolt törvényjavaslatot terjeszt be: vallási és állami ünnepeken a kormány korlátozhatja a „mindenki által korlátozás nélkül igénybe vehető, közhasználatra szolgáló közterületeket”? Azaz, a hatalom nemcsak vallási, hanem világi értelemben is szakralizálja a közterületeket, ott tilthatja be a szabad gyülekezést, ahol neki tetszik. Kriminalizálja a tiltakozást ott, ahová az érdekegyeztető fórumokról a szakmai érdekképviseleteket, a parlamentből a politikai ellenzéket száműzte. Jöhet a közhatalom szakralizálása, a „felkentek” felségsértésének büntetése.
A hülyeség tétlenségét kihasználó politikai ocsmányság nem ismer határokat. Európa téblábolva hülyül.
Szerző
Friss Róbert
Frissítve: 2018.11.09. 09:02

Az elegancia íze

Rozsdát mart az ősz a szőlőlevelekbe, itt-ott rúzsszínt csókolt rájuk, s hogy játékos kedvét fitogtassa, egy-egy példányba kék eret is karcolt, mintha eltévedt patakocska kószált volna a Merlot-kal, Sauvignon-okkal és Kékfrankosokkal burjánzó dombokon, színekkel vidítva fel a hátrahagyott leveleket. A termést leszedték, korábban is, mint szokták, mielőtt a nyár felperzselte volna végleg a szemekben rejtőző savakat, cukros lekvárt hagyva maga után szittya borok helyett. A „szittya” errefelé a „tüzes” szinonimája, megmagyarázni senki nem tudja, éppúgy, mint a francia hordókból áradó „elegáns ízt”. 
Mert hát milyen íze van az eleganciának? 
Ha eljátszadoznék ezzel a szókapcsolattal, mohazöld kiskosztüm jutna eszembe, amelyik épp a térd vonalában végződik, és karcsú bokába torkolna képzeletbeli meghosszabbított vonala. Ezzel persze az ízt még mindig nem magyaráztam meg, csak az érzetet, s a bizonyosságot, hogy egy ilyen kosztüm leginkább Audrey Hepburn-ön állna jól, aki cseppet sem francia, hanem származása szerint angol és holland, Brüsszelben (brrr...!) született, anyja bárónő volt, a háborúban mégis együtt éhezett a család azokkal, akiknek korábban sem telt ételre. Világhírű divattervező álmodott rá ruhákat, de az éhező afrikai gyerekeket egyszerű fekete pólóingben, farmerben ölelte, amíg ölelhette.
Fekete a szőlősorok között frissen szántott talaj is, jó ránézni az ölnyi buckákra, igen, a munka el van végezve, jöhet a tél, a hó. Fekete gyémántrögökön bukdácsolunk a kifeszített drótok közé, itt-ott megbújik egy elfelejtett fürt, vagy pár szem, s ha elég ügyes vagyok, nem a kutya kapja be egyszerre mind a hamvaskék bogyókat, jut nekem is.
Zörgés hallik messziről, jön egyre közelebb. Nem motor zaja, nem is kis traktoré, annál diszkrétebb, elegánsabb, mintha a neszek okozója eleve bocsánatot kérne, hogy nem nesztelen suhan át a novemberi földutakon.
Kimegyünk a sor elejére, az őszvégi bimbót hozó rózsabokor tövébe leültetem a kutyát. A virág sem céltalanul van itt, hamarabb jelzi a lisztharmatot, mint bármi más, s hogy szép és illatos, az csak ráadás.
Várunk.
A kanyarban felbukkan aztán a nő. Kopott barna velocipéden ül, kopott barna ő maga is, még a fehér bőre is barna, a kitaposott bakancsa, a szeme, a keze is az, ha nem nő lenne, azt hinném, szelíd őz, aki kedvtelésből pattant biciklire. Barna gyapjúkabát van rajta, hosszított fazon, fénykorában puhaságot üzent, jelenéről kifilcesedett rojtjai beszélnek. Barna kockás sál, barna kesztyű, a zoknija is barna, ami fölött szárazra cserzett bokája villan. 
Egyetlen nagy fekete folt töri meg a barnaság egységét: egy bicikligumi. A nő nyakában van, bizarr látvány, mint egy nagyra nőtt nyaklánc, alig látni a bordákat, régi darab ez, utat taposni biztosan nem való. Elsuhan mellettünk a három kerék, a nő kecsesen fogja a kormányt, látszik, kecses volt egész lénye valaha, réges-rég, amikor még nem bicikligumival és más lomokkal kellett meleget csiholnia az ócska kis kályhába, valahol itt a szőlős dombok rejtekén.
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2018.11.09. 15:23