Harminc éve volt tegnap, hogy megalakult a Szabad Demokraták Szövetsége. A nagy rendszerváltó pártok egyike volt, heves antikommunizmusát még a Kádár-rendszerből hozta, tagjai szamizdatokon, repülő egyetemeken, rendőri megfigyelések közepette szocializálódtak, bukását előre vetítette a liberális érték-doktrinerség és a napi politikai mocsár kibékíthetetlen ellentéte.
Az SZDSZ bukásának ősokát máig annak tulajdonítják, hogy 1994-ben kormánykoalícióra lépett a politikai karanténból szabaduló szocialistákkal. Pedig a „posztkommunisták” és az „áruló liberálisok” közötti szövetség nem volt természetellenes. A baloldali – ha tetszik munkásmozgalmi - értékek, célok nem értelmezhetőek a klasszikus liberalizmus értékei nélkül, és viszont. Mérhetetlen rövidlátás, hogy a liberalizmus szidalmazásában a mai Fidesznek társutasa némely baloldali politikus.
Az SZDSZ bukásának okai között elgondolkodhatunk John Lukacs amerikai-magyar történész meghökkentő állításán a politikai baloldal és a politikai liberalizmus végleges kihunyásáról: hogy céltalanná válnak, mert mindkettő céljait magáévá tette a liberális demokrácia jóléti állama, amely a fékek és ellensúlyok rendszerében a közösség által kellően ellenőrizhető, de kívánatos hatalommal is bír. Ez az állapot optimálisnak tűnhetett fel az 1990-es évek elején, amikor a történelem végeként a liberális demokráciák világgyőzelmét ünnepelték történészek. Az álmokat mára szertefoszlatta az újraébredő nacionalizmus.
Eltűnt az SZDSZ és szinte nyomtalan a magyar politikai liberalizmus. Két rendszerváltó párt maradt, a Fidesz és az MSZP. Utóbbi erősen billegő talpon maradását sokan annak tudják be, hogy ők képviselik egyedül a társadalom veszteseit. A dolog inkább fordítva áll: azért maradhattak talpon, mert a társadalom nagy részében él még a vágy egy igazságosabb közösségi berendezkedésre.
Ami pedig a jobboldalt illeti: a Magyar Demokrata Fórum antikommunista középutas konzervatív pártnak indult, de a Kádár-rendszer után a Csurka-szárnnyal túlságosan szélsőségesnek látszott. Taszító volt. Az MDF bukását ezzel együtt inkább az okozhatta, hogy nem tudta vállalt ideológiai hagyománya elrojtosodott fonalát felvenni. Ugyanez vonatkozik a kisgazdákra is, akiknek pártját végül az 1990-es önmagára sem hasonlító Fidesz verte szét, miközben bekebelezte a politikai kereszténydemokráciát is.
A Fidesz lenyelte a konzervativizmust és a jobboldalt, ma pedig a politikai divatnak megfelelően nacionalista tekintélyuralmat hirdetve sikeresen áll a lábán, bár ideológiai gyökereit erőlködve keresi. Viszont három évtizeddel a rendszerváltozás után a választókorú népesség harmada politikai árva, politikai képviselet nélkül maradt, mert vagy el sem megy szavazni, vagy nem talál magának pártot, amelyre érdekképviseletét rábízná. A politikai elit Fidesz-ellenes fele frusztrált, mert nem találja a hatalom ellenszerét, a nemzet pedig a történelemben páratlan mértékben elszakadt a pártoktól, a parlamentarizmusnak álcázott romhalmaztól.