Előfizetés

A bűnös leleplező

Ki gondolta volna, hogy a köztulajdonban lévő gazdasági társaságok korrupciós veszélyeztetettsége attól függ, hogy mekkora a méretük és milyen gyakorisággal vesznek részt különböző közbeszerzési pályázatokon?  Erre a következtetésre jutott az Állami Számvevőszék egyik magas rangú tisztviselője, s állítását aligha lehet cáfolni, hiszen több évtizedes tapasztalatot szerzett a közpénzekkel, illetve az állami és önkormányzati vagyonnal gazdálkodók ellenőrzésében. 
Az igazgatóval egyet lehet érteni abban is, hogy "jelenleg nincsenek olyan jogszabályok, amelyek a magasabb veszélyeztetettségű társaságok számára szigorúbb kontrollok alkalmazását írnák elő." Az elvek tiszták, a gyakorlat kevésbé. Eljutottunk odáig, hogy a társadalom a mindennapok szerves részeként megtanult együtt élni azzal, hogy törvénytelenségek veszik körül. Mégpedig oly módon, hogy a közember nem is sejti, vagy csak hallomásból ismeri, hogy milyen törvénybe ütköző cselekedetek befolyásolják életfeltételeit. Alig hihető, pedig számos példa igazolja, hogy egyes településeken, ahol az Elios cég szerelte fel az esténként csak félhomályt nyújtó közvilágítást, ma is élnek olyanok, akik a korábban nem használt zseblámpájukkal a kezükben nem is sejtik, hogy egy az Európai Unió csalás elleni hivatala által is kifogásolt botrányos korrupció áldozatai. Botorkálásuk oka igen egyszerű: a pályázatnyertes cég szakmai felkészültségét és megbízhatóságát semmi sem garantálta. Főként nem az, hogy társaság meghatározó tulajdonosa a miniszterelnök egyik veje volt. 
A korrupció szó latin eredetije romlást, rontást jelent, manapság pedig a jogosulatlan előnyhöz jutás (juttatás) szinonimája. Sajátos velejárója ez az olyan államoknak, ahol tömegeknek alacsony szintű a demokrácia iránti igényük, ami a politika és a piac erőteljes monopolizáltságát, egyúttal alacsony átláthatóságát eredményezi. Az ilyen országok ódzkodnak az integrációtól, vagy csak azt az együttműködést fogadják el, ahol saját maguk számára megpróbálják kialakítani a vezető szerepet. Ami közös bennük: mindenfajta kritikát elutasítanak. Bevett gyakorlatuk - hogy egy XXI. századi példával éljünk - az a Twitteren elterjedt felszólítás: "Töröld ki magad!" Ami annyit tesz: "Tűnj el a köreimből, mert lehetetlenné teszlek." 
A mára lejárató szándékú listázásairól elhíresült Figyelő, amely egykoron valóban a gazdaság hűséges, nem egyszer kritikus krónikása volt, legutóbb - tessék megkapaszkodni! - a maffiaállam korruptjainak védelmére kelt. Arra ugyan nem vette a bátorságot a cikkíró, hogy törvényesnek kiáltsa ki a piaci folyamatokat megzavaró módszert, ehelyett megpróbálkozott azzal, hogy üldözőivel szemben gyanút keltsen. A Korrupciókutató Központ vezetőjéről bebizonyították, hogy "számos nemzetközi együttműködésben vett részt, melyeket az EU, a Világbank, az EBRD (...) támogatott." Sőt ezt tette a korábbi kormányok alatt a Miniszterelnöki Hivatal, az MNB és a PM  is. 
Milyen érdekes, hogy másutt a korrupciókutatók ezekre a támogatókra büszkék szoktak lenni.

A hatalom szeme

Nehezen tudom megemészteni, hogy nálunk minden hivatalos intézkedés mögött az a hátsó gondolat munkál, hogy a csalók, a tolvajok, a visszaélők valamilyen módon ne találjanak kibúvót. Már csak azért is elegem van ebből, mert ilyenkor mindig úgy érzem, mintha engem is valamilyen „sötétben bujkáló” gazembernek tekintenének, akit nem árt szemmel és féken tartani. 
Innen nézve különösen ezzel a szemmel tartással van bajom. Az élet számos területére kezdi kiterjeszteni mindenféle hatóság a maga „figyelmét”. Ott vannak a kamerák az utcasarkokon, a buszokon, a villamosokon, az aluljárókban, az áruházakban, a bankfiókokban, hamarosan következnek a szállodák, és egyre több lakóházban is megjelennek, hogy a gondnok láthassa, és ha kérik, jelenthesse, ki mikor érkezik haza és megy el otthonról. Na és persze kivel.
Akik a „fokozott éberség” hívei, meg is találják erre a meggyőző érveket. Teljesen rendben van a mai bűnözéssel átszőtt világunkban, ha a rendőrség időben tudomást szerez az utcai autótolvaj próbálkozásáról; látja a körúti robbantót; a közlekedési vállalatnál azonosítani lehet a járművek rongálóit, a zsebtolvajokat; az áruházban lebuknak a szarkák. A bankok és a beláthatatlanná álcázott trafikok rablóiról már ne is beszéljünk. Azt is megértem, hogy az átlagpolgár szívébe világszerte beköltözött a félelem. Jogosan lehet tartani a csuklyás, eltakart arcú, gyanús csomaggal a tömegben tébláboló egyénektől, mert senkire sincs ráírva, hogy „vigyázat, robbantani fogok!”. Bár ennek mifelénk kicsi a veszélye, de mint már láttuk, őrült robbantók nálunk is akadnak.
Szóval egy bizonyos határig el is tudom fogadni a hatóságok éberségét. Azt már kevésbé, hogy ezeket a kíváncsiskodó kamerákat igyekeznek hálózatba kötni, a képeket begyűjteni egy hatalmas adatbankba, ahol aztán elraktározzák a felvételeket talán örök időkre. Eddig még bizonyos fokig megnyugtattak azzal, hogy a törvény előírásai szerint néhány nap múlva le kellett törölni a felvételeket, s ezzel a feltétellel el is tudtam fogadni (ha elhinni már kevésbé sikerült is), hogy senki nem fog visszaélni a rólam készült felvételekkel. Nem csináltam semmi rosszat, mitől kellene tartanom?
De ennek már vége. Jön az arcot és a járást is felismerő szoftver, a törvényből kikerül a felvételek törlésének kényszere, és az egyre nagyobb hálózatba gyűjtött információk fölött alighanem megszűnik a polgári ellenőrzés joga és lehetősége. Előbb a bankomtól várták el, hogy házmester módján jelentsék valakiknek a számukra gyanús pénzügyi lépéseimet, aztán egy másik „tulajdonjogomat” veszítettem el, amikor bekerültek a hatalom nyilvántartási rendszerébe az irataimban szereplő személyes adataim. Aztán következtek az egészségemre vonatkozó érzékeny bejegyzések, amiket a háziorvosom, a szakrendelő, a kórház, a patika jelent rólam minden látogatás végén.
Most pedig az arcomat is kezdem elveszíteni. A Pintér-legénység lassan többet tud majd rólam, merre járok, kivel találkozom, mint a feleségem. És főleg sokkal többet, mint „anno” a III-as főcsoportfőnökség a legszigorúbb években.

Érdemi ajánlatot a választóknak!

A baloldali és liberális választók – joggal – úgy érzik egyre hosszabb ideje, hogy magukra vannak hagyva.  A NER világban az ellenzéki pártok megroggyantak, ami részben persze a politikusaik hibája, de legalább annyira Fidesz által kialakított torzított és monopolizált médiatér, illetve lebontott jogállami struktúrák következménye. 
Ebben a helyzetben, ámbár a választóktól megérthető óhaj, hogy “fogjanak össze értünk, ne marakodjanak” az egymással konkuráló anti-orbánista pártok, ám ez sokszor nem azért bicsaklik meg, mert a pártemberek önzők vagy ostobák lennének, hanem azért, mert nehéz szintetizálniuk érdekeiket, céljaikat, programjaikat. Nem utolsósorban pedig joggal érezhetik, hogy épp az összefogással csalják meg választóik akaratát. 
A jövő évi önkormányzati képviselői és polgármester választáson azonban tényleges lehetőség van arra, hogy sok helyen leváltsa az ellenzék a Fidesz emberét. Budapest nem kér a Fideszből, ezt minden kutatás alátámasztja: ha a fővárosban egy minden erős ellenzéki párt által támogatott jelölt indul Tarlós István ellenében, akkor garantált a sikere. Mindez igaz jó néhány vidéki városra is, Szombathelytől Szegeden keresztül Pécsig lehetne sorolni azoknak a városoknak a listáját, ahol realitás, hogy a Fidesz legyőzhető. 
Ahhoz, hogy ez megtörténjen, a legfontosabb a választók bevonása és legkésőbb februárig annak feltérképezése, hogy kit tartanak a legjobb jelöltnek helyben a baloldali és liberális vagy akár konzervatív, ám a Fidesztől megcsömörlött polgárok. Erre pedig az ideális eszköz az előválasztás. 
Az előválasztás nem csodafegyver, de olyan platform, amely rendkívüli előnyöket kínál, mind az Orbán ellenes szavazók melankolikus tömegeinek felrázására, mind pedig az ő megnyerésükre törekvő, érdemi kínálattal, jelölttel rendelkező pártok számára. Hiszen az előválasztással a politika nyitottá válik végre: a döntésben tényleges kompetenciát kapnak a választók.  
A részvételi demokrácia irányába elmozduló lépés arra ad ajánlatot, hogy ők mondják meg, kiről hiszik el, hogy helyben képes lebontani a Fidesz világot, ők mondják el, hogy a programok közül melyikkel azonosulnak leginkább. Az ellenzék így képes olyan jelölteket előállítani, akik nem pusztán formális kihívói a helyi Fideszenek, hanem végre annak is tudnak látszani, hiszen érdemi támogatás van mögöttük a választóktól és a pártoktól.
Ráadásként végre az ellenzéki pártoknak is olyan pozíciót ad, ahol nem nyeretlen kétévesnek tűnnek, hanem egymással kooperálni kész, érdemi megállapodásokat tiszteletben tartó, a választókat megszólítani képes alakulatoknak.
Az előválasztás menete az én elképzelésem szerint jóval egyszerűbb és átláthatóbb lehet, mint sokan hiszik.  Vegyük a példa kedvéért Budapestet. A fővárosi ellenzéki jelöltek egy regisztrációs kampányba kezdenek, ahol (csak a példa kedvéért) két hét áll a rendelkezésükre, hogy az induláshoz szükséges (megállapodás kérdése, hogy mennyi a példában szereplő szám, az esetleges) kétezer ajánlást begyűjtsék szavazóiktól.  Ezután tudni fogjuk, hogy - megint csupán a példa kedvéért - mondjuk négy párt négy jelöltje és egy független jelölt szerezte meg az elégséges ajánlást, tehát ők lesznek a porondon, ők küzdenek meg az antiorbánista, Tarlós-alternatívát kereső választók kegyeiért. 
Ezután jöhet az a választókat aktivizáló néhány hetes időszak, amikor minden versenyző igyekszik saját programjáról, személyéről mint a legjobb megoldásról meggyőzni a liberális, baloldali szavazókat. Ám ezt megelőzi egy fontos aktus: az összes kandidáló jelölt és pártjuk vezetői aláírnak egy nyilatkozatot, amelyben az áll, hogy a végső nyertest elfogadják, a javára visszalépnek és minden eszközükkel támogatni fogják. 
A kampány lezárása után egy egyhetes szavazási procedúra kezdődik, amelyre teret biztosítanak a pártok irodái, illetve civilszervezetek, különböző közösségi terek is alakulhatnak “voksoló-központtá”. (Sok érv szól így a XXI. században az online szavazás mellett, de ennek biztonságát, az ehhez kapcsolódó szoftvert nagyon gyorsan kellene lefejleszteni, nem szólva arról, hogy gyerekcipőben jár itthon az elektronikus-aláírás, azaz sajnos ennek is mindenképp lenne egy első off-line – személyes megjelenéshez kötött – lépése. ) 
A lebonyolítás technikai részleteiről nagyon sok és részletes tanulmány készült az elmúlt néhány évben. Ráadásul ott vannak szép számmal a nemzetközi tapasztalatok az USA-tól Franciaországon át Olaszországig. (Nem mellesleg itt a szomszédban – Marosvásárhelyen – az érintett magyar pártok is így választották ki néhány évvel ezelőtt a közös polgármester jelöltjüket.) A szavazócédulákon van egy statement, amelyben a választó kijelenti, hogy célja az ellenzéki jelölt támogatása, a Fidesz gyengítése: ez elősegíti, hogy valóban csak az ellenzéki érzelmű voksolók vegyenek részt az előválasztáson.
Miután megszületett a végeredmény, minden párt beáll az egységes ellenzéki jelölt mögé, és támogatja azt. Ez előnyös a választóknak: így garantáltan legyőzhető Tarlós az “egy-eggyel” küzdelemben; előnyös az ellenzéki pártoknak, nemcsak annak, aki a befutót képviseli, hanem a többieknek is, hiszen potens, felelős politikai entitásként jelenhetnek meg. Ez az út ahhoz, hogy visszaadjuk a választók hitét, mobilizáljuk őket, és minél több ponton a helyhatósági választásokon megtörjük Orbánék hegemóniáját. De az idő szorít: a döntést az előválasztásról még idén meg kell hozni. 
Lakmusz ez: ha erre képesek a pártok, képesek nyerni; ha ezt is elszabotálják, akkor marad minden a régiben.