A hatalom szeme

Nehezen tudom megemészteni, hogy nálunk minden hivatalos intézkedés mögött az a hátsó gondolat munkál, hogy a csalók, a tolvajok, a visszaélők valamilyen módon ne találjanak kibúvót. Már csak azért is elegem van ebből, mert ilyenkor mindig úgy érzem, mintha engem is valamilyen „sötétben bujkáló” gazembernek tekintenének, akit nem árt szemmel és féken tartani.

Innen nézve különösen ezzel a szemmel tartással van bajom. Az élet számos területére kezdi kiterjeszteni mindenféle hatóság a maga „figyelmét”. Ott vannak a kamerák az utcasarkokon, a buszokon, a villamosokon, az aluljárókban, az áruházakban, a bankfiókokban, hamarosan következnek a szállodák, és egyre több lakóházban is megjelennek, hogy a gondnok láthassa, és ha kérik, jelenthesse, ki mikor érkezik haza és megy el otthonról. Na és persze kivel.

Akik a „fokozott éberség” hívei, meg is találják erre a meggyőző érveket. Teljesen rendben van a mai bűnözéssel átszőtt világunkban, ha a rendőrség időben tudomást szerez az utcai autótolvaj próbálkozásáról; látja a körúti robbantót; a közlekedési vállalatnál azonosítani lehet a járművek rongálóit, a zsebtolvajokat; az áruházban lebuknak a szarkák. A bankok és a beláthatatlanná álcázott trafikok rablóiról már ne is beszéljünk. Azt is megértem, hogy az átlagpolgár szívébe világszerte beköltözött a félelem. Jogosan lehet tartani a csuklyás, eltakart arcú, gyanús csomaggal a tömegben tébláboló egyénektől, mert senkire sincs ráírva, hogy „vigyázat, robbantani fogok!”. Bár ennek mifelénk kicsi a veszélye, de mint már láttuk, őrült robbantók nálunk is akadnak.

Szóval egy bizonyos határig el is tudom fogadni a hatóságok éberségét. Azt már kevésbé, hogy ezeket a kíváncsiskodó kamerákat igyekeznek hálózatba kötni, a képeket begyűjteni egy hatalmas adatbankba, ahol aztán elraktározzák a felvételeket talán örök időkre. Eddig még bizonyos fokig megnyugtattak azzal, hogy a törvény előírásai szerint néhány nap múlva le kellett törölni a felvételeket, s ezzel a feltétellel el is tudtam fogadni (ha elhinni már kevésbé sikerült is), hogy senki nem fog visszaélni a rólam készült felvételekkel. Nem csináltam semmi rosszat, mitől kellene tartanom?

De ennek már vége. Jön az arcot és a járást is felismerő szoftver, a törvényből kikerül a felvételek törlésének kényszere, és az egyre nagyobb hálózatba gyűjtött információk fölött alighanem megszűnik a polgári ellenőrzés joga és lehetősége. Előbb a bankomtól várták el, hogy házmester módján jelentsék valakiknek a számukra gyanús pénzügyi lépéseimet, aztán egy másik „tulajdonjogomat” veszítettem el, amikor bekerültek a hatalom nyilvántartási rendszerébe az irataimban szereplő személyes adataim. Aztán következtek az egészségemre vonatkozó érzékeny bejegyzések, amiket a háziorvosom, a szakrendelő, a kórház, a patika jelent rólam minden látogatás végén.

Most pedig az arcomat is kezdem elveszíteni. A Pintér-legénység lassan többet tud majd rólam, merre járok, kivel találkozom, mint a feleségem. És főleg sokkal többet, mint „anno” a III-as főcsoportfőnökség a legszigorúbb években.