Félelem

Sztrájkoltak szerdán az ELTE oktatói. Észrevették? Nincsenek egyedül… A Társadalomtudományi Kar információs sztrájkjának lényege persze nem az volt, hogy megbénítsa a fél országot. Hanem az, hogy információkkal lássa el az érdeklődőt arról, miért óriási baj, hogy a kormány kénye kedve szerint szüntet be egyetemi szakokat, vágja vissza a finanszírozást, tesz fizetőssé népszerű képzéseket, újabb és újabb intézkedésekkel gördít akadályokat a fiatalok továbbtanulása elé. Csakhogy a nagy nyilvánosságnak szánt információcsere is leginkább házon belül zajlott, a szélesebb, egyetemen kívüli nyilvánosság csak néhány sajtótudósítás alapján kaphatott gyors betekintést. 
És még házon belül is voltak akadályok. Egy délutáni, oktatói kerekasztal-beszélgetésen kiderült: alig találtak támogatókat, csatlakozókat még intézményen belül is. A kari vezetés még azt sem engedte meg, hogy az egyetem falai között plakátokon, szórólapokon hirdessék a sztrájknapot. Egy mesterszakos diák pedig arról beszélt: korábban próbáltak tüntetést is szervezni, de már az első lépésnél elakadtak. A legtöbben azok közül, akik még Magyarországon képzelik el a jövőjüket, nem akartak arcukat vállalva kiállni. Félnek. Féltik az egzisztenciájukat, karrierlehetőségeiket. Féltik a jövőjüket. 
Három évtizede azt gondolták a rendszerváltók, a történelem szemétdombjára száműztek egy olyan rendszert, amelyben félni kellett a szabad, rendszerkritikus hangoktól. Most visszatértünk ugyanoda. Az egymással való szolidaritás helyére az egymástól való szorongás lépett. A fiatalság nagy része már úgy szocializálódik: nem lehet baja, ha nem ad hangot elégedetlenségének, véleményének. Nem lehet baja, ha csendben, megalkuvóan tűr. Aki lapít, sunyít, talán megússza. 
Be kellene már látni: így sem fogja megúszni.
Szerző
Juhász Dániel
Frissítve: 2018.11.16. 09:19

Trauma

 A fiatalember megvakult. Nem tudta, fog-e újra látni valaha. Nem ígértek gyógyulást az orvosok, sok figyelmük nem is jutott a sebesült katonára, egyre a rengeteg közül. 
Várnia kellett, tehetetlenül és kiszolgáltatottan. A poroszországi Pasewalk hadi kórházában ápolták, az első világháború végnapjaiban. 1918 október közepén sebesült meg a flandriai fronton, Ypres-nél, brit gáztámadásban. A mustárgáz általában égési sérüléseket és tüdőödémát okozott, de előfordult, hogy a kötőhártyát roncsolta az áldozat szemében. Ez történt az őrvezetővel is.
Nyomorultul, magányosan teltek napjai. Otthon, család nem várta. A szülei meghaltak, testvéreivel megszakadt a kapcsolata, nem volt felesége, barátnője, gyereke. Senkije a világon, akit érdekelt volna, él-e még egyáltalán. Mi járhatott a fejében, amíg bekötött szemmel feküdt? Mindjárt harminc éves, egész addigi élete totális kudarc. Szerencsétlen, meg nem értett művész, hajléktalanszállón tengődött, a hazájában katonának se kellett, úgy került önkéntesként a németekhez. A fegyverletétel híre a betegágyon érte november 11-én, és a végletekig lesújtotta. Állapota megint rosszabbra fordult.
Ez később táplálta a gyanút, hogy a vaksága valójában nem a mustárgáz, hanem a harctéri sokk következménye volt. Tehát pszichés eredetű, hisztérikus zavar, ami szintén nem ritkaság a lövészárkok poklában. Így vagy úgy, a sérülés traumája hatással volt Adolf Hitler életének alakulására.
Ő maga állította: a kórházban határozta el, hogy politikus lesz. „Éjszakákon át forrt bennem a gyűlölet, a gyűlölet azok iránt, akiket mindezért felelősség terhelt”, írta a Mein Kampfban a kapituláció utáni napokról évek múltán, és a zsidókat nevezte meg Németország árulóiként. Talán tényleg akkor, a kilátástalannak tűnő pillanatokban hatalmasodott el rajta végzetes küldetéstudata, talán csak utólag magasztosította fel kórtermi kínjait megvilágosodás-élménnyé új karrierje érdekében. Találgat az utókor arról is, hogy hipnózissal kezelték Pasewalkban, hátha az idézett elő drámai változásokat a személyiségében.
Száz év telt el azóta. Bárcsak megértenénk végre, mi és miért történt a balsorsú katonával, attól kezdve, hogy visszanyerte a látását, és 1918 november végén elhagyhatta a kórházat, egészen öngyilkosságáig, 1945-ig. Hiányzik a megnyugtató magyarázat a közbenső 26 és fél évre. Miből született a leendő Führer, miért szegődtek nyomába a tömegek, mitől vetkőzött ki önmagából az emberiség? Honnan indult az út, amelyik a hullahegyekig és az üszkös romokig vezetett?
Frissítve: 2018.11.15. 10:00

Előválasztás

A tartósan 10 százalék alatt népszerű, az 5 százalék alá szorgalmasan taposó MSZP (és a kis híján több mint 1 százalékos Párbeszéd) főpolgármesteri előválasztást rendez januárban. Hát ez bizony izgalmas lesz. Már most rágom a körmöm. A parádés címért eddig tülekedők sora hemzseg az ifjú tehetségektől. Azokról, akik nem óhajtanak részt venni az előzetes megméretkezésen, nem is beszélve. Ők nem kevésbé tehetségesek. 
Főhet a fejünk nekünk, előválasztóknak. Kire voksoljunk? Egyáltalán, kik lesznek a később egyesülő pártok külön-külön előjelöltjei? És lesz-e közöttük tévé-vita? Vajon hajba kapnak? Na, az nem valószínű! Ugyanis nincs min. Annyira egyetértenek mindenben. Egyiküknek sincs épeszű terve arra az esetre, ha nyerne. Végül is bölcs az önmérséklet. Nyerésre ugyanis semmi esély. 
Ám tételezzük föl, hogy valahonnan a sifonír aljából előkerül egy tökéletes jelölt, egy született főpolgármester. Amint az MSZP vagy a DK saját jelöltjének tekinti, a potenciális szavazók fele elpártol tőle. Ha mindkét baloldali erőtlen támogatja, akkor 75 százalék hátrál ki, ha az LMP is beszáll a támogatásba, akkor élő szavazója nem lesz a tökéletes jelöltnek. Mi, budapestiek ugyanis nem vagyunk teljesen hülyék. Két dologból elegünk van: a pártok irányította önkormányzatokból és a Fidesz-féle fővárosi létből. Nem kicsit, nagyon!
A pártok alkotta képviselőtestületek kizárólag az „országos érdek” érvényesítésére esküdnek föl. Ha véletlenül egy tisztességes, helyi érdeket szolgáló polgármesterrel kerülnek szembe, legázolják, mint úthenger a szitakötőt. Látjuk, hogy a Fidesz esetében nincs kivétel, és bár az SZDSZ-MSZP időkhöz képest a különbség nagyságrendi, a tendenciák akkor is hasonlóak voltak. Hogy mi az „országos érdek”? Természetesen a korrupció. 
A fővárosi lét Budapestnek Trianon óta csak kárt és veszteséget okoz. 2010 óta pedig a vidéki „szívű” kormány kirabolja a várost, minden tárgyi érték elfoglalására és a szellemi élet teljes elpusztítására készül. Sport világversenyek céljára sajátítja ki utcáinkat és tereinket. Kötélbarátok építenek stadionokat és szállodákat a szent családnak és stróman úrnak. Mi ez? Korrupció a javából! Globális! Közben a város dzsumbujosodik. Hajrá Magyarország! Hajrá Budapest! Éljen Tarlós István! 
Menjünk előválasztani?
Szerző
Haskó László
Frissítve: 2018.11.15. 10:00