Kárpótlás

Hat és fél éven keresztül úgy tűnt, az Orbán-kormány valamiféle fordított Potemkin-egészségügyet épít: miközben látszatra hagyja teljesen szétrohadni az intézményrendszert, a világ egyik legbravúrosabb gyógyulási statisztikáit produkálja, méghozzá alig néhány hónap alatt.

A gyermekparalízis ugyanis – ahogyan a világon másutt is – idehaza évtizedeken keresztül súlyos fogyatékosságnak számított, a betegségben szenvedők ennek megfelelően kapták járandóságukat az államtól. A fogyatékkal élők 2012-ben kezdődött felülvizsgálata során aztán hirtelen 60 százalékosra módosult rokkantsági fokozatuk, ami a korábbi gyógyíthatatlanság ismeretében igencsak jelentős, az orvostudomány jövőjét is meghatározó fejlődés, mely feltétlenül Nobel-díjért kiált. Az már csak az állandó ellenzékiek, mint ne mondjak, migránssimogató Soros-bérencek kekeckedése, hogy a javulás csak az új adminisztrációs eljárásnak és szabályrendszernek volt betudható.

A szűk hét éve életbe lépett – s az Alkotmánybíróság által végül a múlt héten elmeszelt – új minősítési rendszert egyetlen cél hozta létre: igazolni a kormány állítását, hogy az ellátást kapó fogyatékkal élők jelentős része csaló. Ezen elv alapján úgy 200 ezer ember életét változtatták meg drasztikusan, az azóta eltelt időben átlagosan több mint 1,5 millió forintot kivéve az érintettek zsebéből. Olyanokéból, akik addig is havi 50-80 ezer forintból szűkölködtek. Sokuk élete annyira kisiklott az elmúlt években, hogy az egyösszegű kárpótlás sem segítene rajtuk. Azokon pedig pláne nem, akik otthonukat veszítették, vagy éppen az öngyilkosságba menekültek kilátástalanságukban.

A kormány végül kapott egy fülest az Alkotmánybíróságtól, meg persze fél évet, hogy orvosolja a törvénysértést. Vagyis nem kell kapkodniuk. A ráérősség a kommunikációban is megmutatkozik, hiszen a bocsánatkéréssel sem sietnek, pedig gesztusnak megtenné, ha kiállna valaki, s azt mondaná: elnézést, szívtelen, erkölcstelen gyökerek voltunk.

Bár ezt mondani sem kell.