Ideje van a kocsonyának

Deret szórt a hajnal a fákra, a fűre, a kitaposott járdaszegélyre, a határszélben bánatosan rojtozott madárijesztőre, s az erdőszélen felejtett ócska terepjáróra. Mintha egyetlen nap alatt növesztettek volna hosszabb szőrt a kecskék, göndörítették volna sűrűbbre magukét a malacok, s lettek volna kövérebbek a verebek, akik mind gyakrabban jelennek meg az etető korábbi helyén, méltatlankodva, amiért nincs még terített asztaluk.

Közeledik az idő, gondolkodni kell lassan a kocsonyáról.

Ez nem olyan „egyik napról a másikra” dolog, az ember nem hűbelebalázs módjára főzi, belehajigálva, amit épp aznap a piacon kapott. Ha a rántotta egy aforizma, a borsófőzelék példabeszéd vagy rövid mese, a borjúpörkölt pedig tárca, mint ez itt, akkor a kocsonya csak nagyregény lehet, családokon átívelő történet, ahol a jelen eseményei mélyen a múltban gyökereznek, tele titkokkal, elfojtásokkal, elhallgatásokkal.

Bűnben fogant étel, hisz míg egy kolbász, pörkölt vagy szelet rántott hús „pro forma” elveszíti állati mivoltát, így ehetjük pusztán táplálékként, nem továbbgondolva benne létfilozófiai elemeket, addig egy malacorr, egy kunkorodó farok vagy egy ropogós köröm komoly kihívás, annak valójától elvonatkoztatni már nem olyan könnyű. Nem véletlen tán, hogy kocsonya előtt meglett férfiember is bedob egy felest, látszólag étvágyat gerjesztve, de sokkalta inkább bűntudatból, s ha végzett, utánaküldi a másikat, hogy a testi-lelki emésztést tovább segítse.

Nincs megosztóbb étel a kocsonyánál, s nem csak a rajongók és utálkozók körét értjük ezalatt. Maradva az előbbiek kasztjánál, estébe nyúló értekezések körítik már pusztán az egyik hozzávalót is. Mert ugye van a füstölt hús igenlők és a füstölt húst tagadók köre, s míg egyik szerint a lé ízét nem is adhatná meg jobban semmi egy zamatos, vörösbarnára érett, padláson szárított, még a pernye és a hamu aromáját is magába záró csülökdarabnál, addig a másik egyenest szentségtörésnek tartja, hogy a malachús tiszta ízét más irányba terelik, szétzúzzák, elrontják, elmismásolják.

Aztán hogy zúzva vagy egészben-e azt a fokhagymát, s hogy a legelején, vagy inkább a végén. Hogy fedő alatt főzve, lassan pötyögtetve öt órán át vagy fedő alatt főzve ugyan, de a végén kitárva, hadd távozzanak a feles gőzök, s koncentrálódjék az íz a lében legbelül. S talán a legvérmesebb: hogy vajon a répa, meg a petrezselyemgyökér, az barátja-e a kocsonyának, vagy épp ellenkezőleg, ádáz ellensége, nem is szólva az elbizonytalanodók által az utolsó pillanatban fazékba csempészett zselatincsöppekről, ami maga az ó-borzalom, s magára valamit adó főzőember tartózkodik is az efféle kiskapuktól.

Ha mindezekkel megvagyunk, s kocsonyánk lágyan, remegve, némi fagyott zsírréteggel a tetején, tányérokban kiporciózva várja a puha kenyeret, továbbra sem nyugodhatunk. Mert jönnek az újabb kérdések, vajon kell-e paprikát szórni, meg borsot darálni a tetejére, s hogy ecettel öntsük-e nyakon, vagy facsarjunk rá frissen citromot. Lám, mennyi útvesztő, s milyen nehéz ügy ez.