Előfizetés

A megkergetett miniszterelnök nyomában

Martin József
Publikálás dátuma
2018.11.18. 12:27

Fotó: WIKIPÉDIA
Páratlan eseménynek lehettek tanúi a pesti polgárok, mert az mégsem fordul elő mindennap, hogy a miniszterelnököt lényegében megszöktetik a parlament épületéből. Csak semmi izgalom, a régmúltról van szó: majd’ 130 évvel ezelőtt történt, hogy az akkor már 14 éve kormányfő Tisza Kálmán fiákeresének leleményére és higgadtságára volt szükség, hogy a miniszterelnök elkerülje a fölhevült, politikailag végletekig fölizgatott tömeget. A Bródy Sándor utcai épületet, az országgyűlés székházát 1889. január végén körülvették a földühödött tüntetők és a Múzeum körútra várták a „Generálist”, ahogyan akkor nevezték bizalmasan a már nagy tekintélyű kormányfőt. Még Schneider fiákerest is beszólították a miniszteri szobába, ahogyan négy évtized távolából Szatmári Mór, az egykori ellenzéki újságíró nagy élvezettel elbeszéli, s a lovas kocsik híres gazdája túljárt a föltüzelt tömeg eszén – ha ugyan a föltüzelt tömegnek egyáltalán van esze. A fiáker előállt, a rendőri kordon védelmét élvezve a „kegyelmes úr” beszállt, de az agyafúrt Schneider egy hirtelen mozdulattal megfordította a lovakat, s az egykori Eszterházy – a mai Puskin – utcában vágtára fogta a derék négylábúakat a Kerepesi – ma Rákóczi – út felé. Mire a Múzeum körúton várakozó ezrek föleszméltek, a kocsi már messzire jutott, a Síp utcába befordulva „úgyszólván nyugodtan vihette föl a miniszterelnököt Budára.”
A lázongások nem a kormányfői szöktetéssel zárultak a „boldog békeidők” egyik legviharosabb parlamenti disputájában, a véderővitában. A kormányzó Szabadelvű Párt és a különböző pártokból, így a függetlenségiekből álló ellenzéki koalíció két vitapontja a történelem mindig utólag működő mérlegén pehelykönnyűnek találtatott. A kormányra rátámadó ellenzék azt nehezményezte – inkább dübörögve dörögte –, hogy az újonclétszámról nem mondták ki, csak tíz évre lesz érvényes a megállapodás, s az új törvénytervezet a német nyelvtudást a magyar rovására előnyben részesítette a különféle katonai vizsgákon, vagyis – amint az ellenzék nem kevés pátosszal fogalmazott – anyanyelvünket „prédául dobta a bécsi katonai köröknek”. Több hónapi vita után végül sikerült megtalálni a kompromisszumot, de a 67-es platformon álló szabadelvűek és a 48-as hagyományokat foggal-körömmel védő koalíció késhegyig, olykor golyóváltásig menő közjogi harcai szinte megelőlegezték azt az elkeseredett megvetést, sőt utálatot, amelyet a két tábor egymás iránt mindvégig táplált. E közjogi küzdelmek háttérbe szorították a dualizmus korának egyre égetőbb nagy gondjait – így a szociális és a nemzetiségi kérdéseket –, arról nem szólva, hogy a gyűlölködésbe belefulladó politikusok többsége – tisztelet a kivételnek – szem elől tévesztette az európai hatalmak átalakuló viszonyrendszerét, a Monarchiára leselkedő mind nagyobb veszélyeket. Amelyet persze még az ellenzék sem akart szétverni, hiszen vezérszónokai nem egyszer azt harsogták, gyűlölik a kormányt, de a „legnagyobb hódolattal” vannak a király iránt.
Aztán már nem lehetett „hódolni” sem Ferenc Józsefnek, sem az uralkodásban nem sok örömöt találó utódának, mert szétrobbant az a politikai építmény, amely kitörölhetetlen nyomot hagyott a közép-európai népek történelmében. A pusztító sovinizmusok, nemzetvesztő erkölcstelenségek, nagyhatalmi galádságok, elnyomó diktatúrák XX. százada felől visszanézve az épület irigylésre méltóan lakájos volt. Fejtő Ferenc méltán „mondott” rekviemet a közép-európai történelemnek e megismételhetetlen államalakulata fölött. A nagy háború szétrobbantotta a soknemzetiségű birodalmat, de örökül hagyta a gyűlölséget, s úgy fest, a nemzeteknek könnyebb egymással kibékülniük, mint a politikai eliteknek. A minapi párizsi centenáriumi ünnepségek mellett háttérbe szorult a német államfő londoni látogatása, amely mindennél plasztikusabban jelzi, milyen messzire jutottak a megbékélésben a liberális demokráciák.
Nem így a különféle közép-európai elitek, amelyek az első háborút követő forradalmakban és felkelésekben szorgosan táplálták a gyűlölet tüzét. Ami minket illet, az 1918-as, republikánus hagyományokat élesztő őszirózsás forradalomtól kezdve vagy hét rendszerváltozáson át formálódtak, alakultak újjá, s izzottak még magasabb hőfokon a különféle szembenállások, az osztály- és faji alapú, világnézeti vagy éppen a szociális indíttatású gyűlöletek. A magyar politikai osztály életében kivételes pillanat volt az ’56-os forradalom, amikor ritkán látott egyetértés alakult ki – talán még a ’48-as forradalmat vagy a’67-es kiegyezést is meghaladó mértékben – függetlenségünkről, a sztálinista diktatúra lebontásáról. E dicsőséges tizenkét napnak is köszönhetjük a békés, „tárgyalásos” rendszerváltást, amikor nagyon sokan hittük, hogy eljött az újrakezdés, a kiegyensúlyozott, nyugatias fejlődés és az erkölcsi kiengesztelődés nagy pillanata.
Reményeink romjain gyűlölet-tradícióink ma is virágoznak, s kábultan kérdezhetjük, a pillanat visszatér-e még?

Kapcsolgatunk...

Sebes György
Publikálás dátuma
2018.11.18. 11:53
A NAGY JÁTÉKOS - Ezer alakban – most Huszti, mint Psmith
A nézők különbözőképpen választanak maguknak műsorokat. Vannak, akik pontosan tudják, mikor láthatják kedvenc programjaikat, és szinte ahhoz alakítják az életüket. Mások - főleg az idősebbek - a régen megszokott módon, a műsorújság(ok)ból szemezgetnek, néha ki is jelölik maguknak, mit akarnak látni. De él már a korszerűbb műsorválasztó módszer is: felveszik, amit meg szeretnének nézni és arra alkalmas időpontban - akár a reklámokat át is ugorva - lejátsszák maguknak. Végül akadnak olyanok is, akik a távirányító segítségét veszik igénybe. Csak kapcsolgatnak, és ha valami érdekli őket, hát tovább maradnak.
Ezzel a kapcsolgatással néha igazi kincsekre bukkanunk. Néhány hete így fedeztem fel az M3 - vagyis a(z egykori) közmédia archív kincseket ismétlő - csatornáján egy 1975-ben készült filmet. Annak idején, amikor bemutatták, láttam is már és úgy emlékeztem, hogy nem nagyon tetszett. A Magyar Televízióban ugyanis egyik kedvenc szerzőm, P. G. Woodhouse szinte klasszikusnak számító regényéből - Forduljon Psmithhez! - készítettek filmet. És az - egyébként teljesen érthető módon - nem adta, nem adhatta vissza azt a finom angol humort és gyakran frenetikus leírásokat, amitől a könyv maga fantasztikus és letehetetlen.
Most viszont, amikor annyi év után újra láthattam, remekül szórakoztam. És nem azért, mert az idő megszépíti az emlékeket. Hanem csakis és kizárólag amiatt, mivel olyan kitűnő színészek szerepelnek benne, akik tökéletesen hozzák az író megalkotta figurákat. A fő- és címszereplő Huszti Péter snájdig angol fiatalember, akinek első látásra elhiszem, hogy úgy tudja formálni a történetet, ahogy akarja. Baxtert, a szerencsétlen és ellenszenves titkárt Márkus László képes úgy játszani, hogy egy pillanatig nem jut eszünkbe: itt valójában egy remek színészt látunk. Ellenállhatatlan a jelenet, amikor virágcserepeket hajigál munkaadója nyitott ablakába. De ehhez persze kellett Feleki Kamill is, aki a nem nagyon eszes Lord Emsworthöt alakítja, pontosan úgy, ahogy az író megálmodta. Minden kisebb és nagyobb szereplő a helyén van: Szilágyi Tibor, Balázs Péter, Bencze Ilona, Béres Ilona láthatóan élvezték a komédiázást. Miattuk volt érdemes újra látni a filmet és - ismét - sajnálkozni egy sort azon, hogy napjainkban már nem (vagy alig) készülnek tévéjátékok.
Az utóbbi napok műsorában még egy fim erősítette a nosztalgiát. A Duna TV éppen egy hete vetítette - valószínűleg már századszor - a Mágnás Miskát. És századszor sem tudtuk levenni szemünket a képernyőről. Pedig ennek az 1948-49-ben gyártott filmnek bizony sok hibája van. Ám Keleti Márton - aki később, az ötvenes évek első felében gyors egymásutánban háromszor is Kossuth-díjat kapott - már az elismerések előtt is tudott valamit. Ha mást nem, hát úgy választotta ki a színészeit, hogy biztosra ment. És ilyenkor nincs más dolgunk, mint élvezni a remek játékot. A nagyszerű drámai színészeket, Gábor Miklóst és Mészáros Ágit, akik önfeledten komédiáznak. A két Latabárt - Kálmánt és a hozzá képest méltatlanul kevéssé értékelt Árpádot -, akik mindent tudnak a színjátszásból, sőt még annál is többet. Gobbit Hildát, aki mindössze 45 évesen egy majdnem kétszer annyi idős nagymamát alakít, aki ráadásul kleptomániás. Hozzá hasonlóan lubickol a szerepében Sulyok Mária, aki olyan finoman karikíroz, hogy szinte elhisszük neki, ez a nő pont ilyen. És még a két operett-sztár - Németh Marika és Sárdy János - sem tudja elrontani a szórakozást, pedig ők nyilvánvalóan csak az énekhangjuk és népszerűségük, nem pedig színészi kvalitásaik miatt kerülhettek bele a filmbe. Az utóbbi hetven évben már sok helyen nagy sikerrel eljátszották Szirmai Albert operettjét, de ezt a filmet feledtetni, vagy elhomályosítani egyszer sem sikerült. Ennél nagyobb dicséret pedig aligha létezik.
A már csak nevében közszolgálati média viszont azért mindenképpen elismerést érdemel, hogy őrzi és időről-időre fel is eleveníti közelmúltunknak ezeket a művészi értékeit. De még többet is tesz. A Duna TV-n sorozatban láthatják - akiket érdekel - az utóbbi öt év Fölszállott a páva műsoraiban helyezést elért együtteseket és szólistákat. Összesen 48 produkciót válogattak ki a "Döntők döntője" címen futó programba és mind megérdemli, hogy ismét a nézők elé kerüljön. Mi több, a közönség szavazatai döntik el ezúttal azt is, hogy a legjobbak közül kik legyenek a még inkább nyertesek. Minden műsorban 12 produkció látható, közülük a nézők négyet juttathatnak tovább, a zsűri pedig további két fellépőnek adhat szabad kártyát a középdöntőbe. December 21-én lesz a döntő, ami azt jelenti, hogy karácsonyig minden péntek este valóban értékes programmal szórakoztatják a közönséget. Azért jut szerep a zsűrinek is, hiszen az öt szakember irányítja rá a figyelmet a fellépők érdemeire (vagy éppen hibáira). Az elnök Sebő Ferenc Kossuth-díjas zenész, mellette Sebestyén Márta énekes, Agócs Gergely néprajzkutató, népzenész, Diószegi László történész, koreográfus és Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas táncművész, koreográfus segíti az eligazodást.
Csak néhány példát említettünk, mennyi és hányféle ápolni érdemes érték van a tévék kínálatában. Hasznos keresni és megtalálni őket a műsorfolyamban. És ezek miatt sajnálhatjuk azokat, akik az utóbbi időben leszoktak - vagy ha úgy tetszik, akiket a különféle csatornák leszoktatták - a tévézésről.

Ellenségből nincsen hiány

Barabás Péter
Publikálás dátuma
2018.11.18. 10:20
ELNÖKÖK EGYMÁS KÖZÖTT - Kína veszélyesebb az oroszoknál (Hszi Csinping és Trump)
Fotó: NICOLAS ASFOURI / AFP
Valamikor a hidegháború napjaiban egy neves amerikai publicista humoreszkjében egy olyan világ képét vázolta fel, amelyben az Egyesült Államok teljesen váratlanul ellenség nélkül maradt. Az oroszok ugyanis fogták magukat és egy másik bolygóra költöztek. Kitört a pánik a Fehér Házban és a Pentagonban: ellenség hiányában sem fegyverkezni, sem politizálni nem lehet igazán.
Most ilyen gonddal nem szembesül az Egyesült Államok. Ellenségből nincsen hiány, az elnök naponta nevez meg egy újabb országot, amelyet büntetni akar. Washington éppen a közelmúltban sújtott újabb szankciókkal orosz vállalatokat, miközben életbe léptette a megújított szankciókat Irán ellen. Ezek több mint ötven iráni bankot, a hajózásban és a hajóépítésben érdekelt több mint kétszáz embert és hajót és az Iran Air légitársaság több mint 65 gépét érintik. Számos más ország „várólistán” szerepel.
Oly sok az ellenség, hogy már rangsorolják őket. E tekintetben John Bolton, az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója októberi kijelentésére kapták fel a fejüket a külpolitika iránt érdeklődők. Azt mondta ugyanis, hogy az Egyesült Államok Moszkvával stratégiai tárgyalásokat szeretne folytatni Kína ellenséges lépéseivel kapcsolatban. Bolton szavai szerint Kína rakétapotenciálja fenyegetést jelent Oroszországnak, mivel Oroszország szíve a kínai rakéták hatósugarába esik. A harciasságáról ismert Bolton szívügye lenne az orosz emberek biztonsága? Ha erről lenne szó, a Fehér Ház nem helyezte volna kilátásba a közepes hatótávolságú rakétákról az oroszokkal kötött megállapodás felmondását. Ezzel lehetővé tennék amerikai rakéták telepítését, amellyel mind Oroszországot, mind Kínát meg lehet szorongatni. S ami legalább ilyen fontos, a Bolton-féle nyilatkozatokkal éket vernének Kína és Oroszország közé.
Washingtonban régen felismerték, hogy nem kifizetődő egyszerre viaskodni Oroszországgal és Kínával. Ráadásul Kínát sokkal veszélyesebb ellenségnek tekintik. Trump talán megtanulta Mao Ce-tungtól, milyen kényelmes a majom szerepe, amint a hegy csúcsáról szemléli, ahogy a völgyben egymást marcangolják a tigrisek. Ezt a szerepet azonban sem Moszkva, sem Peking nem hajlandó eljátszani. Nem, mintha nem lennének egymás riválisai. Az egymással való ütközést azonban későbbre halasztják.
Bár Vlagyimir Putyin nem győzi hangoztatni békés szándékait, a Kreml sem mond le arról, hogy az ellenségkép táplálásával szorosabbra zárja a sorokat. Különösen fontos ez manapság, amikor a szankciók szorongatásában kénytelenek olyan szociális intézkedéseket hozni, amelyek széles körű tiltakozást váltanak ki. Ezek között az első helyen a nyugdíjreform áll. A médiában azonban ezt a témát háttérbe szorítják a napi rendszerességgel közölt híradások a legújabb fegyverekről, amelyeknek állítólag nincsen párjuk a világon. S ahol fegyverek vannak, ott ellenségnek is kell lennie. Az oroszok is mintha rangsorolnák őket.
A FOM közvélemény-kutató intézet minden évben megkérdezi az oroszokat, kiket tartanak barátnak, és kit nem. Nagy meglepetést nem okozott, hogy mint mindig, ezúttal is Fehéroroszországot nevezték meg, mint amellyel a legközelebbi és a legbarátibb kapcsolatok alakultak ki. A második helyen Kína áll, 2014 óta rendületlen az oroszok bizalma az ázsiai óriásban. Törökország viszont idén nyerte meg igazán az oroszokat, lehagyva még a hagyományosan kedvelt Indiát is. De Irán is jobb pozícióba került, mint bármikor korábban. Moszkvával való minden területi vitája ellenére Japánnak is vannak hívei, Németország viszont nyilván a szankciók meghosszabbításában való aktív részvétele miatt már a tíz százalékos szimpátiát sem éri el.
A legrosszabbnak, legbarátságtalanabbnak az Egyesült Államokkal kialakult viszonyt minősítették: a megkérdezettek 83 százaléka voksolt így, megelőzve még az egyre kevésbé elfogadott Ukrajnát és Nagy Britanniát is. Furcsa módon még az amerikaiakkal való gazdasági együttműködés fontosságát sem ismerik el, sokkal inkább Kínával, Fehéroroszországgal és Németországgal kereskednének. A felmérésből az is kiderült, hogy az oroszok Kínában a gyors fejlődést, a gazdasági lehetőségeket, a perspektívát méltányolják. A fehéroroszok iránti rokonszenvet pedig a szláv közösség indokolja.