Páratlan eseménynek lehettek tanúi a pesti polgárok, mert az mégsem fordul elő mindennap, hogy a miniszterelnököt lényegében megszöktetik a parlament épületéből.
Csak semmi izgalom, a régmúltról van szó: majd’ 130 évvel ezelőtt történt, hogy az akkor már 14 éve kormányfő Tisza Kálmán fiákeresének leleményére és higgadtságára volt szükség, hogy a miniszterelnök elkerülje a fölhevült, politikailag végletekig fölizgatott tömeget. A Bródy Sándor utcai épületet, az országgyűlés székházát 1889. január végén körülvették a földühödött tüntetők és a Múzeum körútra várták a „Generálist”, ahogyan akkor nevezték bizalmasan a már nagy tekintélyű kormányfőt. Még Schneider fiákerest is beszólították a miniszteri szobába, ahogyan négy évtized távolából Szatmári Mór, az egykori ellenzéki újságíró nagy élvezettel elbeszéli, s a lovas kocsik híres gazdája túljárt a föltüzelt tömeg eszén – ha ugyan a föltüzelt tömegnek egyáltalán van esze. A fiáker előállt, a rendőri kordon védelmét élvezve a „kegyelmes úr” beszállt, de az agyafúrt Schneider egy hirtelen mozdulattal megfordította a lovakat, s az egykori Eszterházy – a mai Puskin – utcában vágtára fogta a derék négylábúakat a Kerepesi – ma Rákóczi – út felé. Mire a Múzeum körúton várakozó ezrek föleszméltek, a kocsi már messzire jutott, a Síp utcába befordulva „úgyszólván nyugodtan vihette föl a miniszterelnököt Budára.”
A lázongások nem a kormányfői szöktetéssel zárultak a „boldog békeidők” egyik legviharosabb parlamenti disputájában, a véderővitában. A kormányzó Szabadelvű Párt és a különböző pártokból, így a függetlenségiekből álló ellenzéki koalíció két vitapontja a történelem mindig utólag működő mérlegén pehelykönnyűnek találtatott. A kormányra rátámadó ellenzék azt nehezményezte – inkább dübörögve dörögte –, hogy az újonclétszámról nem mondták ki, csak tíz évre lesz érvényes a megállapodás, s az új törvénytervezet a német nyelvtudást a magyar rovására előnyben részesítette a különféle katonai vizsgákon, vagyis – amint az ellenzék nem kevés pátosszal fogalmazott – anyanyelvünket „prédául dobta a bécsi katonai köröknek”. Több hónapi vita után végül sikerült megtalálni a kompromisszumot, de a 67-es platformon álló szabadelvűek és a 48-as hagyományokat foggal-körömmel védő koalíció késhegyig, olykor golyóváltásig menő közjogi harcai szinte megelőlegezték azt az elkeseredett megvetést, sőt utálatot, amelyet a két tábor egymás iránt mindvégig táplált. E közjogi küzdelmek háttérbe szorították a dualizmus korának egyre égetőbb nagy gondjait – így a szociális és a nemzetiségi kérdéseket –, arról nem szólva, hogy a gyűlölködésbe belefulladó politikusok többsége – tisztelet a kivételnek – szem elől tévesztette az európai hatalmak átalakuló viszonyrendszerét, a Monarchiára leselkedő mind nagyobb veszélyeket. Amelyet persze még az ellenzék sem akart szétverni, hiszen vezérszónokai nem egyszer azt harsogták, gyűlölik a kormányt, de a „legnagyobb hódolattal” vannak a király iránt.
Aztán már nem lehetett „hódolni” sem Ferenc Józsefnek, sem az uralkodásban nem sok örömöt találó utódának, mert szétrobbant az a politikai építmény, amely kitörölhetetlen nyomot hagyott a közép-európai népek történelmében. A pusztító sovinizmusok, nemzetvesztő erkölcstelenségek, nagyhatalmi galádságok, elnyomó diktatúrák XX. százada felől visszanézve az épület irigylésre méltóan lakájos volt. Fejtő Ferenc méltán „mondott” rekviemet a közép-európai történelemnek e megismételhetetlen államalakulata fölött. A nagy háború szétrobbantotta a soknemzetiségű birodalmat, de örökül hagyta a gyűlölséget, s úgy fest, a nemzeteknek könnyebb egymással kibékülniük, mint a politikai eliteknek. A minapi párizsi centenáriumi ünnepségek mellett háttérbe szorult a német államfő londoni látogatása, amely mindennél plasztikusabban jelzi, milyen messzire jutottak a megbékélésben a liberális demokráciák.
Nem így a különféle közép-európai elitek, amelyek az első háborút követő forradalmakban és felkelésekben szorgosan táplálták a gyűlölet tüzét. Ami minket illet, az 1918-as, republikánus hagyományokat élesztő őszirózsás forradalomtól kezdve vagy hét rendszerváltozáson át formálódtak, alakultak újjá, s izzottak még magasabb hőfokon a különféle szembenállások, az osztály- és faji alapú, világnézeti vagy éppen a szociális indíttatású gyűlöletek. A magyar politikai osztály életében kivételes pillanat volt az ’56-os forradalom, amikor ritkán látott egyetértés alakult ki – talán még a ’48-as forradalmat vagy a’67-es kiegyezést is meghaladó mértékben – függetlenségünkről, a sztálinista diktatúra lebontásáról. E dicsőséges tizenkét napnak is köszönhetjük a békés, „tárgyalásos” rendszerváltást, amikor nagyon sokan hittük, hogy eljött az újrakezdés, a kiegyensúlyozott, nyugatias fejlődés és az erkölcsi kiengesztelődés nagy pillanata.
Reményeink romjain gyűlölet-tradícióink ma is virágoznak, s kábultan kérdezhetjük, a pillanat visszatér-e még?
