El a kezekkel a sajtótól! – jelszóval vonultak utcára az olasz újságírók Rómában, Firenzében, Genovában, Perugiában, Milánóban – olvasom lapunk csütörtöki számában. A tudósítás szerint az olasz médiamunkások az ellen tiltakoztak, hogy az Öt Csillag Mozgalom elnöke, Luigi Di Maio miniszterelnökhelyettes vulgáris sakáloknak nevezte a sajtó képviselőit. És nem pusztán azért szólamlottak föl, mert sértő a jelző, hanem mert a római kormány halmozza az unortodox, illiberális döntéseket, megnyilvánulásokat, ellenségesen viszonyul a civil szférához és a sajtóhoz egyaránt.
Mondhatnánk: milyen kényesek ezek az olasz kollégák, már ezért is képesek az utcán demonstrálni, igazán példát vehetnének rólunk: mi aztán sokkal többért sem tiltakozunk, pláne nem megyünk az utcára. Pedig volna rá okunk, hiszen a magyar újságíró társadalmat a hatalom lényegében semmibe veszi; ha akarja, kizárja a sajtótájékoztatókról, megtagad minden információt. Nemhogy vulgáris sakáloknak nevez, lényegében nemlétezőnek tekint minket. A magyar újságírók - és most azokról beszélek, akik annak tartják vagy nevezik magukat - tulajdonképpen semmi ellen nem tiltakoznak, közösen különösen nem. Inkább behúzódnak a belsőbb, védettebb szobákba, hogy ne érje baj őket.
Magyarországon minden további nélkül be lehetett zárni a vezető országos napilapot, a Népszabadságot. Nagyjából háromezer embert érintett meg az ügy annyira, hogy demonstráljon. A Kurír megszüntetése (1998), ami előképe volt a Népszabadságnak, még ennyi embert sem érdekelt – és arra sem mozdult meg szinte senki, amikor a Magyar Nemzet került a kukába. A magyar újságírók zöme zokszó nélkül tudomásul vesz minden őt érő támadást; az már kifejezetten a megbecsülés jele lenne, ha legalább verbális sakáloknak neveznék őket. Azt jelezné: létezőnek tekintik őket.
Pethő Tibor, a Magyar Nemzet alapítójának (1938) dédunokája a minap, saját könyve bemutatóján arról beszélt, hogy az Orbán-kormány égisze alatt szigorú pórázon tartotta a hatalom a lapot, hetente jelentek meg emberei a szerkesztőségben, és határozták meg, miről lehet írni és hogyan, illetve miről és kikről nem. Egyes legendák szerint a visszafoglalt Hír tv-ben még azt is előírják a szerkesztőknek, műsorvezetőknek, hogy miket kérdezzenek, ha történetesen egy fideszes politikus kerül az asztal túloldalára. A központi sajtóirányítás már odáig terjed, hogy olykor szó szerinti közlést követelnek meg elvileg önálló orgánumoktól, mit sem törődve azzal, hogy egy az egyben ugyanaz a szöveg jelenik meg az egymástól teljesen független médiumokban. (A minap például Botka László támadásakor volt ez szembetűnő a Borsban és az origo.hu-n.)
Az eljárás miatt senki nem sértődik meg, nem szervez tüntetést, simán csak végrehajt, vagy éppen tudomásul veszi, sajnálkozva, hogy ez a helyzet. Mondhatnám, érthetően: a magyar sajtót, amelynek kilencven százalékát immár a kormány uralja, a félelem lengi körbe. Ezért aztán a média munkásainak eszükbe sem jut az utcára vonulni; tartanak attól, hogy az uralmon lévő sakálok felzabálják őket.