Ahogy silányul a közfinanszírozás, úgy mennek át magánellátásba az emberek, a piac pedig eligazító táblákra vár

A miniszterelnöknek a magán és a közellátás szétválasztását szorgalmazó kötcsei szavai után nagy lett a kapkodás, ám az a legrosszabb eshetőség, ha mindenki majd csak értelmezi Orbán Viktor megrendelését, viszont elmarad az ehhez szükséges jogalkotás – nyilatkozta lapunknak Varga Péter Pál, a Budai Egészségközpont résztulajdonosa.

Az a hír járja, hogy hamarosan magán sürgősségi centrumot és egy Váci úti szakrendelőt is nyit a Budai Egészségközpont Kft.

Megerősítem, valóban jelentős fejlesztésekre készülünk. Tavaly a tulajdonostársakkal úgy döntöttünk, hogy az Országos Gerincgyógyászati Központ jelenlegi épülete mellé építünk egy új önálló szárnyat. A tervezett új részlegben egy helyre kerül a műtőblokk, az intenzív osztály és bővül a magánfekvő részleg is. S ha ez elkészül, bővíteni fogjuk a sürgősségi és a baleseti ellátásunkat is. Ezt az épületet remélhetőleg három év múlva fogjuk megnyitni. Viszont már jövő tavasszal nyitunk új szakrendelőt a Váci úton. Egyre több a páciensünk, s így mind szűkebbnek bizonyul a Budai Egészségközpont. Az új rendelő áprilisi nyitásával az Észak-pesti régióban lévő, mintegy 140 céges ügyfelünknek visszük közelebb az üzem-, a szakorvosi és a szűrővizsgálatokat. Ez utóbbi fejlesztést 700 milliós bankhitelből valósítjuk meg és arra számítunk, hogy ez a pénz 3-4 éven belül megtérül. Az új szakrendelő megnyitása után a jelenlegi épületeinkben rengeteg kapacitás fölszabadul. Most a privát szűrővizsgálatokra 4-5 hetet kell várni, áprilistól viszont ez az idő egy-két hétre csökkenhet. Már egy-két éve meg kellett volna ezt lépnünk.

Mi lett az a „tüske” ami cselekvésre ösztönözte?

Az, hogy lassan már a mellékhelyiségekben is szűrővizsgálatok vannak, akkora a kereslet a szolgáltatásainkra.

A magán- és a közellátással kapcsolatos kormányzati üzenetek sem bizonytalanítják el?

Nem. A saját fülemmel hallottam Kötcsén, hogy mit mondott a miniszterelnök úr. Egyértelműen fogalmazott: az az óhaja, ha egy közfinanszírozott beteg bemegy a kórházba, akkor tudja: mi jár neki, és mi nem. A miniszterelnök nyári kérése indította el a most zajló kormányzati kommunikációs folyamatokat, más kérdés, hogy a tiszta viszonyok megteremtéséhez a magyar egészségügyben jelenleg még véletlenül sincsenek meg a feltételek. Az egészségpolitika évtizedek óta adósa a társadalomnak a közfinanszírozott szolgáltatási kör meghatározásával. Akárkinél is volt az elmúlt évtizedekben a „kormányrúd” érdemben senki nem mert beszélni arról, hogy mi jár és mi nem. A miniszterelnök szeptemberi kötcsei szavai után, nagy lett a kapkodás, hogy legalább azt a mezsgyét tisztítsák ki, amiről a kormányfő beszélt, ám a dzsumbuj egyéb része láthatóan változatlan marad. Megmozdult a minisztérium, de markáns anyaggal még nem találkozott senki. Ki is tudna ma megmondani, ha csak az én szűk szakterületemet, a gerincgyógyászatot nézzük, hogy mi a népegészségügyi szükséglet, amire ellátást és megelőző programokat kellene szervezni?

Ki?

Senki. Nincs olyan átfogó jellegű epidemiológia adattárunk, amiből megmondhatnánk, hol, melyik országrészben pontosan mire lenne szükség. Csak arról van adat, hogy hol, milyen kezelésekért, mit fizetett az egészségbiztosító, csak hogy ez az adattár meg éppen az intézmények jövedelmezősége érdekében torzítja a rendszert. Miközben az intézményrendszernek a népegészségügyi problémákra rávilágító adattárakat kellene előállítania.

Ha ennyire hazug a rendszer lehet egyáltalán értelmesen szétválasztani a magán és a közellátást?

Nem. Csak sok apró, de nagyon célratörő és hatékony lépéssel lehet eljutni oda, ami közelít a miniszterelnök elvárásaihoz.

Ön honnan tudja, hogy épp arra van az előre, amerre halad?

Nem kötnek olyan korlátok, mint a közfinanszírozott intézményrendszer vezetőit. Az egészségügyi és a gazdasági szabályok betartásával korlátlan a szabadságom, hogy próbálgassam kreativitásomat. Ha a piac visszaigazolja üzleti döntésemet, akkor az jó irány volt. A Portfólió minapi konferenciáján Végh Attila, aki magyarként az egyik legnagyobb európai egészségügyi szolgáltató, a Capio elnök-vezérigazgatója, említette, hogy a londoni befektetők körében a magánegészségügy és Kelet-Európa ma kiemelt célpont. S ennek az az oka, hogy a szükségleti oldalon hatalmas a növekedés, esetenként már 20 százalék fölötti. Bár a régió gazdasága is gyorsan nő, az egészségügy mint iparág még gyorsabban. A hazai magánegészségügyben is ez a helyzet. Az látszik, hogy a befektetőket nem érdekli milyen politikai, közéleti „zsivajban” kell dolgozniuk, mert a piac nő. S amíg a beteg a lábával szavaz, és bemegy a magánrendelőkbe, senkit nem érdekelnek a csak szalagcímekig jutó szabályozással kapcsolatos hírek.

Milyen gyakorlati lépésekre számít a kormánytól?

Arra, hogy végre jelenjenek meg azok az „eligazító táblák”, amelyek a polgároknak is egyértelművé teszik, hogy kinek, mikor, miért kell vagy nem kell fizetnie.

Mi volna a piac a számára a legrosszabb eshetőség?

Hogy mindenki csak értelmezi majd a miniszterelnöki megrendelést, de elmarad vagy elégtelen lesz a cselekvés, leginkább a rendeletalkotás. Szabályozatlan keretek között, ha csak a piaci érdekek diktálnak, túl sok vesztese lehet a változásnak.

Egyes magánbefektetők régóta szeretnék, hogy valahogy kapjanak finanszírozást a közkasszából is, van-e erre még feltétlenül szükség a magánegészségügy továbbfejlődéséhez, vagy már a maga lábára állt az, s simán beszedi a szükséges forrásokat a közellátásból elriasztott, jobbmódú páciensektől?

A magánszolgáltatók legtöbbje a saját lábán áll. Természetesen szükségünk lenne a tiszta viszonyokra, a minőség és a költségek összehasonlító mérésére is. Ez most is nagyon hiányzik. Jobban lehetne finanszírozási döntéseket is hozni, ha tudnánk, melyik kórház, mely orvosa milyen eredménnyel operálja a betegeit, vagy a gyógyítás folyamatoknak mi az eredménye, hogyan gyógyult vagy miként halt meg a beteg. Ha ezt tudnák, akkor érdemben be is lehetne avatkozni, hogy jobbak legyenek az ellátási eredmények.

Mitől olyan nehéz ez?

Egyrészt a hazai egészségügyben ennek nincs meg a kultúrája, másrészt erősen él egy torz kormányzati attitűd: ha nem tudunk kellően megfizetni, nem is abajgatunk azzal, hogy hogyan gyógyítasz. És így marad a megszokott nagy társadalmi hazugság.

Ön a piac további növekedésére fogad, a betegek fizetőképessége sem jelenthet korlátot?

Az épphogy most növekszik. Ahogy silányul a közfinanszírozás, romlanak az állami ellátásban a körülmények, úgy mennek át az emberek a magánellátásba. Gyakran halljuk, hogy ennek mentén majd kettészakad a társadalom, de emiatt már kár aggódni, ezen ugyanis már túl vagyunk. Megjegyezném: a magánszolgáltatók most is törekszenek a minőségre, hiszen gazdasági érdekük, hogy adatokkal hitelesítsék kiválóságukat. Csak a gerincgyógyászati központnak önmagában több nyilvános minőségi paramétere érhető el már most is, mint amiről a magyar kórházak nyilatkoznak. Az sem véletlen, hogy a magánellátók szövetsége, a Primus jó ideje sürgeti, hogy a magán- és a közellátók gyógyítási teljesítményét egyaránt, azonos mutatókkal mérjék.

A brit kamara felmérése szerint orvosaik nagy többsége nem támogatja, hogy az állami egészségügyből kiszervezzenek további ellátásokat. Úgy gondolják, hogy a magánszolgáltatók nem a magas színvonalú ellátásban, hanem a profitszerzésben érdekeltek.

Nem ismerem ezt a kutatást, de számomra érthetetlen, hogy miért ne lenne kevésbé érdekelt a magánszektor a beteg meggyógyításában, mint a közszolgáltatás. A magánszolgáltató minden esetben egyéni szerződést köt arról, hogy mennyiért, pontosan mit nyújt a páciensének. Ha ez a megállapodás nem teljesül, akkor bajban van. Elveszti páciense bizalmát, s vele a bevételét is. A közellátásban nincs ilyen egyezség, ott mindenki valamit gondol arról, hogy mit kellene nyújtani, vagy éppen a beteg mit kaphat. Aztán vagy az történik, vagy nem. Mindez egyértelmű felelősségvállalás vagy egyéb következmények nélkül. A magánellátó abban érdekelt, hogy ne kelljen egyetlen forintot sem fölöslegesen kiadnia, ezért is költenek sokat arra, hogy megelőzzék az ellátások szövődményeit.

A Magyar Nemzeti Bank most megjelent Növekedés tanulmánya azt javasolja, hogy az üzleti biztosítókra kellene bízni az ellátórendszer reformját.

Még nem olvastam a tanulmányt, de kétségtelenül biztosítói szemlélettel kellene a folyamatokat újjászervezni.

Bár az MNB javasolta, a jogalkotók mégis megszüntették azt a lehetőséget, hogy a cégek járulék és adómentesen egészségbiztosítást vásárolhassanak az alkalmazottaiknak. Ön érti ezt?

Számomra is úgy tűnik, mintha az aktuális pénzügypolitika nem lenne összhangban a Nemzeti Bank elemzőinek ajánlásaival. A józanság azt diktálná, hogy erősödjék az öngondoskodás a társadalomban. Márpedig, ha a kormány lezárja az öngondoskodási utakat, akkor azt kell feltételeznünk, hogy az állam arra készül, hogy maga gondoskodjék mindenről. Hogy ez hova vezet, arról az elmúlt évtizedekben bőven szerezhettünk tapasztalatot, gyakorlatilag ennek köszönhetjük a mostani zavaros helyzetet is. A piac szereplői egyébként figyelnek és élénken reagálnak az MNB egészségüggyel kapcsolatos makrogazdasági elemzéseire. Nem véletlen, hogy a szektorunkban zajlik a piaci koncentráció, és mind több a pénzügyi befektető.

Az állami ellátórendszer ezzel szemben sorvad. Ez a cél?

Nyilván nem. Azonban a legfelsőbb szintű politika és a makrogazdaság szintjét is elérte a felismerés, hogy a magyar egészségüggyel valamit sürgősséggel tenni kell. Ez egy kegyelmi pillanat a humántárca számára, hogy megfogalmazza, pontosan mire lenne szükség, és mint jogalkotó nyilvánvaló tegye, hogy a változásokhoz pontosan mit tudna hozzátenni.