Politikai potyautasok

Az ellenzék választási vereségét követő káoszban, mint egy nagy velencei karneválon megjelennek a káoszlovagok és a politikai potyautasok is a politikusok maszkjában. Mindig így volt az evilági élet, de mostanság ez az álarcosbál lassan komédiává fordul. A kis pártok kavargása és a nagyobb pártok tántorgása olyan méreteket öltött, hogy már a sok egyenes tévéadásban megfáradt politikai elemzők is lemondtak arról, hogy a hazai pártok állapotát akár egy hetes biztonsággal is előre jelezzék. Kavarognak a száraz falevelek az őszi szélben, s mivel a Fidesznek sikerült belülről szétverni az LMP-t és a Jobbikot, már nem is lehet tudni, hogy csak a száraz falevelek hullnak, vagy maga a fa is kiszáradt.
Nem csoda, hogy ebben a groteszk álarcos karneválban a közéleti viták is annyira lezüllöttek, hogy előtérbe kerültek azok, akik képesek mindenféle ellentmondást szemrebbenés nélkül kimondani, akkor is, ha a Fidesz ezirányú továbbképzési tanfolyamát esetleg éppen ellenzéki mezben hasznosítják. Ütésállók, mert politikailag teljesen súlytalanok. Most az ő idejük jött el, tolonganak az önjelöltek a politikában, és a pálya széléről a csak papíron létező pártok képviselői is rendszeresen bekiabálnak.
Ebben az áttekinthetetlen kavargásban az átlagos állampolgár csak csóválja a fejét, s már régen nem tudja, ki kicsoda és mit akar, de azt sejti, hogy a Fidesznek tetszik ez a komédia. Az „elemző” pedig ül és figyel, naponta pillanatképeket készít a kavargásról, aztán eldobja, és újakat készít, de nem megy sokra vele, amíg a káoszlovagok és politikai potyautasok dáridója le nem csendesül.
A komolyabb ellenzéki politika állatorvosi lova az előválasztás, amelynek a vitáját elnyomja az LMP és a Jobbik megroppanásának a zaja és a potyautasok állandó bekiabálása. Azon ugyan jóízűen el lehet és kell vitatkozni, hogy milyenek legyenek az előválasztás technikai feltételei és szervezési körülményei, de az előválasztáshoz mindenekelőtt partnerek kellenek, akik szavahihetően meg tudnak állapodni a végeredmény elfogadásában és a győztesnek egyetlen jelöltként való támogatásában, s ennek az esélye most meglehetősen csekély. Ennek ellenére a törekvést nem szabad feladni, mert már az előválasztásra való felkészítésnek is mozgósító hatása van, és csökkenti a jelenlegi politikai zűrzavart.
Az önkormányzati voksolás időzítése annyiban szerencsés, hogy májusban megelőzi az EP választás. Az önjelöltek dáridója és a Fidesz által átölelt Jobbik és LMP szabadesése után az EP választással a magyar politika belép a rendezett káosz időszakába. Félő persze, hogy a megmaradt független sajtó híréhsége addig is benntartja a közéleti vitákban a káoszlovagokat, a semmitmondás bajnokait. Kár, nagy kár.
Frissítve: 2018.11.20. 09:23

Szerintem

Magyar vastartalék Orbán Viktor kiadta a jelszót: sokasodjunk, szaporodjunk. Alvezérei hűségesen szajkózzák a vezér gondolatát: mi a magyar családokra, és nem a bevándorlásra építjük jövőnket. Nemsokára konzultálni is fogunk erről. Soros, aki ismeretlen okból Európa muszlimok által történő elárasztását tartja küldetésének, most végre emberére talált. Itt aztán minden ajtó zárva van a terroristának bélyegzett menekültek előtt (persze egyesek azért bebocsájtást nyernek a letelepedési kötvények földjére). Gondolom, nincs épeszű ember, aki ne akarná a lakosság fogyatkozását megállítani. Ugyanakkor a magyar családok, legalábbis rövid távon, aligha fogják a jelenlegi munkaerő gondokat megoldani. Hiszen ha azonnal munkához látnak, akkor is legalább húsz esztendő kell ahhoz, amíg születendő utódaik munkába állhatnak. Addig esetleg sorosozhatunk vagy konzultálhatunk, mindkettő alkalmas arra, hogy elterelje a figyelmet a gondokról. Ugyanakkor talán nem árt, ha vigyázó szemünket a Nyugatra vetjük, ahová nagyjából félmillió magyar állampolgár tántorgott ki az elmúlt években. Ha demográfiai és munkaerő problémáink vannak, esetleg nem lenne ostoba ötlet, őket hazacsábítani. Annál is inkább, mivel zömükben fiatal és jól képzett emberek. Igaz, a tekintélyelvű rendszernél többre becsülik a nehézkes, szócsépléses demokráciát, a lojalitásnál a tehetséget, a civilek vegzálása helyett a közéletbe való minél erősebb bevonásukat, a gyűlöletnél a szolidaritást. Ha úgy vesszük, végül is ők maguk is migránsok, ha uniós tagságunk miatt nem nevezik is így - bár sokszor annak tekintik - őket. Úgy tűnik, kormányunk is, hiszen néhány látszatintézkedésen kívül nem nagyon szorgalmazza hazatérésüket. Többségük ugyanis nem kormánypárti szavazó. És hirtelen nem is tűnnek olyan égetőnek a munkaerő gondok. Várjuk ki nyugodtan a húsz évet, amíg a kormánypárti szavazók felcseperednek. Hiszen a demográfiai és a munkaerő problémák fontosak, de a kétharmad még fontosabb. Kádár János Az ünnepek méltósága Örvendetes, hogy Semjén Zsolt fontosnak tartja az ünnepek méltóságát, én is szeretnék mindenki számára kedves ünnepeket átélni. Például valóban zavar karácsonykor az ingyen ebédre várók hosszú sora: mert szomorú, hogy ennyi ember szorul rá a segítségre. A nemzeti ünnepek méltóságát pedig az adná vissza, hogy ha a teljes nemzet képviselve lenne az állami zászló felvonásánál, tehát minden parlamenti párt elnöke ott állna a közjogi méltóságok mellett, az ünnepi beszédek pedig nem a kormánypártok dicsőségéről, hanem az adott ünnep történelmi jelentőségéről szólnának. A nemzetnek tagja minden magyar, legyen jobboldali vagy baloldali, konzervatív vagy liberális, keresztény vagy zsidó, Krisna tudatú vagy ateista. Az államnak ezzel csak annyi dolga van, hogy tudomásul vegye létezésüket. Verseci Miklós 
Szerző
Témák
olvasói levél

Az örök Simca

Szabadulni Béci bácsi autójától. Akkor, 1968 nyarán ez volt a családi feladat. Egy használt Simca Aronde volt, amit Belgiumban élő rokonaitól kapott, hogy Saci nénit orvosi vizsgálatokra szállítsa. A Simca nem volt ismert márka Magyarországon, ráadásul ellenszenves bordó színe volt, és magán viselte Béci bácsi számos sikertelen parkolási kísérletének és koccanásának nyomait. 
Béci bácsi meghalt, Saci néni kórházban volt, az autó pedig ott állt a házunk előtt. Hiába próbálkoztunk apróhirdetéssel, senki sem jelentkezett. Anyám akkor úgy döntött, hogy vidéki autóvásárokra megyünk. Szolnokon kezdtük. A feladat természetesen rám hárult, de miután csak néhány héttel korábban kaptam jogosítványt, szívesen vállaltam. 
Ám egy ilyen autóvásár nem az elpuhult városi léleknek való szórakozás. Jöttek-mentek a nézelődők, ócsárolták az autót, hiányolták a szivargyújtót és a szerszámkészletet, gyanakodva vizsgálgatták a kilométerórát, az orrukat húzták az utastér savanyú dohányszagától, nem méltányolták a naptetőt és a krómozott ütközők látványát sem, alkudoztak, majd legyintve távoztak. Egész nap ott álltam a kietlen domboldalon, körülöttem autók százai, sehol egy mosdó, sehol egy büfé. Délután elfogott a reménytelenség. Aztán, nem sokkal a zárás előtt megállt az autó előtt egy alacsony, kalapos, botra támaszkodó, rosszkedvű, idős férfi. 
- Szép autó – mondta.
- Igen – feleltem közömbösen. Begyújtottam a motort, ami halkan duruzsolva indult.
- Megveszem – mondta. – Mennyit kér?
Megmondtam az árat, amit anyám a lelkemre kötött.
- Rendben.
- Nincs benne szivargyújtó – mondtam.
- Nem dohányzom.
- A naptető sem nyílik. 
- Nem érdekel – mordult rám. – Mondtam, hogy megveszem. Az iratokat is intézem a tanácsnál, van ott ismerősöm.
Leírtuk egymás adatait, átadta a pénzt egy használt Közért-zacskóban, kezet fogtunk.
- Kivinne az állomásra? – kérdeztem.
- Fogjon taxit. Nincs jogosítványom, és amúgy is rosszul tájékozódom.
Otthon anyám megdicsért, amire azért ritkán volt példa. A dolog azonban nem hagyott nyugodni. Egy reggel felszálltam a szolnoki vonatra. Megtaláltam a házat is, ahol lakott, igazi vidéki külvárosi utca, néhányan meg is néztek. Csengettem, vártam. Újra csengettem. Akkor kinyitotta a kaput. Meglepődött. Bementünk az udvarra, ott állt a Simca tisztára mosva, horpadások kijavítva. Nem tudtam, hogyan kezdjem a beszélgetést.
- Valami baj van? – kérdezte. - Nem, nincs semmi baj – nehezen találtam a szavakat. – Csak érdekelne, miért vette meg az autót. 
A konyhában ültünk le. 
- Befőttet kér? – kérdezte. – Egyedül élek, más nincs itthon.
Nem kértem.
- A háborúban a németek elől menekültem, valahogy Párizsig sodródtam – szomorúan mesélt, szinte suttogva. - Megismertem egy lányt, kalandnak indult, aztán beleszerettem. Volt autója, egy Simca Aronde. Abban csókolóztunk először. Soha nem felejtem el. Maga még fiatal, nem érti. 
- Meggondoltam – mondtam. – Mégis kérnék befőttet.
Nem sokkal a zárás előtt megállt az autó előtt egy rosszkedvű, idős férfi

Szerző
Odze György
Frissítve: 2018.11.19. 12:58