Sárga krizantémok

Rengeteg a koszorú. A ravatalozóból egész a járdáig ér a virág, mintha kiömlött volna a krizantém az előtér nyitott ajtaján át a temetőbe, az októberinek tűnő napfénybe. Csak úgy vakít a sárga és fehér virágfolyam, benne itt-ott felbukkanó szalagok: Búcsúzunk; Emléked megőrizzük. Az épület mellett áll egyébként egy koszorútartó is, vasból hegesztve, csillogó feketére festve, de a koszorúk valahogy mégis a földön gyűlnek, egyre távolabbra ér a virágözön. Mintha mindenki azt akarná, hogy egyszer még, utoljára valami kis közvetlen kapcsolata legyen az elhunyttal, az ő koszorúja a többibe kapaszkodjon.

Nem láttam még olyan temetést, ahol ennyire összhangban lettek volna a koszorúk. Kicsi város a mienk, nincs túl sok virágos. Gyorsan terjed a hír. A halálról meg minden egyébről. Valaki megkérdezte a közvetlen hozzátartozókat, mi volt a kedvenc virága, aztán a rendeléskor megsúgta az egyik virágosnak, hogy a néném a sárga krizantémot szerette a legjobban. A virágos pedig mindenkinek továbbadta az információt, aki tanácstalanul álldogált az üzletben, hogy mit rendeljen. Így történt, hogy azon a napon a liliomok is a krizantémokhoz igazodtak: csak annak volt helye a koszorúkon, ami illett az egyszerű, sárga virágokhoz. Az egyszerű élethez.

Minden temetés máshogy szomorú. Eltékozolt életek, tragikus balesetek, soha ki nem bogozott családi viszonyok, örökre elmaradó beszélgetések – mindenhol más ízük van a könnyeknek. Különleges kegy az élettől, ha az ember a saját halottját sirathatja, és nem az önvád, a bűntudat vagy a keserűség nyomja a vállát a koporsó mellett, mintha nem lenne épp elég nehéz a veszteséget feldolgoznia. A legmélyebb, legtisztább fájdalom mégiscsak a veszteség fájdalma, suhan át rajtam az érzés: amikor nem magunkat sajnáljuk, nem az elrontott viszonyainkat siratjuk, hanem azt, hogy ami volt, s ami olyan jó volt, az nincs többé.

Okosakat kellene mondanunk egymásnak, valami vigasztalót, amitől az egész nem tűnik olyan végtelenül rémisztőnek. De nem lehet. Az agyunk hallja a pap hangján formálódó szavakat, hogy most megpihenhet az elgyötört test; hogy visszük tovább az örökségül kapott szeretetet, a tál ételt, ami mindig ott várt az asztalán, a melegséget, a gyermekkori nyaralások emlékét – csak a szívünk süketült meg a nagy csöndben. Kiengedni a vizet a csövekből, hogy ne fagyjanak szét a télen. Kipakolni a hűtőt. Elajándékozni a cserepes virágokat. Lekapcsolni a fűtést.

A koszorúk felett egy az őszi hűvöstől kissé kába méh döng, halkan, mintha nem akarná megzavarni a szertartást, de valahogy mégis jólesne odahúzódnia a közelünkbe. Rászáll egy sárga krizantémra, és mocorogni kezd a közepén. Gyűjtöget. A néném még most is ad, holtában.

Megköszönni, talán azt lehetett volna többször. Más nem jut eszembe. De talán tudta. Hiszen mentünk, ott voltunk mindig. Talán a sárga krizantém is számít.