A kulturális tao, azaz az előadó-művészeti szervezetek számára igénybe vehető társasági adókedvezmény megszűnése miatt ismét hangsúlyossá vált a kérdés: van-e gazdasági haszna a kultúrának, hogyan tud a piac érvényre jutni ezen a területen, mekkora állami beavatkozás szükséges és milyen európai modellek közül választhat(ott) Magyarország.
– Boldogságkutatásokból az derül ki, hogy a kultúra hozzájárul az emberek jóllétéhez. Ha egy munkás szívesen nézi meg a televízió szappanoperáját, vagy az egyetemi professzor az operaelőadást, feltöltődik, nagyobb az esély, hogy másnap jókedvűen dolgozik és jól teljesít. Kimutatható tehát a kultúra konkrét társadalmi és gazdasági haszna – állítja Tóth Ákos közgazdász kutató, aki a kultúrafinanszírozásról írt könyvet Kultúrafinanszírozás – Az Európai Unió tagállamaiban és Magyarországon címmel, és publikál időről időre.
A rendszerváltás után alkotónak és intézményvezetőnek, kormánynak és közönségnek, piacnak és fogyasztónak is szembe kellett néznie a pénz és a kultúra változó viszonyával. – Csaknem ötven évig az állam irányított ezen a területen is – sőt, tulajdonképpen a Monarchia évtizedeit is hozzáadhatjuk –, majd a rendszerváltás után különböző szemléleteket próbáltak egyszerre meghonosítani. A kilencvenes évek elején átestünk a ló túloldalára, túlságosan decentralizálni szerettük volna a kultúrát és a pénzelosztást. Néhány év alatt azonban kiderült, a jogi keretek kialakítása még nem jelenti azt, hogy a gyakorlatban is rögtön működni tud az új rendszer. Ráadásul mindez akkor történt, amikor egyszerre csökkent hirtelen sokak életszínvonala és az államtól jövő, kultúrára fordítható pénz is – sorolja az összefüggő problémákat Tóth Ákos.
Nem egyszerű a külföldön már bevált modellek átvétele. – Az Oxford Dictionary-t, (angol értelmező szótárt) milliárdos példányszámban lehet értékesíteni a világpiacon, ehhez tehát nagy valószínűséggel nincs szükség állami támogatásra. A magyar értelmező kéziszótárat maximum 16 millió ember venné meg szerte a világban, azaz állami támogatás nélkül nem tudna elkészülni – mutatja be egyszerű példával a viszonyok különbözőségét. – Az angolszász országokban a piaci, Franciaországban a koordinált, azaz állami kultúrafinanszírozás jellemző, de mindkét helyen több száz év alatt alakult ki a mai struktúra. Talán ez is lehet az oka annak, hogy míg Franciaországban a GDP másfél százalékát költik kultúrára – ebben benne van a tömegkultúra is – és a kultúra GDP-hez való hozzájárulása 3-3,2 százalék, a leginkább a francia modellt átvevő Magyarországon azonban az ugyanúgy másfél százalékos költéshez képest a kibocsátás mértéke mindössze a GDP 1,2 százaléka – írja le az arányokat a közgazdász kutató.
A következetes megoldások beválhattak volna. – 1993-ban létrehozták a Nemzeti Kulturális Alapot a Nagy-Britanniában működő angol művészeti tanács mintájára. A szervezet lényege az, hogy független szakmai testületek döntenek a rendelkezésre álló pénzek fölött, és pályázni kell azért, hogy az adott kulturális projekt megnyerje a támogatást. Ehhez bizalomra van szükség. Bizalom az alkotó felé – „az odaítélt pénzt jól költötte el”, az állam iránt – „jó és koherens szabályokat és döntéseket hoz”, és a fogyasztóban – „az én adóforintjaimat jól osztja el az állam és jól költi el az alkotó”. Az átlátható intézményrendszer, az elszámoltatható állam és alkotó pedig bizalmat teremthet – érzékelteti Tóth Ákos.
– A 2000-es évek elejétől fokozatosan visszaközpontosították a (politikai) döntéshozatalt, a forráselosztás viszont még mindig decentralizált maradt. Az ellentétes irányú mozgások kioltották egymást. A stratégia hiánya a kultúrára fordított összegek trendjében is megmutatkozik, a kultúrára költött adóforintok aránya attól függően ingadozik, hogy melyik kormány mit alkalmaz. Sok nyugat-európai országban bevezették, hogy egy intézménynek nyújtott állami támogatás nem négy évre, hanem öt évre szól annak érdekében, hogyha kormányváltás következne be, megmaradhasson a folyamatosság, és az intézményeknek elég idejük legyen alkalmazkodni – javasol megoldást a közgazdász, aki az állami források és a piaciak közötti választásról így fogalmaz: – Ez örök körforgás: a kultúra állami támogatását is a piac pénzeli, hiszen az állam csak adóforintokból tud pénzt teremteni. A magánszektor akkor is finanszíroz, ha „csak” bead a közösbe, azaz adót fizet.
– Én mindenképpen megtartanám a magánszektor adókedvezményét a kultúra finanszírozására, ez egyértelmű – válaszolja Tóth Ákos közgazdász kutató a kérdésre, majd arra, hogy elkülöníthető-e az a 40-50 milliárdnyi összeg, amely eddig a tao-ból származott így felel: – Az elkülönítésre mindenképpen szükség lesz, és a rendelkezésre álló keretösszegeket független, szakmai döntéshozó testületeknek kellene projektszemléletet alkalmazva, pályáztatás útján az alkotók számára odaítélni.
