Bizonytalan biztonságpolitika

Az első világháború végéről megemlékező, most zárult rendezvények sorozata élesen világított rá Európa, benne Magyarország mai biztonságpolitikai helyzetére. Meglepő, hogy itthon erről szinte alig esik szó. Pedig Orbán úgynevezett külpolitikája Magyarország biztonságának perspektíváit illetően is súlyos aggodalomra ad okot. A kormánypropaganda a biztonság kérdését évek óta a migráció okozta fenyegetésre korlátozza. Pedig a biztonsági helyzet kapcsán jóval több mindent kell számba venni: elsősorban a nyugati szövetségi rendszer – a mi szövetségi rendszerünk – állapotát, az erre épülő biztonsági garanciák érvényességét, Magyarország közvetlen szomszédságát. 
A Trump elnök által mostanában felforgatni kívánt nemzetközi rendnek, kis megszakítással, az első világháború vége óta sarkalatos eleme Amerika stabilizáló szerepe. Trump nemzeti bezárkózást célzó politikája, elfordulása a szabályozott multilateralizmus elveitől ezért új módon veti fel az európai biztonság kérdését is. Sokan fontosakat mondtak erről a megemlékező beszédekben. Csak Magyarországon övezi süket csend az átalakuló európai biztonsági környezetet. Magyarország nem érintett ebben az ügyben?
Az említett beszédeken vörös fonálként húzódik végig, hogy ki kell alakítani az önálló európai biztonsági szerepet, és számba kell venni ennek következményeit. Ha e szerep valósággá válik – és ez mind valószínűbb –, annak komoly geostratégiai és a nemzeti erőforrások felhasználásában mutatkozó hatásai várhatók. Nem lenne erről magyar mondanivaló? 
Minden közös európai védelem kiinduló kérdése: milyen fenyegetésekkel nézünk szembe? Erre a kérdésre az elfásult magyar közvéleménynek sulykolt válasz – a migráció – aligha kielégítő. Mondani kellene valamit a kiszámíthatatlan oroszokról, Kína globális nyomulásáról, a világkereskedelem éleződő feszültségeiről, Európa demográfiai helyzetéről – és ez csak néhány példa. Magyar részről viszont itt is szinte harsogó a csend. Esetleg úgy gondolja a jelenlegi magyar államvezetés, hogy a hatékony magyar diplomácia ügyes kétoldalú tárgyalásokon fogja semlegesíteni mondjuk az orosz és kínai forrásból jelentkező veszélyeket?
A közös európai védelemnek – tetszik ez Orbánnak vagy sem – a közös értékek kötőanyagán, az európai liberális konszenzuson kell alapulnia. Ha Magyarország ennek önként hátat fordít vagy kirekesztik onnan, akkor nem lesz részese a közös védelemnek. 
A közös védelem minimális előfeltétele a szövetségen belüli bizalom. Aggasztó, hogy a magyar kormány egyre gyakrabban torpedózza meg az EU olyan állásfoglalásait, amelyek például kritikusak az unió geopolitikai riválisainak tekintett Kínával szemben. Soha nem cáfoltan kiderült továbbá, hogy a legfontosabb szövetséges biztonsági szolgálatok már nem osztanak meg érzékeny információkat a magyar társszolgálatokkal. Pedig minden közös védelem alapja a közös helyzetértékelés, amelyhez lényegi információkkal és elemzésekkel járulnak hozzá a titkosszolgálatok.
Milyen alternatívában gondolkodik Orbán? Salvini, Strache, Wilders fogják nyújtani azokat a kemény biztonsági garanciákat, amelyeket esetleg a közös európai védelmen kívül maradva az európai nacionalisták adnának egymásnak? A nacionalizmusok romboló, 17 millió halottat maga mögött hagyó következményeiről éppen most emlékeztek meg. Egy második, féktelen nacionalizmus-hullámnak már 60 millió emberi élet esett áldozatul. 
Realitás, hogy Magyarország erőforrásokban szegény, fogyatkozó népességű ország, érdemleges haderő nélkül. Biztonsága csak bizalomra épülő szövetségesi kapcsolatokkal és – ez Magyarország esetében különösen fontos – jó szomszédságpolitikával garantálható. Mi a helyzet ez utóbbival? 
A szomszéd országokkal évtizedek óta nem volt olyan rossz a viszony, mint ma: a hétből legalább öt szomszédhoz fűződő viszonyt „feszültnek”, „hűvösnek” vagy „konfliktusokkal terheltnek” lehet minősíteni. Ez a közvetlen magyar biztonságpolitikai környezet. 
Mi vár így Magyarországra egy romló európai biztonságpolitikai környezetben? Szövetségesei megbízhatatlannak tartják, szomszédai nagy részével nincs bizalmi viszonya, és a közeljövőben aligha lehet; vezetői kétoldalú tárgyalásokon a szoros szövetségesek helyett szinte kizárólag autoriter államok vezetőivel konzultálnak, többek közt a türk rokonságot keresve. Kikre, milyen kapcsolatokra építi a jelenlegi magyar államvezetés Magyarország jólétét és biztonságát hosszabb távon? 
Szövetségi rendszeréből kiszakítva egy gyenge Magyarország csak külső erőközpontok játékszere lehet. Értik-e ezt a magyar választók? Csak remélhetjük, mert jövő májusban egy minden korábbinál fontosabb európai parlamenti választáson kell majd véleményt mondaniuk erről a helyzetről és Orbán politikájáról.
Szerző
Hajdu Nóra
Frissítve: 2018.11.21. 09:57

Boldogtalan latinok

A félidős kongresszusi választások lezajlottak a tengerentúlon, ám a Trump pártján álló médiumok változatlan hangerővel harsogják, hogy „Soros által pénzelt migránskaravánok” igyekeznek Mexikón keresztül az Egyesült Államok déli határa felé. Ez az orbáni retorikára emlékeztető vádaskodás persze nyilvánvalóan nem állja meg a helyét. A Közép-Amerikából útra kelt szerencsétlenek akaratukon kívül is éppen azon politikusok választási esélyeit növelték a kampányidőszakban, akik menekültkérdésben a Fehér Ház jelenlegi lakójához hasonlóan keményvonalas álláspontot képviselnek. 
A Trump és Orbán által fő ellenségként megjelölt, filantróp üzletember netán az általa támogatott demokraták érdekei ellenében cselekedne? A hivatásos hangulatkeltők nem győzik továbbá hangsúlyozni, hogy gazdasági bevándorlókról van szó, ergo emberjogi szempontok esetükben nem érvényesíthetőek; nem véletlen, hogy Trump időközben katonai erősítést vezényelt a mexikói határra, s ismételten felvetette egy fal megépítésének szükségességét az illegális migráció megfékezése érdekében. Ez az argumentum szerte a világon újra és újra felbukkan, amikor a harmadik világból érkezőket a menekülésre késztető okok alapján szelektálnák. Közép-Amerika példájánál maradva, fel kell sorolnunk néhány történelmi előzményt, hogy megérthessük a szóban forgó felfogás abszurditását.
Ehhez még a spanyol kolonializmus alatt elkövetett rémségeket sem szükséges újra felidéznünk. Manapság Donald Trump divatossá tette hazájában az „America First” szlogent, mely a „világcsendőri” szerep komoly következményekkel járó feladásának, egyfajta izolációs külpolitikának vált szimbólumává. 1823. december 2-án az Egyesült Államok ötödik elnöke, James Monroe viszont egy másik doktrínát deklarált, mely a köztudatban „Amerika az amerikaiaké” szlogenként rögzült. Washingtonban különösen a XX. század folyamán úgy értelmezték ezt az elvet, hogy az USA-nak kizárólagos joga van Latin-Amerika államainak kirablására, illetve kvázi félgyarmati státuszba süllyesztésére. Az akadálytalanul terjeszkedő amerikai nagyvállalatok busás hasznot húztak az olcsó helyi munkaerőből és nyersanyagból, profitjukat pedig egyszerűen kiszivattyúzták a térségből. A szabad rablásnak zöld utat adó antikommunista rezsimeket Washington tevőlegesen támogatta, szívélyes viszonyt ápolt többek között a nicaraguai Somoza-dinasztiával. Azon politikusokat viszont, akik a széles néptömegek nyomorának felszámolására törekedtek volna, ellehetetlenítették; a CIA által szervezett államcsínnyel távolították el a hatalomból például a guatemalai földreformot meghirdető, baloldali Jacobo Arbenz Guzmánt.
Az USA felé igyekvő „migránskaravánokat” nem Soros „pénzeli” tehát, hanem egy kudarcos és erkölcstelen amerikai külpolitika következményeinek tekinthetők. Egyetértek Daniel Kehlmann íróval, aki a Népszava április 21-i számában megjelent, vele készült interjúban a következőt jelentette ki: „Nevetséges, ha különbséget teszünk azok között, akik politikai és gazdasági okok miatt hagyják el az országukat, mert a gazdasági okok valójában politikaiak.”
Szerző
Beck Tamás publicista
Frissítve: 2018.11.21. 09:59

Sárga krizantémok

Rengeteg a koszorú. A ravatalozóból egész a járdáig ér a virág, mintha kiömlött volna a krizantém az előtér nyitott ajtaján át a temetőbe, az októberinek tűnő napfénybe. Csak úgy vakít a sárga és fehér virágfolyam, benne itt-ott felbukkanó szalagok: Búcsúzunk; Emléked megőrizzük. Az épület mellett áll egyébként egy koszorútartó is, vasból hegesztve, csillogó feketére festve, de a koszorúk valahogy mégis a földön gyűlnek, egyre távolabbra ér a virágözön. Mintha mindenki azt akarná, hogy egyszer még, utoljára valami kis közvetlen kapcsolata legyen az elhunyttal, az ő koszorúja a többibe kapaszkodjon. 
Nem láttam még olyan temetést, ahol ennyire összhangban lettek volna a koszorúk. Kicsi város a mienk, nincs túl sok virágos. Gyorsan terjed a hír. A halálról meg minden egyébről. Valaki megkérdezte a közvetlen hozzátartozókat, mi volt a kedvenc virága, aztán a rendeléskor megsúgta az egyik virágosnak, hogy a néném a sárga krizantémot szerette a legjobban. A virágos pedig mindenkinek továbbadta az információt, aki tanácstalanul álldogált az üzletben, hogy mit rendeljen. Így történt, hogy azon a napon a liliomok is a krizantémokhoz igazodtak: csak annak volt helye a koszorúkon, ami illett az egyszerű, sárga virágokhoz. Az egyszerű élethez.
Minden temetés máshogy szomorú. Eltékozolt életek, tragikus balesetek, soha ki nem bogozott családi viszonyok, örökre elmaradó beszélgetések – mindenhol más ízük van a könnyeknek. Különleges kegy az élettől, ha az ember a saját halottját sirathatja, és nem az önvád, a bűntudat vagy a keserűség nyomja a vállát a koporsó mellett, mintha nem lenne épp elég nehéz a veszteséget feldolgoznia. A legmélyebb, legtisztább fájdalom mégiscsak a veszteség fájdalma, suhan át rajtam az érzés: amikor nem magunkat sajnáljuk, nem az elrontott viszonyainkat siratjuk, hanem azt, hogy ami volt, s ami olyan jó volt, az nincs többé. 
Okosakat kellene mondanunk egymásnak, valami vigasztalót, amitől az egész nem tűnik olyan végtelenül rémisztőnek. De nem lehet. Az agyunk hallja a pap hangján formálódó szavakat, hogy most megpihenhet az elgyötört test; hogy visszük tovább az örökségül kapott szeretetet, a tál ételt, ami mindig ott várt az asztalán, a melegséget, a gyermekkori nyaralások emlékét – csak a szívünk süketült meg a nagy csöndben. Kiengedni a vizet a csövekből, hogy ne fagyjanak szét a télen. Kipakolni a hűtőt. Elajándékozni a cserepes virágokat. Lekapcsolni a fűtést.
A koszorúk felett egy az őszi hűvöstől kissé kába méh döng, halkan, mintha nem akarná megzavarni a szertartást, de valahogy mégis jólesne odahúzódnia a közelünkbe. Rászáll egy sárga krizantémra, és mocorogni kezd a közepén. Gyűjtöget. A néném még most is ad, holtában.
Megköszönni, talán azt lehetett volna többször. Más nem jut eszembe. De talán tudta. Hiszen mentünk, ott voltunk mindig. Talán a sárga krizantém is számít.
Szerző
Csepelyi Adrienn
Frissítve: 2018.11.20. 09:22