Előfizetés

Boldogtalan latinok

A félidős kongresszusi választások lezajlottak a tengerentúlon, ám a Trump pártján álló médiumok változatlan hangerővel harsogják, hogy „Soros által pénzelt migránskaravánok” igyekeznek Mexikón keresztül az Egyesült Államok déli határa felé. Ez az orbáni retorikára emlékeztető vádaskodás persze nyilvánvalóan nem állja meg a helyét. A Közép-Amerikából útra kelt szerencsétlenek akaratukon kívül is éppen azon politikusok választási esélyeit növelték a kampányidőszakban, akik menekültkérdésben a Fehér Ház jelenlegi lakójához hasonlóan keményvonalas álláspontot képviselnek. 
A Trump és Orbán által fő ellenségként megjelölt, filantróp üzletember netán az általa támogatott demokraták érdekei ellenében cselekedne? A hivatásos hangulatkeltők nem győzik továbbá hangsúlyozni, hogy gazdasági bevándorlókról van szó, ergo emberjogi szempontok esetükben nem érvényesíthetőek; nem véletlen, hogy Trump időközben katonai erősítést vezényelt a mexikói határra, s ismételten felvetette egy fal megépítésének szükségességét az illegális migráció megfékezése érdekében. Ez az argumentum szerte a világon újra és újra felbukkan, amikor a harmadik világból érkezőket a menekülésre késztető okok alapján szelektálnák. Közép-Amerika példájánál maradva, fel kell sorolnunk néhány történelmi előzményt, hogy megérthessük a szóban forgó felfogás abszurditását.
Ehhez még a spanyol kolonializmus alatt elkövetett rémségeket sem szükséges újra felidéznünk. Manapság Donald Trump divatossá tette hazájában az „America First” szlogent, mely a „világcsendőri” szerep komoly következményekkel járó feladásának, egyfajta izolációs külpolitikának vált szimbólumává. 1823. december 2-án az Egyesült Államok ötödik elnöke, James Monroe viszont egy másik doktrínát deklarált, mely a köztudatban „Amerika az amerikaiaké” szlogenként rögzült. Washingtonban különösen a XX. század folyamán úgy értelmezték ezt az elvet, hogy az USA-nak kizárólagos joga van Latin-Amerika államainak kirablására, illetve kvázi félgyarmati státuszba süllyesztésére. Az akadálytalanul terjeszkedő amerikai nagyvállalatok busás hasznot húztak az olcsó helyi munkaerőből és nyersanyagból, profitjukat pedig egyszerűen kiszivattyúzták a térségből. A szabad rablásnak zöld utat adó antikommunista rezsimeket Washington tevőlegesen támogatta, szívélyes viszonyt ápolt többek között a nicaraguai Somoza-dinasztiával. Azon politikusokat viszont, akik a széles néptömegek nyomorának felszámolására törekedtek volna, ellehetetlenítették; a CIA által szervezett államcsínnyel távolították el a hatalomból például a guatemalai földreformot meghirdető, baloldali Jacobo Arbenz Guzmánt.
Az USA felé igyekvő „migránskaravánokat” nem Soros „pénzeli” tehát, hanem egy kudarcos és erkölcstelen amerikai külpolitika következményeinek tekinthetők. Egyetértek Daniel Kehlmann íróval, aki a Népszava április 21-i számában megjelent, vele készült interjúban a következőt jelentette ki: „Nevetséges, ha különbséget teszünk azok között, akik politikai és gazdasági okok miatt hagyják el az országukat, mert a gazdasági okok valójában politikaiak.”

Sárga krizantémok

Rengeteg a koszorú. A ravatalozóból egész a járdáig ér a virág, mintha kiömlött volna a krizantém az előtér nyitott ajtaján át a temetőbe, az októberinek tűnő napfénybe. Csak úgy vakít a sárga és fehér virágfolyam, benne itt-ott felbukkanó szalagok: Búcsúzunk; Emléked megőrizzük. Az épület mellett áll egyébként egy koszorútartó is, vasból hegesztve, csillogó feketére festve, de a koszorúk valahogy mégis a földön gyűlnek, egyre távolabbra ér a virágözön. Mintha mindenki azt akarná, hogy egyszer még, utoljára valami kis közvetlen kapcsolata legyen az elhunyttal, az ő koszorúja a többibe kapaszkodjon. 
Nem láttam még olyan temetést, ahol ennyire összhangban lettek volna a koszorúk. Kicsi város a mienk, nincs túl sok virágos. Gyorsan terjed a hír. A halálról meg minden egyébről. Valaki megkérdezte a közvetlen hozzátartozókat, mi volt a kedvenc virága, aztán a rendeléskor megsúgta az egyik virágosnak, hogy a néném a sárga krizantémot szerette a legjobban. A virágos pedig mindenkinek továbbadta az információt, aki tanácstalanul álldogált az üzletben, hogy mit rendeljen. Így történt, hogy azon a napon a liliomok is a krizantémokhoz igazodtak: csak annak volt helye a koszorúkon, ami illett az egyszerű, sárga virágokhoz. Az egyszerű élethez.
Minden temetés máshogy szomorú. Eltékozolt életek, tragikus balesetek, soha ki nem bogozott családi viszonyok, örökre elmaradó beszélgetések – mindenhol más ízük van a könnyeknek. Különleges kegy az élettől, ha az ember a saját halottját sirathatja, és nem az önvád, a bűntudat vagy a keserűség nyomja a vállát a koporsó mellett, mintha nem lenne épp elég nehéz a veszteséget feldolgoznia. A legmélyebb, legtisztább fájdalom mégiscsak a veszteség fájdalma, suhan át rajtam az érzés: amikor nem magunkat sajnáljuk, nem az elrontott viszonyainkat siratjuk, hanem azt, hogy ami volt, s ami olyan jó volt, az nincs többé. 
Okosakat kellene mondanunk egymásnak, valami vigasztalót, amitől az egész nem tűnik olyan végtelenül rémisztőnek. De nem lehet. Az agyunk hallja a pap hangján formálódó szavakat, hogy most megpihenhet az elgyötört test; hogy visszük tovább az örökségül kapott szeretetet, a tál ételt, ami mindig ott várt az asztalán, a melegséget, a gyermekkori nyaralások emlékét – csak a szívünk süketült meg a nagy csöndben. Kiengedni a vizet a csövekből, hogy ne fagyjanak szét a télen. Kipakolni a hűtőt. Elajándékozni a cserepes virágokat. Lekapcsolni a fűtést.
A koszorúk felett egy az őszi hűvöstől kissé kába méh döng, halkan, mintha nem akarná megzavarni a szertartást, de valahogy mégis jólesne odahúzódnia a közelünkbe. Rászáll egy sárga krizantémra, és mocorogni kezd a közepén. Gyűjtöget. A néném még most is ad, holtában.
Megköszönni, talán azt lehetett volna többször. Más nem jut eszembe. De talán tudta. Hiszen mentünk, ott voltunk mindig. Talán a sárga krizantém is számít.

Fecni

A most Budapestnek beígért, tíz évre szóló ezermilliárd forint jó nagy pénz. Arra pont elég, hogy ne csak a zsíros közbeszerzésekről álmodozó kevesek, hanem a város sorsát szívükön viselő, baloldali érzelmű lokálpatrióták is elábrándozhassanak arról, mi lenne, ha politikai ellenérzéseiket félretéve jövőre inkább Tarlós Istvánra szavaznának. Aki a hétvégén jelentette be, hogy – ő tudja miért - írásba foglaltatta a miniszterelnökkel, milyen feltételekkel áll csatasorba.
Nos, mindenki arra szavaz, akire akar – ízlés kérdése –, de ha valaki Orbán választási ígéreteiben vagy akár a vele most aláíratott papírban bízik, az finoman szólva is jó nagyot téved, kevésbé finomkodva úgy átveri magát, hogy porzik a palánk. Konkrétan: itt egy olyan ember ígérget, akinek az egész életműve arról szól, hogyan kell a pillanatnyi politikai-stratégiai érdekből tegnapi szövetségeseket elárulni, versenyszabályokat átírni, jogi kiskapukat kihasználni. Egy olyan ember, aki számára elvek már régen nem léteznek, csak pillanatnyi érdekek és hosszútávú stratégiák.
Ez utóbbi most így néz ki: a fő cél az európai parlamenti választás megnyerése, az illiberális gondolat európai méretű terjesztése. Láthatóan a tavaszi választás óta ennek rendel alá mindent. Ez messze nem csak Orbán személyes ambíciója: a rezsimje számára létfontosságú a fajsúlyos uniós jelenlét, mivel a magyar illiberális pártállam – ez a rezsim egyetlen gyenge pontja, egyben Európa szégyene - az uniós támogatásokból finanszírozza magát. Amíg Orbán ezt a küzdelmet megvívja, addig neki pont elég semlegesíteni Budapestet Tarlóssal, nagyhangú fejlesztési ígéreteket tenni, lobogtatni valami általános megfogalmazásokkal teli papírfecni-megállapodást.
Utána, ha a rezsim pozíciója nemzetközileg is megszilárdul, majd rá lehet fordulni Budapestre, folytatni a fővárosi autonómia felmorzsolását, és fütyörészve kukázni a most aláírt megállapodást. Ha pedig pedig Tarlós ígéretéhez híven emiatt feláll a székéből, akkor már csak Orbánnak tesz egy utolsó, nagy szívességet.