Beck Tamás publicista;
Dél-Amerika;
2018-11-21 09:45:00
A félidős kongresszusi választások lezajlottak a tengerentúlon, ám a Trump pártján álló médiumok változatlan hangerővel harsogják, hogy „Soros által pénzelt migránskaravánok” igyekeznek Mexikón keresztül az Egyesült Államok déli határa felé. Ez az orbáni retorikára emlékeztető vádaskodás persze nyilvánvalóan nem állja meg a helyét. A Közép-Amerikából útra kelt szerencsétlenek akaratukon kívül is éppen azon politikusok választási esélyeit növelték a kampányidőszakban, akik menekültkérdésben a Fehér Ház jelenlegi lakójához hasonlóan keményvonalas álláspontot képviselnek.
A Trump és Orbán által fő ellenségként megjelölt, filantróp üzletember netán az általa támogatott demokraták érdekei ellenében cselekedne? A hivatásos hangulatkeltők nem győzik továbbá hangsúlyozni, hogy gazdasági bevándorlókról van szó, ergo emberjogi szempontok esetükben nem érvényesíthetőek; nem véletlen, hogy Trump időközben katonai erősítést vezényelt a mexikói határra, s ismételten felvetette egy fal megépítésének szükségességét az illegális migráció megfékezése érdekében. Ez az argumentum szerte a világon újra és újra felbukkan, amikor a harmadik világból érkezőket a menekülésre késztető okok alapján szelektálnák. Közép-Amerika példájánál maradva, fel kell sorolnunk néhány történelmi előzményt, hogy megérthessük a szóban forgó felfogás abszurditását.
Ehhez még a spanyol kolonializmus alatt elkövetett rémségeket sem szükséges újra felidéznünk. Manapság Donald Trump divatossá tette hazájában az „America First” szlogent, mely a „világcsendőri” szerep komoly következményekkel járó feladásának, egyfajta izolációs külpolitikának vált szimbólumává. 1823. december 2-án az Egyesült Államok ötödik elnöke, James Monroe viszont egy másik doktrínát deklarált, mely a köztudatban „Amerika az amerikaiaké” szlogenként rögzült. Washingtonban különösen a XX. század folyamán úgy értelmezték ezt az elvet, hogy az USA-nak kizárólagos joga van Latin-Amerika államainak kirablására, illetve kvázi félgyarmati státuszba süllyesztésére. Az akadálytalanul terjeszkedő amerikai nagyvállalatok busás hasznot húztak az olcsó helyi munkaerőből és nyersanyagból, profitjukat pedig egyszerűen kiszivattyúzták a térségből. A szabad rablásnak zöld utat adó antikommunista rezsimeket Washington tevőlegesen támogatta, szívélyes viszonyt ápolt többek között a nicaraguai Somoza-dinasztiával. Azon politikusokat viszont, akik a széles néptömegek nyomorának felszámolására törekedtek volna, ellehetetlenítették; a CIA által szervezett államcsínnyel távolították el a hatalomból például a guatemalai földreformot meghirdető, baloldali Jacobo Arbenz Guzmánt.
Az USA felé igyekvő „migránskaravánokat” nem Soros „pénzeli” tehát, hanem egy kudarcos és erkölcstelen amerikai külpolitika következményeinek tekinthetők. Egyetértek Daniel Kehlmann íróval, aki a Népszava április 21-i számában megjelent, vele készült interjúban a következőt jelentette ki: „Nevetséges, ha különbséget teszünk azok között, akik politikai és gazdasági okok miatt hagyják el az országukat, mert a gazdasági okok valójában politikaiak.”