Aretha Franklinre emlékezik a Harlem Gospel Choir

Publikálás dátuma
2018.11.22. 13:54

Fotó: SAUL LOEB / AFP
Az augusztusban elhunyt soul királynő, Aretha Franklin előtt tiszteleg az afro-amerikai zene nagyköveteiként emlegetett Harlem Gospel Choir december 2-i budapesti koncertjén. A tizennyolcszoros Grammy-díjas amerikai énekesnő-dalszerzőre az 1986-ban, Martin Luther King születési évfordulójára rendezett ünnepségen alapított együttes tagjai, a harlemi „fekete templomok" művészei emlékeznek. A Harlem Gospel Choir tagjai felléptek már a Vatikánban, II. János Pál illetve XVI. Benedek pápák tiszteletére rendezett koncerteken, koncertjeik politikai üzenetet is hordoznak, amelynek lényege egymás empatikus megértése és elfogadása a Hit, Remény, Béke és Szeretet jó híre által. 
Szerző
Témák
Aretha Franklin

Vallomások Ádám Ottóról

Publikálás dátuma
2018.11.22. 12:40

Kilencven évvel ezelőtt született Ádám Ottó, a Madách Színház korszak alkotó volt direktora. Rá emlékeztek hozzá közel állók nagyon is személyes történetekkel.
Ádám Ottó személyisége tele volt titokkal. Kolozsváron született később túl élte a deportálást, és több egyetemen is megfordult, de végül a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett az ötvenes évek elején rendező szakon. Rendezett, később tanított és teátrumot vezetett, a hetvenes-nyolcvanas években a Madách Színházat igazgatta. Mint az a rá emlékező beszélgetésen elhangzott, több mai színi direktor az ő köpönyegéből bújt ki. Bevallottan vagy ösztönösen az ő eszmeisége szerint irányítja a színházát. A Madách jelentős korszaka, sok korszakos színésszel és előadással kötődik a nevéhez. Mégis nagyon korán 1989-ben, épp a rendszerváltás idején ötven kilencévesen kiszállt, lemondott a direktori posztról. Többen felidézték ezt az időszakot, azt az ominózus három napot, mert hogy ennyi gondolkodási időt adott magának a döntésre. A történések háttere, hogy abban az időben több kritika érte a színházat, a színészeket a sajtó részéről és máshonnan is. Ezt nehezen viselte. Szirtes Tamás, a Madách Színház jelenlegi igazgatója, aki már akkor is a körúti teátrumhoz kötődött azt mondta, az igazgatói szerep egy kicsit Isten szerep is. És Ádám Ottó oda is adta mindenkinek azt a figyelmet és bizalmat, amit ebben a szerepben oda kell adni. De amikor, azt érezte, hogy már nem hisznek benne feltétlenül, akkor kivonult. Ő egy mímelt világban jelentett valami igazit. De amikor ezt már nem lehetett képviselni, akkor nem vállalta tovább. Haumann Péter igazian idézte őt: „Amikor egyszer arról kérdeztem az Ottót, hogy miért szállt ki ebből, azt mondta, minek basszon az ember, ha már nem szerelmes.” Ádám Ottó valószínű nagyon a lelke mélyéből fogalmazott, hiszen nem volt rá jellemző a profán gondolkodás. Minden emlékező a humanizmusát, az emberségét emelte ki. A rendezői módszere is sajátos volt. Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója Ádám Ottó volt tanítványa mesélte, hogy az egyik órán Ádám Ottó úgy kezdte a mondatot, hogy a jó rendező… A jelenlévők azt hitték, hogy most majd megtudják a nagy titkot, hogy milyen is a jó rendező. Mire Ádám Ottó úgy fejezte be, a jó rendező, soha nem mond semmit. És állítólag tényleg nem instruálta túl a színészeit, partnernek és nem végrehajtónak tekintette őket. Egyszer, amikor valaki megkérdezte őt, miért nem ad valami útmutatást, annyit válaszolt csupán: én vagyok az instrukció. Müller Péter arról beszélt, hogy a szeretet összetartja a világot, annak a hiánya viszont megöli. Ezt érezte meg Ádám Ottó. Szirtes Tamás pedig a beszélgetés végén annyit tett hozzá, hogy neki van egy saját bejáratú játéka, amikor olvas egy cikket, vagy felvetődik egy probléma azt kérdezi magától, vajon mit szólna ehhez Ádám Ottó. És az esetek többségében ez a játék sok mindenen átsegíti. És ezért másoknak is ajánlja. Azt nem tudom, hogy Ádám Ottó mit szólna ehhez a beszámolóhoz, de az biztos, hogy a szellemisége, a nézőpontja, még ha vannak is követői, nagyon hiányzik a hazai színházi életből. 
Szerző
Témák
színház

Jó városunk, Párizs

Publikálás dátuma
2018.11.22. 12:00

Fotó: Draskovics Ádám
A múlt felé fordult, de nem élt a múltban: a Várkert Bazárban Csernus Tibor műtermi titkait is megmutatják.
Csúnya, rossz dolog a neoavantgárd – tudhatjuk Gerhardt Ferenctől, a Magyar Nemzeti Bank alelnökétől. Az Értéktár program vezetője, megérezve az idők kultúrpolitikai szelét, már múlt év végén ekként méltatta Csernus Tibor festőművészt: „Még Magyarországon bátran szembement az 1950-es és 60-as évek divatos képzőművészeti szemléletével, később külföldön pedig nem esett rabjául a neoavantgárd irányzatnak.” A helyes ízlés irányait Gerhardt annak alkalmából jelölte ki, hogy a pécsi Janus Pannonius Múzeum Modern Magyar Képtára hat Csernus-képet kapott letétbe. Persze hol a tavalyi hó, elő sem hozakodnék ezzel, de hát a Várkert Bazár új Csernus-tárlata épp egy olyan festménnyel, a Tengeri csatával nyit a Janus Pannonius Múzeum jóvoltából, amely ékesen bizonyítja, Csernus – a szintén világhírű Hantai Simon hatására – 1957-ben a tasizmus útjára lépett. A tasiszták a tubusból közvetlenül a vászonra nyomják a festéket, azt spaklival szétterítik úgy, hogy a kép márványos felületet kapjon. Visszatérve Magyarországra Csernus − mestere, Bernáth Aurél elismerő véleménye szerint – már-már iskolát teremtett megújult művészetével: Lakner László, majd Gyémánt László, Konkoly Gyula, Korga György és Szabó Ákos vele együtt lépett akkoriban a szürnaturalizmus útjára – ahogy Perneczky Géza művészettörténész méltatta új irányzatukat. Csernus érdemei elismerése mellett ezek után már nem kapott kiállítási lehetőséget, s bár 1963-ban már második Munkácsy-díját vehette át, egy évvel később újra Párizsban volt, hogy rábukkanjon az európai festészet eredetének nyomára – ahogy erről Az idő festője című dokumentumfilmben fogalmazott. A Montmartre negyed Bateau-Lavoir (úszó mosoda) nevű alkotóházában talált otthonra, ahol korábban többek között Picasso és Modigliani – később Czóbel Béla és Rozsda Endre, valamint Csernus felesége, Sylvester Katalin festőművész, szobrász – is alkotott. És ahogy pályatársai, ő sem maradt a kezdeti posztimpresszionista festészetnél: fotórealista művei már a kezdetektől fókuszáltak, sajátos szűrőjével különböző idősíkokat, hangulatokat mutat meg egyszerre. Nem véletlenül hasomlítják e képeit gyakran Huzárik Zoltán Szindbádjához. Majd Caravaggio és Velázquez nyomán a fény-árnyék hatást vizsgálja: a kiállításon épp a caravaggieszk periódus műveiből van a legkevesebb, igaz, az emblematikus Bokszmérkőzés látható. Caravaggio pedig – legalábbis az elismertség szempontjából – az egyik sarokkő: 1985-ben New Yorkban állított ki, épp akkor, mikor a Metropolitan Múzeum egy nagy Caravaggio-kiállítást rendezett. Feltehetően ennek is köszönhető, hogy 1989-ben a Műcsarnok nagy Csernus-kiállítást is rendezett a tiszteletére, igaz, a Magyarország című hetilap a tárlat beharangozóját még egy 1952-es szocreál művével illusztrálta. „Semmi nem modernebb, mint a múlt felé fordulás” − nyilatkozta a Le Figarónak ekkoriban, a Várkert Bazár kiállítása pedig szemlélteti: a múltba fordulás nem egyenlő a múltban éléssel. William Hogarth A szajha útja című metszetsorozatának parafrázisát az illúziótlan párizsi valóság inspirálta. Igaz, mozifilmekből, sajtófotókból egyaránt merített ihletett, a repülők és a tengeralattjárók nemcsak makettként foglalkoztatták. Az irodalom szeretete – Juhász Ferenc barátsága – sem annak köszönhető, hogy jelentős az illusztrátori munkássága. Utolsó nagy sorozata, amelyet 2001 őszén kezdett el egy Edgar Allan Poe-novella: az Egy hordó amontillado – kegyetlen bosszútörténet. A Kogart a 2007-ben elhunyt festőművész hagyatékát – ami nem azonos a teljes életművel – 2009-ben vásárolta meg: 50 olajfestményt, 300 egyedi rajzot, 550 könyvillusztrációt, akvarelleket, litográfiákat. Mintegy húszezer dia maradt utána, számolatlan újságkivágás, dokumentum, amely egy-egy mű megszületését segített. A most kiállított, mintegy 150 mű egy része vázlat, tanulmány – többüket Csernus az életében senkinek sem mutatott meg.