Likőrök, puncseszenciák, cognac, törköly és pálinka, borecet, kárpáti növényszerital, karthausi likőr, curacao triple sec, rozskömény, köményvíz, sherry brandy, borszesz sóval és só nélkül. Ez az impozáns termékskála szerepelt özvegy Slubek Gyuláné - született Weisz Aranka – pozsonyi szeszgyáros kínálatában a millennium évében.
Ami különösen azért volt figyelemre méltó, mert a Slubek A. cég mindössze 12 munkással dolgozott, miközben a 190 embert foglalkoztató Gschwindt-gyár így foglalta össze tevékenységi körét: „sajtolt élesztő, finomított szesz, száraz moslék, likőrök”.
Ami meglehetősen mértéktartó megfogalmazásnak tekinthető, hiszen a Gschwindt-gyár kínálatában nemcsak olyan különlegességek szerepeltek, mint a Valódi muszka kömény, a Kristályos kömény vagy a Cherry Brandy és a Csemege likőr, hanem a szerényen csak élet vizének nevezett Aqua Vitae is, amelyet a hirdetés szerint „régi zárdatitkok szerint gyógyfüvekből” készítettek. Olyan fogalom volt ez az előző századfordulón, mint az ugyancsak fővárosi Braun Likőrgyár Hubertusa, Zwack úr különleges csomagolású Unicum gyomorkeserűje, a Gessler Siegfried által Kőbányáról hektoliterszám útjára indított Altvater likőr, netán a marhák által is megkedvelt Gottschlig rum vagy a Geiger Kálmán pécsi üstjeiben lepárolt Mecseki itóka.
Innen, a mostani Száraz November bugyraiból nézve különösen szembetűnő, hogy eleink igencsak mélyen hihettek azokban az orvosi javallatokban, miszerint nincs a gyomornak nagyobb barátja, mint egy pohárka likőr. Legalábbis az a tény, hogy az ezredév alkalmából kiadott Hazai ipari Beszerzési Források című almanach hatvannál több likőrt – szilvóriumot, borovicskát, rakiát - gyártó vállalkozást sorolt fel a Monarchia magyar oldaláról, feltétlenül erre utal. Az pedig a romantikára nyitott magyar lélek ismérve, hogy ezen „édes és erős” italok olyasféle regényes neveken harcoltak a vásárlók kegyeiért, mint Erdőcseppek gyógyfűkivonat (Felsőmagyarországi terményfőzde, Mayer Jakab, Zólyomradvány), Fenyőmézlikőr (Nagysolymosi székely fenyőpálinkagyár, Székelyandrásfalva) vagy épp Kajofi keserű (Karl József és fia, Székesfehérvár).
Mindez a külső-erzsébetvárosi Dob utca 89-es számú házáról jutott egyébként eszembe. Hosszú évek óta járok el emellett a hosszú, kétemeletes lakóház mellett, amelynek a bejárata a Dob utcába nyílik ugyan, a Vörösmarty utcára néző klinkertéglás homlokzata azonban ötször hosszabb. A sarkon a hangsúlyos üzletbejárat és az íves boltablakok színes üvege valaha volt vendéglőt sejtet, az első emelet magasságában elhelyezett szoborfülke pedig adja a kérdést: vajon állt itt valaha szobor is?
Valóban egy jó évszázadon át működött itt vendéglátóhely – pálinkamérés, borozó, korcsma, vendéglő, italbolt, a legvégén büféételeket is kínáló söröző -, mégpedig közel a forráshoz: Grünfeld Fülöp likőrgyárát is itt jegyezték 1914-től vagy másfél évtizeden át. Persze ne olyasféle nagyüzemre tessenek gondolni, mint a fent említett Gschwindt-gyár, amely a századelőn elfoglalta a későbbi Corvin házak és a közéjük ékelt mozi telkét. Ez az üzem alighanem beérte a boltozatos, az utcáról is megközelíthető pincével, és a termékskálája sem lehetett színesebb, mint Grünfeld Miksáé, akiben Fülöp atyját sejtjük. Ő a millenniumkor tíz emberrel névtelen likőröket és rumot gyártott a közeli Szövetség utca 9. alatt, mégpedig „hideg eljárással”, magyarán különféle aromákat keverve a tiszta szeszhez.
Grünfeldék egyébként igazi szeszipari klánnak tűnnek a korabeli címjegyzékek alapján. Ha jól gondolom, és egyazon család leágazásairól van szó, akkor a Grünfeld Miksa és leszármazottai a borkereskedelemtől a likőr-, rum- és ecetgyártáson át a sör-nagykereskedelemig igyekeztek megvetni a lábukat mindenben, ami csak összefügg az alkohollal, és a família érdekeltségei jelen voltak a Dob, a Vörösmarty és a Szövetség utca több pontja mellett a Külső-Józsefvárosban is. S míg Grünfeld Fülöp 1907-ben azzal tett szert kétes hírnévre a fővárosban, hogy egy VII. kerületi revízió során az ellenőrző bizottság hamisnak találta az általa a Dob utca 89. alatti kocsmában forgalmazott bort, ifjabb Grünfeld Miksáról 1925-ben azt írták a lapok: nagyon sok kocsmája volt Pesten, amelyeket az italmérési revízió során elvettek tőle, ám ő különféle strómanok – például egy nyugalmazott miniszteri tanácsos – nevén zavartalanul tovább működtette az üzletet.
Érdekes persze, hogy Grünfeldék, akik egészen 1943-ig vitték a kocsmát a Dob utca 89. alatt, sőt borkereskedésük, majd panziójuk is volt a házban, az épület tulajdonjogát sosem szerezték meg. A ház első tulajdonosa Irsay József Pest megyei földbirtokos volt, aki 1905-ben egy botrányos per révén vált igazán ismertté: ekkor történt, hogy vagyonát birtoka intézőjére, fogadott fiára, Bunyevcsevics Józsefre hagyta, családja pedig bíróságon támadta meg a döntést, és őrültekházába záratta a mellékesen pederasztiával is megvádolt „öreg urat” (62 éves volt).
A Dob utca 89-et ez azonban már nem érintette, mivel még a millennium évében 68 ezer forintért megvette Böhm Náthán vaj-, sajt-, hüvelyes és vetemény kereskedő. Tőle előbb felesége, majd fia (Böhm Náthán magánzó) örökölte meg, annak rendje és módja szerint. S ahogy nőtt a város, ahogy pár utcával kijjebb megszületett a Csikágó, s ahogy öregedett-vásott a Dob utcai ház, úgy változott a bérlők közössége is: kezdetben MÁV főmérnök és főellenőr, építész és építőmester, postafőtiszt, valamint tanár és magánhivatalnok lakta a jobb lakásokat, később már inkább a szatócsok, borbélyok, varrónők birodalma volt.
Az igazán nagy változás azonban csak 1944 nyarán köszöntött be a Dob utca és a Vörösmarty utca sarkára. Akkor, amikor Böhm Náthán bérházát csillagos háznak jelölték ki, Grünfeldék üzletét pedig a Budapest székesfőváros vezetése vitéz Patakfalvi Géza, Garay utca 29. szám alatti lakos gondjaira bízta.
S ha mindazok alapján, amit erről az épületről most elmeséltem, önök meg tudják tippelni, ugyan kinek a szobra állhatott az első emeleti neogót szoborfülkében, kérem, feltétlenül árulják el nekem is.
