N. Kósa Judit: Az elpárolgott szobor

Likőrök, puncseszenciák, cognac, törköly és pálinka, borecet, kárpáti növényszerital, karthausi likőr, curacao triple sec, rozskömény, köményvíz, sherry brandy, borszesz sóval és só nélkül. Ez az impozáns termékskála szerepelt özvegy Slubek Gyuláné - született Weisz Aranka – pozsonyi szeszgyáros kínálatában a millennium évében.

Ami különösen azért volt figyelemre méltó, mert a Slubek A. cég mindössze 12 munkással dolgozott, miközben a 190 embert foglalkoztató Gschwindt-gyár így foglalta össze tevékenységi körét: „sajtolt élesztő, finomított szesz, száraz moslék, likőrök”.

Ami meglehetősen mértéktartó megfogalmazásnak tekinthető, hiszen a Gschwindt-gyár kínálatában nemcsak olyan különlegességek szerepeltek, mint a Valódi muszka kömény, a Kristályos kömény vagy a Cherry Brandy és a Csemege likőr, hanem a szerényen csak élet vizének nevezett Aqua Vitae is, amelyet a hirdetés szerint „régi zárdatitkok szerint gyógyfüvekből” készítettek. Olyan fogalom volt ez az előző századfordulón, mint az ugyancsak fővárosi Braun Likőrgyár Hubertusa, Zwack úr különleges csomagolású Unicum gyomorkeserűje, a Gessler Siegfried által Kőbányáról hektoliterszám útjára indított Altvater likőr, netán a marhák által is megkedvelt Gottschlig rum vagy a Geiger Kálmán pécsi üstjeiben lepárolt Mecseki itóka.

Innen, a mostani Száraz November bugyraiból nézve különösen szembetűnő, hogy eleink igencsak mélyen hihettek azokban az orvosi javallatokban, miszerint nincs a gyomornak nagyobb barátja, mint egy pohárka likőr. Legalábbis az a tény, hogy az ezredév alkalmából kiadott Hazai ipari Beszerzési Források című almanach hatvannál több likőrt – szilvóriumot, borovicskát, rakiát - gyártó vállalkozást sorolt fel a Monarchia magyar oldaláról, feltétlenül erre utal. Az pedig a romantikára nyitott magyar lélek ismérve, hogy ezen „édes és erős” italok olyasféle regényes neveken harcoltak a vásárlók kegyeiért, mint Erdőcseppek gyógyfűkivonat (Felsőmagyarországi terményfőzde, Mayer Jakab, Zólyomradvány), Fenyőmézlikőr (Nagysolymosi székely fenyőpálinkagyár, Székelyandrásfalva) vagy épp Kajofi keserű (Karl József és fia, Székesfehérvár).

Mindez a külső-erzsébetvárosi Dob utca 89-es számú házáról jutott egyébként eszembe. Hosszú évek óta járok el emellett a hosszú, kétemeletes lakóház mellett, amelynek a bejárata a Dob utcába nyílik ugyan, a Vörösmarty utcára néző klinkertéglás homlokzata azonban ötször hosszabb. A sarkon a hangsúlyos üzletbejárat és az íves boltablakok színes üvege valaha volt vendéglőt sejtet, az első emelet magasságában elhelyezett szoborfülke pedig adja a kérdést: vajon állt itt valaha szobor is?

Valóban egy jó évszázadon át működött itt vendéglátóhely – pálinkamérés, borozó, korcsma, vendéglő, italbolt, a legvégén büféételeket is kínáló söröző -, mégpedig közel a forráshoz: Grünfeld Fülöp likőrgyárát is itt jegyezték 1914-től vagy másfél évtizeden át. Persze ne olyasféle nagyüzemre tessenek gondolni, mint a fent említett Gschwindt-gyár, amely a századelőn elfoglalta a későbbi Corvin házak és a közéjük ékelt mozi telkét. Ez az üzem alighanem beérte a boltozatos, az utcáról is megközelíthető pincével, és a termékskálája sem lehetett színesebb, mint Grünfeld Miksáé, akiben Fülöp atyját sejtjük. Ő a millenniumkor tíz emberrel névtelen likőröket és rumot gyártott a közeli Szövetség utca 9. alatt, mégpedig „hideg eljárással”, magyarán különféle aromákat keverve a tiszta szeszhez.

Grünfeldék egyébként igazi szeszipari klánnak tűnnek a korabeli címjegyzékek alapján. Ha jól gondolom, és egyazon család leágazásairól van szó, akkor a Grünfeld Miksa és leszármazottai a borkereskedelemtől a likőr-, rum- és ecetgyártáson át a sör-nagykereskedelemig igyekeztek megvetni a lábukat mindenben, ami csak összefügg az alkohollal, és a família érdekeltségei jelen voltak a Dob, a Vörösmarty és a Szövetség utca több pontja mellett a Külső-Józsefvárosban is. S míg Grünfeld Fülöp 1907-ben azzal tett szert kétes hírnévre a fővárosban, hogy egy VII. kerületi revízió során az ellenőrző bizottság hamisnak találta az általa a Dob utca 89. alatti kocsmában forgalmazott bort, ifjabb Grünfeld Miksáról 1925-ben azt írták a lapok: nagyon sok kocsmája volt Pesten, amelyeket az italmérési revízió során elvettek tőle, ám ő különféle strómanok – például egy nyugalmazott miniszteri tanácsos – nevén zavartalanul tovább működtette az üzletet.

Érdekes persze, hogy Grünfeldék, akik egészen 1943-ig vitték a kocsmát a Dob utca 89. alatt, sőt borkereskedésük, majd panziójuk is volt a házban, az épület tulajdonjogát sosem szerezték meg. A ház első tulajdonosa Irsay József Pest megyei földbirtokos volt, aki 1905-ben egy botrányos per révén vált igazán ismertté: ekkor történt, hogy vagyonát birtoka intézőjére, fogadott fiára, Bunyevcsevics Józsefre hagyta, családja pedig bíróságon támadta meg a döntést, és őrültekházába záratta a mellékesen pederasztiával is megvádolt „öreg urat” (62 éves volt).

A Dob utca 89-et ez azonban már nem érintette, mivel még a millennium évében 68 ezer forintért megvette Böhm Náthán vaj-, sajt-, hüvelyes és vetemény kereskedő. Tőle előbb felesége, majd fia (Böhm Náthán magánzó) örökölte meg, annak rendje és módja szerint. S ahogy nőtt a város, ahogy pár utcával kijjebb megszületett a Csikágó, s ahogy öregedett-vásott a Dob utcai ház, úgy változott a bérlők közössége is: kezdetben MÁV főmérnök és főellenőr, építész és építőmester, postafőtiszt, valamint tanár és magánhivatalnok lakta a jobb lakásokat, később már inkább a szatócsok, borbélyok, varrónők birodalma volt.

Az igazán nagy változás azonban csak 1944 nyarán köszöntött be a Dob utca és a Vörösmarty utca sarkára. Akkor, amikor Böhm Náthán bérházát csillagos háznak jelölték ki, Grünfeldék üzletét pedig a Budapest székesfőváros vezetése vitéz Patakfalvi Géza, Garay utca 29. szám alatti lakos gondjaira bízta.

S ha mindazok alapján, amit erről az épületről most elmeséltem, önök meg tudják tippelni, ugyan kinek a szobra állhatott az első emeleti neogót szoborfülkében, kérem, feltétlenül árulják el nekem is.