Papp Sándor Zsigmod: Az észszerű világvége

Publikálás dátuma
2018.11.25. 11:27

Fotó: MARCONI SIMONI/ROBERT HARDING PREMIUM / AFP
Csoknyainé elegánsan savanyodó arcán látom, hogy közeledik a világvége. Amikor már végképp és menthetetlenül lefelé kerekedik majd a szája széle, megnyílnak a nehéz fellegek, felrepedezik a föld, és minden élőlénynek – a házi légytől a zsiráfig – üt a végső órája. Vagy csak egyetlen villanás lesz, ahogy a film futott le annak idején a moziban.
A kissé kerek Csoknyainénak nem ment mindig olyan rosszul. Akkor még vidéken éltek, egy nap arról kezdtek beszélni, hogy a férje vezetheti a kisvárosi teátrumot, ő a legesélyesebb a posztra, olyannyira, hogy a kollégái egy ideje már Igazgatónak hívják maguk közt. Richárd amilyen ügyes volt az adminisztrációs ügyekben, olyan tehetségtelen a színpadon. Ha nyáron turnézni indultak, egyszerű színészként ő intézett mindent a busztól a szállásokig, nélküle az épület felújítása sem ment volna olyan gördülékenyen, de esténként már nyoma sem volt a lendületnek. Úgy állt a díszletben, akár egy fáradt bot, ferdén és reménytelenül, és olyan arccal, mint aki semmit sem ért abból, ami körülötte történik, ezért inkább valami mással szórakoztatja magát. Fejben sakkozik vagy a régi emlékeit éli át újra és újra. Királydráma helyett balatoni napsütés. A társulat mellette állt, de végül mégsem ő került az igazgató székbe, az egymást váltó direktorok pedig szinte versengtek abban, hogy ki oszt rá jelentéktelenebb feladatokat. Inasok, ajtónállók, kevés szavú rezonőrök. Szorgalmas méhecskeként gyűjtögette a színlapok és műsorfüzetek legalján feltüntetett szerepeket, így szinte mindegyik darabban feltűnt. Csakhamar a legfoglalkoztatottabb színész lett. Akik találkoztak vele az utcán, kivétel nélkül zavarba jöttek, hiszen ismerős volt, de csak úgy, mint egy távoli rokon a csoportkép leghátsó sorában, benzinkutas vagy bolti eladó. Így aztán köszöntek is, meg nem is. Beszéltek róla, meg nem is.
Az effajta senki földje nem tesz jó az idegeknek. Csoknyai Richárd, mintha csak valamilyen sikeres reformdiéta arcává szegődött volna, fogyni kezdett. Ám azt, amit leadott, a gondviselés vagy a sors – mert anyag nem vész el – grammra pontosan a feleségére tapasztotta, aki majdhogynem igazgatónéból süllyedt valaki valakijévé, a többszörös bizonytalanságba. A párnák, magyarázta, ezek a jótékony zsírhalmok szigetelték el őt a felforduló világ egyre tapinthatóbb rosszindulatától. Azon a derűs, tavaszi napon, amikor elérte a kilencven kilót, a férje, mintha csak az elgurult gombját szeretné megkeresni az asztal alatt, lefordult a székről. Akkor már olyan inas volt a teste, akár egy kamaszé. Így is került a föld alá, törékenyen, kecsesen, szinte tévedésből, amit Richárd meglepett vonásai is tükröztek.
Persze ez sem volt igazán főszerep, mondta el újra és újra Csoknyainé. A temetés lélektelennek tűnt, akár egy túl sokszor eljátszott darab, hiába mondtak annyian beszédet, a társulat nélkülözhetetlen és melegszívű tagjaként leírva az akkor már jobbára statisztasorba lépett Richárdot. Az özvegy eladta a lakást, és felköltözött a fiúkhoz Pestre, de valahogy itt sem volt nyugodalma. Leadott ugyan pár kilót, s már nem jár olyan slamposan, hitehagyottan, de leginkább csak a világvége érdekli. Mindig meglep valamivel. Tudtam-e például, hogy 1524-ben mindent elárasztó özönvízre számítottak a népek, de még csak egy vékonyka zápor sem hullott végül az előre jelzett napon? 1666-ban az Antikrisztus pusztította volna el a katolikus egyházat, hogy aztán majd a világ többi részével is végezzen, mondja csillogó szemmel. Romulus pedig 12 sast látott egyszer Róma borús egén, s onnan tudta, hogy az Örök Város alapítása utáni 120. évben végtelen sötétség borul az emberiségre, mert egy sas pontosan tíz évet jelentett. Bolygók együttállása, Nostradamus, maja időszámítás, Ragnarök, a Földbe becsapódó üstökösök, óriásvulkán – Csoknyainé figyelmét semmi sem kerüli el.
A mi világvégénk sokkal racionálisabb, mondja büszkén a konyhámban. Igazából már csak én hallgatom meg őt, a többi lakó rendszeresen udvariasan kitessékeli, miután a kezébe nyom maradék ételt és némi aprót, a koldulás intellektuális formájaként fogva fel a károgást. Én viszont tudom, hogy igaza van. 2039. október 7-re elolvadnak a jégsapkák, s a megemelkedett tengerszint városokat önt el, és a vég pár hét leforgása alatt beköszönt. Előbb a méhek tűnnek el, majd csöndben és észrevétlenül kihal a többi állat is. Olyan ez, mint egy IKEA-bútor, először érthetetlennek tűnik a mellékelt rajz, de előbb vagy utóbb minden csavar a helyére kerül. Az emberiség azt hiszi, hogy épít, teremt, fejlődik, de csak a saját végzetét illeszti össze. Szépen, észszerűen.
Szóval gyorsan fejezzem be a regényem, ha még akarok magamnak egy kis dicsőséget előtte, néz rám. Ne hagyjam el magam, mint a férje. Hiszen, ha jobban belegondolok, igazán kiváltságos helyzetben vagyok. Pontosan ki tudom számítani, hogy mennyi ideig tart az örökkévalóság. Huszonegy évet csak elbír az a regény, mondja és feltápászkodik. Olyan édeskés vaníliaillatot hagy maga után, mint az elárvult angyalok.

Kína új társasjátéka (Nagy minta a jövő digitális diktatúráinak)

Publikálás dátuma
2018.11.25. 09:19

Fotó: IMAGINECHINA / AFP
A politikai rendszerek mindig igyekeznek hol publikus, hol nyilvános listákat készíteni az alattvalóikról és szankcionálni a nemkívánatos viselkedést, ám idáig nem állt készen a technológia arra, hogy ezeket az információkat központosítsák és folyamatosan frissítsék.
Az elemzéseket, csakúgy mint más írásokat, érdemes a lehető legigazabb gondolattal felütni, ami csak a birtokunkban van: a társadalmi kísérletezgetések emberáldozattal járnak. Kínában pedig elég ember van – az örömmel pufogtatott, rosszindulatú sztereotípia szerint még túl sok is – ahhoz hogy a vezetők kellő szabadsággal kísérletezgethessenek. Kína óriás Petri-csészéjében a lakosság puszta mérete miatt összezsugorodik az egyén szenvedése és tragédiája, ráadásul más, a kínai vezetést csodáló országok kapva kapnak az alkalmon, hogy módszereiket saját országaikban is bevethessék.

Lapjárás kérdése

A nyugati, individualista gondolatkört egy emberként borzasztotta el a gondolat, hogy egy éjjel és nappal figyelő algoritmus számontart és számszerűsít minden emberi tevékenységet. Árgus szemmel követi, hogy vettünk-e alkoholt a kisboltban, hogy visszafizettük-e már a lakáskölcsönt, hogy megcsaltuk-e a feleségünket/férjünket, hogy vajon a politikai vezetésnek tetsző tartalmat osztottunk meg a világhálón, hogy vállaltunk-e gyereket és mennyit – majd mindezeket összeadva-kivonva generál egyetlen, publikusan megtekinthető számot. Ez a szám határozza meg az országméretű társasjátékban elért helyezésünket, illetve a díjakat és büntetéseket, amik ezért a helyezésért járnak.
Létezik egy sokak által kedvelt és ugyancsak sokak által szívből utált, egyszerű kártyajáték, ami kísértetiesen modellezi a társadalmi tőke újratermelődését. A játékot Mocsárnak hívják. Mocsarazás kezdetén a játékosok véletlenszerű kategóriákba soroltatnak a királytól a polgáron és a paraszton át egészen a „mocsárig” – hasonlóan ahhoz, mint ahogy beleszületnek egy társadalomba. Attól függően, hogy a játékosok milyen osztályba kerülnek, lapokat kapnak, azonban a hierarchiában lefelé haladva a játékosoknak egyre kevesebb olyan kijátszható lapjuk van, amivel biztosan megnyerhetnek egy kört – hiába akad egy-egy „tehetséges” kártyájuk, általában kénytelenek kivárni, amíg a „nagyok” lejátsszák a maguk köreit. A játék végén véletlenszerűen újra kiosztják a lapokat, de az esetlegesen alacsonyabb „társadalmi kasztban”, tehát paraszt vagy mocsár státuszban ragadt játékosoknak ilyenkor át kell adniuk a legjobb lapjaikat a nemesebbeknek. A játék nehézsége, hogy az alacsonyabb kasztokból jóval nehezebb felküszködni magunkat a király vagy nemes szintjéig, míg a vezető pozícióban lévők a folyamatosan beáramló nyerő lapjaikkal viszonylag könnyen megtarthatják eddigi kiváltságos helyzetüket. Hasonlóan a játékhoz, az emberek is különböző lapjárással jönnek a világra, a képességeiket illusztráló ászokat, dámákat és bubikat változó minőségű kulturális „lapok” kísérik – ilyen a szülői nevelési stílus, a gyermek közvetlen környezete, és a családtagoktól társas tanulás során elsajátított értékrend. Míg a vesztes pozíciókban lévőknek a Mocsár során egyszerűen elmegy a kedve a játéktól, így az nem folytatódik a végtelenségig, a társadalmi valóságban a játékosoknak már jóval nehezebb kilépni a körből.
A nagy társasjátékot idealizálni igyekvő, szegénylegényes népmesékkel összhangban persze elképzelhető, hogy a szerencsétlenebb helyzetbe született gyermek olyan kimagaslóan tehetséges vagy szorgalmas (véletlenül olyan nyerő lapjai vannak), hogy kitör az áldatlan körforgásból és király vagy nemes lesz belőle, azonban az ő arányuk statisztikailag elhanyagolható. A fő ok, amiért a Mocsár, ez a nagyszerű és egyben rettentő játék mégsem modellezi tökéletesen a társadalmi valóságot és a tőke körforgását, az a deviancia, a szabályszegés, az innováció, a lázadás, a társadalmi ellenállás hiánya, tehát minden olyan veszélyes téma, amik megéneklésétől a népmesék – nem véletlenül – hagyományosan tartózkodnak. A játék szabályok szerint zajlik, amiket mindenki elfogad, a társadalmi valóságban azonban a vesztesek szövetkeznek egymással és felborítják a szabályokat, ezzel innovációt (vagy ha úgy tetszik, igazságosságot) hoznak a játékba.

Nyertesek és vesztesek

A kínai vezetés úgy döntött, megváltoztatja a kártyajáték szabályait: ezentúl mindenki lapjai láthatóak lesznek. A társadalmi kreditrendszer közel sem új – ahogyan azt egy, a kínai rendszert igazolni akaró nyertes is megfogalmazta egy interjúban – azonban ennek láthatósága és irányítottsága már újdonság. Mindeddig következtettünk és megfigyeltünk, ha egymás lapjaira voltunk kíváncsiak. Következtetéseket vontunk le abból, ki hogyan öltözködik, milyen gyakran és hová utazik, milyen képek vannak a közösségi profilján, milyen drága az autója, hova járt iskolába. Emellett volt némi beleszólásunk abba is, hogy mások mennyit láthatnak a mi lapjainkból. Ezt hívhatjuk egyszerűen szabadságnak is – a szabadság, hogy mit állítunk és mit osztunk meg magunkról.
A politikai rendszerek évezredek óta igyekeznek hol publikus, hol nyilvános listákat készíteni az alattvalóikról, igyekeznek szankcionálni az ideológiailag nemkívánatos viselkedést, azonban ezidáig nem állt készen a technológia arra, hogy ezeket az információkat központosítsák és folyamatosan frissítsék. Az új társasjátékot elnézve felmerül a kérdés, vajon milyen hatást fog kiváltani a legmélyebb személyes szabadság elveszítése a játékosokból? Hogy ezt megválaszolhassuk, érdemes két részre bontani a versenyzőket: az egyik a nyertesek vagy magas pontszámúak, a többiek a vesztesek vagy alacsony pontszámúak. A rendszer addig képes egyensúlyban maradni, amíg az általa kívánatosnak felismert viselkedést tanúsító nyerteseket képes anyagi értelemben kárpótolni a szabadságuk elveszítéséért – ingyen bérelhetnek autót, utazhatnak gyorsvonattal, elhagyhatják a lakhelyüket, vagy olcsóbban vásárolhatnak. Jelenleg a helyes viselkedésért elérhető materiális előnyök viszonylag alacsonyak. A másik oldalról pedig addig, amíg képes a veszteseket büntetéssel, például a lakhely elhagyásának akadályozásával, az internet-hozzáférés korlátozásával kordában tartani – ezek a büntetések már most is súlyosak. Az emberek azonban nem kutyák vagy oroszlánok, nem idomíthatóak jól ilyen módszerekkel. Az embereknek és az őket körülvevő politikai rendszereknek van egy olyan szerencsétlen aszimmetriája, hogy az egyén a kívánatos viselkedésért cserébe egyre több anyagi kárpótlást vár el, amit a rendszer egy idő után egyszerűen képtelen kiszolgálni. Amint a politikai vezetés a források szűkössége miatt elkezdi visszanyesni a meglévő kiváltságokat, az a nyertesek lázadásához vezet.
KÍNAI FIATALOK MADZSONGOT JÁTSZANAK - Az össznépi társasjátékot nem lehet elég korán elkezdeni

Az identitás része

A jutalmazás mellett a pontszámok frissítéséhez elengedhetetlen folyamatos megfigyelés is sajátos hatással van az emberi pszichére. Kommunikáció közben a felek maguk elé emelnek egy úgynevezett homlokzatot (vagy maszkot), ami lehetőleg előnyös színben tünteti fel őket. Az érintkezések során mindannyian betartjuk azt az íratlan szabályt, hogy nem rontunk neki fejjel a másik idealizált önmegjelenítésének, ezért cserébe a másik is tiszteletben tartja azt, akinek mi láttatjuk magunkat. Néhány kultúrában ez a homlokzat felületesebb ismertségek esetén is felbontható, néhány kultúrkörben szinte átjárhatatlan. A mobiltelefonon megjelenített megbízhatósági pontszám azonban felülírja ezt: azonnal betekintést enged a „legsötétebb” szégyentelenségekbe – így a társasjáték nyertesei fokozatosan elidegenednek a vesztesektől, akik új előítéletek és kirekesztés céltábláivá válnak. A pontszám az identitás részévé fog válni, és egymástól élesen elkülönülő csoportokba szervezi a népességet.
A kínai szociális kreditrendszerről a jövő digitális autokráciái példát fognak venni, és a nagy mintán alapuló rendszereik bevezetését az „igazságosság” és „őszinteség” jelszavaival próbálják majd eladni. A nagy szociális társasjátékok valóban megértek a reformra, azonban a kínai rendszer tisztán politikai célzattal működik, a totális hatalom bázisaként – korántsem a társadalmi igazságtalanság felszámolása végett jött létre. A megbízhatatlan játékosok a legapróbb rossz mozdulataikért is „adósságba” keverednek, az algoritmus pedig rögtönítélő bíróságként funkcionálva kontrollálja őket; mindig és mindenhol. A rendszert, ahogyan a Kínában élő ujgurok példája is mutatja, könnyedén fel lehet használni az etnikai kisebbségek és politikai ellenfelek ellen, állandó ellenőrzés alatt tartva őket és gátolva a mobilitásukat. A rezsim célja a játékkal a „homogenizálás” – mind etnikai, mint viselkedési értelemben. A kínai állampolgár kínai, és pontosan ugyanúgy viselkedik, ugyanarra vágyik és ugyanazt teszi, mint a többiek – ez a Párt víziója a jövőre nézve. Ironikus, hogy minden elnyomó rezsim bizonyos idő elteltével megfeledkezik arról, amit eredetileg az emberről tudott és ami a hatalomba emelte.
A végtelenül merev elképzeléssel két probléma is akad. Mivel Kínának ellenségei is vannak, az elnyomottak támogatást fognak keresni az országhatáron kívül – pontosan úgy, ahogyan az ujgurok keresik az amerikai támogatást. A másik, hogy kísérleti és történeti tapasztalatok alapján is tudjuk, hogy a homogenizált rendszerek nem segítik elő a kreativitást és az innovációt, ami óriási hátrány a világpiacon. Az a szociális és pénzügyi biztonság, amit a játék nyertesei élvezni fognak, pusztán időszakos. A kreditrendszer várható jövőjét szemlélve Ben Franklin szavait érdemes felidézni: „Azok, akik feladnák alapvető szabadságukat egy kevéske biztonságért cserébe, nem érdemlik meg egyiket sem” – és előbb-utóbb el is fogják veszíteni mindkettőt.
Szerző

Profi tévések Vadkeletről - színre lép a pornószínész, a főboszorkány és az éttermes

Publikálás dátuma
2018.11.25. 08:28
KELET-EURÓPA - A házigazda szerepét Kusturica vállalta
A rendszerváltás után átalakult Kelet-Európáról szól a sorozat, ahol elkezdtek burjánzani a vadkapitalizmus jelenségei.
Farkasházy Tivadar most megjelent új könyvének bevezetőjében - ő Használati utasításnak nevezi - a címadás nehézségeiről (is) ír. Végül Pacsirta a Dunán lett a cím (mindkét név régi televízió-márkákra utal), de lehetett volna például Volt egyszer egy vadkelet is. Csakhogy - írja - "ezt már biztos használták, annyira kézenfekvő". Mit tesz isten, pár nappal a humorista kötetének bemutatója után egy új tévéműsorról tartottak tájékoztatót. Egy ötrészes filmsorozat látható e héttől minden csütörtök este a Spektrumon, melynek címe: Volt egyszer egy Vadkelet. Igaz, még azt is hozzáteszik: Emir Kusturicával, de ez már nyilvánvalóan az etetés része.
Most még némi magyarázattal tartozom. Akik ugyanis rendszeresen figyelemmel kísérik ezt a rovatot a Szép Szóban, hozzászokhattak, hogy általában már lezajlott eseményekről, leadott műsorokról van szó benne. Ezúttal - erősítendő a szabályt - kivételt teszünk, hiszen egy olyan programot ajánlunk a tévénézőknek és újságolvasóknak, amelynek első adása lapzártánk után került a képernyőkre, a többi négy meg csak a következő hetekben. Mégsem pusztán a reklám kedvéért írunk róla, hiszen valamennyit már láthattunk mind az öt részből az imént már említett bemutatón. Sőt, többet is kaptunk, mivel néhány szereplő személyesen is megjelent és mondott pár szót a tevékenységéről. Mindez jelezte, érdemes lesz megnézni a sorozatot.
A Spektrum minden évben egyszer megörvendezteti nézőit egy saját gyártású dokumentumfilm-sorozattal. Tavaly ilyenkor a Tabukról - tabuk nélkül volt látható. Hat, egyenként egyórás film. Feldolgozták bennük a halál és a gyász témáját, az eltitkolt történeteket és bűnöket, aztán a különféle függőségeket, a társadalomban meglévő szexuális identitásokat, valamint vágyakat, végül foglalkoztak az atipikus családokkal, benne az örökbefogadás különböző aspektusaival. Valamennyi olyan probléma, amely nagyon is jelen van a mindennapokban, de alig beszélünk róla, s ezért kevéssé tudjuk a helyükön kezelni őket. Emlékezetes volt a narrátor, Thuróczy Szabolcs, aki remek színész, de ebben a szerepben egy percig sem színészkedett. Akárcsak az, hogy minden epizódot egy nagyon tanulságos stúdió-beszélgetés követett Radnai Péternek, az AMC Networks International - ide tartozik a Spektrum - kreatív igazgatójának értő műsorvezetésével.
Radnai most is felbukkant, hiszen az öt részből összeválogatott 50 perces kedvcsináló után ő beszélgetett a jelenlévő szereplőkkel. Ezúttal sem volt könnyű dolga, hiszen egy pornószínész, egy főboszorkány, egy transzvesztita fellépő és egy étterem-tulajdonos ülte körül. Talán nem véletlenül az utóbbi beszélt a legtöbbet és ő - Bíró Lajos - volt a legérdekesebb is. A többiek viszont - Csáky Attila (művésznevén Choky Ice), Petróczi Zoltán (az éjszakai életben Lady Dömper), valamint Abafi Cézár (a Magyar Boszorkányszövetség szakrális vezetője) - civilben teljesen hétköznapi jelenségek, meg nem mondanánk róluk, hogy milyen különleges dolgokat művelnek.
De persze éppen erről szól a sorozat. A rendszerváltás után átalakult Kelet-Európáról, ahol elkezdtek burjánzani a vadkapitalizmus jelenségei. Az alkotók elmondták, arra keresték a választ, hogy a rendszerváltozás után mi mindenre voltak hajlandóak az emberek a megélhetésért és a boldogulásért, vagy azért, hogy kitűnjenek a szürke hétköznapok és emberek közül. A produkció bemutatja a meggazdagodás jelenségeit, a gasztroélet változásait, az árnyékból előbújó ezotéria és a szexipar vadhajtásait. A stáb majdnem egy éven át forgatott Romániában, Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban, Oroszországban és Magyarországon. Aztán még kitalálták, hogy kellene egy igazi kelet-európai arc, aki végigkíséri a nézőket ezeken a jelenségeken. És Emir Kusturica, a világhírű filmrendező, színész, forgatókönyvíró és zenész - a Macskajaj alkotója - vállalta a házigazda szerepét.
Ismert tévések jegyzik a sorozatot. A producer Máté Krisztina, aki már nem igazán vágyik képernyőre, mióta kiszállt a TV2 hírműsorából, a Tényekből, viszont egyáltalán nem felejtette el, hogy mitől jó egy műsor. A főszerkesztő Hadas Krisztina, aki nagy utat járt be azóta, hogy húsz éve együtt dolgoztunk a Magyar Rádió Krónikájánál. Sok tanulságos, érdekes, informatív film fűződik a nevéhez. Az egyik szerkesztő is kollégám volt az MTV egykori Híradójánál, Kéky Kira, aki jól hasznosította, amit egykor riporterként megtanult. Az előzetes összeállítás mindenesetre magán viseli a gondos munka jegyeit, de azzal is kecsegtet, hogy pontos képet kaphatunk arról a Vadkeletről, amelyben már jó néhány éve élünk.
Majdnem pontosan egy éve, a tabukkal foglalkozó sorozat bemutatása után joggal bíztunk abban, hogy a Spektrum hasonló színvonalon folytatja. Az új program a jelek szerint beváltja a hozzá fűzött reményeket. És csak úgy mellesleg ismét egyszer kiderül, hogy a kereskedelmi tévék kitöltik azt az űrt, amely az egykori közszolgálati médiumok hatalomba tagozódása és így egyoldalúvá válása után keletkezett. Ami persze nem csoda, hiszen például ennek az új programnak a készítői - Radnaival együtt - a közszolgálati tévében tanulták meg (és milyen jól) a szakmát. Azt pedig, legyenek bárhol is napjainkban, már nem felejt(het)ik el.