Mozgóképes csodafegyver

Most mindenki sajnálja Andy Vajnát. Pedig az egykori parókagyáros, majd hollywoodi producer a mai napig boldog filmügyi kormánybiztos. Egyedi és példátlan vezérpozíció ez, melyet kihasználva Vajna az idecsábított külföldi produkciókkal fellendítette a GDP-t, miközben a hazai gyártásokat támogató Magyar Nemzeti Filmalap lottópénzből gazdálkodott, szigorúan szakmai alapon. Nem is fogják Vajnát soha kirúgni, de ha mégis baj lenne, majd megint beveti Schwarzeneggert. Mielőtt azt hinnék, rajongója lettem, jelzem: a médiamogul, kaszinópénztáros vagy vadceleb Vajnát nem zártam a szívembe. De a filmek terén hozza az eredményeket, sőt az Oscarokat is. Ám egy ilyen dicső éra az egyik napról a másikra véget tud érni. Támadás támadást követ, melyeknek tulajdonképpen nem is Vajna a célpontja, hanem a demokratikus és szakmai alapokon működő finanszírozási rendszer. Még konkrétabban a művészeink azok, akik a Pesti srácoknál és a Magyar Időkben offenzívát indítók célpontjai. Globálmarxistának, szélsőliberálisnak, gyermetegnek, árulónak vagy magyarellenesnek titulálni művészeket nettó barbarizmus. Még akkor is, ha nem mindenki tudja befogadni a Hollywoodban, Berlinben, Cannes-ban a szakma által elismert alkotásokat. És vannak szavak, melyeket nem lenne szabad felelősség nélkül leírni. Történelmi filmjeink, melyeket manapság szokás hiányolni, vannak Várkonyi Zoltán klasszikusán, az Egri csillagokon túl is. A Saul fia is az. Sőt olyanok is akadnak, melyek azzal a céllal készültek, hogy mi, magyarok „jobban érezzük magunkat”. Az persze kérdés, hogy a Koltay Gábor fémjelezte próbálkozások, a Honfoglalás és a Sacra Corona mennyire nevezhetők korszakalkotónak vagy akár filmnek a definíció szigorúbb értelmében. De ezekért soha senki nem támadta meg Koltayt személyében, hovatartozásában – csupán művészi kvalitásaiban. Mint ahogy a Káel Csaba rendezte Bánk bán esetében is csak az volt a kérdés, hogy vajon miért nem sikerült innovatívabb művet alkotnia egy színházi közvetítésnél. Nem véletlen tehát, hogy ezektől nem feltétlenül érezzük magunkat jobban. Kicsit hiányolom, hogy a most megszólaló konzervatív értelmiségiek a harsány és személyeskedő kritikán túl miért nem definiálják inkább, hogy mit értenek történelmi film alatt. Nem világos, hogy mit szeretnének jobban: készüljenek alkotások magyar történelmi eseményekről és hősökről, irodalmi klasszikusokból, vagy olyan filmeket, melyek egyszerűen az erőt demonstrálják. Az előbbi még rendben is lenne, alkotóinkat – a konzervatívokat beleértve - tényleg kevéssé izgatja a „magyarnemzeti” tematika. De egyértelmű, hogy a mostani felbuzdulást a kurzus- és propagandafilmek hiánya motiválja. Öreg hiba, hogy ezeket a produkciókat a Filmalaptól várták, hiszen a megalakulásukkor megmondták: nem fognak ilyeneket támogatni. Létre lehet hozni egy újabb támogatási kaput – ez lesz a Filmkollégium –, de az sem garancia arra, hogy megszületik a „magyarnemzeti” mozgóképes csodafegyver. Elvégre Az akarat diadalához is kellett egy Leni Riefenstahl.

A dzsumbuj jön és fojtogat

Egy modern nagyváros milyensége azon múlik, kik lakják. Ez közhelynek tűnhet, ám nem az. A milyenség ugyanis nem azonos a gazdagsággal. Az egészségesen kifejlődött protestáns kapitalizmusban a gazdagság nem ment a minőség rovására, sőt a befolyt adókból a város egyre milyenebb lett. És viszont: a milyenség vonzotta a befektetéseket. 
Ez a fajta „egészséges” fejlődés Budapestnek alig-alig adatott meg. Teljes valójában szinte csak a nagyvárosiság kezdetén (a millennium körüli időkben) létezett. Azt követően mindig elsősorban főváros volt, képviselte az éppen aktuális politikai kurzusokat. Ráadásul kivétel nélkül bukott kurzusokat, amelyek mindig csak az előző megtagadására épültek. Sajnálatos módon, nemcsak megtagadására, hanem tárgyi-fizikai megsemmisítésére is. Orbán 2010-es hatalom-megragadása több mint a pokoli hagyomány szokásos folytatása, ez maga a kóros fejlődés, egészpályás letámadás formájában. Ez a politika igen rossz, kifejezetten a város kulturális és tudományos életét, valamint fejlődését gátló kontraszelekciós polgárosodási és lakhatási helyzetet eredményez. A fővárosság ma Budapest legnagyobb tehertétele. Ráadásul nem az ország tartja el a fővárost, hanem fordítva. A fővárosi funkciók minél erőteljesebb (ad abszurdum teljes) kiszorítása az élhető-szerethető-élvezhető város kialakításának záloga. 
Ma az új budapesti lakhatási lehetőség megteremtése fölemészti a hivatalos (adózott) átlagjövedelem egészét. A fővárosban újonnan csak azok rendezkedhetnek be, akik hivatalosan jóval az átlag fölött keresnek, illetve azok, akik a bűnözési lánc valamely ágazatából szedik össze a szükségest. A fekete gazdaság természetesen nem újdonság, de az a mérték, amelyet az Orbán diktatúra szabadít a fővárosra, erkölcsileg is kibírhatatlan. Ugyanis a bűnözés és a bűnöző – elsősorban természetesen a korrupció és az ebből táplálkozó orbáni újgazdagok osztálya – mintaképül szolgál. Mérgezi a levegőt. 
Lopni, csalni, hazudni már majdnem dicsőség, e nélkül nagy pénzhez jutni nincs esély. És ezt mindenki tudja. A lopást, a csalást és a hazugságot leplezni csak pofátlansággal és durvasággal lehet. Innen a hétköznapi kíméletlenség, neveletlenség, erőszakosság. Ma a főváros lakóinak mintegy fele - a szó szigorúan vett, büntetőjogi értelmében, gondoljunk csak a jövedelem-eltitkolásra vagy az áfa-csalásra - bűnözésből (is) él. Ez rendkívül sajnálatos, azonban közülünk csak kevesen valódi bűnözők. Csak annyira, mint anno egy MSZMP-tag, aki kihasználta a kiskapukat. 
Aki nem keres eleget (mondjuk öreg és nyugdíjas, vagy beteg és munkaképtelen), és nincs kulcsa a korrupcióhoz, az nyomorog. Ha szerencséje sincs, az utcára kerül. Az nem lehet, hogy mindezt egy főpolgármester-jelölt figyelmen kívül hagyja. És azt sem, hogy a polgári fejlődés alapját jelentő munkaerő mobilitást a lakhatás megoldhatatlansága bénítsa meg. Ha a lakhatási viszonyokat nem változtatjuk meg, Budapest néhány év alatt teljes morális és fizikai dzsumbujjá züllik. 
A megoldásban nincs újdonság. Elsősorban komoly mértékű bérlakás programot kell indítani. Ebben jelentős hányadot az önkormányzat kell tulajdonoljon és üzemeltessen. Azért, hogy a lakásárakat és a lakbéreket tisztességes szinten lehessen tartani. Nem könnyű megmondani, mi a tisztességes, de legjobb azt az adózott jövedelmekhez viszonyítani. Azt hiszem, a családi jövedelem egynegyede, maximum egyharmada tekinthető a lakhatási költség olyan mértékének, amely lehetővé teszi, hogy a maradékból „polgári” életszínvonalat lehessen fenntartani. Természetesen ez az egyharmad egyénenként és családonként más, de ez az a takaró-méret, ameddig nyújtózkodni ajánlott és „támogatott”. 
Az idősek és a keresőképtelenek juttatása Magyarországon rendkívül csekély. És sokan vannak közöttük a család nélküliek. Részükre csak a szociális bérlakás építési program jelenti a megmenekülést a fizikai nyomortól és a hajléktalanná válástól. 
Mindez természetesen igen sokba kerül. Budapestnek azonban bőven van bevétele. Például a magántulajdonba kerülő lakások építéséből. Ha nem Mészáros Lőrinc és a másik kötélbarát pénztárcáját töltenénk, és nem vidéki stadionokra, nyolcvan centis kilátótornyokra, kisvasutakra lopná el a kormány, akkor Budapestnek jutna is, és maradna is. 
Szerző
Haskó László
Frissítve: 2018.11.26. 09:30

Pontosan így

Ahány ország, annyi pontosság. Vannak híresen pontos országok, ahol a pontosság nem érdem, hanem természetes magatartás. Svájcban kifejezetten modortalanságnak számít megkérdezni, hogy egy vonat pontosan indul vagy érkezik-e, mert ezzel az ember elárulja, hogy a kontinens melyik részéből érkezett. A pontatlanság nem más, mint mások idejének tudatos rablása. 
Néhány évtizede a hivatalban, ahol dolgoztam, volt a portán Jelenléti Ív, amit pontban nyolc órakor a portás önelégülten elzárt a fiókba, a későket jelentette a munkaügynek. A hivatalnokok tehát pontosan érkeztek, aztán fél kilenckor már a szemközti presszóban kávéztak. 
A diplomáciában alapelv a pontosság, de öt-tíz perc késés megengedett, mert a vendégek számítanak arra, hogy a háziasszony esetleg még bugyiban és melltartóban szaladgál a konyha és a fürdőszoba között. De hát mindig a kivételek az érdekesek. Kínában a vendégeket nem érdekli a háziasszony, az ebédet pontosan 12 órakor kell tálalni: ők így élnek, hajnalban kelnek, reggelire valami kását esznek, utaznak, dolgoznak, az ebéd pedig mennyország. Vacsora pontosan hatkor, evés után elköszönés, nincs vesztegetni való idő.
Megint mások a törökök. Ha megbeszélt időpontod van egy török diplomatával, és már egy órája vársz rá, felhívod, azt mondja, már a környéken van, és parkolóhelyet keres; ekkor biztos lehetsz benne, hogy otthon még, és a zuhany alatt áll. Őt ne sürgesse senki. Nézzük csak meg, mire ment Európa azzal a nagy sietségével. 
Azért vannak, akik vitték valamire. Például a finnek. Ha a szerelő tizenegy órára jelzi, hogy érkezik, akkor nyugodtan ajtót nyithatuk egy perccel korábban, ő már ott áll majd, és várja, hogy szerelhessen. De pontosak a munkában is. Talán nem véletlen, hogy ők gyártják a világ talán legjobb liftjeit és mozgólépcsőit. 
De az igazi történet mindig India. Egy alkalommal vacsorára vártuk Pandzsáb állam kormányzóját, akivel egy nagyszabású magyar filmhónap terveit beszéltük volna meg. Előre jelezte, hogy gépkocsival jön az állam fővárosából, Chandigarhból (amit mellesleg a francia-svájci Le Corbusier tervezett), négy órás út, néhány percet késhet. Mondtam is Marinak, milyen különös, az indiaiak általában a jövünk-ha-jövünk filozófia szerint érkeznek, de jólesett a kis figyelmesség. A kormányzó persze nem érkezett meg, vártunk, vártunk, nyolc óra, kilenc, tizenegy. Megvacsoráztunk, hát majd legközelebb, gondoltam. 
Másnap este pontosan hétkor csengettek, megérkezett a kormányzó. Elnézést kért a késésért, ránézett a sofőrjére, aki bűnbánóan lesütötte a szemét, de hát zavaros egy állam ez a Pandzsáb, mondta – ebben igaza volt, még 1947 nyarán India és Pakisztán Londonban megállapodott, hogy a tartományt kettéosztják, ettől kezdve több konfliktus is kialakult a muzulmánok és a hinduk között -, nem tudott időben elindulni. 
- Semmi gond – feleltem, és még megtoldottam egy Gandhi-idézettel, miszerint egy barátságnak sokat ki kell bírnia, máskülönben a barátság nem barátság. Ráadásul hittem is ebben.
Rántottát vacsoráztunk. Kellemes és hasznos este volt.
Szerző
Odze György
Frissítve: 2018.11.26. 09:37