Most mindenki sajnálja Andy Vajnát. Pedig az egykori parókagyáros, majd hollywoodi producer a mai napig boldog filmügyi kormánybiztos. Egyedi és példátlan vezérpozíció ez, melyet kihasználva Vajna az idecsábított külföldi produkciókkal fellendítette a GDP-t, miközben a hazai gyártásokat támogató Magyar Nemzeti Filmalap lottópénzből gazdálkodott, szigorúan szakmai alapon. Nem is fogják Vajnát soha kirúgni, de ha mégis baj lenne, majd megint beveti Schwarzeneggert.
Mielőtt azt hinnék, rajongója lettem, jelzem: a médiamogul, kaszinópénztáros vagy vadceleb Vajnát nem zártam a szívembe. De a filmek terén hozza az eredményeket, sőt az Oscarokat is. Ám egy ilyen dicső éra az egyik napról a másikra véget tud érni. Támadás támadást követ, melyeknek tulajdonképpen nem is Vajna a célpontja, hanem a demokratikus és szakmai alapokon működő finanszírozási rendszer. Még konkrétabban a művészeink azok, akik a Pesti srácoknál és a Magyar Időkben offenzívát indítók célpontjai. Globálmarxistának, szélsőliberálisnak, gyermetegnek, árulónak vagy magyarellenesnek titulálni művészeket nettó barbarizmus. Még akkor is, ha nem mindenki tudja befogadni a Hollywoodban, Berlinben, Cannes-ban a szakma által elismert alkotásokat. És vannak szavak, melyeket nem lenne szabad felelősség nélkül leírni.
Történelmi filmjeink, melyeket manapság szokás hiányolni, vannak Várkonyi Zoltán klasszikusán, az Egri csillagokon túl is. A Saul fia is az. Sőt olyanok is akadnak, melyek azzal a céllal készültek, hogy mi, magyarok „jobban érezzük magunkat”. Az persze kérdés, hogy a Koltay Gábor fémjelezte próbálkozások, a Honfoglalás és a Sacra Corona mennyire nevezhetők korszakalkotónak vagy akár filmnek a definíció szigorúbb értelmében. De ezekért soha senki nem támadta meg Koltayt személyében, hovatartozásában – csupán művészi kvalitásaiban. Mint ahogy a Káel Csaba rendezte Bánk bán esetében is csak az volt a kérdés, hogy vajon miért nem sikerült innovatívabb művet alkotnia egy színházi közvetítésnél. Nem véletlen tehát, hogy ezektől nem feltétlenül érezzük magunkat jobban.
Kicsit hiányolom, hogy a most megszólaló konzervatív értelmiségiek a harsány és személyeskedő kritikán túl miért nem definiálják inkább, hogy mit értenek történelmi film alatt. Nem világos, hogy mit szeretnének jobban: készüljenek alkotások magyar történelmi eseményekről és hősökről, irodalmi klasszikusokból, vagy olyan filmeket, melyek egyszerűen az erőt demonstrálják. Az előbbi még rendben is lenne, alkotóinkat – a konzervatívokat beleértve - tényleg kevéssé izgatja a „magyarnemzeti” tematika. De egyértelmű, hogy a mostani felbuzdulást a kurzus- és propagandafilmek hiánya motiválja. Öreg hiba, hogy ezeket a produkciókat a Filmalaptól várták, hiszen a megalakulásukkor megmondták: nem fognak ilyeneket támogatni. Létre lehet hozni egy újabb támogatási kaput – ez lesz a Filmkollégium –, de az sem garancia arra, hogy megszületik a „magyarnemzeti” mozgóképes csodafegyver. Elvégre Az akarat diadalához is kellett egy Leni Riefenstahl.