Mozgóképes csodafegyver

Most mindenki sajnálja Andy Vajnát. Pedig az egykori parókagyáros, majd hollywoodi producer a mai napig boldog filmügyi kormánybiztos. Egyedi és példátlan vezérpozíció ez, melyet kihasználva Vajna az idecsábított külföldi produkciókkal fellendítette a GDP-t, miközben a hazai gyártásokat támogató Magyar Nemzeti Filmalap lottópénzből gazdálkodott, szigorúan szakmai alapon. Nem is fogják Vajnát soha kirúgni, de ha mégis baj lenne, majd megint beveti Schwarzeneggert. Mielőtt azt hinnék, rajongója lettem, jelzem: a médiamogul, kaszinópénztáros vagy vadceleb Vajnát nem zártam a szívembe. De a filmek terén hozza az eredményeket, sőt az Oscarokat is. Ám egy ilyen dicső éra az egyik napról a másikra véget tud érni. Támadás támadást követ, melyeknek tulajdonképpen nem is Vajna a célpontja, hanem a demokratikus és szakmai alapokon működő finanszírozási rendszer. Még konkrétabban a művészeink azok, akik a Pesti srácoknál és a Magyar Időkben offenzívát indítók célpontjai. Globálmarxistának, szélsőliberálisnak, gyermetegnek, árulónak vagy magyarellenesnek titulálni művészeket nettó barbarizmus. Még akkor is, ha nem mindenki tudja befogadni a Hollywoodban, Berlinben, Cannes-ban a szakma által elismert alkotásokat. És vannak szavak, melyeket nem lenne szabad felelősség nélkül leírni. Történelmi filmjeink, melyeket manapság szokás hiányolni, vannak Várkonyi Zoltán klasszikusán, az Egri csillagokon túl is. A Saul fia is az. Sőt olyanok is akadnak, melyek azzal a céllal készültek, hogy mi, magyarok „jobban érezzük magunkat”. Az persze kérdés, hogy a Koltay Gábor fémjelezte próbálkozások, a Honfoglalás és a Sacra Corona mennyire nevezhetők korszakalkotónak vagy akár filmnek a definíció szigorúbb értelmében. De ezekért soha senki nem támadta meg Koltayt személyében, hovatartozásában – csupán művészi kvalitásaiban. Mint ahogy a Káel Csaba rendezte Bánk bán esetében is csak az volt a kérdés, hogy vajon miért nem sikerült innovatívabb művet alkotnia egy színházi közvetítésnél. Nem véletlen tehát, hogy ezektől nem feltétlenül érezzük magunkat jobban. Kicsit hiányolom, hogy a most megszólaló konzervatív értelmiségiek a harsány és személyeskedő kritikán túl miért nem definiálják inkább, hogy mit értenek történelmi film alatt. Nem világos, hogy mit szeretnének jobban: készüljenek alkotások magyar történelmi eseményekről és hősökről, irodalmi klasszikusokból, vagy olyan filmeket, melyek egyszerűen az erőt demonstrálják. Az előbbi még rendben is lenne, alkotóinkat – a konzervatívokat beleértve - tényleg kevéssé izgatja a „magyarnemzeti” tematika. De egyértelmű, hogy a mostani felbuzdulást a kurzus- és propagandafilmek hiánya motiválja. Öreg hiba, hogy ezeket a produkciókat a Filmalaptól várták, hiszen a megalakulásukkor megmondták: nem fognak ilyeneket támogatni. Létre lehet hozni egy újabb támogatási kaput – ez lesz a Filmkollégium –, de az sem garancia arra, hogy megszületik a „magyarnemzeti” mozgóképes csodafegyver. Elvégre Az akarat diadalához is kellett egy Leni Riefenstahl.
2018.11.26 09:35

Könyörgök, csak az ajtóig!

Van az a közhellyé dermedt mondás, miszerint birka nép a magyar. Hogy hazánk lányainak és fiainak tompa eszét, végtelen türelmét, netán jól kommandírozható voltát (több száz jószág rebben irányba, ha a nyájat keríteni kezdi a csahos) csúfolja-e ez a szóösszetétel, az mindegy is.  
A birkaság mindegyik ismérve egy irányba mutat: a komótos kérődző szereti, sőt elvárja, hogy más döntsön helyette, és akkor sem tér ki a béketűrésből, ha túl szikes a legelő, túl sok bárányt ragadnak el a farkasok, túl gyakran sújt le a juhász botja. Akkor sem fordul szembe vagy próbál kitörni, ha túlnyírják, és a penge már nem a gyapjúba, hanem a húsba vág. Most a kabinet arra készül, hogy a húst is lefaragja a magyar robotosok csontjairól. Dolgozók százezreivel fizettetné meg elhibázott gazdaságpolitikája árát, amit arra alapított, hogyha egyetlen nagy összeszerelő üzemet csinál az országból, és a dolgozók éhbérért szorgoskodnak, akkor árad a külföldi tőke, és prosperálnak a hazai kis- és középvállalkozások, miközben megúszható a termelékenység javítása. Az összeszerelő üzemből azonban dobbantott mintegy félmillió munkás, és a munkaerőhiány azzal fenyeget, hogy nem jönnek, horribile dictu elmennek a nagy cégek. Jogot ad hát a kormány a munkáltatóknak, hogy túlnyírják a munkavállalókat, ha kell, kvázi hatnapos munkahetet vezessenek be. Amikor a kabinet utoljára nyúlt volna bele létformába és zsebbe (lásd netadó), akkor több tízezer ember áradt az utcákra. Most a szakszervezetek demonstrálnak, utakat zártak le, a parlamenti ellenzék érdemben obstruál. Az utcákat eddig mégiscsak pöttyözték az elégedetlenek csoportjai. Mert a magyar most is a mást várja, azt a bizonyosat, aki majd helyette. A többség azt hiszi, de legalábbis azt mondja, hogy a média tényfeltáró cikkeinek oroszlánrésze lehet a hatalom buktatásában. A többségnél deklaráltan nem értékválasztási tényező egy szavazáson a mutyi, a korrupció. Akkor mit tárjon fel hát a média? Az emberek többsége vallja, hogy a közösségi média fontos szerepet játszik egy kormánydöntésben. A balos Facebook-világ posztjai már sokszor elkenték a kabinet száját – persze csak ebben a zárt, saját valóságban. Restség, fásultság vagy töketlenség ez (mindenki válasszon hevülete szerint), de leginkább álszentség. A magyarok többsége ugyanis azt is vallja, hogy a hatalom megreccsentésében a parlamenten kívüli eszközöknek (sztrájkoknak, tüntetéseknek) jelentős szerepe van, illetve a rezsimet egy olyan mozgalom szoríthatja meg, ami egy parlamenten kívüli mozgalomból támad, és az utcán cseperedik, erősödik. Csakhogy ehhez fel kellene állni a fotelből, a hokedliről, és ki kellene menni a bejárati ajtón. Higgyék el, a többi már megy magától.
2018.12.15 10:10
Frissítve: 2018.12.15 10:34

Utcaharc

Védekezik és támad a kormány, beveti az erőszak eszközeit, beveti a kommunikációs arzenáljának teljes kelléktárát. Védekezik, mondom, pedig dehogy védekezik; mintha ezekben az emberekben egy csöppnyi kétség sem lenne, hogy amit tesznek, az helyes-e. Lám, milyen puha kifejezéseket használok: azt kérdezem, hogy helyes-e, pedig régen túljutottunk azon, hogy értelemre és érzelmekre ható szavakat használjunk. 
Ott, ahol az ellenzéki, hangsúlyozottan parlamenti ellenállást puccsként akarják lefesteni, ott a hatalom azt üzeni a társadalomnak: a demokráciát érte támadás, az emberek szabadságára tör az ellenzék, és ezt csakis ők, a szabad Magyarország védelmezői képesek elhárítani.
Pedig pont az ellenkezője az igaz. Ma az utcán vannak az emberek. Jó, megengedem: a lakosságnak elenyésző kisebbsége vállalja a nyílt szembenállást, a többség még mindig – Csepeli György szép kifejezésével élve – az egyéni túlélési technikákra rendezkedett be. De vajon milyen demokrácia az, ahol – és most Antall Józsefet idézem – alá kell merülni, ha az emberek túlélni akarnak? 
Hogy meddig marad így, nem tudom. Az biztos, hogy Orbán Viktor nem fordul vissza, ma már az erő szavából sem ért. Maga mögött tudja a rendőrséget, szinte a teljes nyilvánosságot, ezért úgy hiszi, megvannak a módszerei, ha valaki mégsem ért a szép szóból.
A teljes kormányzati és képviselői kara felsorakozott mögötte, Gulyás Gergely a legrosszabb Németh Szilárdot idézi már. Ennek a rendszernek nincs önkontrollja, nem képes módosítani az irányon, a kormánykeréknél álló embert már fegyveresek védik. Elszállt belőlük a bizalom, de velük szemben sincs már. 
Felszámoltak mindent, ami a változás, változtatás lehetőségét biztosítaná. Haraszti Miklós úgy fogalmazott: jogászi diktatúra van Magyarországon. Lehet, hogy igaza van. De a jogászi diktatúra, ha nem képes érvényesülni, átcsaphat, sőt át is csap valódi diktatúrába. Ha már ott tartunk, hogy a miniszterelnököt a parlamentben testőrök védik, és azt merik hazudni, hogy megtámadták - fizikailag is - a kormányfőt, akkor ott már nem a jogászok uralkodására kalkulálnak.
A Fidesz, Orbán Viktor jogászai már mindent megtettek, amit meg lehetett és meg kellett tenniük, hogy kiépíthessék totális uralmukat. Megszálltak minden független intézményt, kiüresítettek minden hatalmi ágat, lényegében felszámolták – így, vagy úgy – az ellenzéket, maguk alá rendelték a sajtót Nyugodtan állíthatjuk: tönkretették a demokráciát. 
Ami, sajnálatos módon, azt is jelenti, hogy vele szemben már nem lehet ezekkel az eszközökkel harcolni. Illúzió azt hinni, parlamenti felszólalásokkal, még oly látványos, Házon belüli akciókkal, kerekasztal beszélgetésekkel, publicisztikákkal elérhető bármi. Nem, a Fidesz valóban elérte a látszat-demokrácia felső határát. 
Új szakaszba léptette az ellene folytatott harcot. Ha mással nem, azzal mindenképpen, hogy egyértelművé tette, nincs tovább demokratikus harcmodor sem. Az utcának kell szólnia, bármennyire nem szeretnénk is.
2018.12.15 08:44
Frissítve: 2018.12.15 08:47