Jóllehet a brazil válogatott félelmetes számokat produkál. Az együttes az utóbbi három esztendő mindegyikében csak egyszer kapott ki, a mérlege így festett: 8 győzelem, 3 döntetlen, 1 vereség (2016-ban), 7, 3, 1 (2017-ben), 13, 1, 1 (2018-ban). A három „zakó” közül is az elsőt Andres Cunha uruguayi játékvezető mérte a brazilokra, miután megadta a perui Ruidiaz kézzel ütött gólját Bostonban, a centenáriumi Copa Americán (1-0). Sok brazil hálás volt ezért, mert a kiesés nyomán menesztették a hazájában már 91-szeres válogatott, vb-arany- és ezüstérmes játékosként is népszerűtlen Dunga kapitányt, akinek két periódusos szakvezetői eredménylistája – 61 győzelem, 16 döntetlen, 9 vereség – azért nem volt különösebben nyomasztó.
Nem mellesleg, a brazilok 2018-as veresége is jórészt a találkozó bíráján múlt, hiszen a szerb Mazsics nyilvánvaló tizenegyestől fosztotta meg a dél-amerikaiakat a vb belgákkal vívott negyeddöntőjében (1-2). A harmadik – sorrendben a második – alulmaradás pedig főként annak volt tulajdonítható, hogy az argentinok elleni melbourne-i bemutatómeccsre (0-1) a keret hét törzsgárdistája (Alisson, Daniel Alves, Marquinhos, Miranda, Marcelo, Casemiro, Neymar) el sem utazott.
De nem erről akarok beszélni.
Hanem arról, hogy a brazilok ma is a világ legjobbjai közé tartoznak, ám tized annyi bámulni való sincs rajtuk, mint azokban az időkben, amelyekben különböztek mindenkitől, összetéveszthetetlenül brazilok voltak. Negyven éve szövetségi kapitányuk, bizonyos Claudio Coutinho el sem vitte a világbajnokságra Luis Pereirát, Francisco Marinhót, Falcaót, Paulo Cesart, és a világbajnokságon hol játszatta, hol nem Nelinhót, Zicót, Rivellinót. E labdarúgók mindegyike extraklasszis futballista volt, ám hiába mellőzték őket teljesen vagy részlegesen, a brazil „vegyes” is csaknem megnyerte a vb-t, a torna egyetlen veretlen csapata maradt. (Azért nem jutott a döntőbe, mert a házigazda Argentína a pályán kívül „elrendezte” a peruiak elleni középdöntőt.) A „majdnem diadal” úgy eshetett meg, hogy a braziloknak még mindig akadtak olyan egyéniségeik, mint a hetvennyolcas vetélkedőn kiragyogó Dirceu, továbbá Toninho Cerezo vagy a Coutinho kedvencei közé szintén nem tartozó „dinamit” Roberto.
Még a legutóbb vb-aranyérmet nyerő brazil együttesben is hasonló volt a helyzet: ha nem Ronaldo, akkor Rivaldo, ha nem ő, akkor Ronaldinho nyűgözte le az embert. (S jött még Cafu meg Roberto Carlos...)
De kit kell nézni ma? Neymart, rendben. Aztán? Daniel Alvest, Marcelót... Szó, szó. Hányan tennék e kettőt Djalma Santos, Carlos Alberto, Nelinho, Cafu, illetve Nilton Santos, Francisco Marinho, Junior vagy Branco elé? Ám az igazi differencia a középpályán és elöl van. A korábbi brazilok közül, ha Pelé nem brillírozott, akkor Garrincha, majd Jairzinho tündökölt, s minden körülmények között számítani lehetett Zito, Didi, Vava, Amarildo, valamint Clodoaldo, Gerson, Jairzinho vagy Tostao mutatványaira is. A nagy művészeket illetően a labdás táncosok minimum úgy néztek ki, hogy hat az egyben (tizenegyben). De most már Neymaron túl nincs artista – hacsak nem szélsőbekkben –, csupán jó játékos van. Mint a megbízható Paulinho és Arthur vagy a náluk szeszélyesebb Philippe Coutinho. Ám jó kategóriájú futballista másutt is akad bőven, a brazil látvány tehát egyáltalán nem kivételes. Sőt ha Neymar korán megsérül, és nem játszik Daniel Alves, Marcelo, Coutinho sem, Paulinhót pedig lecserélik, akkor akár el is lehet aludni, mint a Kamerun elleni évzáró 1-0 alkalmával...
Halkan mondom: a Barcelonánál hasonló jelek mutatkoznak. Xavi, Iniesta, Neymar kiesésével erősen lecsökkent a világszámok lehetősége, mert ugyan Busquetsnél és Arthurnál jó helyen van a labda, de a támadások megkomponálása mindinkább egyedül Messin múlik, hiszen Suarez a „felvezetésben” nem nagyon vesz részt. Az az áhítat, amely a „Barca” gálaelőadásait hosszú ideje övezte, mintha szűnőben lenne.
A valódi játék nevében kívánom: ne legyen igazam!
