Előfizetés

Amerikai-magyar viszály

Az évtizedek során gyakran írtam angolul is, magyarul is Washington és Budapest kapcsolatáról. Néha tudtam, néha sejtettem, hogy mi várható. Most csak sejtem. Azért, mert az amerikai külpolitika manapság többé-kevésbé kiszámíthatatlan. 
Két példa. Az elnök nyilatkozatai Moszkvával és személy szerint Putyinnal kapcsolatban barátságosak vagy legalábbis elnézőek, a NATO-val szemben ridegek, csaknem ellenségesek. Ugyanakkor a releváns amerikai minisztériumok és intézmények – a Pentagon, a külügyminisztérium nagy része, a CIA – az elnökkel szöges ellentétben cselekszenek: Putyint veszélyes ellenfélnek, a NATO-t fontos szövetségesnek tekintik. Tudatos szereposztásról lenne szó? Ilyen furfangosak ezek a jenkik? Az igazság inkább az, hogy Washingtonban káosz van. Magyarul: kupi. Esetleg azt is lehetne mondani, hogy a jobbkéz nem tudja, hogy mit csinál a szélsőjobbkéz.
A két főváros között pedig egyfajta fáziseltolódás van most. Miután a magyar diplomácia egyik vezetője Washingtonban járt, úgy nyilatkozott, hogy barátságosan fogadták. Megerősítette, hogy a két ország között jó a kapcsolat, utalva talán arra, hogy pont egy évvel ezelőtt határozta el Washington: abbahagyja a nyilvános kritikát, és ugyanakkor magasabb szinten tárgyal a magyar kormány képviselőivel. Ez meg is történt. Washington viszont arra számított, hogy három-négy, Amerikának fontos ügyben a magyar kormány engedményeket tesz. Ilyen ügy a Central European University. Ilyen a NATO-Ukrajna kapcsolat ápolása. Ilyen a magyar energiapiac diverzifikálása. Bizonyára aránylag kisebb horderejű ügyek is felmerültek, újabban például a volt macedóniai miniszterelnök ki- és becsempészése, valamint a két orosz fegyverkereskedő kiadatása Moszkvának, annak ellenére, hogy állítólag az amerikai kábítószer-ellenes hivatal emberei segítségével kapták el őket Tökölön.
A magyar kormány tudtommal egyetlen egy esetben sem reagált pozitívan az amerikai kérésekre vagy javaslatokra. Ez az egy év azt sugallja, hogy az új amerikai megközelítés kudarcot vallott. Hiába az udvarias washingtoni fogadtatás, hiába a nyugati értékek mellőzése. Orbán Viktor kormánya nem csak a nyugati értékeket veti el, a nyugati érdekeket sem veszi figyelembe. Még a háborús veszéllyel terhelt orosz-ukrán konfliktusban is inkább Oroszország oldalán áll. 
Mivel az amerikai külpolitika manapság oly kiszámíthatatlan, nem tudom, hogy ezt a nyilvánvaló kudarcot hogyan éli meg a washingtoni külügy vagy éppenséggel az USA budapesti nagykövetsége. Az azonban tudható, hogy mindkét helyen több olyan diplomata szolgál, akiket Putyin utasított ki tavaly Moszkvából. Ezeknek igazán nincsenek illúzióik! Szintén tudható, hogy A. Wess Mitchell, az európai ügyekben illetékes államtitkár elvből és szívből is ellenzi Moszkva agresszív külpolitikáját,  David Cornstein, a nagykövet pedig erőteljesen támogatja a CEU budapesti működését. Nem nehéz kitalálni, hogy mindkettő mást várt el egy feltételezett szövetségestől cserébe, mint amit eddig kapott.

Föld! Föld!

Aki jó negyedszázada foglalkozik újságírással, abban a szerencsés helyzetben lehet, hogy megvan neki az a fideszes sajtóközlemény is, amelyben Orbán Viktor az állami vagyon eladása (az ún. privatizáció) felgyorsítását sürgette, meg az is, amelyben Orbán Viktor a nemzeti vagyon elherdálását teszi felelőssé a rendszerváltás sikertelenségéért.
Az a politikus, aki (egyedül a magyar belpolitika ma is aktív főszereplői közül) 1989 óta tevékeny részese és formálója mindannak, ami az országgal történt, az állami vagyon tekintetében teljességgel tudathasadásos állapotban van. Egyfelől ma az a hivatalos álláspont, hogy a szóban forgó vagyonelemeket nem kellett volna eladni, másfelől viszont a 2010-ben hatalomra került Orbán-kormány, ahogy tehette, azonnal nekiugrott az utolsó, nagy tömegben együtt maradt állami vagyonelem, a termőföld privatizálásának. Erre a saját „elveikkel” mindenképpen ellentétes magatartásra még az időközben teljességgel leuralt közkommunikációs csatornákon is csak azt tudták fölhozni mentségükül, hogy kizárólag helyi gazdák vehetnek földet, és ők is csak piaci áron, vagyis ezúttal szó sincs elkótyavetyélésről. 
Mára viszont nem csupán az derült ki – a kormánytagok mondták el a saját szájukkal, amikor a nyilvánosság előtt mondaniuk kellett valamit –, hogy az általuk fölállított szabályrendszerben Mészáros Lőrinc, Tiborcz István és Orbánné Lévai Anikó is helyben lakó családi gazdálkodónak számít, hanem az is, hogy az elmúlt három-négy évben törvények sorozatával tették értelmetlenné a piaci ár fogalmát, szűkítve és a kiválasztott oligarchák felé terelve a földforgalmat. Most egy olyan módosító javaslatot tárgyal a parlament, amely az agrárkamara települési szerveinek – a gyakorlatban a helyi Fidesznek – adna jogot annak eldöntésére, hogy ki vehet földet, és a mérlegelésnél a birtokméret versenyképességét is súlyponti elemmé tenné, behozhatatlan előnyt adva a NER Döbrögijeinek. 
A háttérben készül egy másik törvényjavaslat, amely az új földbirtokos osztály adómentességét, illetve – azok kedvéért, akiknek tényleg semmilyen más szándékuk nem volt ezzel az egésszel, csak annyi, hogy egy jót markoljanak a közösből, és a könnyen jött, gyors profitot zsebre vágják, szabadulva a föld nyűgétől – a jogi személyek földvásárlását is lehetővé teszi. Hallani, hogy az állami természetvédelem statáriális megtizedelésének is az volt a fő célja, hogy a ma még nemzeti parki kezelésben lévő szántók, legelők és tavak eladása elől elháruljon az intézményi akadály. (Mindenki beláthatja, hogy feleannyi emberrel nem lehet ugyanakkora területen megoldani az értékőrzést.) 
Most már csak azt a kérdést kellene megválaszolni – reméljük, valakiben lesz hozzá bátorság, hogy a fent nevezett személynek föltegye –: lényegileg, a nemzet megmaradása és az ország jövője szempontjából mi a különbség a Magyar Optikai Művek és mondjuk az Európa legjobbjai közé tartozó mezőségi állami birtokok dobra verése között. Már azon túl, hogy történelmi okokból az Orbán-család az előbbiből még kimaradt.

Második félidő

Új fejezet nyílt az ukrán-orosz konfliktusban azzal, hogy orosz hadihajók elfoglalták a Kercsi-szoroson áthaladni szándékozó ukrán vontatót és két hadihajót. Amolyan második félidő ez a 2014 óta tartó hibrid és proxy háborúban.  
Moszkva ez esetben nem állíthatja, hogy neki aztán semmi köze az egészhez. Donbász esetében ugyebár azt mondják, csupán szabadságukat töltő katonáik segítenek ott önkéntesen, de az ukrán hajókat az orosz haditengerészet támadta meg és foglalta el. Az egyre jobban elszigetelődő, szankcióktól sújtott Oroszország ezzel olyan kockázatot vállalt, amire nincs logikus magyarázat. Mit akar bizonyítani Putyin azon túl, hogy „megtesszük, mert megtehetjük”? 
A történet nem ezzel az incidenssel kezdődött. Az utóbbi időben mind Oroszország, mind Ukrajna látványosan növelte haditengerészeti jelenlétét az Azovi-tengeren, és mindkét ország feltartóztatta már a másik kereskedelmi hajóit. Az oroszok nem is először zárták le a Kercsi-szorost, és már korábban is blokád alá helyezték Ukrajna második legnagyobb kikötőjét, Mariupolt, komoly gazdasági károkat okozva ezzel a szomszédos országnak. De ami most zajlik, az valami egészen más: hadiállapotot hirdettek Ukrajnában, riadókészültségbe helyezték az ukrán haditengerészet teljes állományát. 
Az Azovi-tenger státusának katonai megoldása, külső felek beavatkozása nélkül, nyilván csak egyféle eredményt hozhat. Egy harmadik féllel, mint például a NATO vagy Ukrajna stratégiai szövetségese, az Egyesült Államok, úgyszintén nem kérdéses a végeredmény, és ezt biztosan nem akarja Putyin. 
Akkor hát mit akarhat? A jövő évi ukrán elnökválasztás diszkreditálását vagy  megakadályozását a hadiállapot révén? Netalán az ukrán belpolitikai elégedetlenség fokozódását a súlyos gazdasági, társadalmi gondokat orvosolni képtelen jelenlegi vezetés hatalmon tartásával? Ha ez utóbbi a célja, ugyanúgy melléfoghat, mint a donbászi háború szításával, hiszen egymaga többet tett az ukrán nemzettudat kialakulásáért, mint az összes eddigi kijevi kormány együttvéve.