Cigány újmesék egy kincsesbarlang mélyéből

Publikálás dátuma
2018.11.29. 11:29

Ahogy egyetlen kultúra, a cigányoké sem egységes – különféle kulturális hatások alakítják és formálják – vélekedik Kele Fodor Ákos, a nemrég megjelent A szív vége – Cigány Újmesék című kötet szerzője.
„Amikor valaki manapság meghallja, hogy mese, lehet, hogy az óvodában hallott Benedek Elek vagy a Jankovics Marcell-féle Magyar népmesék jutnak eszébe. A népmese eredetileg azonban nem ezt jelentette: sok mesemondótól lejegyezték, hogy ők valóban azt gondolták, ezek valaha ténylegesen megtörtént események voltak” – hangsúlyozta Kele Fodor Ákos, író, költő, a Tea Kiadó főszerkesztője nemrég megjelent A szív vége című kötet szerzője, a mese- és mondavilágokról alkotott különféle bevett elképzelések kapcsán. A könyv rendkívül összetett és sötét mondakört tár az olvasó elé, amely a világ és a cigányság kialakulásán, s fordulatos mindennapjain vezet keresztül. A régi népéletben a különféle szereplőknek (griffmadarak, sárkányok, tündérek) praktikus vonzataik voltak, kapcsolódtak az aktuális élethelyzetekhez is – mutatott rá az író. „Oksági összefüggés volt a maguk hétköznapi babonacselekvései és a különleges lények, szférák tekintetében. Főként két dolgot gyűjtöttem (terepi munka nem volt, mindig csak irodalomból dolgoztam): hiedelmeket, és varázsmeséket. S volt számos olyan alkalom, amikor megláttam, hogy van köztük kapcsolat, vagy nagyon valószínű, hogy volt. Ezért gyakran ötvöztem e két típust: az égitesteket szimbolizáló királyok konkrétan bele tudnak szólni a szegény ember legkisebb fiának az életébe, és az egészet a világ keletkezése teszi lehetővé. Egyazon kozmoszban működnek. S ebben helyezte el magát a régi ember is.” „Amikor elkezdjük a könyvet olvasni, és az ég és a föld elválik egymástól, lehet még az az érzésünk, hogy ezek fantáziavilágok; de aztán hamar ott találjuk magunkat, hogy hús-vér emberek csetlenek-botlanak, ügyes-bajos dolgaikat intézik, betegségből próbálnak kigyógyulni, átkokat próbálnak meg hatástalanítani stb. – fűzte hozzá az író. – Azt remélem, hogy az olvasó érezni fogja, az emberek azt gondolták, a saját bőrükre megy a játék.” Kele Fodor elmondta, a kötet írásakor elsősorban a XIX. század második feléből származó mitológiai történetekre, mitologémákra támaszkodott a mesékben talált népi hiedelmek és babonák mellett, amelyekből kiindulva etnográfiai és néprajzi tanulmányokat vizsgált, s közben dalkincsekre és közmondásokra is rábukkant. Az alcímben szereplő ’újmesék’ műfaji megjelölés kapcsán azonban merültek fel kétségei. De úgy gondolja, ez a legkevésbé félrevezető megfogalmazás, hiszen nem eredeti népmesékről vagy műmesékről van szó, ugyanakkor a művek mégis számot tartanak valamifajta hitelességre etnográfiai megalapozottságuk miatt. A kötet kapcsán azt is ki kell emelni, hogy a történetek felnőtteknek szólnak, bár ők meglehetősen el vannak szokva a meséléstől és a mesehallgatástól. Holott az lenne e történetek betetőzése, ha cigány és nem cigány közösségek mesélni tudnák őket – hangsúlyozta.
„Olyan nagy kincsesbarlangra bukkantam, hogy szélesre tárt szájjal szeretném üvölteni: itt egy hatalmas vagyon szunnyad” – világított rá az író a színében (rendkívül sötét, fekete) és terjedelmében is hangsúlyos könyvtárgy jelentőségére. A szerző úgy látja, a lapszéleken és a védőborító alatt is domináló fekete szín a világ keletkezése előtti pillanatot szimbolizálja, amikor az ég és a föld még nem vált el egymástól. „Amikor kinyitod, akkor történik meg a semmiből a valamivé válás. Így haladunk végig a hegyek keletkezésétől a démonok, tündérek küzdelmétől át egészen a szegény cigányasszony legkisebb gyerekéig” – részletezte a kötet irányvonalát. Hozzáfűzte, rájött arra, ha tényekből dolgozik – körülbelül ezer folklór adat szerepel a könyvben –, akkor a vizuális megjelenésnek is ezt kell valamiképpen tükröznie. Így felkérte Bán Saroltát, hogy Kárpát-medencei cigány embereket ábrázoló fotókból készítse el fotómanipuláció segítségével a kötet illusztrációit. Fontos szempont volt – emelte ki Kele Fodor –, hogy felmutassuk az olvasóknak a képek cigányait vagy a cigányok képeit is. „Amikor írtam, tudtam, ha egy kötetbe akarok összefoglalni heterogén anyagokat – a cigányság a maga történetével nagyon heterogén és ismeretlen, egy történelem nélküli nép történetéről van szó –, akkor félreértést követek el. Amikor értelmezem, és másoknak felkínálom értelmezésre, szükségszerűen csorbítom. De ezzel halad előre a kultúra, az ilyen félreértések révén. Ez a megszüntetve megőrzés technikája” – hangsúlyozta a szerző, hozzátéve: nem szabad elfelejtenünk a népek testvériségét, s azt, hogy a népi kultúrjavak is cseréken keresztül jönnek létre. „Eleve számos olyan igazán magyar népmesét – amelyet ráadásul a táltos hitre visszamenő reminiszcenciát tartalmaz –, cigány mesemondók ajkáról jegyeztek le. A magyar népzene nem létezne a cigány muzsikusok nélkül, akik nyilvánvalóan otthon családi körben egészen máshogyan zenéltek. Ez oda-vissza működik. Ha valaki ezt a könyvet elolvassa, több dologban vissza fognak köszönni számára a magyar népmesék motívumai, szervezőelvei, figurái. Pont azért, mert ezek közösek” – hangsúlyozta Kele Fodor Ákos. Elmondta azt is, szerinte ugyanúgy kellene az európai kultúra vagy a magyar kultúra meghatározásaira tekintenünk, akár a cigány kultúráéra: illékony munkafogalmakként, nem bonthatatlan egységekként. A szerző úgy látja, némileg segíthet ugyan egy ilyen jellegű kötet a cigány kultúra széles körű ismertebbé tételében, azonban sokkal hangsúlyosabb az oktatásnak, a pedagógiának, illetve az olvasás szeretetének a szerepe. „Iszonyú méreteket ölt az antiromitizmus, de egy igazi magára valamit adó olvasó képes maga mögött hagyni az előítéleteket. Sztereotípiákban gondolkodik mindenki, nekem is voltak – de azok segítenek élni. Nem tudnánk tájékozódni a világban, ha nem vennénk észre mintázatokat. Akkor van baj, amikor átlépünk a sztereotípiából az előítéletbe, és már eleve szankcionálunk valamit, még mielőtt valós érintkezésbe kerültünk volna vele” – fűzte hozzá. S bár úgy véli, az előítéletek az irodalom segítségével teljességgel nem lerombolhatók, a sztereotípiák kikezdhetők, fellazíthatók általa.
Szerző

Csalódást okozott Staier a Zeneakadémián

Publikálás dátuma
2018.11.29. 10:30
Andreas Staier
Andreas Staier a fortepiano egyik legnagyobb hírű művésze. Érthetetlen, miért vállalta zeneakadémiai koncertjét, amelyen sokat hibázott.
Mint arra Andreas Staier fellépésével kapcsolatban felhívták a figyelmünket a szervezők a műsorfüzetben, 1979-ben, majd negyven éve lehetett először fortepianón adott koncertet hallani a Zeneakadémián. Malcolm Bilson, aki akkor a hangszer előtt ült, sokat tett a mai hangversenyzongora közvetlen elődjének számító instrumentum elfogadtatásáért nálunk is. Mégsem lehet mondani, hogy a fortepiano koncertek mindennaposak volnának hazánkban, annak ellenére, hogy nemzetközi szinten is sok valóban kiváló művész foglakozik Mozart és társai billentyűs műveinek - ismereteink szerinti - minél korhűbb megszólaltatásával. Közéjük tartozik Andreas Staier is, aki most egy Conrad Graf által készített hangszer gyönyörű másolatán játszotta a négy nagy klasszikus zeneszerző műveit. Graf az 1810-es évek második felétől 1840-ig gyártotta hangszereit, amelyek olyan népszerűek voltak, hogy idővel tömegtermelési módszereket kellet alkalmaznia, így nem csoda, hogy 3000 fortepiano készítése fűződik nevéhez. Beethovennek és Schubertnek volt Graf zongorája, amelyek nagyobbak voltak, mint amilyeneken Haydn vagy Mozart játszhatott, de billentyűzetük működése azonos volt, a maiaknál vékonyabb húrokat szintén bőrrel bevont fakalapácsok ütötték meg. Jellemző volt Graf hangszereire a négy pedál, amelyekkel egymástól jelentősen eltérő hangszíneket lehetett elővarázsolni a széphangú hangszerekből. Ezeket a lehetőségeket alaposan ki is használta Staier: kezdetben úgy tűnt, mintha egészen kivételes billentési képességek birtokában lenne, de hát nem csak erről volt szó, különböző mechanikai trükkök is dolgoztak helyette, az egyik pedál lenyomására például vászoncsík csusszant a kalapácsok és a húrok közé. De Staier nem véletlenül nagyon nagyhírű és lemezei alapján általunk is nagyra becsült művész, kiválóan formálta meg a darabokat - amelyek között csak egyetlen szonáta, a Haydné szerepelt -, tudta, hogyan kell a fortepiano által kínált lehetőségeket kihasználni, és volt azért ehhez megfelelő ujjtechnikája is, nem bízta csak a pedálokra magát. Hogy hangversenyét nem lehetett maradéktalan örömmel fogadni, annak rengeteg hibázása volt az oka, nem csak melléütött, hanem hangokat is hagyott ki, gyors futamai akadoztak. A Moments Muscaux első darabja közben köhögési roham is rájött, amelyet fél kézzel előhúzott zsebkendőjével játék közben fojtott el, hangosan elnézést kérve. Elfogadhatóbb megoldás lett volna felállnia, kimennie és rendbe hoznia magát - ahogyan ezt a darab végén tette -, és újrakezdeni a játékot, vagy még inkább, lemondania előzetesen a fellépést. Hogy a hibák nagymérvű eluralkodása pillanatnyi indiszponáltság, betegség számlájára volt csak írható, vagy valami komolyabb oka van, nem tudni. Kár hogy így alakult, joggal vártunk volna becsületesebb hozzáállást a művésztől. Info: Andreas Staier fortepiano estje Mozart c-moll fantázia Haydn 59. (Esz-dúr) szonáta Beethoven Hat bagatell Schubert c-moll impromptu Schubert Asz-dúr impromptu Schubert Hat moments musicaux November 27., Zeneakadémia, Solti-terem 
Szerző
Témák
Zeneakadémia

Duda Éva utópiája a Trafóban

Publikálás dátuma
2018.11.28. 17:11

Fotó: EvaDudaDanceCo / Youtube
Csaknem két év után készített új produkciót a kortárs tánc meghatározó magyar művésze, Duda Éva. A Harangozó Gyula-díjas táncos-koreográfus megújult csapata, a Duda Éva Társulat Utópia címmel mutatja be új produkcióját december 7-én és 8-án a Trafó Kortárs Művészetek Házában. 
Szerző