„Amikor valaki manapság meghallja, hogy mese, lehet, hogy az óvodában hallott Benedek Elek vagy a Jankovics Marcell-féle Magyar népmesék jutnak eszébe. A népmese eredetileg azonban nem ezt jelentette: sok mesemondótól lejegyezték, hogy ők valóban azt gondolták, ezek valaha ténylegesen megtörtént események voltak” – hangsúlyozta Kele Fodor Ákos, író, költő, a Tea Kiadó főszerkesztője nemrég megjelent A szív vége című kötet szerzője, a mese- és mondavilágokról alkotott különféle bevett elképzelések kapcsán. A könyv rendkívül összetett és sötét mondakört tár az olvasó elé, amely a világ és a cigányság kialakulásán, s fordulatos mindennapjain vezet keresztül.
A régi népéletben a különféle szereplőknek (griffmadarak, sárkányok, tündérek) praktikus vonzataik voltak, kapcsolódtak az aktuális élethelyzetekhez is – mutatott rá az író. „Oksági összefüggés volt a maguk hétköznapi babonacselekvései és a különleges lények, szférák tekintetében. Főként két dolgot gyűjtöttem (terepi munka nem volt, mindig csak irodalomból dolgoztam): hiedelmeket, és varázsmeséket. S volt számos olyan alkalom, amikor megláttam, hogy van köztük kapcsolat, vagy nagyon valószínű, hogy volt. Ezért gyakran ötvöztem e két típust: az égitesteket szimbolizáló királyok konkrétan bele tudnak szólni a szegény ember legkisebb fiának az életébe, és az egészet a világ keletkezése teszi lehetővé. Egyazon kozmoszban működnek. S ebben helyezte el magát a régi ember is.”
„Amikor elkezdjük a könyvet olvasni, és az ég és a föld elválik egymástól, lehet még az az érzésünk, hogy ezek fantáziavilágok; de aztán hamar ott találjuk magunkat, hogy hús-vér emberek csetlenek-botlanak, ügyes-bajos dolgaikat intézik, betegségből próbálnak kigyógyulni, átkokat próbálnak meg hatástalanítani stb. – fűzte hozzá az író. – Azt remélem, hogy az olvasó érezni fogja, az emberek azt gondolták, a saját bőrükre megy a játék.”
Kele Fodor elmondta, a kötet írásakor elsősorban a XIX. század második feléből származó mitológiai történetekre, mitologémákra támaszkodott a mesékben talált népi hiedelmek és babonák mellett, amelyekből kiindulva etnográfiai és néprajzi tanulmányokat vizsgált, s közben dalkincsekre és közmondásokra is rábukkant. Az alcímben szereplő ’újmesék’ műfaji megjelölés kapcsán azonban merültek fel kétségei. De úgy gondolja, ez a legkevésbé félrevezető megfogalmazás, hiszen nem eredeti népmesékről vagy műmesékről van szó, ugyanakkor a művek mégis számot tartanak valamifajta hitelességre etnográfiai megalapozottságuk miatt. A kötet kapcsán azt is ki kell emelni, hogy a történetek felnőtteknek szólnak, bár ők meglehetősen el vannak szokva a meséléstől és a mesehallgatástól. Holott az lenne e történetek betetőzése, ha cigány és nem cigány közösségek mesélni tudnák őket – hangsúlyozta.
„Olyan nagy kincsesbarlangra bukkantam, hogy szélesre tárt szájjal szeretném üvölteni: itt egy hatalmas vagyon szunnyad” – világított rá az író a színében (rendkívül sötét, fekete) és terjedelmében is hangsúlyos könyvtárgy jelentőségére. A szerző úgy látja, a lapszéleken és a védőborító alatt is domináló fekete szín a világ keletkezése előtti pillanatot szimbolizálja, amikor az ég és a föld még nem vált el egymástól.
„Amikor kinyitod, akkor történik meg a semmiből a valamivé válás. Így haladunk végig a hegyek keletkezésétől a démonok, tündérek küzdelmétől át egészen a szegény cigányasszony legkisebb gyerekéig” – részletezte a kötet irányvonalát. Hozzáfűzte, rájött arra, ha tényekből dolgozik – körülbelül ezer folklór adat szerepel a könyvben –, akkor a vizuális megjelenésnek is ezt kell valamiképpen tükröznie. Így felkérte Bán Saroltát, hogy Kárpát-medencei cigány embereket ábrázoló fotókból készítse el fotómanipuláció segítségével a kötet illusztrációit. Fontos szempont volt – emelte ki Kele Fodor –, hogy felmutassuk az olvasóknak a képek cigányait vagy a cigányok képeit is.
„Amikor írtam, tudtam, ha egy kötetbe akarok összefoglalni heterogén anyagokat – a cigányság a maga történetével nagyon heterogén és ismeretlen, egy történelem nélküli nép történetéről van szó –, akkor félreértést követek el. Amikor értelmezem, és másoknak felkínálom értelmezésre, szükségszerűen csorbítom. De ezzel halad előre a kultúra, az ilyen félreértések révén. Ez a megszüntetve megőrzés technikája” – hangsúlyozta a szerző, hozzátéve: nem szabad elfelejtenünk a népek testvériségét, s azt, hogy a népi kultúrjavak is cseréken keresztül jönnek létre.
„Eleve számos olyan igazán magyar népmesét – amelyet ráadásul a táltos hitre visszamenő reminiszcenciát tartalmaz –, cigány mesemondók ajkáról jegyeztek le. A magyar népzene nem létezne a cigány muzsikusok nélkül, akik nyilvánvalóan otthon családi körben egészen máshogyan zenéltek. Ez oda-vissza működik. Ha valaki ezt a könyvet elolvassa, több dologban vissza fognak köszönni számára a magyar népmesék motívumai, szervezőelvei, figurái. Pont azért, mert ezek közösek” – hangsúlyozta Kele Fodor Ákos. Elmondta azt is, szerinte ugyanúgy kellene az európai kultúra vagy a magyar kultúra meghatározásaira tekintenünk, akár a cigány kultúráéra: illékony munkafogalmakként, nem bonthatatlan egységekként.
A szerző úgy látja, némileg segíthet ugyan egy ilyen jellegű kötet a cigány kultúra széles körű ismertebbé tételében, azonban sokkal hangsúlyosabb az oktatásnak, a pedagógiának, illetve az olvasás szeretetének a szerepe. „Iszonyú méreteket ölt az antiromitizmus, de egy igazi magára valamit adó olvasó képes maga mögött hagyni az előítéleteket. Sztereotípiákban gondolkodik mindenki, nekem is voltak – de azok segítenek élni. Nem tudnánk tájékozódni a világban, ha nem vennénk észre mintázatokat. Akkor van baj, amikor átlépünk a sztereotípiából az előítéletbe, és már eleve szankcionálunk valamit, még mielőtt valós érintkezésbe kerültünk volna vele” – fűzte hozzá. S bár úgy véli, az előítéletek az irodalom segítségével teljességgel nem lerombolhatók, a sztereotípiák kikezdhetők, fellazíthatók általa.
