Me too, a rivaldán innen

Van-e dolga egy szakszervezetnek a „me too”-val? A válaszom egyértelmű: van. 
2017. október 5. "globális dátummá" lett, annak ellenére, hogy aznap mindössze a New York Timesban jelent meg egy nagy összefoglaló cikk Harvey Weinstein amerikai filmproducer nőügyeiről. Talán csak rendszerváltások voltak ennyire globális történetek: ahogyan a berlini fal lebontása a szovjet típusú szocializmusok összeomlását jelképezte, úgy a Harvey Weinstein neve a nőkkel szembeni zaklatás és erőszak szimbóluma lett. A hazai esetek bebizonyították, ezen a területen semmi nem lesz ugyanolyan – ezt remélem legalábbis –, mint azelőtt volt. Egy korábban is velünk élő témáról lehullott a kollektív hallgatás és elhallgatás leple. A palackból kiszabadult a szellem.
Mindezt annak ellenére is fenntartom, hogy egy a nyáron publikált Závecz Research kutatás arról tanúskodik, hogy bár a válaszadók 14 százaléka szerint a világ jobb hely lesz a „me too” ügyek nyilvánosságra kerülésével, 69 százalékuk szerint ez különösebb hatással nem volt az életükre. Miközben a felmérések azt mutatják, hogy élete folyamán minden negyedik nőt ér erőszak.
Ismerve a munka világát, az abban élők különböző kiszolgáltatottsági, függőségi viszonyait, azt kell gondolnom: a „me too” lecsapódása egészen más a női dolgozók körében, például a közlekedés világában, mint egy XII. kerületi egyetemi tanár vagy színésznő esetében, nem beszélve a politikusnőkről. A bántalmazás, az erőszak és a sérelem elszenvedése vagy a fájdalom feldolgozása, ha egyáltalán  lehetséges, szintúgy komoly belső erőfeszítéseket kíván, azonban látencia és látencia között is lehet különbség. A feltevés szinte adja magát: egy média- és/vagy kapcsolati tőkével bíró bántalmazott talán „könnyebben” fordul(hat) a nyilvánossághoz, mint egy vasúti jegyvizsgáló. 
A Magyar Szakszervezeti Szövetség Nő Tagozata ennek a feltételezésnek a valóságára volt kíváncsi, amikor elsősorban a női szakszervezeti tagok körében kezdeményezett kutatást a nőkkel szembeni zaklatás és (szexuális) erőszak, továbbá a munkavégzés közbeni bántalmazás tárgyában. Ennek előzetes eredményei, majd átfogó elemzése hamarosan publikálásra is kerülnek.
A lokális gondok mellett a „me too” globális jellegét bizonyítja az is, hogy eleve nincsen olyan munkakörnyezet vagy társadalmi tér, ahol a zaklatás és erőszak jelensége ne volna jelen. Az ügyek, amelyekben e téren személyesen fel kellett lépnem, a lehető legváltozatosabbak: ismerem a főnök irodájában álló kanapé „dolgát” éppúgy, mint az olyan felettest, aki fehér blúz viselését rendeli el egy pénteki napra, kizárólag a „mellvizit” érdekében. Ez utóbbi eset csak több kanyar után jutott el hozzám, az érintettek elsőre nem tudták, meg lehet-e tagadni ezt a viccesnek beállított „elrendelést”. Fellépésem nyomán az a pénteki „mellvizit” végül elmaradt. 
Anélkül, hogy a kutatás eredményeit előre ismertetném, annyit el kell mondanom: helyesnek bizonyult sokunk azon megérzése, hogy a munkavállalók a szakszervezetek szerepét ezen a területen nem érzik meghatározónak. A kutatásban résztvevőknek valóban nincs arról tudásuk, hogy tesz-e valamit az érdekvédelem ezen a „fronton”. Lehet, hogy ez azért van, mert a szakszervezeteket férfiak reprezentálják? És egy nő könnyebben nyílik meg egy nőnek? Lehet, hogy ezért nem is keres kapcsolatot ebben a kérdésben a szakszervezettel?
Pedig meghatározó, hogy milyen a munkahelyi környezet egy-egy helyen, és persze az is, hogy milyen utat kell végigjárnia a jelentéstevőnek, mennyire védik ilyen esetben a bejelentőt. Ebben nagy segítség lehet a szakszervezet: akár segítő kolléga kinevezésével, akár a munkahelyi esélyegyenlőségi munkatárssal való szoros koordináció kialakításával.
A sokszor hallott kérdések: Elhiszik-e nekem? Mellém állnak-e a kollégák? Van-e kivizsgálásra lehetőség? Ha igen, milyen fórumon? Hiszen amikor más kiállt a maga esetével, a végén még őt ítélték meg, nem álltak ki mellette. Mi lesz a következmény rám nézve? Azt mondják, „itt mindig így volt”! Ezekre a kérdésekre meg kellett keresnünk a válaszokat.
Az erőszak és a zaklatás nincs beleszámítva a bérbe, ahogyan az sem, hogy munkavégzés közben vegzálásnak legyünk kitéve. Senki sem gondolhatja azt, hogy a jegy nélkül közlekedő utas boxerrel verhet meg egy jegyvizsgálót. Kizárt, hogy legyenek dolgozók, akik a hétindítón azért imádkoznak, hogy csak bizonyos járatokra fel ne kelljen szállniuk. Az sem feltétele a fizetés megérkezésének, hogy a kereskedelemben dolgozóknak megszámolhatatlan műszak után a felmenőik szidalmazását kelljen hallgatniuk, mert a vevő szerint nem éppen úgy halad a munka, ahogyan kellene (pontosabban: ahogyan a vevő követeli). De nem lehet a munka része az ordító vezető, vagy éppen a folytonos szekírozásra „specializálódott” középvezető elviselése sem.
Egy „arcát félrefordító társadalomban” élünk, de a szakszervezetnek nem szerepelhet az érvei között a társadalomhibáztatás. A munka világában nem csak nekünk lenne dolgunk, a munkaadók azok, akik felelősséggel tartoznak a munkavállalók biztonságáért. Ennek érdekében a Nő Tagozat a béregyenlőtlenség kérdése mellett a nőkkel szembeni zaklatás és erőszak kérdésében sem vár tovább: a „me too” egy éve alatt Európa-szerte szakszervezeti ajánlások születtek, munkahelyi szabályozók léptek életbe, készül az ILO (az ENSZ munkaügyi szervezete) egyezménye. A szakszervezetnek van dolga azzal, hogy az esetek napvilágra kerüljenek, a nyilvánosság tudjon róluk, és hogy lehessen kihez és mihez fordulni, a vizsgálatok megkezdődjenek, és eredménnyel is záruljanak.
Sem munkáltatói, sem kollegiális elvárás nem lehet a „csendben maradás”, „az úgysem lehet semmit tenni” politikája. Nem kell elfogadni, hogy a hallgatás a problémakezelés megoldása. Kulcsszereplők lehetnek a feladat kivitelezésében a felettesek és a közvetlen főnökök, de mindenkinek értenie kell: nők teste és lelke nem munkaeszköz, a szakszervezet pedig nem lehet e téren sem az „elhallgatás eszköze”.
2018.11.29 10:02
Frissítve: 2018.11.29 10:13

Brüsszel megtámadásának hete

Azt állította Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter (a kormány üléséről tartott tájékoztatóján), hogy a brüsszeli tervekről szóló plakátkampány minden elemében tartható, pontos és igaz állításokat tartalmaz.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem. Sem az nem igaz, hogy migránsvízummal könnyítenék a bevándorlást, sem az, hogy be akarják vezetni a kötelező betelepítési kvótát, sem az, hogy gyengíteni akarják a tagállamok határvédelmi jogait, sem az, hogy bankkártyákkal segítik a bevándorlást. A plakáthazugság viszont tény. Kérdés, hogy erősebb tény-e az igazságnál.
Azt állította Orbán Viktor miniszterelnök (szokásos interjújában, a Kossuth rádióban a legújabb, Brüsszel elleni kormányzati propaganda-hadjárattal kapcsolatban), hogy az európai határvédelmi szervezet, a Frontex csak tízezer emberrel akarja megvédeni Európa határait, miközben egyedül a magyar határon 8 ezer emberre van szükség.
Ezzel szemben a tény az, hogy az Európai Unió nem akarja egyik tagországtól sem átvállalni a határok védelmét, nem is kérte rá senki (sőt a magyar kormány tiltakozott is a nem létező szándék ellen), és csak azért állítana föl egy ekkora védelmi erőt, hogy szükség esetén segíthessen. Ha hagyják. De Orbán nem hagyja.
Azt állította továbbá a miniszterelnök (ugyanott), hogy nem helyes, ha úgy beszélnek a családtámogatási program fogadtatásáról, mintha az megosztó volna, mert a valóságban van egy hatalmas tömeg, amely hagyományos módon éli az életét, és a legfontosabb számára a gyerek, a család.
Ezzel szemben a tény az, hogy egy ugyanolyan hatalmas tömeg van, amely nem hagyományos házasságban él, hiszen az újonnan született gyerekek majdnem fele házasságon kívüli kapcsolatból születik. Ezek a szülők pedig ki vannak zárva a családtámogatási intézkedések köréből. Ha ez nem megosztó, akkor mi? 
Azt állította Bocskor Andrea fideszes európai képviselő (az Európai Parlament egyik bizottságának vitájában), hogy alaptalanok a kormánybefolyásról szóló vádak, mert elemzések szerint a magyar média 69 százalékban kormánykritikus, és csak 31 százalékban kormánybarát.
Ezzel szemben a tény az, hogy ez az „elemzés” a (kormánypárti) Nézőpont Intézethez tartozó Médianézőtől származik, és abban csak azt nem vették figyelembe, hogy az egész vidéki sajtó kormányhoz közeli, a teljes rádiópiac (egy adó kivételével) szintén, a tévék közül mindössze kettő nem kormánybarát, úgyhogy legföljebb az internetes piacon van nagyjából egyensúly. De még a Médianéző is csak 67 százalékos ellenzéki fölényről delirált, a brüsszeli Fidesz azonban már 69-nél tart. És még hol van a vége?
Azt állította Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere (sajtótájékoztatóján), hogy ma 20-30 százalékkal több orvos dolgozik az országban, mint 10 éve.
Ezzel szemben a tény az, hogy 2009-ben 35196 orvosról adott számot a Központi Statisztikai Hivatal, a legutóbbi, 2017-es adat pedig 39132 volt. Vagyis a növekedés nem 10, hanem csak 4 ezer. Matematikai kormánybiztos kerestetik.
2019.02.23 08:00
Frissítve: 2019.02.23 08:18

Pajzs a résen: a főügyész

Elég baj egy ország számára, ha „rés van a pajzson”. Ha hézagos a gazdasági, jogi, katonai védelmi rendszer, ha lukas a szociális háló, ha könnyen ki lehet hullani az oktatási és egészségügyi ellátásból. Mi ilyen apróságokkal nem izgatjuk magunkat. Ártana az emésztésnek. Rés-ügyben a kormánynak is fontosabb dolga van: nem arra koncentrál, hogy ne legyen rés a pajzson, hanem arra, hogy legyen pajzs a résen. Nehogy a sok lukon át a rendszer mélyére lásson az egyszeri állampolgár. Feltárulna előtte a gépezet lényege, hajtómotorja: a pénz és a hatalom ugyanazon kezekbe való központosítása. Ha kell, lopással, ha kell, törvényes erőszakkal, erőszakos törvénnyel. Ha valahol rés támad a függőségek és cinkosságok szövevényében, ott megbízható őrszemélyzetnek kell védőpajzsot képeznie a disznóságok körül, elhessegetve a kíváncsiskodókat.
Nálunk a legerősebb pajzs a főügyész. Ő a Legfőbb Ügyész, így csak a Legfőbb Hadúrnak tartozik engedelmességgel. Úgy, hogy még a gondolatát is kitalálja. Nem is kell külön odaszólnia, annak nyoma maradna. A kisebb Legfőbb tudja, hogy sorsa a nagyobb Legfőbbhöz van kötve. Azóta, hogy a kilencvenes évek elején belépett a Fideszbe, és a párt etikai bizottságának vezetőjeként vigyázott arra, hogy noha a párton belül is morgolódnak a székház-üzlet miatt, ebből ne legyen belső vihar. Mondják, kedves, szelíd, békés ember volt, a mosolya ma is egy bocsánatkérő kisfiúé. Majd bolond lett volna vizsgálódni, balhét keverni. Azóta is pontosan tudja, mit nem kell vizsgálni, és mit igen, akkor is, ha a végén nem sikerül semmit rábizonyítani a kilövendő célszemélyre. Nem baj, addigra már megcsócsálta, szétrágta, kiköpte a kormánysajtó, ha a bíróság évek múlva el is ereszti, hát többnyire csak tarisznyába kapargathatja össze egykori önmagát, megtört csontjait, gerincét, tönkretett életét. Az a pár tucat helyreigazítás általában nem kelti új politikai életre.
Minden politikai célú meghurcolás és minden politikai célú cinkos szemhunyás csak növeli a főügyész kiszolgáltatottságát főnökének. Ha ejtenék, ugyan hová mehetne? A szakmabéliek látták, mit művel. Nemrég egy bíró miatta mondott le: „Gazdasági ügyekben ítélkezem, és a Polt Péter-féle ügyészség politikai alapon főként ezen a területen szelektál, hogy miből lesz büntetőeljárás, és miből nem... Nagyon nehéz úgy bíráskodni, hogy a vele szemben ülő vádlott tudja: nem élvez politikai védettséget, ezért emeltek vádat ellene, miközben azzal is tisztában van, hogy mások hasonló ügyekben soha nem kerülnek oda.”
A legfőbb ügyész tehát tudja, ki a feljebbvalója, és az nem Iustitia. A legmagasabb helyről hallotta, hogy nőügyekkel komoly ember nem foglalkozik, Iustitia pedig, akárhogy nézzük, fehérszemély. Lóbálhatja szegény az idétlen mérlegét, nem a fűszeresnél vagyunk, ez itt komoly politika, férfiak dolga. És nehogy a pártatlanságra hivatkozva bekössék itt bárki szemét, hát akkor hogy követhetné a nagyfőnök szeme villanását! Polt a héten nagy peckesen megtagadta, hogy az uniós bizottság hívásának eleget tegyen, de kíváncsi vagyok, merne-e csak egyszer nem ugrani rögtön Orbán invitációjára.
Ez a hét különben is eseménydús volt, a főügyésznek akkora disznóságokat kellett védőpajzsként fedeznie, amelyek majd kiverték a szemünket. Egy ország láthatott bele hirtelen a rendszer és szolgái gátlástalan működésmódjába, ha végignézte a videófelvételeket az MTVA-ban történtekről. Na nem, ekkora rés már veszélyes, nem jó, ha a maga pucérságában lehet szemügyre venni a hatalmi erőszak valódi természetét. Jött Polt, a Pajzs. Ügyészsége úgy döntött, nincs itt semmi látnivaló, ne tessék videókon szörnyülködni! A képviselőket jogosan teperték le és dobták ki, hiszen – Jesszusom! - politizálni akartak. (Ami egyébként munkaköri kötelességük, erre tartjuk őket.) Hát most nekem hiszel vagy a szemednek? - kérdezte a főügyész az ő népétől.
Már azt hitte, ügyesen megoldotta az Elios-ügyet is, mint annyi mást, azzal, hogy bűncselekmény hiányában lezárta a nyomozást. És erre tessék, saját kormánya támadta hátba! Nem volt szép tőlük, de képesek voltak váratlan beismerő vallomást tenni. Először felajánlották: az OLAF által meghatározott támogatás-megvonás negyedét, három és fél milliárd forintot (persze a mi pénzünkből) beáldozzák, csak ne kapirgáljanak tovább. Maguk is úgy saccolhatták, minimum ennyit elsíboltak. Amikor az OLAF visszautasította a sajátos „vádalkut”, inkább az egész összegről lemondtak, csak ne kutakodjanak a miniszterelnöki vő körül. Nincs olyan ügyésze a világnak, aki erre ne kapta volna fel a fejét, és nem kezdi újra a vizsgálatot. Kivéve a miénket. 
Az Átlátszó pár éve kikérte az adatokat. A Polt előtti négy évhez képest 2010-től a Polt által fémjelzett négy évben háromszoros arányban utasították el a korrupciós bejelentéseket, mint előtte. A nyögvenyelősen mégis megindított nyomozásokat kétszer akkora arányban szüntették meg. Okos nép vagyunk: értettünk a szóból. Az ilyen tárgyú feljelentések száma is felére-harmadára csökkent. Minek? Láttuk: ott a pajzs a résen. Az igazság nem talál utat magának.
2019.02.23 08:00
Frissítve: 2019.02.23 08:20