Me too, a rivaldán innen

Van-e dolga egy szakszervezetnek a „me too”-val? A válaszom egyértelmű: van. 
2017. október 5. "globális dátummá" lett, annak ellenére, hogy aznap mindössze a New York Timesban jelent meg egy nagy összefoglaló cikk Harvey Weinstein amerikai filmproducer nőügyeiről. Talán csak rendszerváltások voltak ennyire globális történetek: ahogyan a berlini fal lebontása a szovjet típusú szocializmusok összeomlását jelképezte, úgy a Harvey Weinstein neve a nőkkel szembeni zaklatás és erőszak szimbóluma lett. A hazai esetek bebizonyították, ezen a területen semmi nem lesz ugyanolyan – ezt remélem legalábbis –, mint azelőtt volt. Egy korábban is velünk élő témáról lehullott a kollektív hallgatás és elhallgatás leple. A palackból kiszabadult a szellem.
Mindezt annak ellenére is fenntartom, hogy egy a nyáron publikált Závecz Research kutatás arról tanúskodik, hogy bár a válaszadók 14 százaléka szerint a világ jobb hely lesz a „me too” ügyek nyilvánosságra kerülésével, 69 százalékuk szerint ez különösebb hatással nem volt az életükre. Miközben a felmérések azt mutatják, hogy élete folyamán minden negyedik nőt ér erőszak.
Ismerve a munka világát, az abban élők különböző kiszolgáltatottsági, függőségi viszonyait, azt kell gondolnom: a „me too” lecsapódása egészen más a női dolgozók körében, például a közlekedés világában, mint egy XII. kerületi egyetemi tanár vagy színésznő esetében, nem beszélve a politikusnőkről. A bántalmazás, az erőszak és a sérelem elszenvedése vagy a fájdalom feldolgozása, ha egyáltalán  lehetséges, szintúgy komoly belső erőfeszítéseket kíván, azonban látencia és látencia között is lehet különbség. A feltevés szinte adja magát: egy média- és/vagy kapcsolati tőkével bíró bántalmazott talán „könnyebben” fordul(hat) a nyilvánossághoz, mint egy vasúti jegyvizsgáló. 
A Magyar Szakszervezeti Szövetség Nő Tagozata ennek a feltételezésnek a valóságára volt kíváncsi, amikor elsősorban a női szakszervezeti tagok körében kezdeményezett kutatást a nőkkel szembeni zaklatás és (szexuális) erőszak, továbbá a munkavégzés közbeni bántalmazás tárgyában. Ennek előzetes eredményei, majd átfogó elemzése hamarosan publikálásra is kerülnek.
A lokális gondok mellett a „me too” globális jellegét bizonyítja az is, hogy eleve nincsen olyan munkakörnyezet vagy társadalmi tér, ahol a zaklatás és erőszak jelensége ne volna jelen. Az ügyek, amelyekben e téren személyesen fel kellett lépnem, a lehető legváltozatosabbak: ismerem a főnök irodájában álló kanapé „dolgát” éppúgy, mint az olyan felettest, aki fehér blúz viselését rendeli el egy pénteki napra, kizárólag a „mellvizit” érdekében. Ez utóbbi eset csak több kanyar után jutott el hozzám, az érintettek elsőre nem tudták, meg lehet-e tagadni ezt a viccesnek beállított „elrendelést”. Fellépésem nyomán az a pénteki „mellvizit” végül elmaradt. 
Anélkül, hogy a kutatás eredményeit előre ismertetném, annyit el kell mondanom: helyesnek bizonyult sokunk azon megérzése, hogy a munkavállalók a szakszervezetek szerepét ezen a területen nem érzik meghatározónak. A kutatásban résztvevőknek valóban nincs arról tudásuk, hogy tesz-e valamit az érdekvédelem ezen a „fronton”. Lehet, hogy ez azért van, mert a szakszervezeteket férfiak reprezentálják? És egy nő könnyebben nyílik meg egy nőnek? Lehet, hogy ezért nem is keres kapcsolatot ebben a kérdésben a szakszervezettel?
Pedig meghatározó, hogy milyen a munkahelyi környezet egy-egy helyen, és persze az is, hogy milyen utat kell végigjárnia a jelentéstevőnek, mennyire védik ilyen esetben a bejelentőt. Ebben nagy segítség lehet a szakszervezet: akár segítő kolléga kinevezésével, akár a munkahelyi esélyegyenlőségi munkatárssal való szoros koordináció kialakításával.
A sokszor hallott kérdések: Elhiszik-e nekem? Mellém állnak-e a kollégák? Van-e kivizsgálásra lehetőség? Ha igen, milyen fórumon? Hiszen amikor más kiállt a maga esetével, a végén még őt ítélték meg, nem álltak ki mellette. Mi lesz a következmény rám nézve? Azt mondják, „itt mindig így volt”! Ezekre a kérdésekre meg kellett keresnünk a válaszokat.
Az erőszak és a zaklatás nincs beleszámítva a bérbe, ahogyan az sem, hogy munkavégzés közben vegzálásnak legyünk kitéve. Senki sem gondolhatja azt, hogy a jegy nélkül közlekedő utas boxerrel verhet meg egy jegyvizsgálót. Kizárt, hogy legyenek dolgozók, akik a hétindítón azért imádkoznak, hogy csak bizonyos járatokra fel ne kelljen szállniuk. Az sem feltétele a fizetés megérkezésének, hogy a kereskedelemben dolgozóknak megszámolhatatlan műszak után a felmenőik szidalmazását kelljen hallgatniuk, mert a vevő szerint nem éppen úgy halad a munka, ahogyan kellene (pontosabban: ahogyan a vevő követeli). De nem lehet a munka része az ordító vezető, vagy éppen a folytonos szekírozásra „specializálódott” középvezető elviselése sem.
Egy „arcát félrefordító társadalomban” élünk, de a szakszervezetnek nem szerepelhet az érvei között a társadalomhibáztatás. A munka világában nem csak nekünk lenne dolgunk, a munkaadók azok, akik felelősséggel tartoznak a munkavállalók biztonságáért. Ennek érdekében a Nő Tagozat a béregyenlőtlenség kérdése mellett a nőkkel szembeni zaklatás és erőszak kérdésében sem vár tovább: a „me too” egy éve alatt Európa-szerte szakszervezeti ajánlások születtek, munkahelyi szabályozók léptek életbe, készül az ILO (az ENSZ munkaügyi szervezete) egyezménye. A szakszervezetnek van dolga azzal, hogy az esetek napvilágra kerüljenek, a nyilvánosság tudjon róluk, és hogy lehessen kihez és mihez fordulni, a vizsgálatok megkezdődjenek, és eredménnyel is záruljanak.
Sem munkáltatói, sem kollegiális elvárás nem lehet a „csendben maradás”, „az úgysem lehet semmit tenni” politikája. Nem kell elfogadni, hogy a hallgatás a problémakezelés megoldása. Kulcsszereplők lehetnek a feladat kivitelezésében a felettesek és a közvetlen főnökök, de mindenkinek értenie kell: nők teste és lelke nem munkaeszköz, a szakszervezet pedig nem lehet e téren sem az „elhallgatás eszköze”.
Szerző
Hercegh Mária
Frissítve: 2018.11.29. 10:13

Magyar burka

Az egész testet, az arcot és a szemet is elfedő muszlim viselet, a burka betiltását szeretné elérni a Jobbik „nemzeti radikális” hangjának örökségéért küzdő Mi Hazánk Mozgalom, mert Dúró Dóra szerint zavarja a közrendet, és félelmet kelt. Meg kell őriznünk az ország kulturális önazonosságát, a magyar kultúra nem kompatibilis az iszlámmal – csatlakozik hozzá Toroczkai László, a mozgalom elnöke. A Honvédelmi Bizottság múlt csütörtöki ülésén a kormánypártok támogatták a javaslat parlamenti tárgyalását, újabb cirkuszi előadásnak nézünk hát elébe. 
Mondhatnánk, a Mi Hazánk jobb híján a burkával akarja mozgásban tartani a gyűlölet közbeszédét. Vagy a párt Kövér László házelnököt akarja megtámasztani abban a világméretű küzdelemben, amelyet az európai kereszténység által megvetett kulturális és erkölcsi alapokhoz való visszatérésért folytat. Mondhatnánk, amit az Alkotmánybíróság  és a Társaság a Szabadságjogokért mond: a javaslat sérti a vallásszabadságot. Maszatolhatnánk, mint az MSZP: a kérdés alapos tanulmányozást igényel.
De: lehet-e küzdeni a keresztet viselők üldözése ellen a burka betiltásával? Mennyiben zavarja a valóságos közrendet (és nem a hatalom közrendjét) a burka? Milyen mély az az európai-magyar kultúra, amit a burka "muszlim-kompatibilissé" kényszerít? Milyen ország az, ahol valóságos félelmet kelt? Lehet persze hivatkozni az amúgy "migráns-simogató" nemzetekre, franciákra, belgákra, dánokra, ahol betiltották a burkát, amelynek vallási-kulturális tartalmát ott is sokan vitatják. Milyen mély tartalma lehet hát ma, itt, egy olyan országban, amely a 150 éves török uralom alatt sem hódolt be az iszlámnak? Főként: miért, hogy a magyar jobboldal mindig tiltásokkal és nem a szabadság rendjének erejével akarja a nemzetet megvédeni? 
Arra jutottunk: a burka betiltásának ötlete egyszerűen hülyeség.
Szerző
Friss Róbert
Frissítve: 2018.11.28. 09:56

Nyugodt erő

Azzal alighanem mindenki tisztában van Európában, hogy az Unió jövője szempontjából majdnem olyan fontos, kit választanak jövő pénteken a CDU elnökének, mint például az, hogy melyik párt győz a német parlamenti voksoláson. 
Ha tegyük fel Jens Spahn egészségügyi miniszter, Angela Merkel kancellár nagy ellenfele lenne a kereszténydemokraták elnöke, akkor itthon a kormánypárti sajtó ódákat zengene róla, még családi hátterével sem foglalkozna, hiszen menekültpolitikája Orbán Viktorét idézi. Az egyik legesélyesebb jelölt, Friedrich Merz egészen a közelmúltig úriember módjára politizált, úgy vélte, nem a menekültkérdés az elsődleges. Később mégis ő robbantotta a bombát azzal, hogy törölni kellene az alaptörvényből a menedékhez való jogot. Később magyarázkodásra kényszerült ugyan, de már elkésett: óriási támadási felületet adott ezzel az ellenfeleinek.
Annegret Kramp-Karrenbauer, akit Angela Merkel is szívesen látna a pártelnöki székben, ki is használja ezeket a lehetőségeket. Az elmúlt két év megmutatta ugyanis: hiába fogadott be Németország mintegy kétmillió menekültet, s erősödött meg elsősorban emiatt a szélsőjobboldali Alternatíva, a választók nem támogatják, hogy egy mérsékelt párt radikális menekültpolitikát folytasson. Ez okozta Horst Seehofer, a CSU távozó vezetőjének vesztét, aki az októberi bajor tartományi választás előtt úgy vélte, azzal foghatja ki a szelet az Alternatíva vitorlájából, ha legalább olyan radikális húrokat penget. Teljesen rosszul mérte fel a helyzetet, mert új választókat ezzel nem sikerült toboroznia a CSU számára, a mérsékelt szavazók viszont elpártoltak, sokuk inkább a Zöldek felé fordult. Ezzel Seehofer idézte elő az uniópártok súlyos válságát.
Aki azt várja akár itthon, akár külföldön, hogy a CDU jobbra fordul a pártelnök megválasztása után, csalódni fog. Lehetnek ugyan apróbb változások a menekültpolitikában, az azonban elképzelhetetlen, hogy egy elnök a saját kénye-kedve szerint módosítgassa annak irányvonalát, s tegyen vazallusává egy egész politikai erőt.
Frissítve: 2018.11.28. 09:57