Me too, a rivaldán innen

Van-e dolga egy szakszervezetnek a „me too”-val? A válaszom egyértelmű: van. 
2017. október 5. "globális dátummá" lett, annak ellenére, hogy aznap mindössze a New York Timesban jelent meg egy nagy összefoglaló cikk Harvey Weinstein amerikai filmproducer nőügyeiről. Talán csak rendszerváltások voltak ennyire globális történetek: ahogyan a berlini fal lebontása a szovjet típusú szocializmusok összeomlását jelképezte, úgy a Harvey Weinstein neve a nőkkel szembeni zaklatás és erőszak szimbóluma lett. A hazai esetek bebizonyították, ezen a területen semmi nem lesz ugyanolyan – ezt remélem legalábbis –, mint azelőtt volt. Egy korábban is velünk élő témáról lehullott a kollektív hallgatás és elhallgatás leple. A palackból kiszabadult a szellem.
Mindezt annak ellenére is fenntartom, hogy egy a nyáron publikált Závecz Research kutatás arról tanúskodik, hogy bár a válaszadók 14 százaléka szerint a világ jobb hely lesz a „me too” ügyek nyilvánosságra kerülésével, 69 százalékuk szerint ez különösebb hatással nem volt az életükre. Miközben a felmérések azt mutatják, hogy élete folyamán minden negyedik nőt ér erőszak.
Ismerve a munka világát, az abban élők különböző kiszolgáltatottsági, függőségi viszonyait, azt kell gondolnom: a „me too” lecsapódása egészen más a női dolgozók körében, például a közlekedés világában, mint egy XII. kerületi egyetemi tanár vagy színésznő esetében, nem beszélve a politikusnőkről. A bántalmazás, az erőszak és a sérelem elszenvedése vagy a fájdalom feldolgozása, ha egyáltalán  lehetséges, szintúgy komoly belső erőfeszítéseket kíván, azonban látencia és látencia között is lehet különbség. A feltevés szinte adja magát: egy média- és/vagy kapcsolati tőkével bíró bántalmazott talán „könnyebben” fordul(hat) a nyilvánossághoz, mint egy vasúti jegyvizsgáló. 
A Magyar Szakszervezeti Szövetség Nő Tagozata ennek a feltételezésnek a valóságára volt kíváncsi, amikor elsősorban a női szakszervezeti tagok körében kezdeményezett kutatást a nőkkel szembeni zaklatás és (szexuális) erőszak, továbbá a munkavégzés közbeni bántalmazás tárgyában. Ennek előzetes eredményei, majd átfogó elemzése hamarosan publikálásra is kerülnek.
A lokális gondok mellett a „me too” globális jellegét bizonyítja az is, hogy eleve nincsen olyan munkakörnyezet vagy társadalmi tér, ahol a zaklatás és erőszak jelensége ne volna jelen. Az ügyek, amelyekben e téren személyesen fel kellett lépnem, a lehető legváltozatosabbak: ismerem a főnök irodájában álló kanapé „dolgát” éppúgy, mint az olyan felettest, aki fehér blúz viselését rendeli el egy pénteki napra, kizárólag a „mellvizit” érdekében. Ez utóbbi eset csak több kanyar után jutott el hozzám, az érintettek elsőre nem tudták, meg lehet-e tagadni ezt a viccesnek beállított „elrendelést”. Fellépésem nyomán az a pénteki „mellvizit” végül elmaradt. 
Anélkül, hogy a kutatás eredményeit előre ismertetném, annyit el kell mondanom: helyesnek bizonyult sokunk azon megérzése, hogy a munkavállalók a szakszervezetek szerepét ezen a területen nem érzik meghatározónak. A kutatásban résztvevőknek valóban nincs arról tudásuk, hogy tesz-e valamit az érdekvédelem ezen a „fronton”. Lehet, hogy ez azért van, mert a szakszervezeteket férfiak reprezentálják? És egy nő könnyebben nyílik meg egy nőnek? Lehet, hogy ezért nem is keres kapcsolatot ebben a kérdésben a szakszervezettel?
Pedig meghatározó, hogy milyen a munkahelyi környezet egy-egy helyen, és persze az is, hogy milyen utat kell végigjárnia a jelentéstevőnek, mennyire védik ilyen esetben a bejelentőt. Ebben nagy segítség lehet a szakszervezet: akár segítő kolléga kinevezésével, akár a munkahelyi esélyegyenlőségi munkatárssal való szoros koordináció kialakításával.
A sokszor hallott kérdések: Elhiszik-e nekem? Mellém állnak-e a kollégák? Van-e kivizsgálásra lehetőség? Ha igen, milyen fórumon? Hiszen amikor más kiállt a maga esetével, a végén még őt ítélték meg, nem álltak ki mellette. Mi lesz a következmény rám nézve? Azt mondják, „itt mindig így volt”! Ezekre a kérdésekre meg kellett keresnünk a válaszokat.
Az erőszak és a zaklatás nincs beleszámítva a bérbe, ahogyan az sem, hogy munkavégzés közben vegzálásnak legyünk kitéve. Senki sem gondolhatja azt, hogy a jegy nélkül közlekedő utas boxerrel verhet meg egy jegyvizsgálót. Kizárt, hogy legyenek dolgozók, akik a hétindítón azért imádkoznak, hogy csak bizonyos járatokra fel ne kelljen szállniuk. Az sem feltétele a fizetés megérkezésének, hogy a kereskedelemben dolgozóknak megszámolhatatlan műszak után a felmenőik szidalmazását kelljen hallgatniuk, mert a vevő szerint nem éppen úgy halad a munka, ahogyan kellene (pontosabban: ahogyan a vevő követeli). De nem lehet a munka része az ordító vezető, vagy éppen a folytonos szekírozásra „specializálódott” középvezető elviselése sem.
Egy „arcát félrefordító társadalomban” élünk, de a szakszervezetnek nem szerepelhet az érvei között a társadalomhibáztatás. A munka világában nem csak nekünk lenne dolgunk, a munkaadók azok, akik felelősséggel tartoznak a munkavállalók biztonságáért. Ennek érdekében a Nő Tagozat a béregyenlőtlenség kérdése mellett a nőkkel szembeni zaklatás és erőszak kérdésében sem vár tovább: a „me too” egy éve alatt Európa-szerte szakszervezeti ajánlások születtek, munkahelyi szabályozók léptek életbe, készül az ILO (az ENSZ munkaügyi szervezete) egyezménye. A szakszervezetnek van dolga azzal, hogy az esetek napvilágra kerüljenek, a nyilvánosság tudjon róluk, és hogy lehessen kihez és mihez fordulni, a vizsgálatok megkezdődjenek, és eredménnyel is záruljanak.
Sem munkáltatói, sem kollegiális elvárás nem lehet a „csendben maradás”, „az úgysem lehet semmit tenni” politikája. Nem kell elfogadni, hogy a hallgatás a problémakezelés megoldása. Kulcsszereplők lehetnek a feladat kivitelezésében a felettesek és a közvetlen főnökök, de mindenkinek értenie kell: nők teste és lelke nem munkaeszköz, a szakszervezet pedig nem lehet e téren sem az „elhallgatás eszköze”.
2018.11.29 10:02
Frissítve: 2018.11.29 10:13

Vízválasztó

A képviseleti demokráciákban gyakran megfogalmazódó vád, hogy a parlamentben ülő politikusok az őket a képviseletükkel megbízó polgárok helyett szűk elitek részérdekeit képviselik. Nekünk erről most már kamerákkal közvetített, élőben adott bizonyítékunk is van. A rabszolgatörvénynek nevezett jogszabály lényege a legklasszikusabb tőke-munka konfliktus: arról szól, hogy a jövőben ugyanannyi fizetésért több munkaórát kell ledolgozni (nem is kevéssel: az eddigi, átlagosan évi 1800 órát fejelik meg még 400 órával). Hogy a törvény erről szól, méghozzá a nagy munkáltatók kérésére, azt a javaslat eredeti szövege is tartalmazta, sőt az Orbán-kormány sem rejtette véka alá. Ami azóta jött, és amit a közpénzből működő pártmédia szemérmetlen hazugsággal „a munkaidő-beosztás önkéntes megváltoztatásának” nevez, az már csak a kommunikációs kármentés. Bármit állítson is a miniszterelnök, a túlmunkakeret fölemelése és a három éves elszámolási ciklus bevezetése nem a dolgozók érdeke. (A kormányfői füllentéssel ellentétben nincs olyan ember Magyarországon, aki azért menne külföldre, mert itthon nem túlórázhat eleget.) Nekik az lenne az érdekük, hogy napi legfeljebb nyolc óra munkával, a pihenőidők betartása és az összes szabadság kiadása mellett is európai szintű, a lakhatásra és a rekreációra is elegendő munkabért kapjanak. Ha az EU egyik legalacsonyabb bérszínvonalú országában több bért csak több munkáért akarnak adni, az tisztességtelen ajánlat; de a mi esetünk ennél sokkal súlyosabb, amit nemcsak az Orbán Viktor által nyilvánosan lesajnált szakszervezetek, hanem egyesével a munkavállalók is pontosan érzékelnek. A túlóra – még abban az esetben is, ha becsületesen kifizetik – a legolcsóbb munkaerő a „gyár”, és a legtisztább önkizsákmányolás a „munkás” szemszögéből. A mi kormányunk viszont arra próbált lehetőséget teremteni, hogy sokkal több túlmunkát lehessen elrendelni, minimális – a szezonálisan, illetve ciklikusan dolgozó cégeknél pedig semennyi – pluszpénzért. Azért írjuk, hogy próbált, mert a szavazás nagy valószínűséggel törvénysértő volt. És azért gondoljuk, hogy ezzel az Orbán-kabinet korszakhatárhoz ért, mert törvényt ugyan eddig is sokszor sértett – a közmédiának nevezett pártpropaganda működése például minden fontos elemében törvény- és alkotmánysértő –, de most először hágja meg a jogot az egész ország nyilvánossága előtt egy olyan ügyben, ahol a frontvonal egyik oldalán a magyar munkavállalók vannak, a másikon pedig néhány multinacionális cég, és pár magyar (nevű) munkaadó. Hogy a kormány jogtiprás árán az utóbbiak oldalára áll, az mindennel ellentétes, amit ez a hatalom nyolc éve egyfolytában állít magáról. Az ellenzék karakán kiállása pedig az adott helyzetben nem botrány, hanem az elvárható minimum. Ezzel együtt köszönet érte: a többséget (a választók többségét) ezúttal ők képviselték. Utóirat: a kormánytöbbség láthatóan tisztában volt vele, mi készül, ezért tudtak technikailag fölkészülni a pulpitus helyett a padsorokból vezényelt szavazásra. Így viszont az a kérdés is eldőlt, hogy vannak-e a Fidesznek beépített emberei (vagy legalább poloskái) a túloldalon.
2018.12.12 13:19

A szitokszó

Ha azt nézzük, hogy a világszervezet 193 tagállama közül 164 – ami 85 százalék - elfogadta a migrációról szóló, 23 célkitűzést megfogalmazó ENSZ-megállapodást, akkor voltaképpen túlnyomó többségről beszélhetünk. Még akkor is, ha az Egyesült Államok példának okáért nincs köztük, miként Magyarország sem. Ha viszont tekintetbe vesszük, hogy ez nem kötelező jogi erővel bíró nemzetközi szerződés, hanem csupán politikai szándéknyilatkozat, akkor már elgondolkodtató, hogy 29 ország még a jószándékát sem óhajtja kifejezni a rendezett, mederben tartott, szabályozott migráció előmozdítását illetően.
Akik csatlakoznak ehhez a 23 ponthoz, azok azt vallják: a migrációs törekvéseket globálisan és csírájában teljesen elfojtani nem lehet, és nem is feltétlenül kell, mert adott esetben elöregedő jóléti társadalmakba áramlik be friss munkaerő, és kellő körültekintéssel, nyitottsággal, toleranciával és alkalmazkodóképességgel minden szereplő jól járhat. Az ellen viszont tűzzel-vassal küzdeni kell, hogy az illegális migráció vámszedői, az embercsempészek valóságos rabszolgakereskedelmet folytassanak a kiszolgáltatott szerencsétlen emberekkel.  
Ezzel a felfogással áll szemben az az állítás, hogy ha nem vigyázol, és kinyújtod a kisujjadat, akkor a migráns le fogja harapni a karodat, elveszi a munkahelyedet, a hazádat és a hitedet. A migráns eszerint közellenség.  
Tiszta lélekkel nem tehető szemrehányás azoknak a hátrányos helyzetűeknek, akik örülnek, ha akad olyan, akit még többen vetnek meg. Örkény egyik egypercesében a pincében megbújó patkányt boldoggá teszi, amikor a falábú házmesterkislány cicának nézi őt, de arra a csodára már gondolni sem mer, hogy mi lenne, ha ő falábú házmesterkislány lehetne.  
Egyszer a Blahán azzal jött oda hozzám egy kéregető: roma vagyok, nem migráns.  
Az ENSZ migrációs szervezete a migráns fogalmát úgy értelmezi, hogy abba beletartozik mindenki, aki nem a hazájában dolgozik, illetve él. Migráns az is, akit kibombáztak szíriai otthonából, és életét féltve menekül – ő egyben menedékkérő is, és menekültté válik, ha ezt a státusát elismerik –, de migráns az a maláj is, aki gazdag „kuvaitiéknál” takarít. És migráns az a magyar nő, aki egy osztrák hegyi faluban nehezen mozgó idős embert ápol, mert így jobban jön ki anyagilag, mint ha óvónőként dolgozna itthon. Iskolásan fogalmazva: nem minden migráns menekült, de minden menekült migráns.  
Fontos lenne, hogy a független média ne kapituláljon a kormányzati propaganda előtt, ne fogadja el, hogy a migráns szitokszó, és ne használja helyette a menekült szót. Ne kösse meg a demagógiával azt a kompromisszumot, hogy csak a háborús helyzetből menekülőnek vannak méltányolható emberi jogai. Ne gondolja, hogy aki „pusztán” a jobb élet reményében indul el, azt úgy kell áthajítani a határon, mint macskát a palánkon. „Gazdasági bevándorlással” legálisan megpróbálkozni nem bűn. A migránsnak nincs „alanyi joga” a betelepedésre és jólétre, de alkupozícióban ő is kínálhat valami hasznosat.
2018.12.12 09:00
Frissítve: 2018.12.12 10:26