Me too, a rivaldán innen

Van-e dolga egy szakszervezetnek a „me too”-val? A válaszom egyértelmű: van.

2017. október 5. "globális dátummá" lett, annak ellenére, hogy aznap mindössze a New York Timesban jelent meg egy nagy összefoglaló cikk Harvey Weinstein amerikai filmproducer nőügyeiről. Talán csak rendszerváltások voltak ennyire globális történetek: ahogyan a berlini fal lebontása a szovjet típusú szocializmusok összeomlását jelképezte, úgy a Harvey Weinstein neve a nőkkel szembeni zaklatás és erőszak szimbóluma lett. A hazai esetek bebizonyították, ezen a területen semmi nem lesz ugyanolyan – ezt remélem legalábbis –, mint azelőtt volt. Egy korábban is velünk élő témáról lehullott a kollektív hallgatás és elhallgatás leple. A palackból kiszabadult a szellem.

Mindezt annak ellenére is fenntartom, hogy egy a nyáron publikált Závecz Research kutatás arról tanúskodik, hogy bár a válaszadók 14 százaléka szerint a világ jobb hely lesz a „me too” ügyek nyilvánosságra kerülésével, 69 százalékuk szerint ez különösebb hatással nem volt az életükre. Miközben a felmérések azt mutatják, hogy élete folyamán minden negyedik nőt ér erőszak.

Ismerve a munka világát, az abban élők különböző kiszolgáltatottsági, függőségi viszonyait, azt kell gondolnom: a „me too” lecsapódása egészen más a női dolgozók körében, például a közlekedés világában, mint egy XII. kerületi egyetemi tanár vagy színésznő esetében, nem beszélve a politikusnőkről. A bántalmazás, az erőszak és a sérelem elszenvedése vagy a fájdalom feldolgozása, ha egyáltalán lehetséges, szintúgy komoly belső erőfeszítéseket kíván, azonban látencia és látencia között is lehet különbség. A feltevés szinte adja magát: egy média- és/vagy kapcsolati tőkével bíró bántalmazott talán „könnyebben” fordul(hat) a nyilvánossághoz, mint egy vasúti jegyvizsgáló.

A Magyar Szakszervezeti Szövetség Nő Tagozata ennek a feltételezésnek a valóságára volt kíváncsi, amikor elsősorban a női szakszervezeti tagok körében kezdeményezett kutatást a nőkkel szembeni zaklatás és (szexuális) erőszak, továbbá a munkavégzés közbeni bántalmazás tárgyában. Ennek előzetes eredményei, majd átfogó elemzése hamarosan publikálásra is kerülnek.

A lokális gondok mellett a „me too” globális jellegét bizonyítja az is, hogy eleve nincsen olyan munkakörnyezet vagy társadalmi tér, ahol a zaklatás és erőszak jelensége ne volna jelen. Az ügyek, amelyekben e téren személyesen fel kellett lépnem, a lehető legváltozatosabbak: ismerem a főnök irodájában álló kanapé „dolgát” éppúgy, mint az olyan felettest, aki fehér blúz viselését rendeli el egy pénteki napra, kizárólag a „mellvizit” érdekében. Ez utóbbi eset csak több kanyar után jutott el hozzám, az érintettek elsőre nem tudták, meg lehet-e tagadni ezt a viccesnek beállított „elrendelést”. Fellépésem nyomán az a pénteki „mellvizit” végül elmaradt.

Anélkül, hogy a kutatás eredményeit előre ismertetném, annyit el kell mondanom: helyesnek bizonyult sokunk azon megérzése, hogy a munkavállalók a szakszervezetek szerepét ezen a területen nem érzik meghatározónak. A kutatásban résztvevőknek valóban nincs arról tudásuk, hogy tesz-e valamit az érdekvédelem ezen a „fronton”. Lehet, hogy ez azért van, mert a szakszervezeteket férfiak reprezentálják? És egy nő könnyebben nyílik meg egy nőnek? Lehet, hogy ezért nem is keres kapcsolatot ebben a kérdésben a szakszervezettel?

Pedig meghatározó, hogy milyen a munkahelyi környezet egy-egy helyen, és persze az is, hogy milyen utat kell végigjárnia a jelentéstevőnek, mennyire védik ilyen esetben a bejelentőt. Ebben nagy segítség lehet a szakszervezet: akár segítő kolléga kinevezésével, akár a munkahelyi esélyegyenlőségi munkatárssal való szoros koordináció kialakításával.

A sokszor hallott kérdések: Elhiszik-e nekem? Mellém állnak-e a kollégák? Van-e kivizsgálásra lehetőség? Ha igen, milyen fórumon? Hiszen amikor más kiállt a maga esetével, a végén még őt ítélték meg, nem álltak ki mellette. Mi lesz a következmény rám nézve? Azt mondják, „itt mindig így volt”! Ezekre a kérdésekre meg kellett keresnünk a válaszokat.

Az erőszak és a zaklatás nincs beleszámítva a bérbe, ahogyan az sem, hogy munkavégzés közben vegzálásnak legyünk kitéve. Senki sem gondolhatja azt, hogy a jegy nélkül közlekedő utas boxerrel verhet meg egy jegyvizsgálót. Kizárt, hogy legyenek dolgozók, akik a hétindítón azért imádkoznak, hogy csak bizonyos járatokra fel ne kelljen szállniuk. Az sem feltétele a fizetés megérkezésének, hogy a kereskedelemben dolgozóknak megszámolhatatlan műszak után a felmenőik szidalmazását kelljen hallgatniuk, mert a vevő szerint nem éppen úgy halad a munka, ahogyan kellene (pontosabban: ahogyan a vevő követeli). De nem lehet a munka része az ordító vezető, vagy éppen a folytonos szekírozásra „specializálódott” középvezető elviselése sem.

Egy „arcát félrefordító társadalomban” élünk, de a szakszervezetnek nem szerepelhet az érvei között a társadalomhibáztatás. A munka világában nem csak nekünk lenne dolgunk, a munkaadók azok, akik felelősséggel tartoznak a munkavállalók biztonságáért. Ennek érdekében a Nő Tagozat a béregyenlőtlenség kérdése mellett a nőkkel szembeni zaklatás és erőszak kérdésében sem vár tovább: a „me too” egy éve alatt Európa-szerte szakszervezeti ajánlások születtek, munkahelyi szabályozók léptek életbe, készül az ILO (az ENSZ munkaügyi szervezete) egyezménye. A szakszervezetnek van dolga azzal, hogy az esetek napvilágra kerüljenek, a nyilvánosság tudjon róluk, és hogy lehessen kihez és mihez fordulni, a vizsgálatok megkezdődjenek, és eredménnyel is záruljanak.

Sem munkáltatói, sem kollegiális elvárás nem lehet a „csendben maradás”, „az úgysem lehet semmit tenni” politikája. Nem kell elfogadni, hogy a hallgatás a problémakezelés megoldása. Kulcsszereplők lehetnek a feladat kivitelezésében a felettesek és a közvetlen főnökök, de mindenkinek értenie kell: nők teste és lelke nem munkaeszköz, a szakszervezet pedig nem lehet e téren sem az „elhallgatás eszköze”.