Rabszolgasors

Mi azt javasoljuk, hogy aki többet akar dolgozni és keresni, az megtehesse, ne legyen ez előtt bürokratikus akadály – olvasható a Fidesz-frakció arcátlan cinizmussal megfogalmazott közleményében, amelyet a kormánypárt reprezentánsai által erőltetett rabszolgatörvény afféle kommunikációs előkészítésének szántak. Azon már meg sem lepődünk, hogy Kósa Lajos és Szatmáry Kristóf képviselők az előzetes egyeztetéseket elkerülendő egyéni módosító indítványként nyújtották be javaslatukat, amely 400 órára emelné az egy évben elrendelhető túlórák számát, illetve háromszorosára növelné a munkaidőkeretet. (Annyit a szakszervezetek azóta elértek, hogy csak kollektív szerződésben lehet elérni a 250 órát meghaladó túlmunka-keret megváltoztatását.) 
A közlemény alaptézise nehezen cáfolható; ugyan ki ne akarna többet dolgozni több pénzért? Ám ha a szlogenek mögé pillantunk, rájövünk, hogy a szakszervezetek háta mögött a törvényhozáson átnyomni kívánt kormánypárti indítvány elfogadása esetén teljesen kiszolgáltatná a hazai dolgozót a munkaadójának. Az érdekképviseleti vezetők mostanra azt is kikétszerkettőzték, hogy a Fidesz szándékai szerint a munkavállalókat ezután jóval többet lehet majd dolgoztatni – kevesebb pénzért!
A Fidesz-frakció szóban forgó közleményére illik a shakespeare-i idézet: „őrült beszéd, de van benne rendszer.” Már-már közhelyszerűen hangzik, hogy hazánkat a jelenlegi kabinet egyetlen hatalmas összeszerelő-üzemmé tette, melynek magasan kvalifikált munkavállalókra nincs szüksége. Annál inkább az aktuális oktatáspolitika által diszfunkcionálissá tett közoktatásból, illetve lebutított szakképzésből kiáramló zombik tömegére, akik nulla érdekérvényesítő képesség birtokában gyakorlatilag rabszolgaként robotoltathatóak a multinacionális cégek üzemi gyártósorainál. Az Orbán-kabinet tisztában van azzal, hogy az ominózus nagyvállalatok épp úgy irtóznak az öntudatos munkavállalóktól, ahogyan a jelenlegi kormány sem szereti az önnön jogaikkal tisztában lévő, rezisztenciára hajlamos állampolgárokat. Ebben az értelemben a kiszolgáltatott dolgozókra vadászó külföldi nagyberuházók, valamint a tekintélyelvű politikai garnitúra érdekei hazánkban igenis egybeesnek.
A rabszolgatörvénnyel idecsábítani kívánt nagyberuházókra azonban nem csupán a munkaerő-piaci statisztikák kozmetikázása miatt van szüksége a hatalomnak. A külföldi, elsősorban német nyelvterületről érkező tőkének kardinális szerepe van abban, hogy a nyugat-európai kormányok mindeddig jórészt tétlenül nézték, miként építi le hazánkban Orbán Viktor a jogállamot. A nagymértékben nyitott magyar gazdaságba komoly összegeket invesztáló, külföldi cégvezetők nem restek hazájuk politikai elitjét nyomásgyakorlás révén passzivitásra ösztönözni, befektetett tőkéjük biztos megtérülése érdekében. Többek között ezért nem akarnak hallani például a német kereszténydemokraták vagy az osztrák ÖVP politikusai a Fidesz kizárásáról az Európai Néppárt frakciójából. Orbán taktikai játszmájának árát pedig a miniszterelnök által sokat emlegetett, „keményen dolgozó kisemberek” fizetik meg, akiket önös érdekből éppen ő taszít most rabszolgasorba.
2018.11.30 09:00
Frissítve: 2018.11.30 09:31

Tiszteletkör

Alighanem tét nélküli kört futnak ellenzéki képviselők azzal, hogy a Jobbiktól a DK-ig egységesen a rabszolgatörvény megsemmisítését várják az Alkotmánybíróságtól (Ab). A felvetés jogos és ésszerű, a módszer kevésbé.
Pedig érvek bőven vannak amellett, hogy miért kellett az Ab-hez fordulni, miután a parlament emlékezetes, december közepi ülésnapján önmaga paródiájába fordult át a törvénygyár. Latorcai János nem a pulpitusról, hanem a képviselői padsorokból vezette az ülést, a folyamatot Orbán Viktor és más fideszesek testükkel „biztosították”, és szavazókártyák nélkül is lehetett voksolni, így csak az nem nyomott más helyett gombot, aki nem akart. A törvényszöveg kapcsán is lehetne sorolni az alapjogok, például a pihenéshez való jog sérelmét, azt, hogy a munkavállalókat  kizsákmányolhatják – persze tudjuk, szigorúan „önkéntes” alapon.
Több mint 50-en (ennyi képviselő kell az utólagos normakontrollhoz) attól a testülettől várnak mielőbb választ, amelyik mindent tesz, csak gyorsan nem reagál. Majdnem két éve, hogy a tüntetéseket és felháborodást kiváltó lex CEU az Ab elé került. Döntés nincs, az egyetem nagy része költözik, az Ab meg felfüggesztette az eljárást az Európai Bíróságon indult kötelezettségszegési eljárások lezárásáig. Pontosan ugyanez a helyzet a civiltörvénnyel. A plakáttörvénynél „csak” másfél évet kellett várni, amíg elhajtották az ellenzékieket a beadványukkal együtt.
A politikailag kényes kérdésekben rendre előkerül a nagy trükk: az Ab-t utólagos normakontrollnál nem köti semmilyen határidő, szemben azzal, ha az államfő kér előzetes kontrollt (akkor 30 napon belül dönteni kell). Áder János hozta a formáját, aláírta a túlóratörvényt. Most az Ab-n a sor. A túlóratörvény pedig – az ellenzékiek beadványával együtt – feliratkozhat a várakozók hosszú listájára.
2019.01.16 09:16

Drága hazánk

Nekünk olyan ügyes kormányunk van, amely hajszálpontosan megsaccolta, hogy a tavalyi infláció 2,7 százalékos lesz - és lám, jóslata be is vált. Éppen ennyit romlott a forint 2018-ban, és a nyugdíjasok közül azok a szerencsések, akik a Magyar Államkincstár rakoncátlankodó informatikai rendszere dacára már hozzájutottak januári járadékukhoz, tapasztalhatták, hogy pontosan ennyivel több pénz jelent meg a számlájukon az előző hónaphoz képest. 
Az persze merőben talányos, hogy milyen képességek szükségeltetnek ehhez a fantasztikus telitalálathoz, de ha a mindennapi tapasztalatainkat összehasonlítjuk a KSH keddi inflációs adataival, akkor sajnos nemigen találunk közös pontokat. Mint tudjuk, a fogyasztói árindex alakulásának kiszámíthatónak és kiegyensúlyozottnak kell lennie. Látszólag a hazai pénzromlás ütemének alakulása mindenben megfelel ennek a kritériumnak. De csak látszólag!
A hazai infláció rejtelmeiben kutakodók felfigyeltek például egy érdekes jelenségre. Hosszú évek óta látjuk, hogy a magyarok öltözködésének alapelemévé váltak a Távol-Keletről származó ruházati termékek, kevésbé szépségük, mint inkább alacsony áruk miatt. De mivel az úgynevezett kínai piacok, áruházak, boltok valódi forgalmáról csak közelítő becsléseink voltak, így tényleges árszínvonalukat alig-alig lehetett nyomon követni. Az online pénztárgépek megjelenése némi rendet teremtett ebben a kusza világban, viszont mintha az árakat meghatározó néhány nagykereskedő a vevőkön kívánt volna bosszút állni az adófegyelem megjelenéséért: drasztikus áremelést hajtottak végre. Ez azonban nem, vagy csak részben jelent meg az inflációs statisztikában. Mondanunk sem kell, hogy erre is lehet szakmainak tűnő magyarázatot adni, miként a létminimumszámítás elhagyására is.
Ennél azonban keményebb dió, hogy miért vezetnek be újabb és újabb fogalmakat a jegybank háza táján - annak érdekében, hogy a lassan három esztendeje szunnyadó, 0,9 százalékos, ma már nevetségesnek mondható alapkamaton a világért ne kelljen emelni. Először a kőbe vésettnek tekintett 3 százalékos inflációs küszöböt - azt az értéket, ahol már emelni kellett volna - tolták ki négy százalékosra. Ezt követte a maginfláció figyelembe vételének havi bevezetése. (Ennél a mutatónál az üzemanyagok, az energia és a gyógyszerárak változását figyelmen kívül hagyják.) Most pedig feltűnt egy - jegyezzük meg: szintúgy követhetetlen - újabb mutató: a volatilis (változékony) áralakulásoktól megtisztított.
A statisztikai adatokkal is az történik, mint Arany János balladájának Ágnes asszonyával, aki a patakban "régi rongyát" igyekszik fehérre mosni, de sikertelenül. A fogyasztó azt tapasztalja, hogy az emelkedő bérekre tekintettel a termelők és szolgáltatók már nem elégedettek az elmúlt öt esztendőben alig-alig növekvő áraikkal. Ezért egyre többet hárítanak át megnövekedett költségeikből a fogyasztókra. Jól érzékelhető például, hogy az alapvető élelmiszerekért egyre többet és többet kell fizetni. És ezt a maszatot még Ágnes asszony sem tudja rólunk lesikálni.
2019.01.16 09:00
Frissítve: 2019.01.16 09:05