Térdre, imához!

Ideje azért fohászkodni, hogy az ápolók maradjanak. Ez mindenkinek szól! A kormánynak, szakszervezeteknek és minden "megmondónak”, aki csak 1977 óta az országban létezik. Az, hogy a Fidesz kétségbeesetten kapkod, elsősorban saját maga érdekében, hogy az elmúlt évtizedek balfogásait rendbe hozza, már nem elég. A szakszervezeteknek, amely körbe állítólag az ápolók érdekeit védő Cser Ágnes és csapata is beletartozik, pedig szólok: késő, már leégett a ház!
Az elmúlt napokban "rabszolgatörvény" néven elhíresült, és a túlóraszabályozást egyelőre nem teljesen körvonalazott módon lazítani igyekvő szerencsétlen elképzeléssel a balga hitű kormány szeretné megoldani a munkaerőhiányt, és bevezetné a modernkori rabszolgaságot. Szomorú, de a jogszabályt nevére vevő két fideszes képviselőnek azonnal akadnának követői is a kórházigazgatók, ápolási igazgatók között. A munkáltatók száján akár már most kicsúszna a mondat a méltatlankodó szakdolgozó felé, ha sok a munka: „Fogd be a szád, törvény van rá! ” 
Mert ma az egészségügyben senki sem felfelé, hanem mindenki lefelé rúg. És a nyomorult, három gyerekét eltartó, naponta 40 kilométert utazó nővér azt kérdezi: mit tegyek? Eközben az eddig „bocsánat, hogy megszólalok” hangon beszélő szakszervezeti vezetők most azt gondolják, a túlóraszabályozásra vonatkozó tervezet jogilag súlyosan aggályos, akár uniós kötelezettségszegési eljárást is maga után vonhat. De a helyükben én nem számítanék az Unióra: bár a belépéshez tartozó akkreditációhoz szükséges volt a munkaügyi jogszabályok rendezése, ez most már semmire sem elég. Különösen nem az ápolók és a szakdolgozók megvédésére. 
De hát a „vak tyúk is talál szemet”, és valaki a jelek szerint felfedezte, hogy az ILO 149 számú, A betegápoló személyzet foglalkoztatásáról, munka- és életkörülményeiről szóló Egyezményét 1977 óta Magyarország egyetlen kormánya sem ratifikálta. Azt a dokumentumot, amely leszögezi, hogy „a betegápoló személyzet kifejezés a betegápolással, a gondozói szolgáltatások nyújtásával foglalkozó személyek minden kategóriájára kiterjed.” Ezt a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet NORMALEX információs oldala tudatja „a naprakész egyezmények és jegyzőkönyvek” tárában.
Ezért aztán nem is értelmezhető Magyarországon, mit jelent a betegápoló személyzet fontos szerepe. Az sem tűnik föl különösebben, hogy „a betegápoló személyzet jelenlegi helyzete számos országban, ahol hiány mutatkozik képzett munkavállalókból, és ahol a foglalkoztatott személyzetet nem mindig a leghatékonyabb módon foglalkoztatják, akadályozza a hatékony egészségügyi szolgáltatások fejlődését”. A 25 ezer hiányzó ápoló a jelek szerint a kormánynak nem fontos. 
Fogalma sincs a hatalomnak, az érdekvédőnek, de a tagságnak sem, hogyan kellene értelmezni az egyesülési szabadsághoz, a kollektív tárgyaláshoz való jogot, vagy éppen a munkaidővel kapcsolatos érdekvédelmet, mindezt hogyan kéne alkalmazni a betegápolás speciális körülményeire, és hogyan érhető el, hogy az általános normákat kiegészítsék a betegápoló személyzettel összefüggő speciális normákkal.
Az Egyezményt aláíró tagállamoktól az ILO azt kívánja, hogy a betegápolói szolgálatok és a betegápoló személyzet vonatkozásában egy egészségügyi program és a rendelkezésre álló erőforrások segítségével a lakosság érdekében a szükséges minőségű beteggondozást biztosítsák. Magyarországon viszont nincs program, nincs erőforrás. Az Egyezmény aláírásának sürgetése, egyáltalán, a lakosság érdekének emlegetése süket fülekre talál.
Azt javasolja az Egyezmény, hogy a betegápolás területén ugyanolyan feltételeket kell teremteni, mint amilyen az érintett országban a többi munkavállalóra vonatkozik (munkaidő, túlóra szabályozás és díjazás, a megszokottól eltérő munkaidő, többműszakos munkavégzés, stb. tekintetében). Na ezt csak az intenzív és a sürgősségi osztályokon, a mentésben dolgozók kapják meg harc nélkül. Az ILO viszont úgy véli, hogy az orvosok, ápolók munkája legalább olyan fontos, mint a pilótáké. Fel kell vinni a gépet, le kell tenni biztonsággal. És ha ledolgozták a kötelező munkaidőt, tessék aludni, ebben nincs kivétel, hiszen emberek élete múlik rajta.
Az ILO azt kérte az aláíró országoktól, hogy a foglalkozás, az egészségügy és biztonság területén meglévő törvényeiket és rendelkezéseiket javítsák azáltal, hogy azokat a betegápolói munka természetéhez igazítják. Teremtsék meg ezzel a biztonságos ápolási környezetet. De a túlórákra vonatkozó fideszes egyéni törvénymódosító javaslat nem másnak gondolja az ápolókat és az Egyezményben megnevezetteket, mint ipari munkásnak. Futószalagon ellátott betegekkel dolgozó zombiknak. A szakszervezetek pedig még csak érveket sem keresnek az igazukhoz. Jól elvannak a befőttes üvegben.
2018.11.30 09:00
Frissítve: 2018.11.30 14:56

Tiszteletkör

Alighanem tét nélküli kört futnak ellenzéki képviselők azzal, hogy a Jobbiktól a DK-ig egységesen a rabszolgatörvény megsemmisítését várják az Alkotmánybíróságtól (Ab). A felvetés jogos és ésszerű, a módszer kevésbé.
Pedig érvek bőven vannak amellett, hogy miért kellett az Ab-hez fordulni, miután a parlament emlékezetes, december közepi ülésnapján önmaga paródiájába fordult át a törvénygyár. Latorcai János nem a pulpitusról, hanem a képviselői padsorokból vezette az ülést, a folyamatot Orbán Viktor és más fideszesek testükkel „biztosították”, és szavazókártyák nélkül is lehetett voksolni, így csak az nem nyomott más helyett gombot, aki nem akart. A törvényszöveg kapcsán is lehetne sorolni az alapjogok, például a pihenéshez való jog sérelmét, azt, hogy a munkavállalókat  kizsákmányolhatják – persze tudjuk, szigorúan „önkéntes” alapon.
Több mint 50-en (ennyi képviselő kell az utólagos normakontrollhoz) attól a testülettől várnak mielőbb választ, amelyik mindent tesz, csak gyorsan nem reagál. Majdnem két éve, hogy a tüntetéseket és felháborodást kiváltó lex CEU az Ab elé került. Döntés nincs, az egyetem nagy része költözik, az Ab meg felfüggesztette az eljárást az Európai Bíróságon indult kötelezettségszegési eljárások lezárásáig. Pontosan ugyanez a helyzet a civiltörvénnyel. A plakáttörvénynél „csak” másfél évet kellett várni, amíg elhajtották az ellenzékieket a beadványukkal együtt.
A politikailag kényes kérdésekben rendre előkerül a nagy trükk: az Ab-t utólagos normakontrollnál nem köti semmilyen határidő, szemben azzal, ha az államfő kér előzetes kontrollt (akkor 30 napon belül dönteni kell). Áder János hozta a formáját, aláírta a túlóratörvényt. Most az Ab-n a sor. A túlóratörvény pedig – az ellenzékiek beadványával együtt – feliratkozhat a várakozók hosszú listájára.
2019.01.16 09:16

Drága hazánk

Nekünk olyan ügyes kormányunk van, amely hajszálpontosan megsaccolta, hogy a tavalyi infláció 2,7 százalékos lesz - és lám, jóslata be is vált. Éppen ennyit romlott a forint 2018-ban, és a nyugdíjasok közül azok a szerencsések, akik a Magyar Államkincstár rakoncátlankodó informatikai rendszere dacára már hozzájutottak januári járadékukhoz, tapasztalhatták, hogy pontosan ennyivel több pénz jelent meg a számlájukon az előző hónaphoz képest. 
Az persze merőben talányos, hogy milyen képességek szükségeltetnek ehhez a fantasztikus telitalálathoz, de ha a mindennapi tapasztalatainkat összehasonlítjuk a KSH keddi inflációs adataival, akkor sajnos nemigen találunk közös pontokat. Mint tudjuk, a fogyasztói árindex alakulásának kiszámíthatónak és kiegyensúlyozottnak kell lennie. Látszólag a hazai pénzromlás ütemének alakulása mindenben megfelel ennek a kritériumnak. De csak látszólag!
A hazai infláció rejtelmeiben kutakodók felfigyeltek például egy érdekes jelenségre. Hosszú évek óta látjuk, hogy a magyarok öltözködésének alapelemévé váltak a Távol-Keletről származó ruházati termékek, kevésbé szépségük, mint inkább alacsony áruk miatt. De mivel az úgynevezett kínai piacok, áruházak, boltok valódi forgalmáról csak közelítő becsléseink voltak, így tényleges árszínvonalukat alig-alig lehetett nyomon követni. Az online pénztárgépek megjelenése némi rendet teremtett ebben a kusza világban, viszont mintha az árakat meghatározó néhány nagykereskedő a vevőkön kívánt volna bosszút állni az adófegyelem megjelenéséért: drasztikus áremelést hajtottak végre. Ez azonban nem, vagy csak részben jelent meg az inflációs statisztikában. Mondanunk sem kell, hogy erre is lehet szakmainak tűnő magyarázatot adni, miként a létminimumszámítás elhagyására is.
Ennél azonban keményebb dió, hogy miért vezetnek be újabb és újabb fogalmakat a jegybank háza táján - annak érdekében, hogy a lassan három esztendeje szunnyadó, 0,9 százalékos, ma már nevetségesnek mondható alapkamaton a világért ne kelljen emelni. Először a kőbe vésettnek tekintett 3 százalékos inflációs küszöböt - azt az értéket, ahol már emelni kellett volna - tolták ki négy százalékosra. Ezt követte a maginfláció figyelembe vételének havi bevezetése. (Ennél a mutatónál az üzemanyagok, az energia és a gyógyszerárak változását figyelmen kívül hagyják.) Most pedig feltűnt egy - jegyezzük meg: szintúgy követhetetlen - újabb mutató: a volatilis (változékony) áralakulásoktól megtisztított.
A statisztikai adatokkal is az történik, mint Arany János balladájának Ágnes asszonyával, aki a patakban "régi rongyát" igyekszik fehérre mosni, de sikertelenül. A fogyasztó azt tapasztalja, hogy az emelkedő bérekre tekintettel a termelők és szolgáltatók már nem elégedettek az elmúlt öt esztendőben alig-alig növekvő áraikkal. Ezért egyre többet hárítanak át megnövekedett költségeikből a fogyasztókra. Jól érzékelhető például, hogy az alapvető élelmiszerekért egyre többet és többet kell fizetni. És ezt a maszatot még Ágnes asszony sem tudja rólunk lesikálni.
2019.01.16 09:00
Frissítve: 2019.01.16 09:05