Kinek jó ez?

A benyújtott törvényjavaslat első változata szerint a kormány a jelenleg engedélyezett évi 250 óra túlmunkát évi 400 órára kívánja növelni. (Ez évi 50 darab 8 órás munkanapot, illetve 5 napos munkahéttel számolva 10 munkahetet jelent.) Kérdés, hogy milyen hatással lehet ez a munkavállalókra, és miért előnyös az érintett munkáltatóknak. Ha a bér, azaz a reálbér, s így a jövedelem növekszik, az a munkavállalókra kettős hatást fejt ki. Fizetésükért több terméket és szolgáltatást tudnak vásárolni, ami lehetővé teszi az életminőségük javítását. A munkavállaló rendelkezésére álló szabadidőt viszont csökkenti, mivel azt munkával helyettesíti, így válik növelhetővé a jövedelem. A jövedelem növekedésének viszont van egy másik hatása is, az viszont a munkavállalót a szabadidejének növelésére ösztönzi. Ezt jövedelmi hatásnak nevezik. A szabadidő márpedig az emberek, s így a munkavállalók és családtagjaik életminőségének alapvető fontosságú eleme. Hiszen a szabadidő teszi lehetővé, hogy a munkavállaló együtt legyen a családjával, és tevékenységüket saját értékítéletük szerint, szabadon szervezzék meg. A tapasztalat szerint a bérek, s ezáltal a jövedelem növekedésének egy szintje után a jövedelmi hatás, azaz a szabadidő növelése egyre erősebb a helyettesítési hatásnál (a szabadidő munkával való helyettesítésnél). Hogy ez a szint mikor következik be, az a munkavállaló preferenciájától függ. A munkáltatóknak a bérek felhasználásával két lehetőségük van a munkaerőhiány csökkentésére. Növelik az alapbéreket (az alapórabért), vagy túlóráztatnak (valamelyest növelt túlórabérrel). A túlóráztatás és az alapbér emelése is növeli a jövedelmeket. Ezért mind a két lehetőségnek van jövedelmi hatása, amely a szabadidőt preferálja. De a túlóráztatás kisebb mértékben növeli a munkavállalók jövedelmét ahhoz viszonyítva, mintha alapbérüket emelték volna meg a teljes munkaidőre vonatkozóan. A jövedelmi hatás így kisebb a szabadidőt munkával helyettesítő hatásnál. Az előbbiek miatt a munkáltatóknak a túlóráztatás egyértelműen előnyösebb az alapbéremelésnél, hiszen a pótmunkával kapcsolatos költségeik jóval alacsonyabbak, mintha ugyanazt a teljesítményt alapbéremeléssel érték volna el. Ezen túl a túlóráztatás a munkaerő hiányát is jobban csökkenti, mint az alapbéremelés. A munkavállalók szabadidejének csökkenése viszont lényegesen rontja a munkavállalók és családjaik életminőségét. Különösen előnyös azoknak a külföldi tulajdonban lévő nagyvállalatoknak, amelyek termelésük döntő hányadát konvertibilis valutáért értékesítik (pl. autógyárak). Hiszen a külföldi bevételeikért a forint leértékelődése után (amit a kormány és az MNB jó együttműködésének „köszönhetünk”) 25-30 százalékkal több forintot kapnak. Emellett e vállalatok számára az igénybe vett magyar munka is ugyanolyan mértékben leértékelődött, olcsóbbá vált.  
2018.11.30 09:00
Frissítve: 2018.11.30 09:32

Tiszteletkör

Alighanem tét nélküli kört futnak ellenzéki képviselők azzal, hogy a Jobbiktól a DK-ig egységesen a rabszolgatörvény megsemmisítését várják az Alkotmánybíróságtól (Ab). A felvetés jogos és ésszerű, a módszer kevésbé.
Pedig érvek bőven vannak amellett, hogy miért kellett az Ab-hez fordulni, miután a parlament emlékezetes, december közepi ülésnapján önmaga paródiájába fordult át a törvénygyár. Latorcai János nem a pulpitusról, hanem a képviselői padsorokból vezette az ülést, a folyamatot Orbán Viktor és más fideszesek testükkel „biztosították”, és szavazókártyák nélkül is lehetett voksolni, így csak az nem nyomott más helyett gombot, aki nem akart. A törvényszöveg kapcsán is lehetne sorolni az alapjogok, például a pihenéshez való jog sérelmét, azt, hogy a munkavállalókat  kizsákmányolhatják – persze tudjuk, szigorúan „önkéntes” alapon.
Több mint 50-en (ennyi képviselő kell az utólagos normakontrollhoz) attól a testülettől várnak mielőbb választ, amelyik mindent tesz, csak gyorsan nem reagál. Majdnem két éve, hogy a tüntetéseket és felháborodást kiváltó lex CEU az Ab elé került. Döntés nincs, az egyetem nagy része költözik, az Ab meg felfüggesztette az eljárást az Európai Bíróságon indult kötelezettségszegési eljárások lezárásáig. Pontosan ugyanez a helyzet a civiltörvénnyel. A plakáttörvénynél „csak” másfél évet kellett várni, amíg elhajtották az ellenzékieket a beadványukkal együtt.
A politikailag kényes kérdésekben rendre előkerül a nagy trükk: az Ab-t utólagos normakontrollnál nem köti semmilyen határidő, szemben azzal, ha az államfő kér előzetes kontrollt (akkor 30 napon belül dönteni kell). Áder János hozta a formáját, aláírta a túlóratörvényt. Most az Ab-n a sor. A túlóratörvény pedig – az ellenzékiek beadványával együtt – feliratkozhat a várakozók hosszú listájára.
2019.01.16 09:16

Drága hazánk

Nekünk olyan ügyes kormányunk van, amely hajszálpontosan megsaccolta, hogy a tavalyi infláció 2,7 százalékos lesz - és lám, jóslata be is vált. Éppen ennyit romlott a forint 2018-ban, és a nyugdíjasok közül azok a szerencsések, akik a Magyar Államkincstár rakoncátlankodó informatikai rendszere dacára már hozzájutottak januári járadékukhoz, tapasztalhatták, hogy pontosan ennyivel több pénz jelent meg a számlájukon az előző hónaphoz képest. 
Az persze merőben talányos, hogy milyen képességek szükségeltetnek ehhez a fantasztikus telitalálathoz, de ha a mindennapi tapasztalatainkat összehasonlítjuk a KSH keddi inflációs adataival, akkor sajnos nemigen találunk közös pontokat. Mint tudjuk, a fogyasztói árindex alakulásának kiszámíthatónak és kiegyensúlyozottnak kell lennie. Látszólag a hazai pénzromlás ütemének alakulása mindenben megfelel ennek a kritériumnak. De csak látszólag!
A hazai infláció rejtelmeiben kutakodók felfigyeltek például egy érdekes jelenségre. Hosszú évek óta látjuk, hogy a magyarok öltözködésének alapelemévé váltak a Távol-Keletről származó ruházati termékek, kevésbé szépségük, mint inkább alacsony áruk miatt. De mivel az úgynevezett kínai piacok, áruházak, boltok valódi forgalmáról csak közelítő becsléseink voltak, így tényleges árszínvonalukat alig-alig lehetett nyomon követni. Az online pénztárgépek megjelenése némi rendet teremtett ebben a kusza világban, viszont mintha az árakat meghatározó néhány nagykereskedő a vevőkön kívánt volna bosszút állni az adófegyelem megjelenéséért: drasztikus áremelést hajtottak végre. Ez azonban nem, vagy csak részben jelent meg az inflációs statisztikában. Mondanunk sem kell, hogy erre is lehet szakmainak tűnő magyarázatot adni, miként a létminimumszámítás elhagyására is.
Ennél azonban keményebb dió, hogy miért vezetnek be újabb és újabb fogalmakat a jegybank háza táján - annak érdekében, hogy a lassan három esztendeje szunnyadó, 0,9 százalékos, ma már nevetségesnek mondható alapkamaton a világért ne kelljen emelni. Először a kőbe vésettnek tekintett 3 százalékos inflációs küszöböt - azt az értéket, ahol már emelni kellett volna - tolták ki négy százalékosra. Ezt követte a maginfláció figyelembe vételének havi bevezetése. (Ennél a mutatónál az üzemanyagok, az energia és a gyógyszerárak változását figyelmen kívül hagyják.) Most pedig feltűnt egy - jegyezzük meg: szintúgy követhetetlen - újabb mutató: a volatilis (változékony) áralakulásoktól megtisztított.
A statisztikai adatokkal is az történik, mint Arany János balladájának Ágnes asszonyával, aki a patakban "régi rongyát" igyekszik fehérre mosni, de sikertelenül. A fogyasztó azt tapasztalja, hogy az emelkedő bérekre tekintettel a termelők és szolgáltatók már nem elégedettek az elmúlt öt esztendőben alig-alig növekvő áraikkal. Ezért egyre többet hárítanak át megnövekedett költségeikből a fogyasztókra. Jól érzékelhető például, hogy az alapvető élelmiszerekért egyre többet és többet kell fizetni. És ezt a maszatot még Ágnes asszony sem tudja rólunk lesikálni.
2019.01.16 09:00
Frissítve: 2019.01.16 09:05