A mi tenyészbakunk

Bakért baktatunk bakancsban egy bakkanália kedvéért a bakterház túloldalára, s ebből a mondatból egyedül a bakterház van a szótag-alliteráció kedvéért kitalálva. Merthogy valójában csupán szembe, a patak túloldalára megyünk, hogy pórázon átsétáltassunk magunkhoz egy ismeretlen kecskét, amelyik aztán szépen teherbe ejti a mi két jerkénket, hogy tavasszal apró kis gödölyék rohangáljanak a kertben, indítva anyjuk kommerciálisan hasznosítható tejét.
Leírni mindezt persze sokkal könnyebb, mint véghezvinni.
Hetek óta figyeljük, mikor jön el a megfelelő pillanat. Szakkönyveket bújunk: nem ebben nőttünk fel, s kérdezni sincs már kit a családból. Elemezzük, vajon többet mekegnek-e, mint eddig, s szaporábban csapkodják-e farkukat balra-jobbra, ami az ivarérettség egyik jele. Szakértőket kérdezgetünk a murciai és az alpesi hímek közötti különbségről, s több szalmát hordunk be az ólba, a kényelem kedvéért. 
Aztán az ominózus napon szépen felszedelődzködünk, ketten, mert a bak gazdája szerint a jószág termetes, szarvai is jó nagyra nőttek, ráadásul makacs is. Ehhez két ember kell. Talán végig kell majd vonszolnunk őt a fél falun, mert nem hajlandó rálépni a keskeny vaspallóra, ami a patak felett, a rövidebb úton vezet át. S melegen ajánlotta, hogy egy rongydarabra simítsunk szagmintát a mi kecskéinktől, hátha azt érzékelve könnyebben követ majd minket az alfahím, megorrintva a kecsegtető lehetőséget. Lelki szemeim előtt mindjárt megjelent önnön magam, amint virágos keszkenővel a kezemben loholok az ösvényen, mögöttem egy reményekkel teli, vágtázó kecskebak, a feromonokkal övezett november végi, őszi dérben. 
Állunk aztán pórázzal a szembe-szomszéd kecskeólja előtt: a karám több helyen szétrúgva, „nem bír már magával, zabolátlan”, mondja a gazdaasszony, aki nyúltáppal próbája kiédesgetni a jószágot. Szalmasárga, kedves tekintetű lény lép elénk, a magunkkal hozott pogácsát azonnal megeszi, az almát kettéharapja. A kapun nehéz kivonszolni, de a patakparton már érdeklődő tekintettel néz körbe. Talán sosem érezte még így a szabadság ízét, távol az otthonától, s attól a néhány négyzetmétertől, ahol eddigi életét töltötte. 
Miközben száron vezetjük hazafelé a bakot, egy előző napi híradás jut eszembe. - Egy gyermeknek joga van ahhoz, hogy szerető édesanya és édesapa mellett nőjön föl. Az, hogy valaki azt gondolja egyedülállóként, hogy neki joga van ahhoz, hogy gyereke legyen, és ezt a jogot vívja ki magának, az a gyermek oldaláról megközelítve megfosztja a gyermeket attól, hogy neki édesanyja és édesapja legyen… - mondta egy államtitkár nem sokkal ezelőtt.
Lányanyává tesszük a kecskéket, ez nem kétséges. Esélyt sem adunk a kis gidának, hogy családban nőjön fel. Az impozáns bak dolga végeztével visszamegy majd a patak túloldalára, ahol aztán jövő héten vagy leölik, vagy megtartják egyszerű tenyészállatként, hisz tejet nem ad, s húsát is csak az kedveli, aki szereti a bagzó hím semmivel sem összevethető aromáját az efféle falatokban. Mennyi dilemma, mennyi dráma. Pedig a mienk csak egy egyszerű hátsókert, egy észak-magyarországi faluszélen, semmi több…
2018.11.30 09:00
Frissítve: 2018.11.30 09:33

Felhőben

Közeledik az önkormányzati választás, az állam is szelídebb arcát próbálja mutatni a települési hivatalokkal szemben. Már azt üzente lapunkon keresztül a Kincstár, hogy nem is kap büntetést minden önkormányzat, amelyik nem tudta feltölteni határidőre a zárszámadását a híres-hírhedt ASP rendszerbe, pedig eddig nem volt kegyelem a mulasztóknak. 
Csendben lapozhatnánk is, ha az engedmény nem a folyamatos hibákat akarná elfedni, és a hangos tiltakozásoknak elejét venni. Mert ez a felhő alapú központi adatbázis, amihez idén januártól minden magyar településnek csatlakozni kellett, talán még soha, egyetlen napig sem működött zökkenőmentesen az egész országban: azok a közszolgák, akiknek 2008 óta egy fillér béremelést nem adott a mi adóforintjainkból a kormány, csakis éjszaka és hétvégén tudják normális sebességgel feltölteni az elvárt anyagokat.
Szakszervezeti nyomásra szerencsére azt megengedi az állam, hogy saját iparűzési adóbevételeikből a helyhatóságok valamennyit emeljenek a hivatali dolgozók fizetésén, de ki tudja meddig. Az ASP rálát minden fillér befizetésre és kiadásra, már nincs a települések életének olyan szelete, ahol nem azt mondja a kormány: fizesd saját zsebből, ha tudod. Megnézem a könyvelésed, és azt látom, a költségvetésed 13. során még lehetne kicsit faragni. Oldd meg valahogy, és mindjárt kisebb kiegészítést kell adnom a központi keretből. Senki nem tudja, mikor jön el a pillanat, amikor egy tollvonással harmadolja, megfelezi az állami pénzből fizetett hivatalnoki létszámot a belügyi tárca, s ha nem tetszik, le lehet húzni a rolót. 
Minden polgármester agyában kitörölhetetlen nyomot hagyott a 2016 februári, „Hatékony helyi közigazgatás” címet viselő, szerző nélküli háttértanulmány, amely a kétezer fő alatti kistelepülések hivatalait egyszerűen meg akarta szüntetni. Az ASP rendszer körüli mostani botrány és minden késlekedés alapot is szolgáltathat a döntéshozóknak a lépéshez. S akkor megnyugodva hátradőlhet a Főfőfő Hivatalnok: a csórók nem mehetnek majd panaszra sehová.
2019.03.22 09:00
Frissítve: 2019.03.22 09:23

Hűlt testvériség

Nincs kényelmesebb megoldás, mint közhellyel kezdeni egy írást – a start ugyan lapos, cserébe viszont nem terheli sem az olvasó asszociációs képességeit, sem a szerző szürkeállományát. Csábító lenne azzal nyitni – lengyel témáról lévén szó – miszerint: „Lengyel, magyar, két testvér, együtt iszik, együtt harcol”. (Eredetiben: Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.) Mondom, csábító lenne, de nem lehet. A közhely kimúlt. Legfeljebb protokoll-eseményeken recitálják, vagy vodka-túlnyomás esetén – elismerésképp, ha egy magyar lengyelül szólal meg, a nyelven, amelyben több mint 60 százalék a rendhagyó formulák aránya.
A korábban rongyosra citált mondás sírját Putyin (orosz elnök) ásta meg, és Orbán (magyar miniszterelnök) temette el. A pacalleveses ember a Novy Sviaton, a tar taxis úton a reptér felé, és a galambősz teremőr-néni a zsidó múzeumban elszánt arccal magyarázza, hogy az oroszokkal nem, nem, soha. Mert azok még a második világháború poklában is a legrosszabbak voltak. A felhúzott szemöldökre, illetve az „És a németek?” közbevetésre csak legyintés a válasz, meg a megfoghatatlan mondás, hogy „azok legalább úriemberek voltak”.
A megjegyzésre, hogy azért az orosz-ellenességet felülírja a két jobboldali rezsim közös érdeke, egyaránt kerekedik a pacalos és a taxis szeme (előbbi a lengyel kormánypárt, a PIS szavazója, az utóbbi a „polák Jobbik”, a KORWIN szimpatiánsa). „Jobb-ol-da-li?” – tagolja a személyfuvarozó kisiparos. „Posztkommunista! Állampárti!” – vágja oda dühösen.
„Akkor miért szekundált Orbán Viktornak március 15-én Budapesten a lengyel kormányfő?”. „Az politika, nem barátság” – mosolyognak. És kétségtelen: esti hírműsoraikban a lengyel tévék szót sem vesztegettek arra, hogy Mateusz Morawiecki Orbánnal parolázott a magyarok nemzeti ünnepén.
2019.03.22 09:00
Frissítve: 2019.03.22 09:24