A mi tenyészbakunk

Bakért baktatunk bakancsban egy bakkanália kedvéért a bakterház túloldalára, s ebből a mondatból egyedül a bakterház van a szótag-alliteráció kedvéért kitalálva. Merthogy valójában csupán szembe, a patak túloldalára megyünk, hogy pórázon átsétáltassunk magunkhoz egy ismeretlen kecskét, amelyik aztán szépen teherbe ejti a mi két jerkénket, hogy tavasszal apró kis gödölyék rohangáljanak a kertben, indítva anyjuk kommerciálisan hasznosítható tejét.
Leírni mindezt persze sokkal könnyebb, mint véghezvinni.
Hetek óta figyeljük, mikor jön el a megfelelő pillanat. Szakkönyveket bújunk: nem ebben nőttünk fel, s kérdezni sincs már kit a családból. Elemezzük, vajon többet mekegnek-e, mint eddig, s szaporábban csapkodják-e farkukat balra-jobbra, ami az ivarérettség egyik jele. Szakértőket kérdezgetünk a murciai és az alpesi hímek közötti különbségről, s több szalmát hordunk be az ólba, a kényelem kedvéért. 
Aztán az ominózus napon szépen felszedelődzködünk, ketten, mert a bak gazdája szerint a jószág termetes, szarvai is jó nagyra nőttek, ráadásul makacs is. Ehhez két ember kell. Talán végig kell majd vonszolnunk őt a fél falun, mert nem hajlandó rálépni a keskeny vaspallóra, ami a patak felett, a rövidebb úton vezet át. S melegen ajánlotta, hogy egy rongydarabra simítsunk szagmintát a mi kecskéinktől, hátha azt érzékelve könnyebben követ majd minket az alfahím, megorrintva a kecsegtető lehetőséget. Lelki szemeim előtt mindjárt megjelent önnön magam, amint virágos keszkenővel a kezemben loholok az ösvényen, mögöttem egy reményekkel teli, vágtázó kecskebak, a feromonokkal övezett november végi, őszi dérben. 
Állunk aztán pórázzal a szembe-szomszéd kecskeólja előtt: a karám több helyen szétrúgva, „nem bír már magával, zabolátlan”, mondja a gazdaasszony, aki nyúltáppal próbája kiédesgetni a jószágot. Szalmasárga, kedves tekintetű lény lép elénk, a magunkkal hozott pogácsát azonnal megeszi, az almát kettéharapja. A kapun nehéz kivonszolni, de a patakparton már érdeklődő tekintettel néz körbe. Talán sosem érezte még így a szabadság ízét, távol az otthonától, s attól a néhány négyzetmétertől, ahol eddigi életét töltötte. 
Miközben száron vezetjük hazafelé a bakot, egy előző napi híradás jut eszembe. - Egy gyermeknek joga van ahhoz, hogy szerető édesanya és édesapa mellett nőjön föl. Az, hogy valaki azt gondolja egyedülállóként, hogy neki joga van ahhoz, hogy gyereke legyen, és ezt a jogot vívja ki magának, az a gyermek oldaláról megközelítve megfosztja a gyermeket attól, hogy neki édesanyja és édesapja legyen… - mondta egy államtitkár nem sokkal ezelőtt.
Lányanyává tesszük a kecskéket, ez nem kétséges. Esélyt sem adunk a kis gidának, hogy családban nőjön fel. Az impozáns bak dolga végeztével visszamegy majd a patak túloldalára, ahol aztán jövő héten vagy leölik, vagy megtartják egyszerű tenyészállatként, hisz tejet nem ad, s húsát is csak az kedveli, aki szereti a bagzó hím semmivel sem összevethető aromáját az efféle falatokban. Mennyi dilemma, mennyi dráma. Pedig a mienk csak egy egyszerű hátsókert, egy észak-magyarországi faluszélen, semmi több…
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2018.11.30. 09:33

Rabszolgatörvény 2.0

Ideje lenne egy kicsit magukba szállni a szakszervezeteknek! Most is addig számolgatták, hány túlórát lehet a dolgozók nyakába sózni egy évben, míg a Fidesz azt nem mondta: tényleg, mi is pont erre gondoltunk. Legyen 400 óra! 
És ez nem vicc. Két munkaügyekhez kiemelten értő fideszes politikus egy napsütéses őszi napon átlapozhatta a Népszava tavaly áprilisi számait, és rábukkant a Munka Törvénykönyve akkor tervezett módosítására. Kósa Lajos és Szatmári Kristóf (aki saját zöldségboltja egyetlen alkalmazottja után sem tudta kiszámolni az adókat) azt gondolta, megpróbálja megint letuszkolni az ellenzék és az érdekvédők torkán, hogy a túlórák elszámolásának időkeretét a mostani (és tavalyi) egy évről tolják ki háromra. A kutya nem emlékszik majd, hány túlórája volt, csak jól járhatnak a cégek. A VKKSZ szakszervezeti szövetség akkor kiszámolta, hogy az iparban dolgozókat akár évi 400 túlórára is lehetne kötelezni, s a két „munkaügyi szakértő” emberei most ezt a konkrét számot írták bele a szövegbe, szondázva a szakszervezeteket: na, ehhez mit szóltok?
A tiltakozás idén is ugyanakkora, mint tavaly, amikor a választás előtt a bizottság végül visszavonta a tervet. Most annyit tudtak elérni a szakszervezetek, hogy a vállalatoknak kollektív szerződésben kell rögzíteni a dolgozók képviselőivel a túlóra elszámolásának helyi feltételeit. Megint engedett a Fidesz, bár jövőre újra próbálkozhat, hisz nyoma sincs annak a 2015-ös ígéretének, hogy előzetes egyeztetéseken a teljes Munka Törvénykönyvét újraírják. 
Ráadásul idén nemcsak ezt az egy ajándékot akarta a kormány becsomagolni a munkahelyi karácsonyfák alá, hanem ott a cafetéria megvonása, a köztisztviselők és a rendvédelmi szervezetek nem hivatásos tagjaitól elvett öt nap szabadság, kötelező munkaidejük megnövelése is. Az illiberálisok láthatóan szeretnének túljutni a legfájdalmasabb munkaügyi intézkedéseken, hogy három év múlva, a következő választási kampányban elég legyen kiosztani néhány tábla Tibi csokit, ami a többséggel elfeledteti, hogy mennyit rontottak a helyzetükön.
A szakszervezetek tiltakoznak az utólagos egyeztetések és a munkás-, meg családgyilkos törvénytervezetek miatt; demonstrációkra készülnek; s ahol nem sikerül megállapodni a cégvezetéssel, ott helyi sztrájkokat fontolgatnak. A Magyar Szolidaritás Mozgalom radikálisabb fellépésre sarkallná őket, az ellenzék jó témát talált, hevesen szidhatja a kormányt, az meg hagyja magát. Megszokott forgatókönyv ez már. 
Történni azonban csak ott történik valami a dolgozók érdekében, ahol van erő. Az Audi Hungária Független Szakszervezet a győri gyár 12 ezer dolgozójából több mint 8 ezer tagot tudhat maga mögött. „Nein, danke” – ezzel a rövid üzenettel tették helyre tavaly a kormányt és a gyár vezetőit a „rabszolgatörvény” első változatának bejelentésekor. Most is azt mondják: „Nálunk nem lesz 36 hónapos munkaidőkeret!”. Nekik elhisszük, de mi lesz azokon a munkahelyeken, ahol se szervezettség, se szakszervezet? Tényleg lépni kellene.
Frissítve: 2018.11.29. 10:12

Kopók

Úgy érzem, már régóta ismerlek, olyan sokat olvastam rólad - pattan be a kormányfői kisbusz anyósülésére Chuck Norris, hogy aztán az amerikai akciófilmsztár szűk két percben asszisztáljon sofőrje propagandavideójában. Merthogy a kocsit maga Orbán Viktor vezeti, aki drága miniszterelnöki idejéből néhány fertályórányit a Texasi Kopóra áldozott. Aki cserében eljátszotta az unterman szerepét, lelkesen lapogatta a magát utcai harcosnak nevező vendéglátóját, és komoly képpel meghallgatta, hogy őt a liberálisok jobban utálják, mint az amerikai elnököt, Donald Trumpot. Orbán arról is beszélt: nem az elitből érkezett, a szülőfaluja pedig „semmi különös, de szép hely”. Ha legközelebb összefutnak, elviszi oda is, ígéri. 
Norris közben elégedetten hümmög, lelkesedik, ahogy a hátsó ülésen ülő szőke asszonya is, majd a baráti kvaterkázás végén a kisbusz bekanyarodik a TEK-hez, ahol a bemutató edzés után az amerikai színész elismerően bólogat: sok helyen járt már a világban, de ilyet még nem látott. 
A szerényen Kopók című, remek kis anyag a miniszterelnök Facebook-oldalán látható, és értékéből nem von le semmit, hogy Norris holnap vagy holnapután ugyanilyen lelkesen veregeti meg a következő aktuális vendéglátója vállát, hiszen színészként nem nagy ügy eljátszani a rajongót, még ha kissé bárgyú is a vigyor…
Az egyetlen probléma szerintem, hogy túl rövid a videó. Ha már kocsiba pattantak, igazán autókázhattak volna még egy keveset. És közben a sofőr beszélhetett volna az új túlóratörvényről, mellyel milliókat szolgáltat ki a munkáltatók kénye-kedvének, az elítélt macedón miniszterelnök haver befogadásáról – bár talán erről is olvasott Chuck… Vagy ha már úgyis a Hungária körúton jártak, pikkpakk átgurulhattak volna a Róbert Károlyra, s máris a Honvéd Kórháznál vannak, ahol Orbán Viktor megmutathatta volna a koraszülött osztályt, melyet éppen bezárnak, ugyanis nincs elegendő orvos. A Texasi Kopó pedig megint bólogathatott volna, ilyet másutt nem látott. 
Ez lett volna az egyetlen őszinte pillanat a filmben.
Szerző
Vas András
Frissítve: 2018.11.29. 10:14