Bakért baktatunk bakancsban egy bakkanália kedvéért a bakterház túloldalára, s ebből a mondatból egyedül a bakterház van a szótag-alliteráció kedvéért kitalálva. Merthogy valójában csupán szembe, a patak túloldalára megyünk, hogy pórázon átsétáltassunk magunkhoz egy ismeretlen kecskét, amelyik aztán szépen teherbe ejti a mi két jerkénket, hogy tavasszal apró kis gödölyék rohangáljanak a kertben, indítva anyjuk kommerciálisan hasznosítható tejét.
Leírni mindezt persze sokkal könnyebb, mint véghezvinni.
Hetek óta figyeljük, mikor jön el a megfelelő pillanat. Szakkönyveket bújunk: nem ebben nőttünk fel, s kérdezni sincs már kit a családból. Elemezzük, vajon többet mekegnek-e, mint eddig, s szaporábban csapkodják-e farkukat balra-jobbra, ami az ivarérettség egyik jele. Szakértőket kérdezgetünk a murciai és az alpesi hímek közötti különbségről, s több szalmát hordunk be az ólba, a kényelem kedvéért.
Aztán az ominózus napon szépen felszedelődzködünk, ketten, mert a bak gazdája szerint a jószág termetes, szarvai is jó nagyra nőttek, ráadásul makacs is. Ehhez két ember kell. Talán végig kell majd vonszolnunk őt a fél falun, mert nem hajlandó rálépni a keskeny vaspallóra, ami a patak felett, a rövidebb úton vezet át. S melegen ajánlotta, hogy egy rongydarabra simítsunk szagmintát a mi kecskéinktől, hátha azt érzékelve könnyebben követ majd minket az alfahím, megorrintva a kecsegtető lehetőséget. Lelki szemeim előtt mindjárt megjelent önnön magam, amint virágos keszkenővel a kezemben loholok az ösvényen, mögöttem egy reményekkel teli, vágtázó kecskebak, a feromonokkal övezett november végi, őszi dérben.
Állunk aztán pórázzal a szembe-szomszéd kecskeólja előtt: a karám több helyen szétrúgva, „nem bír már magával, zabolátlan”, mondja a gazdaasszony, aki nyúltáppal próbája kiédesgetni a jószágot. Szalmasárga, kedves tekintetű lény lép elénk, a magunkkal hozott pogácsát azonnal megeszi, az almát kettéharapja. A kapun nehéz kivonszolni, de a patakparton már érdeklődő tekintettel néz körbe. Talán sosem érezte még így a szabadság ízét, távol az otthonától, s attól a néhány négyzetmétertől, ahol eddigi életét töltötte.
Miközben száron vezetjük hazafelé a bakot, egy előző napi híradás jut eszembe. - Egy gyermeknek joga van ahhoz, hogy szerető édesanya és édesapa mellett nőjön föl. Az, hogy valaki azt gondolja egyedülállóként, hogy neki joga van ahhoz, hogy gyereke legyen, és ezt a jogot vívja ki magának, az a gyermek oldaláról megközelítve megfosztja a gyermeket attól, hogy neki édesanyja és édesapja legyen… - mondta egy államtitkár nem sokkal ezelőtt.
Lányanyává tesszük a kecskéket, ez nem kétséges. Esélyt sem adunk a kis gidának, hogy családban nőjön fel. Az impozáns bak dolga végeztével visszamegy majd a patak túloldalára, ahol aztán jövő héten vagy leölik, vagy megtartják egyszerű tenyészállatként, hisz tejet nem ad, s húsát is csak az kedveli, aki szereti a bagzó hím semmivel sem összevethető aromáját az efféle falatokban. Mennyi dilemma, mennyi dráma. Pedig a mienk csak egy egyszerű hátsókert, egy észak-magyarországi faluszélen, semmi több…