Orosz napló magyar szemmel - Anna Politkovszkaja utolsó munkája

Publikálás dátuma
2018.12.02 11:00
Megemlékezés Anna Politovszkaja meggyilkolásának első évfordulóján
Fotó: AFP/ STEPHANE DE SAKUTIN
Tizenkét éve gyilkolták meg Anna Politkovszkaja orosz ellenzéki újságírót, akinek utolsó munkája, az Orosz napló a napokban jelent meg magyarul. A Novaja Gazeta egykori újságírójának könyve a lopakodó diktatúra, a fokozatosan terjeszkedő autoriter rendszer általános természetrajza, Filippov Gábor a kötet szerkesztője szerint olyan, mintha mai magyar híreket olvasnánk.
„Sokszor mondják nekem, hogy pesszimista vagyok, hogy nem hiszek az orosz nép erejében, és azt is, hogy elvakít a rögeszmés Putyin-ellenesség. Pedig látok én mindent, és éppen ez a gond: látom azt is, ami jó, és azt is, ami rossz. Látom, hogy az emberek szeretnék, ha jobbra fordulna a sorsuk, de képtelenek elérni ezt. És hogy ezt a kellemetlen igazságot leplezzék, a pozitívumokra koncentrálnak: úgy tesznek, mintha a negatívumok nem is léteznének. Az én álláspontom szerint viszont a lapulevél alatt növekvő gomba sem reménykedhet abban, hogy ha meghúzza magát, végül mindent kibekkelhet: szinte biztos, hogy valaki észreveszi, leszedi, és befalja. Aki pedig embernek születik, az végképp nem viselkedhet úgy, mint egy gomba”.
Ha e szövegben az oroszt bármely más népre, Putyint bármely más diktátorra-autoriter vezetőre cseréli az olvasó, éljen a világ bármely részén, bármelyik épülő vagy már ki is épült diktatúrában, autoriter/korlátozott demokráciában, saját valóságát találja meg benne. Többek között ezért érdekes olvasmány Anna Politkovszkaja Orosz napló című kötete, amelynek befejező, „Hogy félek-e?” címet viselő részéből származik a fenti idézet.
Ezt emelte ki Filippov Gábor, az Athenaeum Kiadónál a napokban magyarul megjelent kötet szerkesztője is, akitől arról érdeklődtünk, hogy miért épp, vagy miért csak most lehet érdekes a magyar olvasónak is Politkovszkaja utolsó, már halála után megjelentetett munkája. „Egyrészt szégyen, hogy magyarul még nem adták ki, mert elképesztően izgalmas könyvről van szó. Másrészt Magyarországon ma azért is izgalmas olvasmány, mert bár az ember 15 évvel ezelőtti eseményekről olvas, csak a neveket kell kicserélni, s olyan, mintha mai magyar híreket olvasna. Ami egy másik nemzet történelmében 15 évvel ezelőtti történés, az Magyarországon olyan, mintha most történne velünk. Egyfajta tükröt mutat, ami segít viszonyulni a saját jelenünkhöz, kicsit kritikusabban szemlélni, hogy mi is történik, mi is fog történni velünk. Figyelmeztetés is lehet, hogy az önkényuralom kiépítésében, a demokratikus normáknak a válsághelyzetekre való hivatkozással történő felfüggesztésében, az állami erőszak eszkalálódásában nincs végpont, a lejtőn nem lehet megállni” - tette hozzá Filippov.
Csakhogy eljutnak-e a magyar fülekig az orosz újságíró figyelmeztető szavai, emlékszünk-e még Anna Politkovszkajára? A politológus-szerkesztő szerint Magyarországon az újságírók nyilván emlékeznek, hiszen meggyilkolása 2006-ban nagyon nagy port kavart. „A nagyközönség valóban nem emlékszik rá, de ez is egy plusz indok volt arra, hogy meg kell jelentetni ezt a könyvet. Politkovszkajának rengeteg, köztük több nemzetközi díjat is elnyert könyve van, a csecsen háborútól a Putyin elnökségéről szólókig, de eddig magyarul egyetlen egy volt olvasható, A második csecsen háború. Nagyon furcsa, hogy épp Magyarországon más munkája eddig nem volt elérhető. Most egy kicsit megismerhetik a magyarok az ő sorsát és azt is, hogy miért kellett meghalnia” - vélekedett a szerkesztő.
Az Orosz napló a lopakodó diktatúra, a fokozatosan terjeszkedő autoriter rendszer általános természetrajza. Vlagyimir Putyin második elnökválasztási kampányától indít és 2005 végéig követi az eseményeket. „És ez épp az az időszak, amikor magasabb fordulatszámra kapcsolt a rendszer,” idézte fel Filippov Gábor Ekkor zajlottak a színes forradalmak a környező országokban – Ukrajnában, Azerbajdzsánban, Grúziában stb –, amelyek a történész-politológus szerint Putyinban felkeltették az óvatosságot, s ennek nyomán arra a következtetésre jutott, proaktívnak kell lenni nemzetközi színtéren, otthon pedig vissza kell szorítani a civil szervezeteket ahhoz, hogy megakadályozzák, hogy Oroszországban is hasonló dolgok történjenek, mint Ukrajnában.
„Ekkor pörgött fel az orosz belpolitikában a szabad sajtó visszaszorítása, az újságírók beperelése, megfélemlítése, az ellenzéki riválisok különböző módszerekkel való kiszorítása, vagyis sokkal látványosabbá vált az autoriter terjeszkedés. Ekkor durvult be igazán a második csecsen háború, amely 1999 óta zajlott, ekkortól már sokkal nyíltabban és sokkal erőszakosabban lépett fel a rendszer. Putyin harmadik elnöki ciklusa ilyen radikalizálódó időszak, amelyben a külpolitika területén vált agresszívvé a rezsim. A külpolitikai értékelések általában azt mondják, hogy Politkovszkaja halála óta Oroszország a demokrácia és a diktatúra közötti »szürke zónából« a tiszta autoriter rendszer irányába mozdult el, ahol a választás útján történő hatalomváltásnak ma már tulajdonképpen semmiféle realitása nincsen” - fogalmazott Filippov Gábor.
Vagyis Politkovszkaja hiába halt meg, vonhatnánk le a következtetést, mert bármennyire manipuláltak is az orosz választások, kétségtelen, hogy a látszatdemokráciát kiépítő és fenntartó Putyinnak megvan a belső támogatottsága. Ha valóban úgy tekintünk erre a kötetre, mint a magyar nagyközönséghez is szóló figyelmeztetésre, nemigen vonhatunk le belőle reménykeltő következtetést. De az Oroszországot és általában az autoriter rendszereket jól ismerő történész-politológus optimistább.
„Hogy hiába halt-e meg Politkovszkaja, az nézőpont kérdése, mert amit ma tudunk a putyini rendszerről azt azért nagyon nagy mértékben tőle, és hasonló újságíróktól tudjuk, akik a tényfeltáró munka során haltak meg, nyomorodtak meg vagy kényszerültek elhagyni a saját hazájukat. Azt gondolom, hogy ezek a harcok hosszú távú harcok. A Szovjetunió legitimációját is évtizedek alatt ásta alá többek között az a szovjet munkatáborokról és tömeggyilkosságokról szóló irodalom, amely elsősorban Szolzsenyicin révén vált világhírűvé. Az ilyen tényfeltáró munkák is hosszú távon hatnak, sok időnek kell eltelnie, mire mindez láthatóvá válik a nagyközönség számára is. Amikor a gazdasági teljesítmény romlása miatt megrendül a rendszer legitimitása, az ilyen jogsértések mindig előtérbe kerülnek, és a rendszer rossz gazdasági teljesítményét már ezekkel társítva tűzik zászlajukra az ellenzéki erők. Vagyis hosszú távon azt tudom mondani, nem hiába halt meg, mert lerántotta a leplet egy hazug rendszer hazugságairól.” Anna Politkovszkaja utolsó könyve magyar kiadásának szerkesztője, Filippov Gábor emlékeztet: bár sok a hasonlóság a Putyin- és az Orbán-rendszer között, az az alapvető különbség még létezik, hogy Magyarországon elméletileg meg lehet buktatni demokratikus választáson a rendszert, míg Oroszországban már nem.

Névjegy

Filippov Gábor történész-politológus. Kutatási területe az európai szélsőjobboldali mozgalom- és eszmetörténet, illetve a magyarországi vészkorszak és a rendszerváltás története. Az apai ágon orosz származású Filippov az ELTE BTK-n tanult történelmet, az ELTE TáTK-on pedig politikatudományt. 2015-től a CEU Politikatudományi Tanszékének PhD-hallgatója.

Anna Politkovszkaja

2006. október 7-én, Vlagyimir Putyin születésnapján gyilkolták meg saját háza lépcsőházi liftjében Anna Politkovszkaja orosz ellenzéki újságírót, a Novaja Gazeta kétgyermekes, 48 éves munkatársát. Szabályos kivégzés történt, hat, köztük egy fejlövés érte. Az újságíró már korábban is kapott halálos fenyegetéseket, többször megverték, 2004-ben meg is mérgezték, hogy ne jusson el a beszláni iskolai túszdráma helyszínére. Politkovszkajának Oroszországban és külföldön is megjelentek a könyvei, munkáját több nemzetközi díjjal ismerték el. Következetesen bírálta Vlagyimir Putyin autoriter politikáját és oknyomozó cikkek sorozatát közölte a csecsen háború borzalmairól, az orosz hadsereg és a velük szövetségben lévő Ramzan Kadirov - jelenlegi csecsen elnök - vezette csecsen milíciák által elkövetett gyilkosságokról és egyéb jogsértésekről. Politkovszkaja meggyilkolásáért öt csecsen nemzetiségű férfit ítéltek el 2014-ben, a felbujtó kilétére máig nem derült fény. 

Nem életbiztosítás újságírónak lenni

Oroszországban 1992 óta 54 újságírót gyilkoltak meg, az esetek többségében nem derült fény a megbízó, sokszor a végrehajtó személyére sem. Putyin elnöksége előtt, azaz 2000-ig 30, azóta 24 orosz, zömében oknyomozó újságírót gyilkoltak meg Oroszországban. Az 1993-ban alapított ellenzéki Novaja Gazetának hat újságírója lett merénylet áldozata. 

2018.12.02 11:00

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34