Orosz napló magyar szemmel - Anna Politkovszkaja utolsó munkája

Publikálás dátuma
2018.12.02 11:00
Megemlékezés Anna Politovszkaja meggyilkolásának első évfordulóján
Fotó: AFP/ STEPHANE DE SAKUTIN
Tizenkét éve gyilkolták meg Anna Politkovszkaja orosz ellenzéki újságírót, akinek utolsó munkája, az Orosz napló a napokban jelent meg magyarul. A Novaja Gazeta egykori újságírójának könyve a lopakodó diktatúra, a fokozatosan terjeszkedő autoriter rendszer általános természetrajza, Filippov Gábor a kötet szerkesztője szerint olyan, mintha mai magyar híreket olvasnánk.
„Sokszor mondják nekem, hogy pesszimista vagyok, hogy nem hiszek az orosz nép erejében, és azt is, hogy elvakít a rögeszmés Putyin-ellenesség. Pedig látok én mindent, és éppen ez a gond: látom azt is, ami jó, és azt is, ami rossz. Látom, hogy az emberek szeretnék, ha jobbra fordulna a sorsuk, de képtelenek elérni ezt. És hogy ezt a kellemetlen igazságot leplezzék, a pozitívumokra koncentrálnak: úgy tesznek, mintha a negatívumok nem is léteznének. Az én álláspontom szerint viszont a lapulevél alatt növekvő gomba sem reménykedhet abban, hogy ha meghúzza magát, végül mindent kibekkelhet: szinte biztos, hogy valaki észreveszi, leszedi, és befalja. Aki pedig embernek születik, az végképp nem viselkedhet úgy, mint egy gomba”.
Ha e szövegben az oroszt bármely más népre, Putyint bármely más diktátorra-autoriter vezetőre cseréli az olvasó, éljen a világ bármely részén, bármelyik épülő vagy már ki is épült diktatúrában, autoriter/korlátozott demokráciában, saját valóságát találja meg benne. Többek között ezért érdekes olvasmány Anna Politkovszkaja Orosz napló című kötete, amelynek befejező, „Hogy félek-e?” címet viselő részéből származik a fenti idézet.
Ezt emelte ki Filippov Gábor, az Athenaeum Kiadónál a napokban magyarul megjelent kötet szerkesztője is, akitől arról érdeklődtünk, hogy miért épp, vagy miért csak most lehet érdekes a magyar olvasónak is Politkovszkaja utolsó, már halála után megjelentetett munkája. „Egyrészt szégyen, hogy magyarul még nem adták ki, mert elképesztően izgalmas könyvről van szó. Másrészt Magyarországon ma azért is izgalmas olvasmány, mert bár az ember 15 évvel ezelőtti eseményekről olvas, csak a neveket kell kicserélni, s olyan, mintha mai magyar híreket olvasna. Ami egy másik nemzet történelmében 15 évvel ezelőtti történés, az Magyarországon olyan, mintha most történne velünk. Egyfajta tükröt mutat, ami segít viszonyulni a saját jelenünkhöz, kicsit kritikusabban szemlélni, hogy mi is történik, mi is fog történni velünk. Figyelmeztetés is lehet, hogy az önkényuralom kiépítésében, a demokratikus normáknak a válsághelyzetekre való hivatkozással történő felfüggesztésében, az állami erőszak eszkalálódásában nincs végpont, a lejtőn nem lehet megállni” - tette hozzá Filippov.
Csakhogy eljutnak-e a magyar fülekig az orosz újságíró figyelmeztető szavai, emlékszünk-e még Anna Politkovszkajára? A politológus-szerkesztő szerint Magyarországon az újságírók nyilván emlékeznek, hiszen meggyilkolása 2006-ban nagyon nagy port kavart. „A nagyközönség valóban nem emlékszik rá, de ez is egy plusz indok volt arra, hogy meg kell jelentetni ezt a könyvet. Politkovszkajának rengeteg, köztük több nemzetközi díjat is elnyert könyve van, a csecsen háborútól a Putyin elnökségéről szólókig, de eddig magyarul egyetlen egy volt olvasható, A második csecsen háború. Nagyon furcsa, hogy épp Magyarországon más munkája eddig nem volt elérhető. Most egy kicsit megismerhetik a magyarok az ő sorsát és azt is, hogy miért kellett meghalnia” - vélekedett a szerkesztő.
Az Orosz napló a lopakodó diktatúra, a fokozatosan terjeszkedő autoriter rendszer általános természetrajza. Vlagyimir Putyin második elnökválasztási kampányától indít és 2005 végéig követi az eseményeket. „És ez épp az az időszak, amikor magasabb fordulatszámra kapcsolt a rendszer,” idézte fel Filippov Gábor Ekkor zajlottak a színes forradalmak a környező országokban – Ukrajnában, Azerbajdzsánban, Grúziában stb –, amelyek a történész-politológus szerint Putyinban felkeltették az óvatosságot, s ennek nyomán arra a következtetésre jutott, proaktívnak kell lenni nemzetközi színtéren, otthon pedig vissza kell szorítani a civil szervezeteket ahhoz, hogy megakadályozzák, hogy Oroszországban is hasonló dolgok történjenek, mint Ukrajnában.
„Ekkor pörgött fel az orosz belpolitikában a szabad sajtó visszaszorítása, az újságírók beperelése, megfélemlítése, az ellenzéki riválisok különböző módszerekkel való kiszorítása, vagyis sokkal látványosabbá vált az autoriter terjeszkedés. Ekkor durvult be igazán a második csecsen háború, amely 1999 óta zajlott, ekkortól már sokkal nyíltabban és sokkal erőszakosabban lépett fel a rendszer. Putyin harmadik elnöki ciklusa ilyen radikalizálódó időszak, amelyben a külpolitika területén vált agresszívvé a rezsim. A külpolitikai értékelések általában azt mondják, hogy Politkovszkaja halála óta Oroszország a demokrácia és a diktatúra közötti »szürke zónából« a tiszta autoriter rendszer irányába mozdult el, ahol a választás útján történő hatalomváltásnak ma már tulajdonképpen semmiféle realitása nincsen” - fogalmazott Filippov Gábor.
Vagyis Politkovszkaja hiába halt meg, vonhatnánk le a következtetést, mert bármennyire manipuláltak is az orosz választások, kétségtelen, hogy a látszatdemokráciát kiépítő és fenntartó Putyinnak megvan a belső támogatottsága. Ha valóban úgy tekintünk erre a kötetre, mint a magyar nagyközönséghez is szóló figyelmeztetésre, nemigen vonhatunk le belőle reménykeltő következtetést. De az Oroszországot és általában az autoriter rendszereket jól ismerő történész-politológus optimistább.
„Hogy hiába halt-e meg Politkovszkaja, az nézőpont kérdése, mert amit ma tudunk a putyini rendszerről azt azért nagyon nagy mértékben tőle, és hasonló újságíróktól tudjuk, akik a tényfeltáró munka során haltak meg, nyomorodtak meg vagy kényszerültek elhagyni a saját hazájukat. Azt gondolom, hogy ezek a harcok hosszú távú harcok. A Szovjetunió legitimációját is évtizedek alatt ásta alá többek között az a szovjet munkatáborokról és tömeggyilkosságokról szóló irodalom, amely elsősorban Szolzsenyicin révén vált világhírűvé. Az ilyen tényfeltáró munkák is hosszú távon hatnak, sok időnek kell eltelnie, mire mindez láthatóvá válik a nagyközönség számára is. Amikor a gazdasági teljesítmény romlása miatt megrendül a rendszer legitimitása, az ilyen jogsértések mindig előtérbe kerülnek, és a rendszer rossz gazdasági teljesítményét már ezekkel társítva tűzik zászlajukra az ellenzéki erők. Vagyis hosszú távon azt tudom mondani, nem hiába halt meg, mert lerántotta a leplet egy hazug rendszer hazugságairól.” Anna Politkovszkaja utolsó könyve magyar kiadásának szerkesztője, Filippov Gábor emlékeztet: bár sok a hasonlóság a Putyin- és az Orbán-rendszer között, az az alapvető különbség még létezik, hogy Magyarországon elméletileg meg lehet buktatni demokratikus választáson a rendszert, míg Oroszországban már nem.

Névjegy

Filippov Gábor történész-politológus. Kutatási területe az európai szélsőjobboldali mozgalom- és eszmetörténet, illetve a magyarországi vészkorszak és a rendszerváltás története. Az apai ágon orosz származású Filippov az ELTE BTK-n tanult történelmet, az ELTE TáTK-on pedig politikatudományt. 2015-től a CEU Politikatudományi Tanszékének PhD-hallgatója.

Anna Politkovszkaja

2006. október 7-én, Vlagyimir Putyin születésnapján gyilkolták meg saját háza lépcsőházi liftjében Anna Politkovszkaja orosz ellenzéki újságírót, a Novaja Gazeta kétgyermekes, 48 éves munkatársát. Szabályos kivégzés történt, hat, köztük egy fejlövés érte. Az újságíró már korábban is kapott halálos fenyegetéseket, többször megverték, 2004-ben meg is mérgezték, hogy ne jusson el a beszláni iskolai túszdráma helyszínére. Politkovszkajának Oroszországban és külföldön is megjelentek a könyvei, munkáját több nemzetközi díjjal ismerték el. Következetesen bírálta Vlagyimir Putyin autoriter politikáját és oknyomozó cikkek sorozatát közölte a csecsen háború borzalmairól, az orosz hadsereg és a velük szövetségben lévő Ramzan Kadirov - jelenlegi csecsen elnök - vezette csecsen milíciák által elkövetett gyilkosságokról és egyéb jogsértésekről. Politkovszkaja meggyilkolásáért öt csecsen nemzetiségű férfit ítéltek el 2014-ben, a felbujtó kilétére máig nem derült fény. 

Nem életbiztosítás újságírónak lenni

Oroszországban 1992 óta 54 újságírót gyilkoltak meg, az esetek többségében nem derült fény a megbízó, sokszor a végrehajtó személyére sem. Putyin elnöksége előtt, azaz 2000-ig 30, azóta 24 orosz, zömében oknyomozó újságírót gyilkoltak meg Oroszországban. Az 1993-ban alapított ellenzéki Novaja Gazetának hat újságírója lett merénylet áldozata. 

Sebes György: Egon lubickol

Publikálás dátuma
2019.03.17 16:15
Rónai Egon
Ha valaki műsort vezet bármelyik televízióban, akkor szinte mindenre fel kell készülnie. Erre éppen a héten láthattunk példákat az RTL Klub egyik új műsorában, a Toplistában, amelyben emlékezetes – és gyakran kínos – pillanatokat idéztek fel. Hiszen élő adásban sok minden előfordulhat. A műsorvezetőnek tüsszentenie kell, esetleg bakizik, vagy netán röhögőgörcsöt kap. Mindezt természetesen a nézők szeme láttára.
Az is előfordul, hogy a műsorvezetőnek át kell ülnie a másik székbe, így kérdezőből kérdezett lesz. Ez történt az utóbbi hetekben többször is Rónai Egonnal, de kiderült, riportalanynak is pont annyira jó, mint egy adás házigazdájának. Sőt, ennél többet is megtudhattunk róla, mégpedig abból az alkalomból, hogy az ATV egy új sorozatot indított vele. Kvíz eddig nem volt a kínálatukban, mostantól azonban van, nem is akármilyen. Az ország géniuszát keresik ugyanis egy olyan vetélkedőben, amilyen még nem volt a hazai palettán. A végső győztesnek 500 kérdést kell(ene) megválaszolnia, mindet öt másodpercen belül és egymás után csak kétszer hibázhat, mert a harmadiknál kiesik. Segítsége – választási lehetősége – ugyancsak nincs. Közben arathat szakasz-győzelmeket, amelyek után már az övé lehet az addig megnyert összeg: minden jó válasz 50 ezer forintot ér. Mindez annyira nehéz, hogy bár jól felkészült és nagy tudású emberek is játszottak, eddig még egyikük sem jutott el a 100. kérdésig sem.
Nos, ezt a – korábban rögzített - műsort vezeti Rónai Egon, de emellett továbbra is láthatjuk az Egyenes beszédben. És mint az interjúkból is világossá vált, lubickol az új szerepben. Ilyesmit ugyanis még nem csinált és bár hosszú múltra tekinthet vissza a különböző médiumokban, még a castingot is vállalta érte. Meg is nyerte és az első két hét tapasztalatai alapján jó választásnak bizonyult. Ha van titka, talán az lehet, hogy – bár pörgetnie kell az adást és ezért folyamatosan fel kell tennie a gyakran nem is könnyű kérdéseket – őt elsősorban az ember érdekli. Tehát igyekszik bemutatni a játékosokat és megtudni tőlük döntéseik – a kiválasztott témakörök vagy a kérdésekre adott feleletek – okát is.
Ebből a szempontból pedig ez a kvízmesterség nem is különbözik nagyon attól, ahogy eddig is működött, mint műsorvezető. Amikor két éve beszélgettem vele – abból az alkalomból, hogy Kálmán Olga után az azóta már távozott Mészáros Antóniával együtt átvette az Egyenes beszéd vezetését -, volt egy nagyon figyelemre méltó mondata. Éppen azt fejtegette, hogy ők kicsit másképp állnak hozzá egy-egy témához, mint elődjük. Kálmán Olga – magyarázta - ”mindig erősen a célra tartott - remekül is csinálta -, engem meg nem feltétlenül érdekel, hogy mindenáron leterítsem a nyilatkozót”. És ez jól jellemzi riporteri – de egész műsorvezetői – attitűdjét.
Volt persze néhány éve a szakmában, hogy ezt kialakítsa. A 90-es évek elején tűnt fel a médiában, először mint a Danubius Rádió műsorvezetője. Attól kezdve aztán rengeteg helyen dolgozott – a Budapest Rádióban, a Sport TV-ben, rövid ideig a Magyar Televízióban is -, míg végül 2011-től az ATV lett az „otthona”. És ott szinte mindent csinálhatott, kivéve a szívéhez oly közel álló sportközvetítéseket. Viszont dolgozott politikai és közéleti műsorokban, reggeli adásokban és vezetett vitaműsort (Csatt), s lett önálló portré-műsora is Húzós címmel – amelynek beszélgetéseiből eddig már négy könyvet is összeállított. Ezekkel pedig elérte, amit a szakmában csak nagyon kevesen, hogy a nézők sosem mondták, most már sok belőle. Bárhol feltűnt, szívesen kapcsoltak oda, mert minőséget kaptak.
Néhány hete egy hosszabb beszélgetés alanya volt a Heti TV-ben és – mivel a szűkös idő nem kötötte sem őt, sem a kérdező Breuer Pétert – akkor sok minden kiderült magáról Rónai Egonról. A magánéletéről – öt gyerekéről és kutyájáról -, valamint arról is beszélhetett, ami a munkája mellett foglalkoztatja. Megtudhattuk, hogy szereti és ismeri a történelmet, de van véleménye a hitről és a vallási kérdésekről is. Természetesen felkészült a napi politikából, de – mint egykori sportriportert – a sport területén sem lehet „eladni”. Mindez azért érdemel említést, mert arra is rávilágít, hogy nem elég „csak” a munka, a sokoldalú tájékozottság is hozzátartozik a tévés műsorvezető egyéniségéhez. Az sem hátrány persze, ha valaki szimpatikus és tisztában van vele, mi érdekli a nézőket és miképpen lehet számukra érdekessé tenni egy-egy – akár száraz – témát is.
Mindez érthetővé teszi, miért indult olyan jól az ATV új kvízműsora. Az előző hét 50 legnézettebb programja között a 28. helyet érte el az első napi adás. A csatorna egyébként büszkén adta hírül, hogy ebben a listában hét műsoruk szerepelt, a legjobban Sváby András Heti Naplója, amely 310 ezres nézettségével a 20. helyre került. Minthogy ezt az adót nem lehet az országban mindenütt fogni, ezek a számok igen figyelemre méltóak.
Rónai Egon és az ATV a jelek szerint jól egymásra találtak. Mindkettejük elemi érdeke, hogy megőrizzék ezt a gyümölcsöző együttműködést. De még fontosabb: a nézők nyerhetnek vele a legtöbbet.
Frissítve: 2019.03.17 16:15

Del Medico Imre: Nyomják Rákosit

Publikálás dátuma
2019.03.17 14:20

Fotó: Fortepan/ Berkó Pál
Három évvel a külügyi szolgálatból történt kényszerű távozásom után végre sikerült elhelyezkednem. Működésének utolsó évében, 1952-ben alkalmazott a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amelynek jogutóda 1953. január elsején a Szerzői Jogvédő Hivatal lett. Onnan ismertem Sally (Salamon) Gézát. Ő magát füttyös zeneszerzőnek nevezte; elfütyülte a maga által komponált dallamot egy hangjegyeket ismerő embernek és jó esetben ezt a művet ajánlotta fel a kiadónak. Kiadásra csak akkor számíthatott - 1952-t írunk -, ha a dalt elfogadta a Könnyűzenei Műveket Véleményező Bizottság.
Sally lévén sem termékeny, sem „jól fekvő” alkotó, a Zeneműkiadó alkalmazottjaként terjesztette a nyilvános helyeken zenét szolgáltató muzsikusok számára szükséges műsorfüzeteket. Ehhez a Szövetkezet adott neki íróasztalnyi helyet, abban a teremben, amelyben én is dolgoztam. Ott naponta reklamáltak dühös zenészek: miért késnek a füzetek, botrányt fognak csinálni, stb. Olykor meg is fenyegették Sallyt. A menő vendéglátóipari zenészeket a füzetek persze nem érdekelték, nekik volt módjuk beszerezni azt, amit kellett, arról nem is szólva, hogy maguk is komponáltak olykor.
Abban az évben, ha csak rövid időre is, Sally Géza megúszta szemrehányások, reklamációk és átkok nélkül a kényszerű találkozásokat a műsorfüzetek előfizetőivel. A magyar közélet központi témája ugyanis az ország akkori első emberének, Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapja lett: a kis nagyember 1892-ben született. Következésképp már 1951 utolsó heteitől kezdve rengeteg szó, szöveg, sőt zeneszó esett az évfordulóról. Így aztán faliújságon is, ami Sally asztala fölött volt.
Amikor a reklamációt előadni készülő zenész még csak a torkát köszörülte, Sally rámutatott a faliújság mellett díszelgő plakátra: Elvtársam, Rákosit nyomják. Hatvan éves! Rákosi! Mátyás!
A varázsige hatott: igen, igen, hát persze, majd később jövök, ez fontosabb, stb.
Sally Géza számára 1952. március 9-e valóban ünnep lett.
Frissítve: 2019.03.17 14:20