Orosz napló magyar szemmel - Anna Politkovszkaja utolsó munkája

Publikálás dátuma
2018.12.02. 11:00
Megemlékezés Anna Politovszkaja meggyilkolásának első évfordulóján
Fotó: STEPHANE DE SAKUTIN / AFP
Tizenkét éve gyilkolták meg Anna Politkovszkaja orosz ellenzéki újságírót, akinek utolsó munkája, az Orosz napló a napokban jelent meg magyarul. A Novaja Gazeta egykori újságírójának könyve a lopakodó diktatúra, a fokozatosan terjeszkedő autoriter rendszer általános természetrajza, Filippov Gábor a kötet szerkesztője szerint olyan, mintha mai magyar híreket olvasnánk.
„Sokszor mondják nekem, hogy pesszimista vagyok, hogy nem hiszek az orosz nép erejében, és azt is, hogy elvakít a rögeszmés Putyin-ellenesség. Pedig látok én mindent, és éppen ez a gond: látom azt is, ami jó, és azt is, ami rossz. Látom, hogy az emberek szeretnék, ha jobbra fordulna a sorsuk, de képtelenek elérni ezt. És hogy ezt a kellemetlen igazságot leplezzék, a pozitívumokra koncentrálnak: úgy tesznek, mintha a negatívumok nem is léteznének. Az én álláspontom szerint viszont a lapulevél alatt növekvő gomba sem reménykedhet abban, hogy ha meghúzza magát, végül mindent kibekkelhet: szinte biztos, hogy valaki észreveszi, leszedi, és befalja. Aki pedig embernek születik, az végképp nem viselkedhet úgy, mint egy gomba”.
Ha e szövegben az oroszt bármely más népre, Putyint bármely más diktátorra-autoriter vezetőre cseréli az olvasó, éljen a világ bármely részén, bármelyik épülő vagy már ki is épült diktatúrában, autoriter/korlátozott demokráciában, saját valóságát találja meg benne. Többek között ezért érdekes olvasmány Anna Politkovszkaja Orosz napló című kötete, amelynek befejező, „Hogy félek-e?” címet viselő részéből származik a fenti idézet.
Ezt emelte ki Filippov Gábor, az Athenaeum Kiadónál a napokban magyarul megjelent kötet szerkesztője is, akitől arról érdeklődtünk, hogy miért épp, vagy miért csak most lehet érdekes a magyar olvasónak is Politkovszkaja utolsó, már halála után megjelentetett munkája. „Egyrészt szégyen, hogy magyarul még nem adták ki, mert elképesztően izgalmas könyvről van szó. Másrészt Magyarországon ma azért is izgalmas olvasmány, mert bár az ember 15 évvel ezelőtti eseményekről olvas, csak a neveket kell kicserélni, s olyan, mintha mai magyar híreket olvasna. Ami egy másik nemzet történelmében 15 évvel ezelőtti történés, az Magyarországon olyan, mintha most történne velünk. Egyfajta tükröt mutat, ami segít viszonyulni a saját jelenünkhöz, kicsit kritikusabban szemlélni, hogy mi is történik, mi is fog történni velünk. Figyelmeztetés is lehet, hogy az önkényuralom kiépítésében, a demokratikus normáknak a válsághelyzetekre való hivatkozással történő felfüggesztésében, az állami erőszak eszkalálódásában nincs végpont, a lejtőn nem lehet megállni” - tette hozzá Filippov.
Csakhogy eljutnak-e a magyar fülekig az orosz újságíró figyelmeztető szavai, emlékszünk-e még Anna Politkovszkajára? A politológus-szerkesztő szerint Magyarországon az újságírók nyilván emlékeznek, hiszen meggyilkolása 2006-ban nagyon nagy port kavart. „A nagyközönség valóban nem emlékszik rá, de ez is egy plusz indok volt arra, hogy meg kell jelentetni ezt a könyvet. Politkovszkajának rengeteg, köztük több nemzetközi díjat is elnyert könyve van, a csecsen háborútól a Putyin elnökségéről szólókig, de eddig magyarul egyetlen egy volt olvasható, A második csecsen háború. Nagyon furcsa, hogy épp Magyarországon más munkája eddig nem volt elérhető. Most egy kicsit megismerhetik a magyarok az ő sorsát és azt is, hogy miért kellett meghalnia” - vélekedett a szerkesztő.
Az Orosz napló a lopakodó diktatúra, a fokozatosan terjeszkedő autoriter rendszer általános természetrajza. Vlagyimir Putyin második elnökválasztási kampányától indít és 2005 végéig követi az eseményeket. „És ez épp az az időszak, amikor magasabb fordulatszámra kapcsolt a rendszer,” idézte fel Filippov Gábor Ekkor zajlottak a színes forradalmak a környező országokban – Ukrajnában, Azerbajdzsánban, Grúziában stb –, amelyek a történész-politológus szerint Putyinban felkeltették az óvatosságot, s ennek nyomán arra a következtetésre jutott, proaktívnak kell lenni nemzetközi színtéren, otthon pedig vissza kell szorítani a civil szervezeteket ahhoz, hogy megakadályozzák, hogy Oroszországban is hasonló dolgok történjenek, mint Ukrajnában.
„Ekkor pörgött fel az orosz belpolitikában a szabad sajtó visszaszorítása, az újságírók beperelése, megfélemlítése, az ellenzéki riválisok különböző módszerekkel való kiszorítása, vagyis sokkal látványosabbá vált az autoriter terjeszkedés. Ekkor durvult be igazán a második csecsen háború, amely 1999 óta zajlott, ekkortól már sokkal nyíltabban és sokkal erőszakosabban lépett fel a rendszer. Putyin harmadik elnöki ciklusa ilyen radikalizálódó időszak, amelyben a külpolitika területén vált agresszívvé a rezsim. A külpolitikai értékelések általában azt mondják, hogy Politkovszkaja halála óta Oroszország a demokrácia és a diktatúra közötti »szürke zónából« a tiszta autoriter rendszer irányába mozdult el, ahol a választás útján történő hatalomváltásnak ma már tulajdonképpen semmiféle realitása nincsen” - fogalmazott Filippov Gábor.
Vagyis Politkovszkaja hiába halt meg, vonhatnánk le a következtetést, mert bármennyire manipuláltak is az orosz választások, kétségtelen, hogy a látszatdemokráciát kiépítő és fenntartó Putyinnak megvan a belső támogatottsága. Ha valóban úgy tekintünk erre a kötetre, mint a magyar nagyközönséghez is szóló figyelmeztetésre, nemigen vonhatunk le belőle reménykeltő következtetést. De az Oroszországot és általában az autoriter rendszereket jól ismerő történész-politológus optimistább.
„Hogy hiába halt-e meg Politkovszkaja, az nézőpont kérdése, mert amit ma tudunk a putyini rendszerről azt azért nagyon nagy mértékben tőle, és hasonló újságíróktól tudjuk, akik a tényfeltáró munka során haltak meg, nyomorodtak meg vagy kényszerültek elhagyni a saját hazájukat. Azt gondolom, hogy ezek a harcok hosszú távú harcok. A Szovjetunió legitimációját is évtizedek alatt ásta alá többek között az a szovjet munkatáborokról és tömeggyilkosságokról szóló irodalom, amely elsősorban Szolzsenyicin révén vált világhírűvé. Az ilyen tényfeltáró munkák is hosszú távon hatnak, sok időnek kell eltelnie, mire mindez láthatóvá válik a nagyközönség számára is. Amikor a gazdasági teljesítmény romlása miatt megrendül a rendszer legitimitása, az ilyen jogsértések mindig előtérbe kerülnek, és a rendszer rossz gazdasági teljesítményét már ezekkel társítva tűzik zászlajukra az ellenzéki erők. Vagyis hosszú távon azt tudom mondani, nem hiába halt meg, mert lerántotta a leplet egy hazug rendszer hazugságairól.” Anna Politkovszkaja utolsó könyve magyar kiadásának szerkesztője, Filippov Gábor emlékeztet: bár sok a hasonlóság a Putyin- és az Orbán-rendszer között, az az alapvető különbség még létezik, hogy Magyarországon elméletileg meg lehet buktatni demokratikus választáson a rendszert, míg Oroszországban már nem.

Névjegy

Filippov Gábor történész-politológus. Kutatási területe az európai szélsőjobboldali mozgalom- és eszmetörténet, illetve a magyarországi vészkorszak és a rendszerváltás története. Az apai ágon orosz származású Filippov az ELTE BTK-n tanult történelmet, az ELTE TáTK-on pedig politikatudományt. 2015-től a CEU Politikatudományi Tanszékének PhD-hallgatója.

Anna Politkovszkaja

2006. október 7-én, Vlagyimir Putyin születésnapján gyilkolták meg saját háza lépcsőházi liftjében Anna Politkovszkaja orosz ellenzéki újságírót, a Novaja Gazeta kétgyermekes, 48 éves munkatársát. Szabályos kivégzés történt, hat, köztük egy fejlövés érte. Az újságíró már korábban is kapott halálos fenyegetéseket, többször megverték, 2004-ben meg is mérgezték, hogy ne jusson el a beszláni iskolai túszdráma helyszínére. Politkovszkajának Oroszországban és külföldön is megjelentek a könyvei, munkáját több nemzetközi díjjal ismerték el. Következetesen bírálta Vlagyimir Putyin autoriter politikáját és oknyomozó cikkek sorozatát közölte a csecsen háború borzalmairól, az orosz hadsereg és a velük szövetségben lévő Ramzan Kadirov - jelenlegi csecsen elnök - vezette csecsen milíciák által elkövetett gyilkosságokról és egyéb jogsértésekről. Politkovszkaja meggyilkolásáért öt csecsen nemzetiségű férfit ítéltek el 2014-ben, a felbujtó kilétére máig nem derült fény. 

Nem életbiztosítás újságírónak lenni

Oroszországban 1992 óta 54 újságírót gyilkoltak meg, az esetek többségében nem derült fény a megbízó, sokszor a végrehajtó személyére sem. Putyin elnöksége előtt, azaz 2000-ig 30, azóta 24 orosz, zömében oknyomozó újságírót gyilkoltak meg Oroszországban. Az 1993-ban alapított ellenzéki Novaja Gazetának hat újságírója lett merénylet áldozata. 

Szerző

Del Medico Imre: Eskü vagy fogadalom?

Publikálás dátuma
2018.12.02. 09:39

Fotó: Shutterstock
Életre szólónak szánt, de rajtam kívül álló okokból csak rövidre sikeredett külügyi pályám ünnepélyes kezdete az volt, amikor 1946 júniusában megkaptam a miniszteri fogalmazói, illetve segédfogalmazói (mai nyelvre lefordítva: előadói) kinevezést. Tekintettel az éppen akkor dúló, a világon mindmáig a legnagyobbnak bizonyult magyar inflációra - egyike negatív nemzeti büszkeségeinknek -, minden a lehető legszerényebb körülmények között zajlott le. A jelenvolt legmagasabb rangú személy, Kvassay László rendkívüli követ, meghatalmazott miniszter - nagyköveteink akkor még nem voltak, elsőként a moszkvai követ Szekfű Gyulát léptették elő azzá 1948-ban - előtt tettük le az esküt/fogadalmat.
A háború utáni gyakorlat szerint a kinevezettek választhattak eskü és szolgálati fogadalom között. A külügyben az lett a gyakorlat, hogy a szocdemek és a kommunisták, azaz e két párt tagjai szolgálati fogadalmat tettek, az összes többi pedig esküt. A két forma csak az első mondatban tért el egymástól: "Én ... esküszöm az élő Istenre", vagy "Én ... becsületemre és lelkiismeretemre fogadom". Mi, akik az esküt választottuk, már fölsorakoztunk, amikor Kvassay körülnézett és megkérdezte: hol van Jancsi? Kollégánk azt hitte, hogy mivel már kilencedik éve a külügyben dolgozott a számvevőségen számvevőségi tanácsosként, továbbá velünk együtt elvégezte a fogalmazói szaktanfolyamot, simán átkerülhet a fogalmazói karba - ezért nem jött el. Kvassay azonnal rendelkezett: neki is itt kell lennie. Kollégánk két perc múlva lihegve megjelent. Kvassay megkérdezte tőle: esküt teszel vagy fogadalmat? A válasz kérdés volt: mi a különbség? Ez azért volt meglepő, mert Jancsi szocdem volt, sőt, a minisztériumban a párt szervező titkára. Kvassay felvilágosította: akinek világnézete vagy pártállása tiltja az Istenre való utalást, fogadalmat tesz. Jancsi a nagy sietségben nem vette észre elvtársainak oldalt várakozó kisebb csoportját és így felelt: nekem ugyan nem tiltja. És letette az esküt. Roppant meg volt lepve, amikor felállt a másik csoport. Azok is!
Az eredeti húszból azon az 1946-os júniusi napon tizenöten kezdték meg a szolgálatot a külügyben. Egyikük sem onnan ment nyugdíjba. Mégis megérdemlik, hogy nevük feljegyeztessék az utókor számára - hiszen nagy idők tanúi:
Csobádi Péter, Del Medico Imre, Fehér József, Flórián János, Halász Tamás, Hárs Ernő, Horváth János, Kapos László, Majoros Ferenc, Nagy Péter, Ravasz Károly, Szára János, Vas-Zoltán Péter (semmi köze az egykori politikushoz), Vadasdy Károly, Veresné Szűcs Mária.
Frissítve: 2018.12.02. 10:41

Forgács Imre: Gyújtogatók kora

Publikálás dátuma
2018.12.02. 08:00
MARABU RAJZA
2018 végéig a szavazók már 11 európai országban juttattak kormányzati pozícióba populista pártokat.
Az I. világháború lezárásának 100. évfordulója alkalmat adott Európának egy kis múltba tekintésre. A The Times szerkesztőségi cikke például arra figyelmeztet, hogy már az első nagy háborúról sem gondolta senki, hogy megtörténhet. A fasizmus legyőzése után pedig sokan bíztak abban, hogy a kontinens nyugati felén már semmi nem fenyegetheti a liberális demokráciát. A Marshall-terv és az 1963-tól számított enyhülés évei is segítették a gazdaság fejlődését. Miután a Közös Piac sikeresnek bizonyult, a korábbi ellenfelek megbékéltek egymással, s a fellendülés egészen a hetvenes évekig tartott. Az akkori gazdasági válságból Brüsszel – Jacques Delors, francia bizottsági elnök vezetésével – az előremenekülést választotta. Az Egységes Európai Okmány (1986) az integráció további mélyítéséről szólt, s úgy tűnt, ez a folyamat nem visszafordítható.
A nyolcvanas évek végén a szovjet birodalom összeomlása is a Nagy Illúziót erősítette. Európa polgárai azt remélték, hogy a liberális demokráciák végső győzelmet arattak. Úgy tűnt, hogy a kelet-európai országok felvétele a NATO-ba és az Európai Unióba lezárja az évszázados ellenségeskedések korát. Sokan gondolták, hogy a pusztító nacionalizmusok ideje lejárt és Európa a nácizmus sötét árnyaitól is megszabadul.
Sajnos nem így történt. A 2008-ban kirobbant gazdasági válság az amerikai pénzpiacok összeomlásával kezdődött, de a kilábalásban a föderális Egyesült Államok az öreg kontinensnél jóval sikeresebbnek bizonyult. Az uniós tagállamok mérsékelt politikai pártjai azért váltak sebezhetővé, mert a népszerűtlen költségvetési megszorításokon kívül semmilyen épkézláb ötletük nem volt a válság enyhítésére. A The Guardian kissé frivol értékelése szerint a populizmus szexi lett Európában. Persze a gazdasági bajok mellett a 2015-ben kirobbant menekültválság is kapóra jött a gyújtogatóknak. A gátlástalan migránsozás főleg az alacsonyabb iskolai végzettségű, kevésbé tájékozott vidéki szavazók körében hat, márpedig ők sokan vannak. A 2016-os Brexit-népszavazás a populizmus nagy győzelmét hozta, de egyúttal pusztító erejét is megmutatta.
2018 végéig a szavazók már 11 európai országban juttattak kormányzati pozícióba populista pártokat. Még az is elképzelhető, hogy a gazdasági válság mögöttünk hagyott évtizedét a gyújtogatók korának nevezik majd a történészek.

Néppárti szégyen

Az Európai Parlament (EP) nagy többséggel elfogadta a Sargentini-jelentést, s a 7. cikkely szerinti eljárás a lengyelekkel szemben is elindult. Mindez jó hír volt az uniópártiaknak. Ám az Európai Néppárt sietett megválasztani Manfred Webert bizottsági elnökjelöltté: tőle semmilyen komolyabb fellépés nem várható a populista demagógokkal szemben. Nem véletlen, hogy a novemberi néppárti kongresszuson a magyar demokrácia helyzete és a Fidesz esetleges kizárása napirendre sem került. Ehelyett egy – a jogállamot és a demokratikus értékeket méltató – nyilatkozatot fogadtattak el valamennyi tagpárt képviselőjével. A dokumentumot természetesen a Fidesz elnöke is aláírta.
Ha nem Európa sorsáról lenne szó, akár nevethetnénk is a dolgon. A nyilatkozat aláíratásával ugyanis egy olyan politikust akarnak jó útra téríteni, aki épp most nyújtott diplomáciai segítséget egy köztörvényes bűnözőnek. Köztudott, hogy a volt macedón miniszterelnököt a magyar kormány tudtával és közreműködésével egyszerűen átcsempészték a schengeni határon a hazájában rá váró börtönbüntetés elől.
A Néppárt gyermeteg pedagógiai kísérlete azt mutatja, hogy a történelem riasztó módon ismétli önmagát. 1936-ban jelent meg Klaus Mann nagyszerű regénye, a Mefisztó, amelyből az azonos című, Oscar-díjas film is készült. Ennek egyik hőse, Bruckner professzor, aki a „Barbárság fenyeget” című előadásával szeretné figyelmeztetni a berlinieket a nácizmus veszélyeire. Ám a tolerancia jegyében még a barátai is leintik és ilyeneket mondanak: „A nemzetiszocialistákkal szemben csak egy módszer létezik: a nevelés. Mindent latba kell vetnünk, hogy a demokrácia eszközeivel tartsuk féken ezeket az embereket. Meggyőzni kell őket, nem pedig legyőzni…” A történet vége sajnos ismert.
A 2019 tavaszán esedékes EP-választás kampánya máris elkezdődött és a Néppárt nincs könnyű helyzetben. Eddigi kényelmes többségét ugyanis két oldalról is veszély fenyegeti. Egyrészt erősödnek az Európa-ellenes pártok, másrészt a föderális Unióért küzdő Macron át akarja venni a mérsékelt jobboldal vezetését az EP-ben. A „kétfrontos” harcban azonban az igazi veszélyt a populista gyújtogatók jelentik. Az ő meggyőzésük – ahogy azt a magyar példa is mutatja – nem látszik reális alternatívának.

A ketyegő bomba

2018-ban a populista pártok talán legnagyobb győzelme az volt, hogy Olaszországban is megszerezték a kormányzati hatalmat. Mindez könnyen ment, miután két szélsőséges párt tulajdonképpen egymásra licitált felelőtlen ígéreteivel. A Ligát vezető oroszbarát és rasszista Matteo Salvini például a gazdag északi tartományok vállalkozóit biztatta adócsökkentéssel. Az inkább Délen népszerű „ötcsillagosok” nagyjából havi 800 euróra tervezett alapjövedelmet ígértek a munkanélküliek megsegítésére. Mindez politikailag érthető, miután az olasz munkanélküliség 2008 óta 10 százalék fölött van és a 18 és 35 év közötti korosztály jó egyharmada nem dolgozik. Tény az is, hogy az Olaszországra zúduló menekültáradat okozta válság enyhítésében az uniós szolidaritás egyáltalán nem működik.
Az Európai Bizottság viszont sokallja a jövő évre tervezett 2,4 százalékos GDP-arányos olasz költségvetési hiányt, ami – a gazdaság stagnálása miatt – növelné az államadósságot. Ez pedig nem engedhető meg, miután az adósság már most is a GDP 131 százaléka fölött jár: ennél csak Görögország mutatója rosszabb. Az olasz gazdaság mérete viszont mintegy tízszerese a görögnek, ezért egy onnan kiinduló újabb pénzügyi válság az euróövezet egészére, sőt az EU-ra nézve is beláthatatlan következményekkel járna.
A Bizottság ezért pénzügyi szankciókat helyezett kilátásba, az olasz kormány viszont – a költségvetési szuverenitás visszaszerzésére hivatkozva – felszabadító háborút indított az EU ellen. A valóságban persze az olaszok nem engedhetik meg maguknak a költségvetési vita elfajulását, különösen nem a populisták körében oly népszerű „brüsszelező” stílusban. A pénzpiacok máris aggódnak. A Bizottsággal való konfliktus hírére a befektetők azonnal reagáltak: csak akkor hajlandóak olasz államkötvényeket vásárolni, ha azokra a korábbiaknál magasabb kamatot ígérnek. Sajtóhírek szerint például a legutóbbi állampapír-kibocsátás csaknem teljes érdektelenségbe fulladt.
Az olasz költségvetésről szóló vita jól mutatja az EU talán legnagyobb belső problémáját. A gazdag „északi” és a szegény „déli” tagállamok között a jelenlegi jövedelemelosztási viszonyok egyre kevésbé fenntarthatóak. Nagy kérdés, hogy a válság sújtotta Délen az Európa-ellenes erők szövetségre lépnek-e egymással? Az elemzők azzal szokták az aggódókat nyugtatni, hogy a nézetek sokfélesége miatt a „populista internacionálé” létrejöttének kicsi az esélye. Ez igaz lehet, ám ettől még Európa visszasüllyedhet a nemzetállami önzés – történelemből túl jól ismert – állapotába, amikor mindenki harcol mindenki ellen.

Jó hír is van

A jó hír mindenekelőtt az, hogy a Bundestagba látogató Emmanuel Macron a napokban meggyőzte a németeket arról, hogy szükség van euróövezeti költségvetésre. Az egyelőre 20-25 milliárd euróra tervezett büdzsé messze elmarad a 19 valutaövezeti tagállam pénzügyi lehetőségeitől (összesített GDP-jük mindössze 0,2 százaléka), mégis fontos lépésről, ha úgy tetszik politikai áttörésről beszélhetünk.
Ma már sokan látják, hogy az a válságkezelő stratégia, ami kizárólag a költségvetési megszorításokra épül, kudarcra van ítélve. Stephanie Kelton amerikai közgazdász összehasonlította az Egyesült Államok és az EU 2008 utáni válságkezelését. Szerinte Európa gyengébb teljesítményének fő oka az, hogy az euró modelljében a tagállamok csak a monetáris politika alakítását bízták uniós intézményre (Európai Központi Bank), de a költségvetési politika továbbra is nemzetállami hatáskörben maradt. Az euróövezetbe tartozó tagállamok emellett – eltérően az Egyesült Államoktól – válság idején sem bocsáthatnak ki önállóan pénzt. Így választási lehetőségük nem lévén, rászorulnak a pénzpiacok szigorú „mentőcsomagjaira”, s a megszorító feltételeket a hitelezők írják elő. Mindez látható volt a 2015-ös görög válság idején, s Olaszország esetében sem lehet másképp. A Macron-javaslat egyik célja éppen az, hogy a külön euróövezeti költségvetés biztosítson uniós forrásokat a „déliek” válságkezeléséhez.
Politikai ráolvasással (lásd: „meggyőzni kell őket”) biztosan nem lehet legyőzni a gyújtogatókat. Egy komolyabb euróövezeti költségvetés viszont hatékony fegyver lehet a populisták ellen: segíthetné Olaszország és más bajban lévők gazdasági és politikai újjáépítését. Talán.
Szerző
Frissítve: 2018.12.02. 12:24