„Sokszor mondják nekem, hogy pesszimista vagyok, hogy nem hiszek az orosz nép erejében, és azt is, hogy elvakít a rögeszmés Putyin-ellenesség. Pedig látok én mindent, és éppen ez a gond: látom azt is, ami jó, és azt is, ami rossz. Látom, hogy az emberek szeretnék, ha jobbra fordulna a sorsuk, de képtelenek elérni ezt. És hogy ezt a kellemetlen igazságot leplezzék, a pozitívumokra koncentrálnak: úgy tesznek, mintha a negatívumok nem is léteznének. Az én álláspontom szerint viszont a lapulevél alatt növekvő gomba sem reménykedhet abban, hogy ha meghúzza magát, végül mindent kibekkelhet: szinte biztos, hogy valaki észreveszi, leszedi, és befalja. Aki pedig embernek születik, az végképp nem viselkedhet úgy, mint egy gomba”.
Ha e szövegben az oroszt bármely más népre, Putyint bármely más diktátorra-autoriter vezetőre cseréli az olvasó, éljen a világ bármely részén, bármelyik épülő vagy már ki is épült diktatúrában, autoriter/korlátozott demokráciában, saját valóságát találja meg benne. Többek között ezért érdekes olvasmány Anna Politkovszkaja Orosz napló című kötete, amelynek befejező, „Hogy félek-e?” címet viselő részéből származik a fenti idézet.
Ezt emelte ki Filippov Gábor, az Athenaeum Kiadónál a napokban magyarul megjelent kötet szerkesztője is, akitől arról érdeklődtünk, hogy miért épp, vagy miért csak most lehet érdekes a magyar olvasónak is Politkovszkaja utolsó, már halála után megjelentetett munkája. „Egyrészt szégyen, hogy magyarul még nem adták ki, mert elképesztően izgalmas könyvről van szó. Másrészt Magyarországon ma azért is izgalmas olvasmány, mert bár az ember 15 évvel ezelőtti eseményekről olvas, csak a neveket kell kicserélni, s olyan, mintha mai magyar híreket olvasna. Ami egy másik nemzet történelmében 15 évvel ezelőtti történés, az Magyarországon olyan, mintha most történne velünk. Egyfajta tükröt mutat, ami segít viszonyulni a saját jelenünkhöz, kicsit kritikusabban szemlélni, hogy mi is történik, mi is fog történni velünk. Figyelmeztetés is lehet, hogy az önkényuralom kiépítésében, a demokratikus normáknak a válsághelyzetekre való hivatkozással történő felfüggesztésében, az állami erőszak eszkalálódásában nincs végpont, a lejtőn nem lehet megállni” - tette hozzá Filippov.
Csakhogy eljutnak-e a magyar fülekig az orosz újságíró figyelmeztető szavai, emlékszünk-e még Anna Politkovszkajára? A politológus-szerkesztő szerint Magyarországon az újságírók nyilván emlékeznek, hiszen meggyilkolása 2006-ban nagyon nagy port kavart. „A nagyközönség valóban nem emlékszik rá, de ez is egy plusz indok volt arra, hogy meg kell jelentetni ezt a könyvet. Politkovszkajának rengeteg, köztük több nemzetközi díjat is elnyert könyve van, a csecsen háborútól a Putyin elnökségéről szólókig, de eddig magyarul egyetlen egy volt olvasható, A második csecsen háború. Nagyon furcsa, hogy épp Magyarországon más munkája eddig nem volt elérhető. Most egy kicsit megismerhetik a magyarok az ő sorsát és azt is, hogy miért kellett meghalnia” - vélekedett a szerkesztő.
Az Orosz napló a lopakodó diktatúra, a fokozatosan terjeszkedő autoriter rendszer általános természetrajza. Vlagyimir Putyin második elnökválasztási kampányától indít és 2005 végéig követi az eseményeket. „És ez épp az az időszak, amikor magasabb fordulatszámra kapcsolt a rendszer,” idézte fel Filippov Gábor Ekkor zajlottak a színes forradalmak a környező országokban – Ukrajnában, Azerbajdzsánban, Grúziában stb –, amelyek a történész-politológus szerint Putyinban felkeltették az óvatosságot, s ennek nyomán arra a következtetésre jutott, proaktívnak kell lenni nemzetközi színtéren, otthon pedig vissza kell szorítani a civil szervezeteket ahhoz, hogy megakadályozzák, hogy Oroszországban is hasonló dolgok történjenek, mint Ukrajnában.
„Ekkor pörgött fel az orosz belpolitikában a szabad sajtó visszaszorítása, az újságírók beperelése, megfélemlítése, az ellenzéki riválisok különböző módszerekkel való kiszorítása, vagyis sokkal látványosabbá vált az autoriter terjeszkedés. Ekkor durvult be igazán a második csecsen háború, amely 1999 óta zajlott, ekkortól már sokkal nyíltabban és sokkal erőszakosabban lépett fel a rendszer. Putyin harmadik elnöki ciklusa ilyen radikalizálódó időszak, amelyben a külpolitika területén vált agresszívvé a rezsim. A külpolitikai értékelések általában azt mondják, hogy Politkovszkaja halála óta Oroszország a demokrácia és a diktatúra közötti »szürke zónából« a tiszta autoriter rendszer irányába mozdult el, ahol a választás útján történő hatalomváltásnak ma már tulajdonképpen semmiféle realitása nincsen” - fogalmazott Filippov Gábor.
Vagyis Politkovszkaja hiába halt meg, vonhatnánk le a következtetést, mert bármennyire manipuláltak is az orosz választások, kétségtelen, hogy a látszatdemokráciát kiépítő és fenntartó Putyinnak megvan a belső támogatottsága. Ha valóban úgy tekintünk erre a kötetre, mint a magyar nagyközönséghez is szóló figyelmeztetésre, nemigen vonhatunk le belőle reménykeltő következtetést. De az Oroszországot és általában az autoriter rendszereket jól ismerő történész-politológus optimistább.
„Hogy hiába halt-e meg Politkovszkaja, az nézőpont kérdése, mert amit ma tudunk a putyini rendszerről azt azért nagyon nagy mértékben tőle, és hasonló újságíróktól tudjuk, akik a tényfeltáró munka során haltak meg, nyomorodtak meg vagy kényszerültek elhagyni a saját hazájukat. Azt gondolom, hogy ezek a harcok hosszú távú harcok. A Szovjetunió legitimációját is évtizedek alatt ásta alá többek között az a szovjet munkatáborokról és tömeggyilkosságokról szóló irodalom, amely elsősorban Szolzsenyicin révén vált világhírűvé. Az ilyen tényfeltáró munkák is hosszú távon hatnak, sok időnek kell eltelnie, mire mindez láthatóvá válik a nagyközönség számára is. Amikor a gazdasági teljesítmény romlása miatt megrendül a rendszer legitimitása, az ilyen jogsértések mindig előtérbe kerülnek, és a rendszer rossz gazdasági teljesítményét már ezekkel társítva tűzik zászlajukra az ellenzéki erők. Vagyis hosszú távon azt tudom mondani, nem hiába halt meg, mert lerántotta a leplet egy hazug rendszer hazugságairól.” Anna Politkovszkaja utolsó könyve magyar kiadásának szerkesztője, Filippov Gábor emlékeztet: bár sok a hasonlóság a Putyin- és az Orbán-rendszer között, az az alapvető különbség még létezik, hogy Magyarországon elméletileg meg lehet buktatni demokratikus választáson a rendszert, míg Oroszországban már nem.
