Analízis

Publikálás dátuma
2018.12.02 15:52
A kötet fehér oldalakat adott a fiataloknak, hogy rendezzék be világukat
Fotó: /
Az ELTE Online hallgatói magazin kultúrarovatában indította el Seres Lili Hanna, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskola doktorandusza azt a sorozatot, amely ELTE-s író-költő hallgatókat mutat be. Negyven interjú, negyven bemutatkozás és ars poetica után állt össze a kötet a webfelületen bemutatott szerzők verseiből, Blankó Miklós, a lap főszerkesztője és Seres Lili Hanna, a kultúrarovat vezetője szerkesztésében. Az egyetlen közös nevező a kötet negyven szerzője között csupán az, hogy jelenleg mindegyikük ELTE-s hallgató. Egy generáció debütált.
A kötetben felismerhető egy új, fiatal, felelősséget érző, komoly nemzedék analizáló jövőképe. A könyv letisztult, egyszerű. 169 hófehér oldalon versek, novellák egy filmforgatókönyv-részlet és tusrajzok. Blankó Eszter grafikái, amelyek a recepcióban együtt mozdulnak a szöveggel. A szépirodalmi antológia nem tolakodó, hanem gondolkodásra készteti a befogadót.
Építs hajót, Um-napisti! Kezdődik egy vers. A Gilgames „Noéja” Um-napisti, „Ararátja” a Niszir hegye (Pertics Gergő versében), de ezúttal hiába kémleljük a hajó árbocáról a szárazföldet, Niszirt, hiába várjuk a megnyugtató koppanást: megfeneklett a hajó - mindig sodródunk tovább. Hiába keressük a kötetben a kiútkereső megoldásokat, a lázadást, a forradalmat akaró fiatalokat, nem találjuk benne egyiket sem.
„A testek tömege, a házak, a sugárzó vezetékek” (Szenderák Bence), a végtelenségben összehangolódó „faliórák” (Filó Mariann), „örökké újrahúzott, de megrekedt […] vekker” (Nyerges Gábor Ádám), „ugrás, egy végső biztatás” (Seres Lili Hanna) galvanizálják életre a verseket. Mindez egyfelé mutat, egy kérdést hoz elénk: tényleg örök sodródás az élet, és nincs kiút?
Ha tényleg örökké sodródik Um-napisti hajója és „ideje nincs semminek, csak teste van és tömege van”, ha mindez csak „kering bele a messzeségbe” (Szenderák Bence), akkor mégis mit akar, mit tud tenni egy generáció? Orbán Ottó sorai jutnak eszembe, amelyeket mottónak is felírhatnék: „Szavakban, költészetben, szappanbuborékban / reménytelenül reménykedőknek, / mi dolgunk egy legújabb extrákkal szerelt/ és minden eddiginél tökéletesebb világban, / hol hallani már a gének énekét? / Kimondani, amit elődeink, a balgák / és balekok már annyiszor kimondtak, / a hagyományos, közép-európai „mégis”-t?””
Mégis fáradozni, kiutat keresni, hajót vagy bábeli tornyot, kilátót építeni: szükség van minderre? A kérdés a fiatal szerzők számára mindig felvetődik, és műveik akarva-akaratlanul választ adnak.
Az Olvassatok ELTE-seket! nem minden szempontból újít. Nem hoz a formában forradalmat, nem hoz a kompozícióban áttörést, nem rajzolja a költészettel a tenni akarás új irányát életünk vaktérképére, és épp ez az, amiben kirobbantja a maga forradalmát: megszakítja a forradalmi láncot. Hiszen mer gondolkodni, szembenézni a valóval, pontosan analizál. De miért vizsgáljunk mikroszkóppal egy-egy jelenséget, amit úgy is ismerünk? Miért tesznek a szerzők objektívjeik alá egy-egy viselkedésmódot, egy tárgyat, egy könyvet, egy megkötött csomót? És mit láthatunk ezekben a metszetekben, részletekben olvasóként?
Ezeknek a mikroszkóp alá vett szavaknak ereje van. Vannak szavak, szókapcsolatok, mondatok, szövegek, leírt helyzetek, amelyek, mint a rezgő húr a nagybőgő hangszekrényét, megzengetik az embert, és más frekvenciára hangolják. Egy-egy szófordulat beköltözött a fülembe. Azt vettem észre többször is, hogy ismételgetek egy kérdést, vagy egy szót, mely összesűríti a modern világ problémáit. Ismételgetem, és ezalatt a megoldás vagy a feldolgozás felé haladok.
Ezeket magamban szoktam mormolni, sokszor észrevétlenül a vonaton, buszon, úton hazafelé vagy akár az egyetemen, a könyvtárban. Így hangzanak: „Nem csak anyagiakat, feladatot is lehet örökölni” (Kazsimér Soma) vagy az, hogy „mindent, de tényleg mindent megpróbáltam a boldogsághoz” (Tinkó Máté), vagy éppen ez: „Halálolimpia, a parahalálugrás elnyert aranyérme” (Horváth Eve). Hazafelé ipari városokon át utazom. A látvány, a hangulat, az elkeseredettség, amely mindig nyomasztott, itt, a kötetben megfogalmazódik. Az egyik idézett versrészlet egy életsorsot, kilátástalanságot ír le, amelynek vége a halálolimpia. Ezek a sorok nem mennek ki a fejemből, dolgoznak bennem. A finommechanikai hangolású mikroszkópképek elemzik, és ami ennél fontosabb: kimondják a helyzetjelentést. „Túl nagy a hajód Um-napisti, / és túl szűk lett a világ körüle. […] Niszir hegyét így hogy leled meg, / hogy leled meg így, Um-napisti?”
Ezt a küldetést vállalta a kötet: fehér oldalakat adott a fiataloknak, hogy rendezzék be a világukat. Letisztult lett, egyszerű. Nem akar semmit, csak elgondolkoztat a helyzetünkről, szól az örök sodródásban rekedésről, „saját elesett alakunk reszketéséről” (Seres Lili Hanna). De épp ezeknek az élethelyzeteknek a felismerése, megfogalmazása ad erőt a folytatáshoz.
(Olvassatok ELTE-seket! – az ELTE Online irodalmi antológiája, Eötvös Loránd Tudományegyetem, 2018)
2018.12.02 15:52

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10