Analízis

Az ELTE Online hallgatói magazin kultúrarovatában indította el Seres Lili Hanna, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskola doktorandusza azt a sorozatot, amely ELTE-s író-költő hallgatókat mutat be. Negyven interjú, negyven bemutatkozás és ars poetica után állt össze a kötet a webfelületen bemutatott szerzők verseiből, Blankó Miklós, a lap főszerkesztője és Seres Lili Hanna, a kultúrarovat vezetője szerkesztésében. Az egyetlen közös nevező a kötet negyven szerzője között csupán az, hogy jelenleg mindegyikük ELTE-s hallgató. Egy generáció debütált.

A kötetben felismerhető egy új, fiatal, felelősséget érző, komoly nemzedék analizáló jövőképe. A könyv letisztult, egyszerű. 169 hófehér oldalon versek, novellák egy filmforgatókönyv-részlet és tusrajzok. Blankó Eszter grafikái, amelyek a recepcióban együtt mozdulnak a szöveggel. A szépirodalmi antológia nem tolakodó, hanem gondolkodásra készteti a befogadót.

Építs hajót, Um-napisti! Kezdődik egy vers. A Gilgames „Noéja” Um-napisti, „Ararátja” a Niszir hegye (Pertics Gergő versében), de ezúttal hiába kémleljük a hajó árbocáról a szárazföldet, Niszirt, hiába várjuk a megnyugtató koppanást: megfeneklett a hajó - mindig sodródunk tovább. Hiába keressük a kötetben a kiútkereső megoldásokat, a lázadást, a forradalmat akaró fiatalokat, nem találjuk benne egyiket sem.

„A testek tömege, a házak, a sugárzó vezetékek” (Szenderák Bence), a végtelenségben összehangolódó „faliórák” (Filó Mariann), „örökké újrahúzott, de megrekedt […] vekker” (Nyerges Gábor Ádám), „ugrás, egy végső biztatás” (Seres Lili Hanna) galvanizálják életre a verseket. Mindez egyfelé mutat, egy kérdést hoz elénk: tényleg örök sodródás az élet, és nincs kiút?

Ha tényleg örökké sodródik Um-napisti hajója és „ideje nincs semminek, csak teste van és tömege van”, ha mindez csak „kering bele a messzeségbe” (Szenderák Bence), akkor mégis mit akar, mit tud tenni egy generáció? Orbán Ottó sorai jutnak eszembe, amelyeket mottónak is felírhatnék: „Szavakban, költészetben, szappanbuborékban / reménytelenül reménykedőknek, / mi dolgunk egy legújabb extrákkal szerelt/ és minden eddiginél tökéletesebb világban, / hol hallani már a gének énekét? / Kimondani, amit elődeink, a balgák / és balekok már annyiszor kimondtak, / a hagyományos, közép-európai „mégis”-t?””

Mégis fáradozni, kiutat keresni, hajót vagy bábeli tornyot, kilátót építeni: szükség van minderre? A kérdés a fiatal szerzők számára mindig felvetődik, és műveik akarva-akaratlanul választ adnak.

Az Olvassatok ELTE-seket! nem minden szempontból újít. Nem hoz a formában forradalmat, nem hoz a kompozícióban áttörést, nem rajzolja a költészettel a tenni akarás új irányát életünk vaktérképére, és épp ez az, amiben kirobbantja a maga forradalmát: megszakítja a forradalmi láncot. Hiszen mer gondolkodni, szembenézni a valóval, pontosan analizál. De miért vizsgáljunk mikroszkóppal egy-egy jelenséget, amit úgy is ismerünk? Miért tesznek a szerzők objektívjeik alá egy-egy viselkedésmódot, egy tárgyat, egy könyvet, egy megkötött csomót? És mit láthatunk ezekben a metszetekben, részletekben olvasóként?

Ezeknek a mikroszkóp alá vett szavaknak ereje van. Vannak szavak, szókapcsolatok, mondatok, szövegek, leírt helyzetek, amelyek, mint a rezgő húr a nagybőgő hangszekrényét, megzengetik az embert, és más frekvenciára hangolják. Egy-egy szófordulat beköltözött a fülembe. Azt vettem észre többször is, hogy ismételgetek egy kérdést, vagy egy szót, mely összesűríti a modern világ problémáit. Ismételgetem, és ezalatt a megoldás vagy a feldolgozás felé haladok.

Ezeket magamban szoktam mormolni, sokszor észrevétlenül a vonaton, buszon, úton hazafelé vagy akár az egyetemen, a könyvtárban. Így hangzanak: „Nem csak anyagiakat, feladatot is lehet örökölni” (Kazsimér Soma) vagy az, hogy „mindent, de tényleg mindent megpróbáltam a boldogsághoz” (Tinkó Máté), vagy éppen ez: „Halálolimpia, a parahalálugrás elnyert aranyérme” (Horváth Eve). Hazafelé ipari városokon át utazom. A látvány, a hangulat, az elkeseredettség, amely mindig nyomasztott, itt, a kötetben megfogalmazódik. Az egyik idézett versrészlet egy életsorsot, kilátástalanságot ír le, amelynek vége a halálolimpia. Ezek a sorok nem mennek ki a fejemből, dolgoznak bennem. A finommechanikai hangolású mikroszkópképek elemzik, és ami ennél fontosabb: kimondják a helyzetjelentést. „Túl nagy a hajód Um-napisti, / és túl szűk lett a világ körüle. […] Niszir hegyét így hogy leled meg, / hogy leled meg így, Um-napisti?”

Ezt a küldetést vállalta a kötet: fehér oldalakat adott a fiataloknak, hogy rendezzék be a világukat. Letisztult lett, egyszerű. Nem akar semmit, csak elgondolkoztat a helyzetünkről, szól az örök sodródásban rekedésről, „saját elesett alakunk reszketéséről” (Seres Lili Hanna). De épp ezeknek az élethelyzeteknek a felismerése, megfogalmazása ad erőt a folytatáshoz.

(Olvassatok ELTE-seket! – az ELTE Online irodalmi antológiája, Eötvös Loránd Tudományegyetem, 2018)