Zsidó vagyok és hívő keresztény (Marianne Vaney kései testamentuma)

Publikálás dátuma
2018.12.02. 14:34
EGYKOR ÉS MA - Marianne fiatalon (alul) és napjainkban. Schutz-Passokat, azaz menleveleket gépelt ezerszámra
A következő a szavakat Marianne Vaney mondja, aki hét évtizeddel ezelőtt, 1944 vérzivataros hónapjaiban a svéd diplomata, Raoul Wallenberg munkatársaként a németek megszállta Budapesten viaskodott:
"Ha behunyom szemem, élesen magam előtt látom, ahogy Raoul Wallenberg elbúcsúzott azon a fagyos januári napon, 1945-ben. Ma is úgy tartom, ő korunk Szent Györgye. Ezrek életét mentette meg, szembeszállt a kegyetlen német megszállókkal és magyar kollaboránsaival, e küzdelemben fegyvere csak éles elméje, bátorsága és diplomáciai mentessége volt. Tetteit az üldözöttek iránti együttérzés irányította, és a sors keserű fintora, hogy ő maga egy másik totalitárius hatalom, a szovjetek áldozatként végezte."

Először szólal meg

A magyarnak született, ma Svájcban élő Marianne Vaney a névtelen hősök sorába tartozik. Életét kockáztatva ő is részt vett a nácik által pusztulásra ítélt pesti zsidóság mentésében. A kilencvenes éveinek közepén járó egykori embermentő - nem kevés rábeszélés után - most először szólal meg a magyar médiában. Wallenberg misszióján túl története újabb adalék a magyar félmúlthoz: hogyan tudta egy fiatal pesti zsidó lány túlélni a gyilkos vészkorszakot, s eközben mások életét is menteni.
Történetéből kitűnik, már gyermekkorától vonzódott a keresztény hithez, de amikor egy jó nevű pesti katolikus gimnáziumba járt, a kilencszázharmincas-negyvenes években rögtön szembe találta magát az antiszemita korszellem nyers kirekesztésével. „Te izraelita vagy, nem járhatsz közénk, vetette oda már az első órán a hittan-tanár, és kizavart az osztályból, alig bírtam ki sírás nélkül” – emlékezik vissza. Viszont szerette a humán tárgyakat, különösen az angol nyelvért rajongott. Olyannyira, hogy angol levelezőtársa meghívta, menjen, látogasson el hozzá a szigetországba. Felkavaró élményként élte meg, hogy egy ottani istentiszteleten az anglikán prédikátor arra szólította fel a gyülekezetet, imádkozzanak az Európa-szerte üldözött zsidókért, ami kiáltó ellentétben állt az otthoni becsmérlésekkel. Mindez 1939. szeptember elején történt, amikor Hitler lerohanta Lengyelországot, s kitört a háború. Már akkor szívesen maradt volna a szigetországban, de ez nem ment. Hazakeveredett, majd 1940-ben sikerült leérettségiznie. Angol nyelvtanár akart lenni, ám a numerus clausus, vagyis a zsidónak tekintett tanulóifjúság magas egyetemi felvételi arányának visszaszorítására hozott törvény miatt állami egyetem nem jöhetett szóba továbbtanulásként.

Őrangyalok vigyázták

Marianne többször felemlegeti, hogy valamilyen isteni csoda folytán életét nehéz pillanatokban őrangyalok vigyázták – ezúttal a Notre Dame de Sion nyelviskolája szolgált mentsvárként. A befogadó katolikus női szerzetesrend angol nyelvtanári képesítést adott, jóllehet újabb kirekesztő falként emelkedett Marianne előtt, hogy a zsidógyűlölő kampány részeként állami iskolákban nem taníthatott. Végzetes napként élte meg 1944. március 19-ét is, amikor Hitler csapatai megszállták az országot, hogy úgymond „megvédjék a magyar népet a zsidó, plutokrata, bolsevik összeesküvéstől” – idézi az akkor harsogó hazug propagandát. Akkor még ő sem tudta, hogy a német nácik, magyar elvbarátaik lelkes közreműködésével néhány hónap leforgása alatt haláltáborokba hurcolják a vidéki zsidóságot, míg a pestiek kaptak egy kis haladékot. „Fel kellett tűznöm a megkülönböztető sárga csillagot, elvették szüleim minden ingóságát, még a biciklimet is, sorstársaimmal együtt kényszerlakhelyként úgynevezett csillagos házba szorítottak. Este hattól reggel hétig ki sem léphettünk az utcára, tiltott volt a mozizás és minden más nyilvános szórakozóhely, a házmester élet-halál ura volt, nem is részletezve a többi megalázó jogtiprást, így a keresztény-zsidó vegyes házasságok tilalmát.”
Ekkor azonban megint leszállt a védőangyal. Családi ismerősök révén megtudta, hogy a svéd követség mentőakciókba kezdett, 1944. július elején Raoul Wallenberg kifejezetten azzal a feladattal érkezett Pestre, hogy annyi embert mentsen ki a rettegett Adolf Eichmann mozgatta deportáló csendőrök karmai közül, amennyit csak tud. „Összeszedtem hát minden bátorságomat, a magamra terített vállkendővel takarva sárga csillagomat felsiettem Budára, a követségre, azzal az elhatározással, hogy felajánlom német-angol nyelvismeretemet, abban a reményben, hogy így védelmet szerzek szüleimnek is.” És láss megint csodát: sikerült megtalálni a segítő ismerőst, felvették Wallenberg éppen akkor felálló különleges ügyosztályára.
„Reggeltől éjszakába nyúlóan menleveleket gépeltem” – fűzi tovább történetét. Akkori közkeletű nevén a „Schutz-Pass” aranyat, pontosabban életet ért: azt igazolta, hogy felmutatója szoros családi vagy üzleti kapcsolatokat tart fenn Svédországban, így a követség védelme alatt áll. „Kezdetben hosszú órákig bogarásztuk a stockholmi és a többi svéd nagyváros telefonkönyveit, hogy magyar hangzású neveket találjunk, amikor viszont elszabadult a nyilas terror, már nem törődtünk ezzel, ezerszámra bocsátottunk ki ilyen mentődokumentumot. A menlevelet azonban nem volt elég kiállítani, azt oda is kellett adni a legtöbbször halálmenetekben tántorgó áldozatok kezébe. Ebben Wallenberg járt az élen, aki még a magyar-osztrák határig, Hegyeshalomig is elment, s akit csak tudott leszedett a megsemmisítő táborokba tartó szerelvényekről – nem egyszer az elállatiasodott őrszemélyzettel szembeszállva, rettenthetetlen bátorsággal. Ma is nehéz kimondani, nagyon keveseket sikerült megmenteni. Egy-két alkalommal én is önként jelentkeztem ilyen mentőakcióra. Nem volt veszélytelen, ha lelepleznek, végem. Egyik kollégámmal kimentünk a Józsefvárosi pályaudvarra, és a deportálásra összegyűjtöttek közül sikerült védlevéllel kimenteni néhányukat, majd elszállásolni őket a Pozsonyi úti védett svéd házak egyikében, ahol diplomáciai mentességre hivatkozva oltalmat remélhettek az utcán grasszáló nyilas gyilkosokkal szemben. Az akció során nekem az volt a feladatom, hogy »lefoglaljam« a transzportra felügyelő rendőrtisztet, aki azzal udvarolt nekem, miért foglalkozik egy ilyen csinos keresztény lány azokkal a nyomorult zsidókkal. Mire én: a Magyar Vöröskeresztnek dolgozom, csak most ideiglenesen kölcsönadtak a svéd missziónak. Rám mosolygott, elhitte.”

Nem volt maradása

Marianne arról is beszélt, hogy Budán még dörögtek a fegyverek, amikor a korábban Pestre átköltöztettet követségi részlegen, több kollégájával együtt utoljára 1945. január 16-án búcsúzkodott Wallenbergtől. A hős diplomata akkor már kapcsolatban állt az előrenyomuló szovjet erők parancsnokságával, s a Debrecenben megalakult új magyar kormányhoz igyekezve, tárgyalni akart a nácik kiűzése utáni újabb humanitárius segítségről. Rossz előérzeteit Wallenberg nem titkolta. „Nem tudom, vendég leszek-e, vagy fogoly” – mondta búcsúzóul munkatársainak. Gépkocsivezetőjével együtt eltűnt, soha többé nem tért vissza. Marianne ma is kárhoztatja a svéd kormányokat: messze nem tettek meg mindent, hogy kiszabadítsák az önfeláldozó, emberbarát Wallenberget Sztálin tömlöcéből.
A romokból kikecmeregve az élet ugyan újraindult, de neki már nem volt itt maradása. „Angol akartam lenni és bármilyen különösen hangozzék, hívő, megkeresztelt katolikus.” Marianne Vaney arra emlékeztet, hogy a Notre Dame de Sion rend nyelviskolájában nemcsak tanári diplomát kapott, hanem életre szóló fogódzókat a keresztény hithez. Angolszász rajongásában taszította őt az akkori Palesztinában kiéleződött brit-zsidó konfliktus is. Aztán kijutott Londonba, de mégsem lett brit alattvaló. Ott találkozott későbbi svájci férjével, azóta Svájc a fogadott hazája. Nem volt könnyű – summázza. „Túléltem a náci és a szovjet megszállást, Angliában az »alien«, vagyis az idegenség státuszát, majd svájci családom protestáns környezetében a zsidó-keresztény identitással járó kétségek gyötrelmeit. Amikor 1947-ben kigördültem a Keletiből, még láttam a vonatablakból, hogy anyám odahajol apámhoz a búcsú feletti kétségbeesésében. Azóta is magamban őrzöm ezt a képet, s manapság ha gyermekeim útra kelnek, szorongok. Anyámra gondolok és szégyellem magam.”

Sebes György: Komolyan?

Publikálás dátuma
2018.12.02. 12:56
MENTOROK – ÁLLANDÓ VITÁBAN Gáspár Laci, Puskás Peti és ByeAlex
Fotó: RTL KLUB
Meg kell-e újítani egy műsort, amely bevált, megszokták és meg is szerették a nézők? A legújabb tapasztalatok alapján hajlunk arra, hogy a válasz: nem. Az RTL Klub 2010 óta látható és immár nyolcadik sorozatát nyűvő tehetségkutatójáról, az X-Faktorról van szó. A korábbi években már történtek apróbb változtatások, de ezek lényegében nem érintették az alapokat. Az élő adásba bejutott 12 - egyszer 13 - versenyző, a négy mentor felkészítette őket, aztán minden héten kiesett közülük egy-kettő, a bírálói vélemények és a közönségtől érkező szavazatok összefésülésével. Eddig. Az idén azonban szinte teljesen új rendszert vezettek be, ami részint nehezen követhető, részint igazságtalan is. Emiatt szakítunk eddigi hagyományainkkal és nem várjuk meg a sorozat lezárását, hanem már a második élő show után foglalkozunk vele.
Mielőtt azonban rátérnénk arra, miért is vannak kétségeink az újdonságok életképességével kapcsolatban, érdemes felidézni az előző évadokat. Hiszen az X-Faktor bizonyosan gazdagította a magyar könnyűzenei életet és az előadóművészeteket. Az első sorozat győztese, Vastag Csaba például nemcsak kedvelt énekessé vált, színdarabokban, musicalekben is bizonyította tehetségét. A második sorozat első helyezettje, Kocsis Tibor szintén megmutatta már, hogy mennyire sokoldalú művész. Az X-Faktor harmadik nyertese, Oláh Gergő olyan őstehetség, hogy nagy kár lett volna, ha elvész. A következő évadokban viszont az is világossá vált, hogy azért annyi nagy tehetség nem hever parlagon ebben a kis országban. Nyilván nem véletlen, hogy a negyedik és ötödik sorozat győztesei - Danics Dóra és Tóth Andi - inkább tévés filmsorozatok szereplőjeként tűntek fel később, s a bulvárlapok celeb-híreinek kedvelt alakjai lettek. Jellemző, hogy míg a korábbi műsorok helyezettjei - például Muri Enikő vagy Takács Nikolas - is karriert csináltak, a későbbi sorozatokból már nem említhetünk ismertté és kedveltté vált énekeseket.
Eközben a mentor-csapat összetétele sem előnyére változott. Alföldi Róbert vagy Geszti Péter olyan segítséget tudott adni a versenyzőknek, hogy az nem csak a sorozatra, hanem egy egész életre szólt. De Keresztes Ildikó, Tóth Gabi, Nagy Feró és Malek Miklós is olyan nevek a szakmában, hogy a kezdő énekesek valóban sokat tanulhattak tőlük. A mostani csapatban viszont csak ketten vannak, akik abszolút hitelesek. Talán az sem véletlen, hogy mindketten korábbi tehetségkutatókban - a TV2 Megasztárjában - tűntek fel, és azóta többszörösen bizonyították tehetségüket. Gáspár Lacira igazán érdemes figyelniük az ifjú jelentkezőknek, mert szinte mindent tud, amit érdemes, ráadásul át is tudja adni. Radics Gigi pedig fiatal kora ellenére nagyszerű mester, hiszen ő is őstehetség. Aligha mondható el ennyi jó a másik két mentorról. Márta Alex - vagyis ByeAlex - egyszer megnyerte A Dal című versenyt, de ennél sokkal többet még nem tett le az asztalra és értékelései inkább okoskodásnak hatnak. A szintén a Megasztárban feltűnt Puskás Péter - jelenleg a Való Világ 9. sorozatának műsorvezetője - pedig komolytalan és hiteltelen, megjegyzései gyakran kekeckedésnek hatnak.
Talán a műsor készítői is érezték, hogy ezt a mentorcsapatot és vele a műsort valahogy meg kell támogatni. Csakhogy igyekezetük - egyelőre - visszafelé sült el. Arról persze nem ők tehetnek, hogy idén a jelentkezők közül a lányok sokkal jobbak voltak, mint a többiek. Tehát már a - felvételről sugárzott - előzetes műsorokból kiderült, hogy a válogatás sem volt egyszerű. Miközben a 25 év felettiek kategóriájában nehezen lehetett három egyértelműen tehetséges versenyzőt találni, a "Mentorok házába" jutott hat lány akár mind bejuthatott volna az élő show-ba. Ez volt az első igazságtalanság.
Aztán jött a második. Az idén az első élő adásban frenetikus újításként négy - majd a következőben három - széket helyeztek el. Ha a mentorok megszavazták, hogy valaki leülhet az egyikre, akkor az már majdnem továbbjutott. Azért csak majdnem, mert ha megtelt a négy szék, a közönség szavazott, hogy az ott ülők közül kinek a helyére kerülhet az újabb jelölt. Ám ez azt jelentette, hogy aki a műsor vége felé került sorra - és leülhetett -, az biztos továbbjutó lett. Még akkor is, ha nála jobbat szorított ki. Abszolút igazságtalan rendszer. Állítólag mostantól meg is szűnik, visszaáll a régi formula, amikor a mentorok és a közönség együttes szavazatai alapján mehet valaki tovább.
Az idén mindössze öt élő adás nyomán válik ismertté a győztes. Az első műsorból már hárman kiestek - és azért nem négyen, mert egy bejutott versenyző még a kezdés előtt feladta -, a másodikból pedig ketten. A 12 döntősből most csak hat áll és szombat estére feltehetően négy marad. Igaz, ezúttal már mindegyikük két-két számot ad elő. Kérdéses, hogy ez a futószalag-rendszer nem jelent-e túl nagy megpróbáltatást nekik. De persze tudjuk, a versenyzők nem számítanak, meg a nézők sem. Utóbbira jellemző, hogy legutóbb még semmi sem történt, egy dal sem hangzott el, de már beiktattak egy hosszú reklám-szünetet. Hiszen a jelek szerint minden műsor - így az X-Faktor is - ezért van: minél többet lehessen hirdetni, minél drágábban elsózva az adásidőt.
Ez esetben az is felmerülhet, érdemes-e komolyan foglalkozni ezekkel a műsorokkal. Mi még próbálkozunk, bár meglehet, csak röhögnek rajtunk.

Papp Sándor Zsigmond: Az ártatlanság tora

Publikálás dátuma
2018.12.02. 11:41

Fotó: FORTEPAN
Ott állt előtte az előszobában azzal az ázottkutya-pofájával, és látszott rajta, hogy fél.
A lakás hiába árasztott magából biztonságos étel- és öregemberszagot, nem lehetett tudni, hogy melyik zugból támad majd valamilyen kivédhetetlen veszedelem. Remegve bújt be a konyhai asztal alá. Pali bácsi pontosan tudta, ilyenkor az a legjobb, ha békén hagyja a jövevényt. Csak egy kis vizet, meg a déli pörkölt maradékát tette elé, de nem sajnálta, alaposan megpakolta a műanyag tányért. Jóllakottan már másként fogja látni a világot, még akkor is, ha ez a világ a környező utcák és Kossuth tér tágassága és szabadsága után most pár négyzetméterre szűkült.
Hamar összebarátkoztak. Eleinte csak Mocsoknak hívta, mert piszkos volt a szőre, elhanyagolt mindene, tele bolhával és kullanccsal, és a kalciumhiány miatt úgy járt, mint egy medve. Arra gondolt, ha majd mindent problémát orvosol, megfürdeti, beadja a féregirtót meg elviszi oltásra, akkor rendes nevet keres majd neki, Betyár vagy Burkus, valami komolyat. Az ilyesmit jól meg kell fontolni. Egy rossz név mindent elronthat. Senyák Pál februárban töltötte be a hatvanat, és egészen biztos volt benne, hogy ő lesz az utolsó kutyája. Hülye, aki ennél tovább akar nyújtózkodni. Ő viszont sosem volt idealista bolond. Ide is azért költözött, mert idejében felmérte, hogy tovább már nem tudja fenntartani a budai lakását, ez a társasházi garzon viszont teljesen megfelel az igényeinek, és még pénze is maradt, amit félretehetett betegségre, váratlan kiadásra.
Megsiratták a régi helyén. Volt is miért. Senyák Pál, vagy inkább Pali bácsi mindig segítőkész volt, de sosem tolakodó. Nála mindig menedéket talált Jolika, ha kizárta magát, és meg kellett várni a lakatost (később pótkulcsot hagyott az öregnél), etetett macskát és papagájt a gazdák távollétében, sőt egyszer-kétszer még az óvodába is elment Kristófért, ha a művészházaspár rosszul osztotta be az idejét. Szerették, becsülték. Mintha egy egész házat vett volna feleségül a régi szerelmei helyett. Azt maga sem tudta már megmondani, hogy miért maradt magányos, bár ő igazából soha nem gondolta magát egyedülállónak. Erre is jó a kutya. Az ő hűségüket semmi sem kérdőjelezheti meg, az ember csak tanulhat tőlük.
Mocsok a következő hónap végére teljesen megszokta a helyét. Már nem is rágott, nem kaparta a kilincset, és egyre többször eresztette ki a hangját: csaholt örömében, ha megérkezett a piacról, és dühösen acsargott az ajtó előtt elvonuló idegenekre. Talán ebből is lett a baj. Senyák Pál úgy vélte, hogy sok mindent látott már, de az üzenet a faliújságon mégis meglepte. A társasházi szabályzat volt, abból is az együttélésre vonatkozó bekezdések, néhány mondatot az állattartásra vonatkozó részből ki is emeltek zöld filccel. „Házi vagy egyéb állatot súlyra és nagyságra való tekintet nélkül csak a lakóközösség engedélyével, a lakóközösségi élet zavartalan megőrzése mellett lehet tartani. Ellenkező esetben az állat elhelyezésre kerül, amely a gazda feladata és felelőssége.” Aztán pár nap múlva, talán nyomatékként, a közös képviselőtől kapott levelet. „Többen jelezték neki a problémát” írta, s az egész hemzsegett a zavaros, túlfogalmazott, valahogy mégis fenyegető mondatoktól.
Nem sok választása maradt. Ha beleáll a dologba, akkor végig kell járnia az összes szomszédot, és a beleegyezésüket kell kérnie. Utólagosan is. Sűrű elnézéseket kérve. Így talán kiderülne, hogy a mosolygós nagycsaládos anyuka, a magának való egykori könyvelő, a madarak eleségére kínos ügyelő nyugdíjas vagy az izgága autószerelő volt-e a feljelentő. Akik szemtől szemben mind mosolyogtak, gügyögtek a még féléves kutyájának, dicsérték, milyen nemes dolog, hogy befogadta az utcáról, és nem vitte egyenesen a menhelyre, ahol – ezt mindenki tudja – előbb vagy utóbb elaltatták volna. A könyvelő még a korábbi gazdákat is szidta, hogy miként lehettek ilyen felelőtlenek. De most láthatóan jobb kezekbe került Mocsok sorsa.
A kutya volt csak igazán őszinte. Kivétel nélkül megmorgott mindenkit.
A másik lehetőség az volt, hogy nem várja, amíg egy háta mögötti röpgyűlésen kötelezik az „állat” eltávolítására, hanem maga keres neki új gazdát. S lehetőleg minél gyorsabban. Mert fél év múlva már nem lenne hozzá lelkiereje.
Egy vagy két hónapig nézte a kutya hűlt helyét. A tányérját, a szakboltban vásárolt játékait.
Az első visszapillantót nem sokkal karácsony előtt törte le az udvaron parkoló kocsik valamelyikéről. Az autószerelő ablakát egy kaviccsal dobta be a szomszéd kertből, egy fa mögül. A kukába dobta a nagycsaládosok leveleit. Nem kellett sok idő hozzá, hogy mindenki rá kezdjen gyanakodni. Ő lett a rettegett, őrült szomszéd. A Gonosz maga. Súlyos rosszkedv telepedett a házra, aki tehette, plusz zárat szereltetett fel.
A rendőrséget is többször kihívták. Senyák Pál készséges volt, friss kávéval kínálta őket. És mindenben ártatlannak vallotta magát. Fiatalos huncutság tükröződött a szemében, mint aki pontosan tudja, hogy egy ideig semmit se tehetnek ellene. De hát hülye, aki ennél tovább tervez.