Életre szólónak szánt, de rajtam kívül álló okokból csak rövidre sikeredett külügyi pályám ünnepélyes kezdete az volt, amikor 1946 júniusában megkaptam a miniszteri fogalmazói, illetve segédfogalmazói (mai nyelvre lefordítva: előadói) kinevezést.
Tekintettel az éppen akkor dúló, a világon mindmáig a legnagyobbnak bizonyult magyar inflációra - egyike negatív nemzeti büszkeségeinknek -, minden a lehető legszerényebb körülmények között zajlott le. A jelenvolt legmagasabb rangú személy, Kvassay László rendkívüli követ, meghatalmazott miniszter - nagyköveteink akkor még nem voltak, elsőként a moszkvai követ Szekfű Gyulát léptették elő azzá 1948-ban - előtt tettük le az esküt/fogadalmat.
A háború utáni gyakorlat szerint a kinevezettek választhattak eskü és szolgálati fogadalom között. A külügyben az lett a gyakorlat, hogy a szocdemek és a kommunisták, azaz e két párt tagjai szolgálati fogadalmat tettek, az összes többi pedig esküt. A két forma csak az első mondatban tért el egymástól: "Én ... esküszöm az élő Istenre", vagy "Én ... becsületemre és lelkiismeretemre fogadom". Mi, akik az esküt választottuk, már fölsorakoztunk, amikor Kvassay körülnézett és megkérdezte: hol van Jancsi? Kollégánk azt hitte, hogy mivel már kilencedik éve a külügyben dolgozott a számvevőségen számvevőségi tanácsosként, továbbá velünk együtt elvégezte a fogalmazói szaktanfolyamot, simán átkerülhet a fogalmazói karba - ezért nem jött el. Kvassay azonnal rendelkezett: neki is itt kell lennie. Kollégánk két perc múlva lihegve megjelent. Kvassay megkérdezte tőle: esküt teszel vagy fogadalmat? A válasz kérdés volt: mi a különbség? Ez azért volt meglepő, mert Jancsi szocdem volt, sőt, a minisztériumban a párt szervező titkára. Kvassay felvilágosította: akinek világnézete vagy pártállása tiltja az Istenre való utalást, fogadalmat tesz. Jancsi a nagy sietségben nem vette észre elvtársainak oldalt várakozó kisebb csoportját és így felelt: nekem ugyan nem tiltja. És letette az esküt. Roppant meg volt lepve, amikor felállt a másik csoport. Azok is!
Az eredeti húszból azon az 1946-os júniusi napon tizenöten kezdték meg a szolgálatot a külügyben. Egyikük sem onnan ment nyugdíjba. Mégis megérdemlik, hogy nevük feljegyeztessék az utókor számára - hiszen nagy idők tanúi:
Csobádi Péter, Del Medico Imre, Fehér József, Flórián János, Halász Tamás, Hárs Ernő, Horváth János, Kapos László, Majoros Ferenc, Nagy Péter, Ravasz Károly, Szára János, Vas-Zoltán Péter (semmi köze az egykori politikushoz), Vadasdy Károly, Veresné Szűcs Mária.
