Előfizetés

Del Medico Imre: Eskü vagy fogadalom?

Del Medico Imre
Publikálás dátuma
2018.12.02. 09:39

Fotó: Shutterstock
Életre szólónak szánt, de rajtam kívül álló okokból csak rövidre sikeredett külügyi pályám ünnepélyes kezdete az volt, amikor 1946 júniusában megkaptam a miniszteri fogalmazói, illetve segédfogalmazói (mai nyelvre lefordítva: előadói) kinevezést. Tekintettel az éppen akkor dúló, a világon mindmáig a legnagyobbnak bizonyult magyar inflációra - egyike negatív nemzeti büszkeségeinknek -, minden a lehető legszerényebb körülmények között zajlott le. A jelenvolt legmagasabb rangú személy, Kvassay László rendkívüli követ, meghatalmazott miniszter - nagyköveteink akkor még nem voltak, elsőként a moszkvai követ Szekfű Gyulát léptették elő azzá 1948-ban - előtt tettük le az esküt/fogadalmat.
A háború utáni gyakorlat szerint a kinevezettek választhattak eskü és szolgálati fogadalom között. A külügyben az lett a gyakorlat, hogy a szocdemek és a kommunisták, azaz e két párt tagjai szolgálati fogadalmat tettek, az összes többi pedig esküt. A két forma csak az első mondatban tért el egymástól: "Én ... esküszöm az élő Istenre", vagy "Én ... becsületemre és lelkiismeretemre fogadom". Mi, akik az esküt választottuk, már fölsorakoztunk, amikor Kvassay körülnézett és megkérdezte: hol van Jancsi? Kollégánk azt hitte, hogy mivel már kilencedik éve a külügyben dolgozott a számvevőségen számvevőségi tanácsosként, továbbá velünk együtt elvégezte a fogalmazói szaktanfolyamot, simán átkerülhet a fogalmazói karba - ezért nem jött el. Kvassay azonnal rendelkezett: neki is itt kell lennie. Kollégánk két perc múlva lihegve megjelent. Kvassay megkérdezte tőle: esküt teszel vagy fogadalmat? A válasz kérdés volt: mi a különbség? Ez azért volt meglepő, mert Jancsi szocdem volt, sőt, a minisztériumban a párt szervező titkára. Kvassay felvilágosította: akinek világnézete vagy pártállása tiltja az Istenre való utalást, fogadalmat tesz. Jancsi a nagy sietségben nem vette észre elvtársainak oldalt várakozó kisebb csoportját és így felelt: nekem ugyan nem tiltja. És letette az esküt. Roppant meg volt lepve, amikor felállt a másik csoport. Azok is!
Az eredeti húszból azon az 1946-os júniusi napon tizenöten kezdték meg a szolgálatot a külügyben. Egyikük sem onnan ment nyugdíjba. Mégis megérdemlik, hogy nevük feljegyeztessék az utókor számára - hiszen nagy idők tanúi:
Csobádi Péter, Del Medico Imre, Fehér József, Flórián János, Halász Tamás, Hárs Ernő, Horváth János, Kapos László, Majoros Ferenc, Nagy Péter, Ravasz Károly, Szára János, Vas-Zoltán Péter (semmi köze az egykori politikushoz), Vadasdy Károly, Veresné Szűcs Mária.

Forgács Imre: Gyújtogatók kora

Forgács Imre
Publikálás dátuma
2018.12.02. 08:00
MARABU RAJZA
2018 végéig a szavazók már 11 európai országban juttattak kormányzati pozícióba populista pártokat.
Az I. világháború lezárásának 100. évfordulója alkalmat adott Európának egy kis múltba tekintésre. A The Times szerkesztőségi cikke például arra figyelmeztet, hogy már az első nagy háborúról sem gondolta senki, hogy megtörténhet. A fasizmus legyőzése után pedig sokan bíztak abban, hogy a kontinens nyugati felén már semmi nem fenyegetheti a liberális demokráciát. A Marshall-terv és az 1963-tól számított enyhülés évei is segítették a gazdaság fejlődését. Miután a Közös Piac sikeresnek bizonyult, a korábbi ellenfelek megbékéltek egymással, s a fellendülés egészen a hetvenes évekig tartott. Az akkori gazdasági válságból Brüsszel – Jacques Delors, francia bizottsági elnök vezetésével – az előremenekülést választotta. Az Egységes Európai Okmány (1986) az integráció további mélyítéséről szólt, s úgy tűnt, ez a folyamat nem visszafordítható.
A nyolcvanas évek végén a szovjet birodalom összeomlása is a Nagy Illúziót erősítette. Európa polgárai azt remélték, hogy a liberális demokráciák végső győzelmet arattak. Úgy tűnt, hogy a kelet-európai országok felvétele a NATO-ba és az Európai Unióba lezárja az évszázados ellenségeskedések korát. Sokan gondolták, hogy a pusztító nacionalizmusok ideje lejárt és Európa a nácizmus sötét árnyaitól is megszabadul.
Sajnos nem így történt. A 2008-ban kirobbant gazdasági válság az amerikai pénzpiacok összeomlásával kezdődött, de a kilábalásban a föderális Egyesült Államok az öreg kontinensnél jóval sikeresebbnek bizonyult. Az uniós tagállamok mérsékelt politikai pártjai azért váltak sebezhetővé, mert a népszerűtlen költségvetési megszorításokon kívül semmilyen épkézláb ötletük nem volt a válság enyhítésére. A The Guardian kissé frivol értékelése szerint a populizmus szexi lett Európában. Persze a gazdasági bajok mellett a 2015-ben kirobbant menekültválság is kapóra jött a gyújtogatóknak. A gátlástalan migránsozás főleg az alacsonyabb iskolai végzettségű, kevésbé tájékozott vidéki szavazók körében hat, márpedig ők sokan vannak. A 2016-os Brexit-népszavazás a populizmus nagy győzelmét hozta, de egyúttal pusztító erejét is megmutatta.
2018 végéig a szavazók már 11 európai országban juttattak kormányzati pozícióba populista pártokat. Még az is elképzelhető, hogy a gazdasági válság mögöttünk hagyott évtizedét a gyújtogatók korának nevezik majd a történészek.

Néppárti szégyen

Az Európai Parlament (EP) nagy többséggel elfogadta a Sargentini-jelentést, s a 7. cikkely szerinti eljárás a lengyelekkel szemben is elindult. Mindez jó hír volt az uniópártiaknak. Ám az Európai Néppárt sietett megválasztani Manfred Webert bizottsági elnökjelöltté: tőle semmilyen komolyabb fellépés nem várható a populista demagógokkal szemben. Nem véletlen, hogy a novemberi néppárti kongresszuson a magyar demokrácia helyzete és a Fidesz esetleges kizárása napirendre sem került. Ehelyett egy – a jogállamot és a demokratikus értékeket méltató – nyilatkozatot fogadtattak el valamennyi tagpárt képviselőjével. A dokumentumot természetesen a Fidesz elnöke is aláírta.
Ha nem Európa sorsáról lenne szó, akár nevethetnénk is a dolgon. A nyilatkozat aláíratásával ugyanis egy olyan politikust akarnak jó útra téríteni, aki épp most nyújtott diplomáciai segítséget egy köztörvényes bűnözőnek. Köztudott, hogy a volt macedón miniszterelnököt a magyar kormány tudtával és közreműködésével egyszerűen átcsempészték a schengeni határon a hazájában rá váró börtönbüntetés elől.
A Néppárt gyermeteg pedagógiai kísérlete azt mutatja, hogy a történelem riasztó módon ismétli önmagát. 1936-ban jelent meg Klaus Mann nagyszerű regénye, a Mefisztó, amelyből az azonos című, Oscar-díjas film is készült. Ennek egyik hőse, Bruckner professzor, aki a „Barbárság fenyeget” című előadásával szeretné figyelmeztetni a berlinieket a nácizmus veszélyeire. Ám a tolerancia jegyében még a barátai is leintik és ilyeneket mondanak: „A nemzetiszocialistákkal szemben csak egy módszer létezik: a nevelés. Mindent latba kell vetnünk, hogy a demokrácia eszközeivel tartsuk féken ezeket az embereket. Meggyőzni kell őket, nem pedig legyőzni…” A történet vége sajnos ismert.
A 2019 tavaszán esedékes EP-választás kampánya máris elkezdődött és a Néppárt nincs könnyű helyzetben. Eddigi kényelmes többségét ugyanis két oldalról is veszély fenyegeti. Egyrészt erősödnek az Európa-ellenes pártok, másrészt a föderális Unióért küzdő Macron át akarja venni a mérsékelt jobboldal vezetését az EP-ben. A „kétfrontos” harcban azonban az igazi veszélyt a populista gyújtogatók jelentik. Az ő meggyőzésük – ahogy azt a magyar példa is mutatja – nem látszik reális alternatívának.

A ketyegő bomba

2018-ban a populista pártok talán legnagyobb győzelme az volt, hogy Olaszországban is megszerezték a kormányzati hatalmat. Mindez könnyen ment, miután két szélsőséges párt tulajdonképpen egymásra licitált felelőtlen ígéreteivel. A Ligát vezető oroszbarát és rasszista Matteo Salvini például a gazdag északi tartományok vállalkozóit biztatta adócsökkentéssel. Az inkább Délen népszerű „ötcsillagosok” nagyjából havi 800 euróra tervezett alapjövedelmet ígértek a munkanélküliek megsegítésére. Mindez politikailag érthető, miután az olasz munkanélküliség 2008 óta 10 százalék fölött van és a 18 és 35 év közötti korosztály jó egyharmada nem dolgozik. Tény az is, hogy az Olaszországra zúduló menekültáradat okozta válság enyhítésében az uniós szolidaritás egyáltalán nem működik.
Az Európai Bizottság viszont sokallja a jövő évre tervezett 2,4 százalékos GDP-arányos olasz költségvetési hiányt, ami – a gazdaság stagnálása miatt – növelné az államadósságot. Ez pedig nem engedhető meg, miután az adósság már most is a GDP 131 százaléka fölött jár: ennél csak Görögország mutatója rosszabb. Az olasz gazdaság mérete viszont mintegy tízszerese a görögnek, ezért egy onnan kiinduló újabb pénzügyi válság az euróövezet egészére, sőt az EU-ra nézve is beláthatatlan következményekkel járna.
A Bizottság ezért pénzügyi szankciókat helyezett kilátásba, az olasz kormány viszont – a költségvetési szuverenitás visszaszerzésére hivatkozva – felszabadító háborút indított az EU ellen. A valóságban persze az olaszok nem engedhetik meg maguknak a költségvetési vita elfajulását, különösen nem a populisták körében oly népszerű „brüsszelező” stílusban. A pénzpiacok máris aggódnak. A Bizottsággal való konfliktus hírére a befektetők azonnal reagáltak: csak akkor hajlandóak olasz államkötvényeket vásárolni, ha azokra a korábbiaknál magasabb kamatot ígérnek. Sajtóhírek szerint például a legutóbbi állampapír-kibocsátás csaknem teljes érdektelenségbe fulladt.
Az olasz költségvetésről szóló vita jól mutatja az EU talán legnagyobb belső problémáját. A gazdag „északi” és a szegény „déli” tagállamok között a jelenlegi jövedelemelosztási viszonyok egyre kevésbé fenntarthatóak. Nagy kérdés, hogy a válság sújtotta Délen az Európa-ellenes erők szövetségre lépnek-e egymással? Az elemzők azzal szokták az aggódókat nyugtatni, hogy a nézetek sokfélesége miatt a „populista internacionálé” létrejöttének kicsi az esélye. Ez igaz lehet, ám ettől még Európa visszasüllyedhet a nemzetállami önzés – történelemből túl jól ismert – állapotába, amikor mindenki harcol mindenki ellen.

Jó hír is van

A jó hír mindenekelőtt az, hogy a Bundestagba látogató Emmanuel Macron a napokban meggyőzte a németeket arról, hogy szükség van euróövezeti költségvetésre. Az egyelőre 20-25 milliárd euróra tervezett büdzsé messze elmarad a 19 valutaövezeti tagállam pénzügyi lehetőségeitől (összesített GDP-jük mindössze 0,2 százaléka), mégis fontos lépésről, ha úgy tetszik politikai áttörésről beszélhetünk.
Ma már sokan látják, hogy az a válságkezelő stratégia, ami kizárólag a költségvetési megszorításokra épül, kudarcra van ítélve. Stephanie Kelton amerikai közgazdász összehasonlította az Egyesült Államok és az EU 2008 utáni válságkezelését. Szerinte Európa gyengébb teljesítményének fő oka az, hogy az euró modelljében a tagállamok csak a monetáris politika alakítását bízták uniós intézményre (Európai Központi Bank), de a költségvetési politika továbbra is nemzetállami hatáskörben maradt. Az euróövezetbe tartozó tagállamok emellett – eltérően az Egyesült Államoktól – válság idején sem bocsáthatnak ki önállóan pénzt. Így választási lehetőségük nem lévén, rászorulnak a pénzpiacok szigorú „mentőcsomagjaira”, s a megszorító feltételeket a hitelezők írják elő. Mindez látható volt a 2015-ös görög válság idején, s Olaszország esetében sem lehet másképp. A Macron-javaslat egyik célja éppen az, hogy a külön euróövezeti költségvetés biztosítson uniós forrásokat a „déliek” válságkezeléséhez.
Politikai ráolvasással (lásd: „meggyőzni kell őket”) biztosan nem lehet legyőzni a gyújtogatókat. Egy komolyabb euróövezeti költségvetés viszont hatékony fegyver lehet a populisták ellen: segíthetné Olaszország és más bajban lévők gazdasági és politikai újjáépítését. Talán.

Rédei Judit: Halványodó műtárgypiac

Rédei Judit
Publikálás dátuma
2018.11.25. 18:30
David Hockney Portrait of an Artist (Pool with Two Figures) (1972)
Kimondani senki nem merte, hogy unalmas eseménysorozat tanúja volt New Yorkban a közönség, pedig a november közepi aukciókról szóló beszámolók nélkülözték a lelkesedést, a megszokott szuperlatívuszokat, és inkább a homályra utaló megjegyzésekkel érzékeltették a műtárgypiac hangulatát. Bár több mint kétmilliárd dollár fordult meg a legnagyobb aukciósházak szokásos őszi rendezvényein, a százmilliós leütések elmaradtak, a licitálók csak elvétve jutottak el a becsértéknél magasabbra.
Az aukciók rekordját egy háború előtti amerikai alkotás, a Chop Suey (1929) érte el, Edward Hopper műve 91 millió 875 ezer dollárért kelt el a Christie’s-nél. A másik szenzáció ugyancsak a Christie’s rendezvényén született, David Hockney Portrait of an Artist (Pool with Two Figures) (1972) című festménye 90,3 millió dollárt ért el, nyilvános aukción soha élő művész alkotását nem adták el ilyen magas áron. A most 81 esztendős David Hockney képét a brit milliárdos, Joe Lewis bocsátotta áruba. A művész 1972-ben 20 000 dollárért adta el a festményt, így a rekordösszegből már nem részesülhet, csak a dicsőség marad számára. Hockney sokoldalú tehetségként a 60-as évek elején robbant be a brit művészeti életbe, azzal együtt, hogy sokan nem vették komolyan festészetét, túl színesnek, túlságosan realisztikusnak ítélték képeit. A rekorder képet azután készítette, hogy szakított szerelmével, egyben tanítványával Peter Schlesingerrel. A mű egy dél-francia úszómedencét megörökítő fotó alapján készült, az álló figura alapja ugyancsak egy fénykép, s az alkotó a két fotót kombinálta festményén.
Az aukciók rekordját egy háború előtti amerikai alkotás, a Chop Suey (1929) érte el, Edward Hopper műve 91 millió 875 ezer dollá
A piaci élvonalat jelenleg a nagy gyűjtemények képviselik, ezek értékesítési lehetőségéért komoly rivalizálás folyik a két nagy aukciós ház, a Christie’s és a Sotheby’s között. Tavaly májusban az előbbi az évszázad legnagyobb kiárusításának lehetőségét szerezte meg, a Rockefeller-gyűjtemény bevétele akkor meghaladta a 830 millió dollárt. Idén a Sotheby’s morzsákat árverezhetett: a legendás házaspár, Nelson és Happy Rockefeller lakása berendezési tárgyainak eladásából alig több mint 7 millió dollárt realizált. Igaz, nem is várta senki, hogy ez jelentse a súlyt a végső mérlegben. A Christie’s-nél Barney A. Ebsworth kollekciójához fűzték a legnagyobb reményeket, és nem is csalódtak. A gyűjtemény, amelyhez Edward Hopper műve is tartozott, összesen mintegy 323 millió dollárt tett a Christie’s mérlegébe, tucatnyi művész egyéni rekordjával biztatva a piacot. Willem de Kooning Woman as Landscape című alkotása 68,9 millió dollárt ért, és többek között elkelt egy Pollock is 55,5 millióért.
A Sotheby’s-nél „aprópénzből”, 10-30 milliós leütésekből jött össze a kortárs szekció 460 millió dolláros összbevétele, amely 10 millióval magasabb, mint az egyéni rekorddal is dicsekvő Christie’s-é. A David Teiger gyűjteményből kikerült absztrakt, Gerhard Richter műve 33,6 millió dollárt, Jean Michel Basquiat Pollo Fritója 25,7 milliót, Georgia O’Keeffe Utcaképe pedig 13,3 milliót ért. Eladták a riválisnál rekordot döntő Hockney egy képét, a szobabelsőt 12,7 millióért, és Andy Warhol Basquiat-val közös alkotását 9,4 millióért. A Sotheby’s tematikus válogatásokkal is csábította a publikumot, az impresszionista és modern festmények között bocsátotta áruba a “The Beautiful and Damned” (Szépek és átkozottak - F. Scott Fitzgerald regénye) című tematikus válogatását, amellyel az első világháborút követő fegyverletétel százéves évfordulója (1918. november 11.) előtt kívántak tisztelegni. Egy hányattatott sorsú Egon Schiele képet, a Dämmernde Stadtot (Die Kleine Stadt II, 1913), amely megfordult náci kézen is, a mostani és a hajdani tulajdonos, Elsa Koditschek örököse közösen kínált eladásra - 24 és félmilliót adott érte valaki. A hasonló előéletű Ernst Ludwig Kirchner kép, a zsidó műkereskedő Alfred Flechtheim örököseinek nemrég visszaadott mű, a Das Soldatenbad 21,9 millióért, míg Kokoschka Joseph de Montesquiou-Fezensacról festett portréja (1910) 20,3 millióért talált vevőt. A német expresszionista Ludwig Meidner provokatív 1913-as festménye, az Apokalyptische Landschaft 14.1 milliót ért. A modernek között egy meg nem nevezett, nagy európai gyűjteményből származó képeket is felkínált a Sotheby’s, The Triumph of Color (A színek diadala) mottóval - e körben három Kandinszkij összesen 67 millió dollárt hozott a kasszába.
Az impresszionista és modern festmények válogatásánál a két nagy eltérő taktikája végül is hasonló átlagot eredményezett. A Christie’s nagy nevekre koncentrált, Picasso, Monet, Giacometti műveivel a kínálatában, a Sotheby's kevésbé neves alkotókkal szállt ringbe, nagyobb hangsúlyt fektetve az expresszionistákra. Egyik ház kínálatára sem mutatkozott igazi vásárlói éhség. Monet vigasztalta a Christie’s-t, Magritte a Sotheby’s-t. A csalódás azonban nagy volt a Christie's-nél, miután Vincent Van Gogh „Coin de jardin avec papillons” (Kertszeglet pillangókkal, 1887) garancia nélkül felkínált, 40 millióra taksált alkotása a nyakukon maradt. A Sotheby’s pedig azzal szembesült, hogy Marsden Hartley Pre-War Pageant (1913) című képére, amelyet az amerikai modern művészet legkiemelkedőbb aukcióra került alkotásának tituláltak, 30 milliós garancia mellett mindössze 24 millióig licitáltak. Az ellensúlyt több Picasso jelentette, köztük a „La Lampe” ( A lámpa, 1931), 29,5 milliót ért. A Bloomberg szerint az eladó John Thain, a Merrill Lynch hajdani elnöke volt. A konkurensnél Monet képe, az „Effet de neige à Giverny” (1893) 15,5 milliót ért, a „Le bassin aux nymphéas” (1919) pedig 31,8 millión talált vevőt. A Sotheby’s legátütőbb sikerét Magritte szürrealista műve, a Le principe du plaisir (Az örömelv, 1937) hozta. A brit műpártoló Edward James portréja, amely Magritte legdrágább művévé lépett elő, Man Ray fotóján alapul, amelyen az arcot egy fénysugárral takarta el a festő.
A rekordok azonban nem takarják el a várárlókedv egyre nyilvánvalóbb megtorpanását. A leütési árak jó esetben elérték a becsérték minimumát, és ezért csak részben hibáztathatók a portékát a reálisnál 10-20 százalékkal magasabbra árazó kereskedők. Vajon a potenciális vásárlók anyagi okok miatt bátortalanodtak el, vagy csak a nyilvános helyszíntől kezdtek el idegenkedni, és inkább az intimitást biztosító privát értékesítésben bíznak? Tény, hogy a globális gazdasági kilátások nem biztatnak a nyakló nélküli költésre, józan megfigyelők egyre gyakrabban emlegetnek recessziót. A galériák eladósodtak és kevesebbet engedhetnek meg maguknak, a kínai vásárlóerő, amely sokszor kihúzta a kátyúból a döcögő szekeret, már nem a régi: a szigorúbb adószabályokat, a likvid eszközök exportjának keményedő állami kontrollját a nemzetközi műtárgypiac is megérzi. Ugyanakkor az eladó portéka összetétele is megváltozott. Egyszerűen eltűntek a nyilvános piacról a 30 és 80 millió közé árazott képek, így Rothko, Basquiat, vagy Warhol alkotásai. A magas, ám stabil árakon forgó művek eladói minden jel szerint inkább a háttérben kívánják lebonyolítani ügyleteiket. Csak remélni lehet, hogy a feltűnt újak, mint Joan Mitchell vagy Kerry James Marshall betöltik a hiányt, és fenntartják a bizalmat a nyilvános műkereskedésben. Hogy Hopper és Hockney alkotásainak eladói mégis vállalták a nyilvános megmérettetést, a bennfentesek azzal magyarázzák, hogy egyik mű mögött sem volt annyi információ, ami egy esetleges privát értékesítéshez alapul szolgálhatott volna. Sokan állítják, a New York-i aukciók egyetlen igazi pozitív üzenete, hogy az eddig kevéssé ismert művészek is bemutatkozási lehetőséget kaptak, ily módon megnyílt számukra az út a jövőbeni sikerek felé.
Jean-Michel Basquiat: Untitled (Pollo Frito)

Basquiat macskája

Fay Gold 1982-ben születésnapjára egy 5000 dolláros csekket kapott férjétől, hogy megvehesse a régóta áhított tenisz-karkötőt, egy kisebb briliánsokból összeállított csecsebecsét, amit a teniszbajnok Chris Evert, hozott divatba. Fay, lévén műkereskedő, beszerző körútján belebotlott egy galériába, ahol Jean-Michel Basquiat első kiállítása röviddel azelőtt nyílt meg. Az Untitled (Pollo Frito) látványa eltérítette őt az eredeti tervtől, az 5000 dollárt megfejelte még 200-al, megszerezte a festményt. 1985-ben Gold meglátogatta a művészt Andy Warholtól bérelt műtermében, és megpróbálta meggyőzni, hogy rendezzen nála kiállítást, egyúttal 11 rajzot vásárolt tőle 16 500 dollárért. Eközben Goldot megtámadta Raszputyin, Basquiat óriás macskája. A festő vélhetően úgy értelmezte, hogy a cica kedveli a nőt, így amikor Fay megnyitotta új galériáját, repülőgépen elküldte ajándékba az állatot… Húsz évvel később Fay Gold 1 millió dollárért eladta a Pollo Fritót, akkor azt hitte zseniális üzletet csinált. A kép a napokban 25,7 millió dollárért kelt el New York-ban.

Főszerepben a garancia

Áldás vagy átok a műtárgypiacon a garancia, amelynek gyakorlata egyre jobban terjed? Ellopja a show-t, megöli a versengést, hogy a kívülről érkező pénzek már jó előre bebiztosítják az eladó portéka jövőjét - mondják az ellenzők. Becslések szerint 2018-ban összesen mintegy 2,5 milliárd dollár értékben vállaltak garanciát. Befektetők, maga az árverőház, kereskedők, bankok, speciális pénzalapok egyaránt versengenek a lehetőségért, és rendszerint nem járnak rosszul. Az eladó is biztos lehet abban, hogy hozzájut egy általa elfogadható összeghez. A garancia tényét ugyan feltüntetik a katalógusban, a részletek azonban homályban maradnak. Ha az adott műtárgyat a garantált ár felett sikerül értékesíteni, akkor a különbözeten az eladó és a garanciavállaló osztozik, az arányt kikötik a szerződésben. Mindez általában titokban marad, sokszor azt sem hozzák nyilvánosságra, milyen értéket vállalt be a harmadik fél. A garancia intézménye szélesíti a kínálatot, felbátorítja az eladókat, lehetővé teszi, hogy piacra kerüljenek kivételes művek - állítják a kereskedők, akik aktívan közreműködnek a garanciavállalók felkutatásában. Leonardo Salvator Mundiját tavaly egy tajvani milliárdos Pierre Chen 100 millió dollárral garantálta. A mostani élő művész rekordot elérő Hockney-kép tulajdonosa biztos volt magában, külső támogatás nélkül dobta piacra festményét. Nem csalódott.

Egy kis hazai

A Virág Judit Galéria őszi aukcióján közel 852 millió forintért vásároltak a gyűjtők. A legmagasabb áron, 85 millió forintért Rippl-Rónai József „kukoricás” stílusban festett Pihenő Fenella című festménye kelt el. A magyar származású, Franciaországban élő Reigl Judit alkotása, a Broyage du vide (A semmi szétzúzása) 36 millióról indulva végül 65 millió forintért cserélt gazdát. Bortnyik Sándor Vörös palack című festménye a kikiáltási ár kétszereséért, 60 millió forintért kelt el. Hét Vaszary mű is kalapács alá került, közülük a Tengerpart című bizonyult a legdrágábbnak 40 milliós leütési árral. A szokottnál több kortárs szerepelt a kínálatban; Bak Imre 2008-as, Képzelet fénye című műve a kikiáltási ár duplájáért, 3,6 millió forintért, feLugossy László Dojó néni című olajfestménye 3,8 millió forintért, Keserű Ilona Jel című műve pedig 1,4 millió forintért cserélt gazdát. Egy kivételes Zsolnay aukcióra is vállalkozott a galéria ősszel, a rendezvény mérlege 120 milliós bevétel. A kollekciót a nagyváradi születésű, 2015-ben elhunyt Friedländer Ádám magángyűjteményének tételei, valamint egy anonimitást kérő New York-i műgyűjtő kerámiái fémjelezték. A két sztártétel, egy 1899-es, pipacsokkal díszített váza, valamint A Hold című női fejszobor 11 millió forintért kelt el.

A rekordcsináló

A tavalyi, világrekordot jelentő, 450 millió dollárért eladott Salvator Mundi után ismét rekordot vezényelt Jussi Pylkkänen. A Christie's globális elnökének varázskalapácsa, amelyet több mint húsz éve tart kézben, most 80 millió dollárnál csapott le David Hockney Portrait of an Artist című képére. "Most mindenki találgatja, mennyiért kiáltom ki Hockney művét" – e szavakkal melegítette be a közönséget Pylkkänen, miután némileg szokatlanul, a kép garancia és előzetes minimumár nélkül került a piacra. Végül 18 millió dolláron indult a licit, amelyet alig 9 perc alatt emeltek 80 millióig az alkudozók - a győztes pénztárcája a jutalékkal együtt 90,3 millióval lett könnyebb. Öt évvel ezelőtt az előző élő kortárs világrekordhoz is ő asszisztált, a Balloon Dog (Orange), Jeff Koons alkotása 58,4 millió dollárért kelt el. Jussi Pylkkänen összesen mintegy 14,5 milliárd dollárt „kalapált össze” a Christie’s-nél 2013-óta, nevéhez fűződik két egymást követő 2015-ös világrekord: Modigliani fekvő aktjának (Nu couché) 170,4 milliós, majd egy Picasso-kép (Les Femmes d'Alger) 179,4 millió dolláros értékesítése is. De ő fogta a kalapácsot Peggy és David Rockefeller gyűjteményének aukcióján is, amelyen egy Matisse (Odalisque couchée aux magnolias) 80,8 millió dollárért kelt el. Most mintegy 700 millió dollárnyi kortárs értéket kiáltott ki sikerrel Pylkkänen, köztük Edward Hopper Chop Suey című alkotását, amely 91 millió 875 ezer dollárt ért. Pylkkänen színre lépve nyugalmat áraszt, sugárzik belőle a jószándék, de egyúttal lelkesíti, inspirálja közönségét. „Komolyan gondolja?” – teszi fel következetesen a kérdést a licitálónak, majd tökéletes ütemben halad tovább. Először 1996-ban lépett porondra, friss angol irodalom szakos oxfordi diplomával síplakátokat árverezett el South Kensingtonban. Elmondása szerint meglehetősen döcögős volt akkori szereplése. Azóta lett egy „másodállása” is: a Christie’s aktív elnökeként világszerte kutatja a műveket, győzködi az eladókat, vevőket, nem bízza a véletlenre, hogy milyen alkotások kerülnek a kalapácsa alá.