Másként magyar

Mielőtt az a látszat keletkezne, hogy nem akadályozza már semmi más Handó Tünde, Darák Péter és Polt Péter diadalmas Kossuth téri bevonulását, csak a gaz kommunisták, akik a világért odébb nem hordanák a poros papírjaikat, álljunk meg egy pillanatra, és figyeljünk rá föl: a Kúria hajdani palotájában a Politikatörténeti Intézet mellett ott van még egy múzeum is, háromnegyed millió műtárggyal. A Néprajzi Múzeum egy éve zárva van ugyan, viszont szakasztott ugyanott várja a sorsát, ahol korábban. Új épületének felhúzása konkrétan a pinceszintnél tart, és ha az építési engedély körüli kalamajka megoldódik is, nagyon hosszú évekbe telik még, hogy látogatókat fogadhasson.

Magyarán az a cirkusz, amit az állam a Politikatörténeti Intézet épületrészével művel, csak a szokásos figyelemelterelés és bűnbakképzés; a húsz éve megfogalmazódott vágyat, hogy a legfőbb jogi fórumok költözhessenek vissza a Nagy-Magyarországra méretezett palotába, nem az ő iratanyaga nem engedi teljesülni. Sokkal inkább az a sajátos kormánytaktika, amely nyilatkozatokból már egész katedrálist emelt a Városligetben, de a beígért múzeumok közül még az sem ér bokamagasságig, amely Senki Alfonz módjára már csak a legnagyobb titokban tartózkodhat a Kossuth téren.

Magyarország kultúra iránt amúgy is mérsékelten érdeklődő lakosságának persze könnyű beadni, hogy a népi rütyőnek semmi keresnivalója a Hauszmann-féle Kúria csillogásában, de mindazok, akik értő szemmel nézték végig a Néprajzi kiállításait, tudják: paszományról meg csobolyóról itt már csak érintőlegesen volt szó. Az intézmény a mindennapi élet jelenségeinek dokumentátorává vált, ily módon a kortárs történetírás megkerülhetetlen forrásává is. Sok mindent lehet majd mondani arról, hogyan éltek a magyarok a XX.-XXI. század fordulóján, de a hamisságokat is könnyű lesz leleplezni a Néprajziban gyűjtött tárgyegyüttesek révén.

Amiből persze az az érdekes gondolatkísérlet is adódik, hogy vajon tényleg annyira igyekszik-e a kormány új fedél alá juttatni ezt a gyűjteményt.