Ha a véletlen vezeti az ecsetet

Publikálás dátuma
2018.12.03. 11:30

Fotó: Rugógyár Galéria
Az irányított és az irányíthatatlan, az akaratlan és a szándékolt találkozik egymással Cseke Szilárd és Wolsky András alkotásain keresztül a Rugógyár Galériában.
A kiszámíthatatlanság és véletlenszerűség ritkán hordoz pozitív jelentést, ám Cseke Szilárd és Wolsky András festményeinek új jelentésrétegeket, különös meglepetéseket adott. A hazai kortárs képzőművészet két kiemelkedő alakja közös kiállítása a város egyik legújabb kiállítóterében, a Rugógyár Galériában nyílt meg. Mindkét művész a nonfiguratív, az ismétlődő struktúrákból építkező festészet képviselője, képeik a megalkotásuk módjában, megjelenésükben is határozottan eltérnek egymástól. Ugyanakkor a véletlen mindkettőjüknél kiemelt szereppel bír. 
„Egyre inkább tudatosult bennem, nem is annyira az ábrázolás érdekel, inkább a képhordozó adott arányai. Azt vettem észre, hogy nem a saját belső dolgaimmal, foglalkozom, hanem a méretekkel, és a tőlem független tényezőkkel” – mesélt lapunknak a még egyetemi évei során kialakított alkotói folyamatról Wolsky András. A többek közt Rómában, Párizsban, Moszkvában és Bécsben is kiállító művész elmondta, tanulmányai során Maurer Dóra terelte erre az útra, látva, Wolsky művei akkor tudnak igazán kiteljesedni, ha az alkotó a lehető leginkább kivonja magát a készítésükből.
„A dobókocka nagyon jó véletlengenerátor. Megfigyeltem, a képeimen is öt-hat színt használok, ami jól egybecsengett a kockával. Hatféle szín, hatféle méret. Ezzel kezdődött egy hosszú út” – fűzte hozzá a művész, kiemelve, a sávok méretét, szélességét, elhelyezkedését is hasonló módszerekkel dönti el helyette a véletlen. Mivel az apró kis mozgások is számítanak, a kis módosítások is, így lényegében végtelen számú variáció létezik. Egész életre való munka – hangsúlyozta Wolsky. 
Hasonlóképpen a véletlen jelenlétének alárendelt különféle technikákkal és módszerekkel dolgozik Cseke Szilárd, Munkácsy-díjas képzőművész is, akinek az úgynevezett process (folyamat) művészethez kapcsolható munkái láthatók a kiállításon. Ahogy Wolsky meghatározott szélességű falapokkal dolgozott munkái során, úgy Cseke is használt idegen anyagokat a képek elkészítésekor: könnyű fóliát, pingponglabdákat, befőttes gumigyűrűket. Ez utóbbiak három különféle folyamatot is jelentenek a nemzetközi színtéren is kiemelten jegyzett Cseke művészetében, aki a 2015-ös velencei biennálén képviselte hazánkat.
Az alkotó 2014-ben kezdett el fóliákkal dolgozni: a könnyű anyag olyan struktúrákkal is játszó „véletlent alakít ki, amire az emberi agy vagy kéz képtelen.” A pingponglabdára festékszóróval ráfújt mintázatok szintén hasonló módon hozzák létre a műalkotást. Az ötletesség,, az új iránti szüntelen érdeklődés a több ezer befőttes gumi felhasználásával készült képeken érhető tetten: a látogató csupán sok-sok szabálytalan kört lát, nem sejtve, mindezt a nagyáruházak befőzésre ösztönző hirdetései inspirálták. „Meggyőződésem, az alkotás intim párbeszéd az alkotó és a műtárgy között. Teszek egy gesztust, arra válaszol a kép, én megint teszek egy gesztust, és így lesz egy oda-vissza csatolás, amíg elkészül a műtárgy” – beszélt Cseke az alkotói módszerről. Egyúttal kiemelte: nincs igazán értelme rákérdezni, miért így vagy úgy alakul egy mű. „Így van. Megkérdőjelezhetetlen.”
Ahogy megkérdőjelezhetetlen a Rugógyár Galéria alsó és felső szintjén bemutatott, a szín- és formavilágát tekintve rendkívül változatos kiállítás jelentősége is. A játékosság, a felfedező kedv, a kíváncsiság mindkét alkotó több évtizedes munkásságában meghatározó, és ahogy festészeti technikáikban, úgy képeiken is a művészetnek való tökéletes alárendeltség tükröződik. És ez – legyen akár véletlen, akár szándékolt – lenyűgöző erővel hat a nézőre.

Infó:

Váratlan véletlen
Rugógyár Galéria
december 8-ig

Szerző
Frissítve: 2018.12.03. 14:02

Férfiak a vízen, nők a szárazföldön - Tévésorozat folytatja a Das Bootot

Publikálás dátuma
2018.12.03. 10:00
A sorozat angol írója, Tony Saint 1942-be helyezte a cselekményt, a figyelme pedig kiterjedt a szárazföldre és a nőkre is
Német–angol–francia koprodukcióban készült tévésorozat folytatja Wolfgang Petersen kultikus tengeralattjárós filmjét, a Das Bootot.
A Das Boot című mozifilm immár fogalom. És nem csak azért, mert a Wolfgang Petersen írta és rendezte alkotás minden idők legdrágább német filmje a mai napig. Abszolút klasszikus, igazi műremek, amely a legtöbb háborús filmmel ellentétben nem az intrikákról szólt, hanem a bajtársiasságról egy tengeralattjárón, ahol egy csapat férfi küzd a túlélésért. A mű befejezése ráadásul bitang erős volt: a lebombázott kikötő, az elsüllyedő hajó és a parton eleső legénység látványa egyértelmű üzenet volt a háború értelmetlenségéről.

Petersen filmje 1981-ben került a mozikba, Mind a laikus, mind az egykori tengerész veteránok szemében az etalon háborús film lett. A leghitelesebb. Beszédes, hogy az Egyesült Államokban, ahol nem szokás olvasni a moziban, sokkal többen nézték meg az angol feliratos, németül beszélő verziót, mint a szinkronizáltat. A megalomán Petersen a sikeren felbuzdulva többször hozzányúlt a 149 perces mesterművéhez. A kimaradt jeleneteket felhasználva készített egy háromszor 100 perces minisorozat a BBC-re, majd egy hatepizódos verziót a német tévének, 1988-ban pedig készült egy hatszor 50 perces széria is. Petersen 209 perces rendezői verziója 1997-ben került újra mozikba, majd a 88-as tévésorozatból is összevágtak egy 293 perces „filmet” a 2004-es DVD-kiadáshoz – egyfajta extrának. Azt kell, hogy mondjam: a legjobb a 209 perces rendezői változat, amely hosszú játékideje ellenére végig a csúcson tartja a nézőt. Jeff Goldblumot a Jurassic Parkból idézve: a világ legrosszabb ötleteinek toplistáján első helyen indult a hír, hogy valaki más csinál egy új Das Bootot. Méghozzá tévés verzióban.

– Amikor forgatókönyvíróként a történelmi tényekkel dolgozom, már a kutatás során folyamatosan azon jár az agyam, hogyan, milyen formában és stílusban lehetséges szórakoztatóvá tenni azokat – mondja Tony Saint, az új minisorozat írója és társalkotója, aki a sorozat sajtóeseményén, Tallinban ült le beszélgetni a Népszavával. Hozzátéve: a legnagyobb dilemma, hogy mit higgyen el az ember történelemkönyveknek, mert a teljes igazságot sosem jegyezte le senki.

A Das Boot-minisorozat esetében hátra kellett az írónak lépnie a „tényektől” és el kellett tudnia képzelni a nézők elvárásait, mondja Saint, akinek a nevéhez egy Margaret Thatcher-film (Margaret: A hosszú út Finchley-ig) is kötődik. Amikor a Thatcher-filmet írta, pontosan tudta, hogy a központi figurát mindenki utálni fogja, mielőtt a film elkezdődne, ezért komédiát írt a fiatal politikusnő életéről. Elmondása szerint a Das Boot ennél kockázatosabb ügy volt, egyszerűen azt kellett egyértelművé tennie: amit most a tévében látunk, annak semmi köze Wolfgang Petersen művéhez – amely, mint említettük, számos változatban megfordult már a mozik és a tévék műsorán.

Tehát, az új sorozat esetében egyértelművé kellett tenni: nem remake, de nem is folytatás. Akkor micsoda? Tony Saint azt mondja: egy olyan sorozat, amely a huszonegyedik század nézői igényeinek. Például, ma már elképzelhetetlen, hogy ne legyenek női karakterek egy szériában. Mivel a német tengeralattjárók történetében egyetlen nő sem szolgált, nem lett volna túlságosan bölcs lépés „beleírni” egyet, így úgy döntöttek: a sorozat fele fog csak a tengeralattjárón játszódni, a másik fele viszont a szárazföldön, a francia ellenállásra koncentrálva. Trendi női hősökkel, természetesen: Lizzy Caplan egy partizánvezért alakít, Vicky Krieps pedig egy SS-hez jelentkező fordítót (lévén, hogy büszke franciaországi német), aki – mint egy jó Hitchcock-filmben – naivaként kerül két tűz közé kerül, a másik cselekményszálban a tengeren lévő U-621-en szolgáló testvére miatt. Aki már nem annyira büszke német.

Természetesen most is ott vannak a hősök a tengeralattjárón. Tony Saint szerint azért volt remek húzás, hogy 1942-be helyezte a cselekményt, mert ekkor már vereséget szenvedtek a németek Észak-Afrikában. Akik ilyen vesztésre álló helyzetben szolgálják tovább a hazájukat, azoknak nyilván sok kétellyel kell szembe nézniük – a drámaiság tehát garantált.

Az olasz „katasztrófa”

Mielőtt híres író és forgatókönyvíró lett Tony Saint, még az 1990-es években éveken a brit bevándorlási hivatalnak dolgozott. Erről könyvet is írt Refusal Shoes címmel. Arra a kérdésre, hogy ma hogyan látja ezt az időszakot, elmondta: noha utálta a munkát, megtanulta például, nincs olyan fogalom, hogy kollektív migránsválság. Egyéni sorsok és problémák vannak. Az 1980-as években – az Egyesült Királyság EU csatlakozása után – az olasz bevándorlók érkezését tartották a nagy „katasztrófának”. – Mindig van aktuális embercsoport, amelyet meg lehet bélyegezni – húzta alá Saint.

Infó:

A Das Boot – A tengeralattjáró (2018) című minisorozatot hétfő esténként sugározza az Epic Drama nevű tévécsatorna

Témák
filmkritika

Párizsi fekete-fehérek - Reigl Judit művei a Makláry galériában

Publikálás dátuma
2018.12.01. 10:30
Reigl Judit 1956-os tematikájú sorozatának képei is jelen vannak
Fotó: Tóth Gergő / Népszava
A legdrágább élő magyar festőművész, Reigl Judit műveiből nyílt kiállítás a Makláry galériában.
A kortárs képzőművészetben kevésbé jártasak is találkozhattak a hírrel: az idén 95 éves, Párizsban élő Reigl Judit a legdrágább élő magyar festőművész. 2013-ban a Christie’s aukciósház londoni árverésén az 1956-os tematikájú Robbanás-sorozatának egyik darabja 50 millió forint feletti összegért kelt el, majd 2015 decemberében a Sotheby’s párizsi árverésén ért el újabb magyar rekordot: akkor 96 millió forintnyi euróért ütötték le Éclatement című festményét.

Reigl Judit az 1950-es években menekült a diktatúrából a szabadságba: Párizsba. André Breton galériájában a szürrealizmus felfedezettjeként ünnepelték, ám hamar szakított az irányzattal, hogy a saját útját járva eljusson az automatikus írásig, a gesztusfestészetig, az absztrakt expresszionizmusig. Legnagyobb életmű-kiállítását 2014-ben rendezte meg a budapesti Ludwig Múzeum. Művei a New York-i Metropolitanben éppúgy nagy becsben vannak, mint a londoni Tate Modernben vagy a párizsi Pompidou Központban.

Életművét a Kálmán Makláry Fine Arts galéria kötetekben mutatta be, képeiből kétévente rendez tárlatokat. A legújabb, A fekete is egy szín című kiállítása tegnap óta látható itt, a tárlat az 1958-ban készült fekete gesztussorozatából is válogat. A fekete-fehér képek születésének oka egészen prózai: a művésznek egykor annyira nem volt pénze, hogy csak a legolcsóbb ipari festéket tudta megvásárolni.

Infó:

A fekete is egy szín
Kálmán Makláry Fine Arts
V., Falk Miksa u. 10.
december 14-ig