Először is: nem lopok. Másodszor: ha lopnék, akkor sem tudtam volna, hogy hol a kassza. Tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy van kassza.
Ezt a három mondatot ismételgettem a telefonhívás óta, hol magamban, hol hangosan. Odakint nyúlós, nyálkás idő volt, utálatosan telepedett a város a kabátomra, mintha le akarná nyomni a vállamat, belepréselni a betonba. Nem lopok. Ha lopnék, akkor sem tudtam volna, hol a kassza. Azt sem tudtam, hogy van kassza.
Ezt mondtam a telefonba is, és azt gondoltam, akkor most el fogunk köszönni, le fogjuk rakni, hiszen világosan megmondtam, mi a helyzet. A vonal túloldalán azonban valami furcsa vibrálással a hangjában azt mondta a csapatvezető:
- Akkor rádhívjuk a rendőrséget.
Zsibbadt a kezem, zsibbadt az arcom, mintha apró tűkkel szurkálták volna a bőrömet, csak álltam bambán, és nem értettem, hogy miért nincs súlya a három mondatomnak, amelyek közül az én világképemben bármelyik külön-külön is elegendő volna, hogy lezárjuk ezt a végtelenül kínos ügyet.
A csapatvezető – nyilván szándékosan nem tettem hozzá ehhez soha a birtokjelet, nekem ugyan nem csapatvezetőm az, aki hagyja, hogy kiadjak egy lakást, aztán ő megy oda szerződést íratni az ügyféllel, és ő markolja fel a jutalékomat – kivárt. Pontosan tudta, hogy pénzszűkében vagyok, hisz mi egyébért akarna valaki egy futottak még kategóriába tartozó ingatlancégnél dolgozni. Az elbeszélgetéskor kiderült, hogy faluról jöttem, nehezen találom a helyem a nagyvárosban, és a családom nem tud támogatni, ezért van szükségem a munkára. Én vagyok a tökéletes bűnbak!
Korábban senki sem akart még bilincsben elvitetni, annyira irracionálisnak hangzott, hogy képtelen voltam ésszerűen reagálni rá, azt mondtam: bemegyek. Talán arra gondoltam: a három mondatom élőben nem lesz vitatható, hisz a faluban nekünk az arcunkra van írva minden, csak a hülye nem látja majd, hogy ártatlan vagyok. Amikor becsuktam magam mögött az iroda ajtaját, már tudtam, mekkora marha vagyok: három ember várt elszánt arccal. Kettő azért volt elszánt, hogy megtalálja, aki lenyúlta a napi bevételt. Egy meg maga volt a tolvaj – ő akarta hát a legkétségbeesettebben bebizonyítani, hogy a falusi lány volt az, hát megmondta az elején is, hogy nincs pénze.
Nem tudom, mennyi időt töltöttek a vallatásommal, én csak a három mondatomat ismételgettem egyre nagyobb pánikban, amiért nem elég a szó, nem elég az arc, nem hisznek nekem. Úgy éreztem, már benne vagyok félig a betonban, össze lettek zúzva a vállaim, engem bedarált ez a város, hadd menjek haza a kis utcánkba, ahol sohasem neveztek hazugnak. A barátom hívott, zokogva vázoltam neki a helyzetet. Döbbenten kérdezte, miért nem mondom, hogy nézzük meg a biztonsági kamera felvételét, az majd tisztáz. Mert eszembe se jutott. Mert azt akartam, hogy nekem higgyenek, ne egy videónak. Megtöröltem az arcomat, és felvetettem az elszánt arcúaknak: üljünk le, és nézzük végig a biztonsági kamerák felvételeit. A csapatvezető széles mosollyal rávágta: ő közben rájött, ki a valódi tettes, menjek csak haza, holnap nyolckor találkozunk.
Ennek tizenöt éve. Azóta is kerülöm azt az utcát.