Fake ellensúly

Három állítás. Először is: ha valaki lehallgatókészülékkel szerelné fel a magyar ügyészséget Polt Péter legfőbb ügyész irodájától az alagsorig, és egy éven át hallgatózna, jó eséllyel akkor sem csípne el semmi olyan suskust, ami az ügyekbe való, közvetlen politikai beavatkozásra utalna.  Másodszor: a magyar ügyészek túlnyomó többsége rendkívül magasan képzett, szakmáját hivatásnak tekintő ember.  Harmadszor: Polt ügyészsége mégis úgy fog bevonulni a történelembe, mint amely rendre, látványosan büntetlenül hagyta az elsősorban a Fideszhez köthető politikai elit súlyos bűncselekményeit, porig rombolva a polgárok jogegyenlőségbe és jogbiztonságba vetett hitét. 
És hogy lehet mindez egyszerre igaz? Úgy, hogy maffiaszerűen szervezett bűncselekményeket, így az állami hátterű korrupciót is demokratikus körülmények között irgalmatlanul nehéz bíróság előtt bebizonyítani. Anno az FBI-nak is egy évtizedébe került levadászni az USA legnagyobb bűnszervezetének a fejét, John Gottit. A „teflon don” néven tisztelt nehézfiú rendre győztesen hagyta el a bíróságokat, ezekben az ügyekben ugyanis rettentő vékony a határvonal felmentés és elítélés, kudarc és győzelem között. 
Korrupciós ügyekben nyomozóknak, ügyészeknek még szín demokratikus államokban is kőkeményen, egészségüket, magánéletüket, karrierjüket is kockáztatva kell dolgozniuk, hogy eredményt csikarjanak ki. És akkor most képzeljük el, amikor egy lepukkant irodában dolgozó magyar beosztott ügyész azt látja, hogy a főügyész egy VIP páholyban hetente együtt drukkol az előtte heverő ügyiratok szereplőivel. Esetleg hozzáolvassa, hogy a főügyész felesége milliókat kap fizetésként egy másik ügyirat lehetséges szereplőitől. Miközben azt a közösséget, hazát, amiért ő él és dolgozik, mindez különösebben nem is zavarja.
Nem kell itt semmilyen letelefonálás, főnöki ráhatás. Pontosan elég lesz annyi, hogy a nyomozó, ügyész „nem nyomja” meg annyira a kérdéses ügyet. Papíron minden törvényes, szabályos lesz. Csak a végeredmény egy gyalázat. A kérdés csak az, hogy ez pontosan kinek is a gyalázata.
2018.12.06 09:00
Frissítve: 2018.12.06 09:21

Ez a harc

Az Eurostat hivatalos adatai szerint az EU-ban (a lengyelekkel együtt) a magyarok dolgoznak a legtöbbet, az évente ledolgozott óráink száma megközelíti a 2000-et. Ha ezt az egyetlen mutatót összevetjük a várható élettartamokra, a főbb népegészségügyi mutatókra, meg a munkahelyi ártalmakra vonatkozó számokkal, semmiféle szofisztikált indoklás nem kell hozzá, hogy miért nonszensz a rabszolgatörvény: azért, mert már így is túl vagyunk dolgoztatva, aminek az egészségünk, a családunk, az életünk látja a kárát. A hangulat éppen azért volt paprikás a szombati budapesti tüntetésen, mert a jogfosztás ténye mindenki számára nyilvánvaló, aki a munkája ellenértékéből él. A kormány a jelenleginél is sokkal durvább kizsákmányolás lehetőségét kívánja törvénybe iktatni - ezen nincs mit árnyalni vagy szépítgetni: az Orbán-kabinet a multik és az offshore-oligarchák oldalára állt a magyar dolgozókkal szemben. (Az sem titok, hogy kik az offshore-oligarchák: a legnagyobb „magyar” foglalkoztatók, a Mészárosok és társaik mind offshore céghálók révén kerülik meg a közteherviselést.) Csekély vigaszul legfeljebb az szolgálhat, hogy bár a rendszerváltás óta mindegyik magyar kormány meglépte ugyanezt, mindegyik bele is bukott. Az Antall-Boross kormány a munkahelyfaló rablóprivatizációba, a Horn-kormány a Bokros-csomagba, az első Orbán-kormány (többek között) az ország újrafeudalizálását elindító „piszkos tizenkettő”-botrányba, az utána nyolc évig regnáló baloldal pedig abba, hogy a dolgozókkal fizettette meg a saját, még a világválság hatásain is túlnövő bénázása árát. Meredek állítás lenne azt mondani, hogy Orbánékat az ingyenmunka-törvény miatt söpri majd el a népharag, de a majdani távozásukban bizonyára szerepe lesz: ez a kabinet mostantól deklaráltan nem a magyar emberek, hanem a munkás-szipolyozó nagytőke kormánya.
2018.12.10 09:06

Az orbáni magzat

Nem véletlenül mondta július végén a romániai Tusványoson a miniszterelnök: „2010-ben felhatalmaztak minket, hogy lezárjuk az átmenet két zavaros évtizedét, 2014-ben arra kaptunk felhatalmazást, hogy ezt a rendszert stabilizáljuk, 2018-as kétharmados győzelmünk pedig felhatalmazás egy új korszak kiépítésére. Egy korszak több, mint a politikai rendszer, kulturális és szellemi közeg, hangulat, ízlésvilág, viselkedési mód… Kulturális korszakba kellene ágyaznunk a politikai rendszert."
Akkor figyelmeztettünk: komolyan kell venni, amit mond, hiszen a magyar szupranacionalizmus nevében bejelentkezett Közép-Kelet-Európa vezetésére. Orbán a 2010-es parlamentáris - alkotmányos - puccs és a totális gazdasági hatalomátvétel után az övétől eltérő nemzeti identitás eltiprását jelentette be. Ezért tévedés a kultúrharcot csak a pénzért folytatott fideszes öngyomrozásnak betudni, és nem látni: a hatalomnak szüksége van valamiféle kovász-ideológiára, hogy a nemzetet kulturális értelemben is egységesen maga mögött tudja. Ám mindez messzebb mutat.
Nem csak a siserehad göcög. Megszólalnak a mamelukok "szellemi vezetői" is, mint a nemzet bölcsének bejelentkező Boross Péter volt belügyminiszter, kormányfő, aki a Magyar Hírlapnak adott múltheti interjújában azt mondja: „A mai baloldalt össze sem lehetne hasonlítani a szociáldemokrata Peyer Károllyal, aki örült a revíziónak. A mai baloldalban csak ellenérzés van mindennel szemben, amiben ott a nemzeti jelszó”. 
Nos, a szocdem Peyer, aki Bethlen Istvánnal 1921-ben keresztülvitte a vitatott, de a szociáldemokráciának a Tanácsköztársaság után mégis csak jogokat biztosító paktumot, ma – az Unióban - aligha tudna örülni a revíziónak, vagy tudna kötni bármilyen egyezséget, mert nem találna szellemi partnert hozzá a nacionalista Fideszben, amely kitagadja a "hazaáruló" baloldalt a nemzetből.
Még érdekesebb, amint Boross konkretizálja Orbán nyári homályát: „Kell egy olyan, kulturális életet meghatározó és arra erős befolyást gyakorló szervezet vagy intézmény, amely nem ad előnyt és pénzt olyanoknak, akik nem a magyar nemzeti ébredés ügyét szolgálják… kedvezőbb helyzetbe (kellene) hozni az egyetemi katedrák elosztásánál, a filmkészítésnél, a színházak élén és a szellemi szféra által érintett területeken azokat, akik méltók, akik képviselik azt az irányt, amelyet a politikai felfogásrend mára dominánssá tett Magyarországon, és ezt átvetítik a kultúra és a tudomány egész területére… ezt a kultúrharcot, ne féljünk kimondani, meg kell vívni."
Ha Boross nem fél, mi se féljünk kimondani: ez felhívás szellemi sorozatgyilkosságra. A hatalom minden erővel azon van, hogy valamiféle homogén jobboldali szellemi identitásban egyesítse a nemzetet, így felkészítve, hogy kellő emócióval támogassa az Orbán-korszak határokon túltekintő politikáját, az újraélesztett magyar szupremácia közép-európai  uralmát. Amely maga lenne a XXI. századi szörnyszülött Kelet és Nyugat között, már ha a megfáradt nemzet és a szunyókáló geopolitika nem fojtja meg még magzat korában.
2018.12.10 09:00
Frissítve: 2018.12.10 09:00