A mi Onassisunk

Tartozom egy vallomással. Engem teljesen hidegen hagy, hogy Mészáros Lőrincnek mennyi pénze van. Hidegen hagy, hogy az egerszalóki szálloda milyen sundám-bundám került a felcsúti ember tulajdonába. Nem foglalkozom azzal sem, hogy betársult-e valamilyen bankba, mennyivel dotálja az újságjait a köz vagyonából a kormányzat illetékes pénzkifizető helye, és vásárolt-e a napokban a sajtóbirodalma számára pár újabb ékkövet. 
Innen nézve ennek nincs semmi jelentősége. Számomra a dolognak csupán annyi a szépséghibája, hogy ennek a jóravaló mesterembernek mára szent meggyőződése, hogy ő a magyar Onassis. Már ha egyáltalán tudja, kiről beszélek. Kettőjük közé pedig a legjobb szándékkal sem tehetünk egyenlőségjelet, hiszen az említett néhai görög milliárdos mérhetetlen vagyonát – többek között az érdekeltségeibe tartozó szállodákat, bankokat, ingatlancégeket, a hajóparkot és légitársaságot - a maga tehetségéből szerezte meg, és működtette élete végéig. Arról volt híres, hogy a teljes birodalmát ő maga irányította. 
A mi emberünknek is vannak szállodái, bankja, ingatlanban is „utazik”, igaz, hajóparkja és légitársasága még nincsen, de kis hajója és kis repülője talán már akad. Aztán azért sem mérhető a göröghöz, mert a legjobb szándékkal sem lehet feltételezni a gázszakmában bizonyára járatos mesterről, hogy akár csak el is tudná sorolni, hol, milyen ágazatban termelik neki a milliárdokat vállalatbirodalma részei. Már az is szép teljesítménynek számítana, ha tudná, hol vannak a földjei, vagy tisztában volna azzal, hogy az adott napon mennyi pénz van a számláin. Eltátotta a száját a fél ország, amikor a közelmúltban – véletlenül - elfelejtett beírni egy milliárdocskát a vagyonnyilatkozatába. Az vesse rá az első követ, akinek ennyi pénzzel a zsebében feltűnne az ilyesmi! 
Szóval mindezzel nincs nekem semmi bajom. Időnként azonban elgondolkodtat, vajon ki vagy kik állnak mögötte? Az nem kétséges, hogy kezdetben a lakcíme és a gyerekkori barátság nyitotta meg előtte a gazdagodás kapuját. Szinte hallom, ahogyan az első állami közbeszerzési pályázatának elbírálói összesúgnak az akta felett: tudod, ő az a felcsúti barát… Aztán már több sem kellett, minden ment, mint a karikacsapás. Egy bizonyos „üzemméretig” még a gázszerelő mester tapasztalata is elég lehetett, de amikor fellendültek a vállalkozásai, és egyre több szakmába, iparágba tette be a lábát, kellett valaki - vagy valakik -, aki/akik értenek a vállalatvezetéshez. 
Ha Simicskának nem jutott volna eszébe spermának nevezni a korábbi puszipajtását, azt gondolhatnánk, hogy a veszprémi „remete” volt az, aki mint korábban a Fidesz pénztárának, úgy Mészáros gyarapodásának is a mentora lett. Ha oknyomozó újságíró volnék, nem hagyna nyugodni a titok, most vajon ki lehet a kormánypárti oligarchák új gazdasági zsenije? Ki az, aki ennek a szerény képességű mesterembernek is a háta mögé bújva képes egy ekkora vállalatbirodalmat irányítani és fejleszteni?
2018.12.06 09:00
Frissítve: 2018.12.06 09:27

Ez a harc

Az Eurostat hivatalos adatai szerint az EU-ban (a lengyelekkel együtt) a magyarok dolgoznak a legtöbbet, az évente ledolgozott óráink száma megközelíti a 2000-et. Ha ezt az egyetlen mutatót összevetjük a várható élettartamokra, a főbb népegészségügyi mutatókra, meg a munkahelyi ártalmakra vonatkozó számokkal, semmiféle szofisztikált indoklás nem kell hozzá, hogy miért nonszensz a rabszolgatörvény: azért, mert már így is túl vagyunk dolgoztatva, aminek az egészségünk, a családunk, az életünk látja a kárát. A hangulat éppen azért volt paprikás a szombati budapesti tüntetésen, mert a jogfosztás ténye mindenki számára nyilvánvaló, aki a munkája ellenértékéből él. A kormány a jelenleginél is sokkal durvább kizsákmányolás lehetőségét kívánja törvénybe iktatni - ezen nincs mit árnyalni vagy szépítgetni: az Orbán-kabinet a multik és az offshore-oligarchák oldalára állt a magyar dolgozókkal szemben. (Az sem titok, hogy kik az offshore-oligarchák: a legnagyobb „magyar” foglalkoztatók, a Mészárosok és társaik mind offshore céghálók révén kerülik meg a közteherviselést.) Csekély vigaszul legfeljebb az szolgálhat, hogy bár a rendszerváltás óta mindegyik magyar kormány meglépte ugyanezt, mindegyik bele is bukott. Az Antall-Boross kormány a munkahelyfaló rablóprivatizációba, a Horn-kormány a Bokros-csomagba, az első Orbán-kormány (többek között) az ország újrafeudalizálását elindító „piszkos tizenkettő”-botrányba, az utána nyolc évig regnáló baloldal pedig abba, hogy a dolgozókkal fizettette meg a saját, még a világválság hatásain is túlnövő bénázása árát. Meredek állítás lenne azt mondani, hogy Orbánékat az ingyenmunka-törvény miatt söpri majd el a népharag, de a majdani távozásukban bizonyára szerepe lesz: ez a kabinet mostantól deklaráltan nem a magyar emberek, hanem a munkás-szipolyozó nagytőke kormánya.
2018.12.10 09:06

Az orbáni magzat

Nem véletlenül mondta július végén a romániai Tusványoson a miniszterelnök: „2010-ben felhatalmaztak minket, hogy lezárjuk az átmenet két zavaros évtizedét, 2014-ben arra kaptunk felhatalmazást, hogy ezt a rendszert stabilizáljuk, 2018-as kétharmados győzelmünk pedig felhatalmazás egy új korszak kiépítésére. Egy korszak több, mint a politikai rendszer, kulturális és szellemi közeg, hangulat, ízlésvilág, viselkedési mód… Kulturális korszakba kellene ágyaznunk a politikai rendszert."
Akkor figyelmeztettünk: komolyan kell venni, amit mond, hiszen a magyar szupranacionalizmus nevében bejelentkezett Közép-Kelet-Európa vezetésére. Orbán a 2010-es parlamentáris - alkotmányos - puccs és a totális gazdasági hatalomátvétel után az övétől eltérő nemzeti identitás eltiprását jelentette be. Ezért tévedés a kultúrharcot csak a pénzért folytatott fideszes öngyomrozásnak betudni, és nem látni: a hatalomnak szüksége van valamiféle kovász-ideológiára, hogy a nemzetet kulturális értelemben is egységesen maga mögött tudja. Ám mindez messzebb mutat.
Nem csak a siserehad göcög. Megszólalnak a mamelukok "szellemi vezetői" is, mint a nemzet bölcsének bejelentkező Boross Péter volt belügyminiszter, kormányfő, aki a Magyar Hírlapnak adott múltheti interjújában azt mondja: „A mai baloldalt össze sem lehetne hasonlítani a szociáldemokrata Peyer Károllyal, aki örült a revíziónak. A mai baloldalban csak ellenérzés van mindennel szemben, amiben ott a nemzeti jelszó”. 
Nos, a szocdem Peyer, aki Bethlen Istvánnal 1921-ben keresztülvitte a vitatott, de a szociáldemokráciának a Tanácsköztársaság után mégis csak jogokat biztosító paktumot, ma – az Unióban - aligha tudna örülni a revíziónak, vagy tudna kötni bármilyen egyezséget, mert nem találna szellemi partnert hozzá a nacionalista Fideszben, amely kitagadja a "hazaáruló" baloldalt a nemzetből.
Még érdekesebb, amint Boross konkretizálja Orbán nyári homályát: „Kell egy olyan, kulturális életet meghatározó és arra erős befolyást gyakorló szervezet vagy intézmény, amely nem ad előnyt és pénzt olyanoknak, akik nem a magyar nemzeti ébredés ügyét szolgálják… kedvezőbb helyzetbe (kellene) hozni az egyetemi katedrák elosztásánál, a filmkészítésnél, a színházak élén és a szellemi szféra által érintett területeken azokat, akik méltók, akik képviselik azt az irányt, amelyet a politikai felfogásrend mára dominánssá tett Magyarországon, és ezt átvetítik a kultúra és a tudomány egész területére… ezt a kultúrharcot, ne féljünk kimondani, meg kell vívni."
Ha Boross nem fél, mi se féljünk kimondani: ez felhívás szellemi sorozatgyilkosságra. A hatalom minden erővel azon van, hogy valamiféle homogén jobboldali szellemi identitásban egyesítse a nemzetet, így felkészítve, hogy kellő emócióval támogassa az Orbán-korszak határokon túltekintő politikáját, az újraélesztett magyar szupremácia közép-európai  uralmát. Amely maga lenne a XXI. századi szörnyszülött Kelet és Nyugat között, már ha a megfáradt nemzet és a szunyókáló geopolitika nem fojtja meg még magzat korában.
2018.12.10 09:00
Frissítve: 2018.12.10 09:00