Vérbeli zenészek

Publikálás dátuma
2018.12.11. 09:44

Fotó: Lugosi Péter
A muzsikus szülői háttér számos zenész életrajzában felbukkan. Ahogy a Szent István konzervatórium is. Ez érvényes az MVM Magyar Villamos Művek Zrt. által díjazott két friss Junior Prima Díjas csellistára és operaénekesre is.

Ahol az egész család muzsikál

 A zenetörténet ismert zenészdinasztiái meggyőzően bizonyítják, a gének szerepe nem elhanyagolható, ha a zenei tehetségről beszélünk – két évvel ezelőtt ekként harangozta be A gének koncertjét a Müpa. Bachtól Sosztakovicsig: az akkor 8 éves Dolfin Dániel, Dolfin Benedek (14) és Dolfin Balázs (19) csellista hangversenye Dolfin Benjámin (17) fagott művésszel nem egy szokásos, kedves gyerekprogramot mutatott be. A szülők, Dolfin Jácint és Viski Ágnes fuvolaművészek a mai napig örömmel emlékezhetnek – erre a koncertre is. Mind a négy gyermekük rendkívüli muzikalitást örökölt tőlük: a Szent István zeneiskola és szakgimnázium büszkeségtábláján a Dolfin fiúk neve gyakran szerepel. A Virtuózok zenei tehetségkutató révén Balázs neve lehet a legismertebb: ő tavaly kapott Junior Prima Díjat. A most 16 éves Dolfin Benedek rengeteg segítséget kap a bátyjától, akinek szorosan a nyomában jár. Ennek is köszönhető, hogy idén a Junior Prima Díjat ő is megkapta. Négyévesen kezdett el csellózni Antók Zsuzsanna tanárnőnél, kilencéves volt, amikor abszolút I. díjat nyert az olaszországi Salieri versenyen. De első lett az ausztriai Liezen nemzetközi csellóversenyén a Friss Antal Országos Csellóversenyenen két alkalommal is − legutóbb a verseny fődíját is megkapta − Padova és Legnago zenei versenyein az abszolút I. helyezést és a legígéretesebb tehetségnek járó különdíjat is elnyerte. És akkor még nem is soroltuk fel az országos kamarazenei versenyeken elért I. díjakat és különdíjakat. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Előkészítő Tagozatára, Mező László osztályába 2015-ben nyert felvételt. Kamarazenét Csalogh Gábornál tanul – igaz, a szólóművészet irányába szeretne eljutni. Részt vett Perényi Miklós, Fenyő László, Máté Balázs, Jevgenyij Tonkha, Várdai István és Reiner Ginzel Több kurzusain, a főváros számos koncerttermében muzsikált, többször a Zuglói Filharmónia szólistájaként.  

Fontos magyarul énekelni

Pataki Bence az egyetlen operaénekes az idei Junior Prima Díjasok között. A basszus-bariton énekes múlt évben szerezte meg művésztanár diplomáját a Pécsi Tudományegyetemen, korábban a Szegedi Tudományegyetemen diplomázott magánének szakon. 2016-ban ért el Eszéken első helyezést a Lav Mirski nemzetközi énekversenyen. A családban nem ő az egyetlen énekes: édesanyja a kiváló mezzoszoprán, Wiedemann Bernadett. Kisgyermekkora óta tanult zongorázni, gitározott is. Az Erkel általános iskola tanulójaként lett tagja a Magyar Állami Operaház gyermekkórusának, ahol még a legmagasabb szólamot énekelte. „Amikor méretileg túlnőttem a szólistákon, akkor sajnos ki kellett szállnom ebből történetből. A mutálás után jött meg a hangom, érettségi után már az ének kedvéért kezdtem el a Szent István Király konzervatóriumot. Hormai József énektanár és Szőke Katalin korrepetitor rengeteget segített a tanulásban és a technikai dolgokban” − mesélte. Az egyetemen mestere volt Csengery Adrienne, Oberfrank Péter, Pál Tamás, és Temesi Máriától. Marton Éva növendéke is volt: az egyéves posztgraduális képzésen nemcsak technikai, pszichológiai támogatást kapott, elsajátíthatta a színpadi kulisszatitkokat, praktikákat is. „Kezdetben nem az a legfontosabb, hogy minden hibát kijavíts, rengeteg, hanem az, hogy minél többet énekelj. Ha bírod a terhelést és megszerezted az alaphangodat, onnan jön az igazi tanulás, a játék a hangoddal” – mondta Pataki Bence. Ha van kedved, csináld, próbáld meg – mikor megfogalmazódott benne, hogy az énekesi pályát választja, az anyai tanács ennyi volt. „Se rábeszélni, se lebeszélni nem próbált, de a kezdetektől támogat. Ha valamilyen kérdésem van, tud nekem segíteni.” 2015-ben álltak először együtt színpadon a Szegedi Szabadtéri Játékok előadásában, Az álarcosbálban, majd Erkel Ferenc operájában, az István királyban. A Magyar Rádió Márványtermében több közös estjük volt Virág Emese zongoraművésszel. A Co-Opera tagjaként az elmúlt évadban több színházban énekelte Rossini Sevillai borbélyában Basilio szerepét, jelenleg A Figaro házasságában énekli a címszerepet. Az előadás magyar nyelven folyik. „Nem árt, ha a közönség 100, de legalábbis 95 százalékosan érti, miről van szó a színpadon. Főleg ha vígoperáról van szó, ahol poénra van kihegyezve a szöveg” – véli Pataki Bence. „Egy olasz nyelvű opera élményt ad, de ahhoz, hogy egy fiatal közönség megszerethesse a műfajt, a magyar nyelvű operajátszás nagyban hozzájárulhat.”

Operában utaznak

A tavalyi évadban debütált a Co-Opera társulat, amelyben kezdő énekesek és pályájuk csúcsán levő művészek együtt játszanak. A Figaro házassága Szentendrén debütált, december 14-től a debreceni Csokonai Színházban lesz látható.

Ha az élet jó helyre sodor

Tomasz Máté Milán csellóművész, a Zeneakadémia hallgatója 2017 novemberében nyerte meg a David Popper Nemzetközi Csellóversenyt. Szinte napra pontosan egy évvel később vehette át a Junior Prima Díjat. Nyolcévesen kezdett el csellózni, mikor a zeneiskolások többsége zongoristának készül. Miért esett erre a hangszerre a választása? Édesanyám tényleg azt szerette volna, hogy zongorázzak, a nagymamám miatt, aki még a háború után vett zongoraleckéket. Ám az iskolában tartottak egy hangszerbemutatót, és nagyon szimpatikus volt a csellótanárnő, Kárpáti Mónika. Miatta lettem csellista. Tizenegy éves voltam, amikor 2008-ban az ő biztatására elindultam a budapesti Banda Ede és az Országos Friss Antal gordonkaversenyen, amit megnyertem. Egész gyerekkoromat Zuglóban éltem le, kézenfekvő volt, hogy a konzervatóriumot is itt, a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnáziumban folytatom. Agócs Mártánál tanultam csellózni, és nagy szerencsémre a többi tárgyat is kiváló tanárok oktatták. Mikor lehetett már sejteni, hogy a házi kamarazenélésnél többre hivatott? Nem volt olyan pillanat az életemben, hogy azt mondtam volna magamnak: igen, eldőlt, én a muzsikus pályát választom. Errefelé a sodort az élet, és a végén egyszer csak föleszméltem: itt vagyok! A Junior Prima Díj is megerősítése ennek? Az is, és óriási megtiszteltetés. Remélem, több fellépési lehetőséget is hoz. Játszott már a Fesztiválzenekarral is, gyakran muzsikál együtt Gulyás Márta zongoraművésszel. Mikor bekerültem a Zeneakadémiára, a kezdetektől ő is tanított nekem kamarazenét, most már negyedik éve tanulok nála. Van egy zenei fesztivál Pommersfeldenben, mint professzor tartott ott zenei kurzust, amikor tavaly megkérdezte: volna-e kedvem vele zenélni? Természetesen! Bach vagy Csajkovszkij? Minden zeneszerzőt másért lehet szeretni. Persze igaz, Bach fölötte áll mindennek, az ember szívének egyik legkedvesebb szerzője, de nem tudok rangsorokat felállítani. Kik a kedvenc csellistái? Casals, Tortelier, és a mesterem, Perényi Miklós. Ő a világ egyik legnagyobb csellóművésze, és ezt nem az elfogultság mondatja velem. Felvillantani egy mű sokféleségét, mesterkéltség, póz nélkül, minél kevesebb sallanggal, őszinte pátosszal játszani: többek között ezt tanítja nekem.

Elkésett éjféli villamos - interjú Dés Lászlóval

Publikálás dátuma
2018.12.10. 12:08

Fotó: Vajda József
Túlélésre kell játszani, mondja Dés László, akinek december 29-én lesz koncertje az Arénában. A zeneszerző elmesélte, hogy az indulatait bele tudja őrjöngeni egy szaxofonszólóba a színpadon.
Mi hozta dühbe legutóbb? Egy fiammal kapcsolatos történet, kiszúrtak vele, és ez nem először történt meg az elmúlt években. Nem szeretném részletezni, a lényeg, hogy úgy döntött, a családjával együtt emigrál. És sajnálattal azt kell mondanom, jól tette. De azért gyakran jár haza, ha itthon van dolga. Családilag is felvetődött, hogy elmenni, vagy itt maradni? Három gyerekem van, ez mindegyiküknél felvetődött. Ebben az esetben nem lehet mást tenni, mint ki kell alakítani egyfajta életstratégiát. Ugyanúgy, mint a Kádár-rendszer hatvanas-hetvenes éveiben tettük. Valamilyen módon túlélésre kell játszani. Persze ez szomorú, mert az ember nem ilyen módon szeretné leélni az életét. És itt elsősorban a fiatalokról van szó, mert Ő előttük még ott az egész élet. Ők még előre szeretnének menni, haladni, tehetséggel, szorgalommal, munkával. De mivel ez a három fogalom mára teljesen értelmetlenné vált, ezért valaki vagy túlélésre játszik, vagy elmegy innen. Ez ennyire szigorú? Igen, ez nem dramatizálás, hanem tény. Mit tehet ebben az esetben a szülő? Mindenben segíteni kell, de úgy, hogy az elsősorban a gyereknek legyen jó és ne a szülőnek. Mi érzelmileg próbáljuk támogatni őket. A düh, vagy az indulat jelenthet egy művész, történetesen zenész számára inspirációt az alkotásban? Nálam ez nem így működik. És legyen az író, vagy képzőművész, ritka, akinél az indulatok segítik az alkotást. Az írónál azt mondják, segít az ihletben, ha szenved. Más az alanyi lírai érzet, és más, ha valakiben tehetetlen düh alakul ki. Ez utóbbit nagyon nehéz feldolgozni, ezért ez inkább csak hátráltatja az alkotó embert. Ez teljesen nyilvánvaló. Én csendben és nyugalomban tudok komponálni. A koncertezés viszont sokkal életesebb és zajosabb műfaj, ahol az ember le tudja vezetni az indulatait. Én bele tudom őrjöngeni magam egy szaxofonszólóba a színpadon. Viszont az alkotáshoz tényleg fontos a koncentráció és azt nem lehet úgy, ha valakit folyamatosan nyomaszt valami. Ezért beszéltem én az életstratégiáról. Emlékszem Esterházy Péterrel erről sokat beszélgettem a halála előtti években. Ki kell alakítani egyfajta magatartásformát, sőt, tartásformát! A magánéletben és a közéletben, hogy tudjuk csinálni a dolgunkat. A Kádár-rendszerben egyéni stratégiák születtek a túlélésre. Erről a bátyja, Dés Mihály írt is egy regényt. Ő az írta meg, hogy abban az időben tulajdonképpen lébecolt. Ez azt jelentette, hogy sohasem ment állásba, de ezért csóró is maradt. Nem volt munkahelye, végül Spanyolországba költözött. A lébecolás azt jelentette, hogy az egyetem elvégzése után fordítgatott, tanulmányokat írogatott. Erre rá is ment tizenöt éve. Ez valamilyen módon visszatért, egy sokkal szigorúbb világban. A Kádár korszakban létezett legalább valamilyen szociális háló. Ma ez nincs, ezért a lébecolás sokkal veszélyesebb játék. Ma a lébecolók nagyon könnyen homleszekké, nincstelenekké válhatnak. A vadkapitalizmus korszakát éljük, a maga farkastörvényeivel együtt. Ma leginkább attól szorong mindenki, hogy bármikor elvesztheti az egzisztenciális biztonságát. A szabadság vágya már nem olyan fontos az emberek számára, mint amennyire a Kádár-rendszerben áhítoztunk rá. Ezek a jelenségek bizonyos mértékig magyarázatot adnak arra a passzivitásra és tompultságra, amiben a magyar társadalom ma leledzik. Még akkor is így van ez, ha naponta sok mindent belevágnak az arcunkba. Van olyan hely az országban, ahol ön nem kívánatos, mint zenész? Hogyne. Elmesélem a legutóbbi élményemet. Felkért a Nem adom fel Alapítvány, hogy lépjek fel a Nemzeti Színházban a gálaestjükön, melyet a sérült gyerekek javára rendeznek. Természetesen elvállaltam, és természetesen ingyen. Mindent leegyeztettünk. Hogyan és mit adunk majd elő, együtt a gyerekekkel. Egyszer csak jött egy telefon és az alapítvány illetékese zavartan közölte: leszóltak neki a minisztériumból, hogy én ezen az esten nem léphetek fel. Ez azért már nagyon abszurd, hiszen ily módon sérült gyerekeket büntetnek azzal, hogy a jelenlegi rendszer szemében egy nem kívánatos művésszé váltam. Mit lehet ez ellen tenni? Semmit. A Rózsavölgyi Szalonban nemrég mutatták be a Diplomácia című darabot, amely arról szól, hogy a II. világháború végén Párizsban egy svéd konzul verbálisan meggygőzi a náci csapatok parancsnokát, hogy ne robbantsa fel a várost. Ma mondjuk a magyar miniszterelnököt meg lehet győzni verbálisan? Nem hinném. Ebben hinni teljes naivitás. Ennek az egésznek akkor van vége, ha ez a felhalmozódott baj, rombolás, szenny olyan méreteket ölt, hogy kicsap, tehát elsöpri saját magát. A mennyiség átcsap minőségbe. Ennek mi lehet a formája? Nagyon sok minden. Az egyik, hogy a hatalmon lévők felzabálják egymást, mert már nincs kit, hiszen minden narancssárga. A másik, hogy valami történik, amit hívhatunk forradalomnak, lázadásnak. De ettől mentsen meg mindenkit az Úristen, hiszen ez nagyok sok bajjal járhat. A hazai előadóművészeti életet megrázta a tao megszüntetése. Ön mit gondol erről? Ez nagy baj és súlyosan érinti a független és magánszínházakat, valamint elsősorban a vidéki koncerttermek helyzetét. Ezzel az egésszel, újra visszahozzák a tenyérből etetés rendszerét. Újra csak az számít majd, hogy ki a haver és ki nem. Arról nem beszélve, hogy amióta ez a cirkusz megy, senki sem nevezi meg azokat, akik ez ügyben visszaéléseket követtek el. Inkább az egész szakmát büntetik. Az év végi Aréna-koncertjének a programjába beleszól valaki? Nem, mert ez egy független produkció és nem támogatja senki. Volt már olyan, hogy öncenzúrát gyakorolt? Nem, ilyen nem volt. A közönség körében érzett már megkülönböztetésre utaló jelet? Szerencsére nem. Az Arénába most is azok jönnek majd, akik a politikai hovatartozásuktól függetlenül szeretik a dalaimat. Legalábbis én ezt gondolom. Nyár végén ért véget a huszonnyolc helyszínből álló koncertturném és szerencsére mindenhol telt ház előtt zajlott. A koncert címe: Mi vagyunk a grund. Eddig arról beszéltünk, hogy sokszor úgy érezzük, elvették tőlünk a grundot. Van értelme mégis harcolni érte? A grund egy metafora, mégpedig a hazáé. Nemecsek többször el is mondja a regényben, hogy a grund a mi hazánk. És igen a grund fontos ma is, hiszen mindannyiunknak megvan a maga grundja, nekünk is, még akkor is, ha bizonyos emberek az ellenkezőjét híresztelik rólunk. És ma alapállássá vált a gyűlölködés, megvetés, elutasítás. Ráadásul hazugsághalmazok között felépítve. Nálunk szinte teljesen eltűnt a szolidaritás. A Magyar Idők című lapban nemrég Szász Jánosról írták le, hogy „vadliberális, magyar gyűlölő” rendező. Emiatt sem vonult senki sem az utcára. Ez nagyon veszélyes. És számomra is ismerős. Rólam egy államtitkár Máriapócson egy Mindszenty József szoboravatáson azt bírta mondani: „tetteiben gyűlölködő, kereszténységet, magyarságot, nemzetet megvető és gyűlölő” vagyok. Ez már elmebaj és persze nagyon veszélyes, mert felér egy rámutatással, címkézéssel, hergeléssel. Az új lemez címe Éjféli Járat, melynek a dalait szintén eljátsszák majd az Arénában. Gondolom azért a lemezre nem csak borús szerzemények kerültek fel. Nem volt ilyen szempont. A címet egy éjféli villamos ihlette. A dal szövegét Müller Péter Sziámi írta. Persze így hatvannégy évesen a lekésett villamosjárat igazából egy metafora. Szól a restanciáinkról, a nem teljesített ígéreteinkről, kicsit bűntudatos és fájdalmas, de ugyanakkor szenvedélyes dal. De szól az elvesztett barátokról is. Minden dalnak más szerző írta a szövegét, amit én egyfajta játékként, kalandként fogtam fel. Emellett néhány számomra fontos régebbi dal is felkerült a lemezre. Mi az, amit még mindenképp le szeretne tenni az asztalra? Nagy vágyam, hogy Petőfi életéről operát írjak, a könnyűzene nyelvén, de természetesen az én zenei nyelvemen. Geszti Péterrel és Müller Péter Sziámival dolgozom rajta. Nem szeretnék leállni, addig biztos nem, amíg teljesen el nem lehetetlenítenek. 

Névjegy

Dés László - Musicalek, filmzenék, nagy slágerek és dzsessz lemezek sora fűződik a nevéhez. Az utóbbi években leült a zongorához a saját magának írt dalaival és énekelni kezdte az új és a már régóta ismert számokat. Koncertturnéjával nagy sikerrel járta körbe az országot.  

Szerző
Témák
Dés László

A bűn örök árnya végig elkísér

Publikálás dátuma
2018.12.10. 12:00

Fotó: Rákossy Péter
Modern, letisztult, izgalmas rendezéssel indult az Opera idei évada, igaz kissé későn. Az Erkel Színházban egy fiatal orosz rendező vitte színre Puccini ritkábban játszott operáját A Nyugat lányát.
Az orosz rendező Vasily Barkhatov az Erkel Színházba saját tervező csapattal érkezett. Zinovy Margolin markáns díszlete, hatalmas betoncsövek, meghatározó eleme A Nyugat lánya című előadásának. Azonnal kortalanná, maivá teszi a cselekményt. A csövek, vagy gyűrűknek is lehet nevezni egyszerre menedékül szolgálnak az aranyásóknak, másrészt szinte agyonnyomják őket, eltörpülnek benne, mellette. Jól példázzák, hogy aki vándornak, szegénynek születik, a kitörési esélye szinte a nullával egyenlő. Legfeljebb örökre reménykedhet benne, hogy a talált arany majd fordít a sorsán. Vagy talán a szerelem. Puccini nálunk ritkán játszott operája A Nyugat lánya mindkét esélyt fel teszi egy lapra. És egyáltalán nem mellékes a bűn kérdése, Vajon egy életen belül lehet-e újrakezdeni, vagy a bűn örök árnyként örökre ott marad bélyegként rajtunk, még akkor is ha közben elsodor bennünket a szerelem? Minnie az aranyásók oltalmazója épp egy rabló banditába szeret bele. Kibe másba? Hiába az élet egyszerre reménykeltő és kegyetlen. Minnie szerepében Rálik Szilvia egy darabig talán túl visszafogott, aztán a második felvonás közepétől már közelebb engedi magához a szeretetéhes, romantikus nő figuráját. Óvja hirtelen jött szerelmét, ápolja, bevállalja mindenestől. A bűneivel együtt. Magáénak akarja és egy pókerjátszmának köszönhetően meg is nyeri.   A bandita Boncsér Gergely olyan, mint egy nagyra nőtt kamasz. Gyerekként belecsöppent a bűnbe és úgy maradt. A szerelem azonban egy csapásra eltörölte a veszélyérzetét. Mindenen át gázol és már az sem érdeki, hogy ha lebukik. A sheriff, aki szintén szerelmes Minnie-be, Florin Estefan, nem tudja megkapni az asszonyt, hiába áll mellette a törvény. Az érzelmeink más szabályok szerint működnek. Az Opera zenekarát Kocsár Balázs dirigálja. Az együttes jól szól, bár olykor, mintha hangerőben kissé elnyomná az énekeseket. A rendezés a harmadik felvonást rendhagyóan egy álomként vizionálja. A bandita fejében végigpereg minden és a végén nézői értelmezés kérdése, hogy vidám véget látunk, vagy tragédiát. A bűn tehát megváltható, de lehet, hogy csak a túlvilágon.
Szerző