Faust – mint tudjuk – az ördöggel kötött szerződést. Nem sokkal egyszerűbb az a kontraktus sem, melyről György Péter új könyve szól. Gyakran zaklatottan, az olvasót próbára tevő, szeszélyesen el-elkalandozó logikával, de közben nyugtalanító szempontokkal, revelatív értelmezésekkel. Szabályait nem könnyű követni, pedig izgalmas szellemi útra invitál.
György Péter művében a szerződés tág értelmű metaforává válik: a művészet és a fennálló társadalmi valóság bonyolult viszonyának átfogó kategóriájává. Gondolatmenetében az alkotó a valósággal szerződik. A lényeg pedig ennek konkrét módja, típusa. S a tét természetesen itt is roppant nagy.
A szerződés ugyanis mellőzheti a kor feszítő alapkérdéseit, a valóságban rejlő igazságot, s ezzel, ha mégoly közvetetten is, hatékonyan szolgálhatja a mindenkori hatalom érdekeit. (Szélső esetben az alkotó vállalkozhat éppenséggel – cinikusan vagy ideológiák foglyaként – a valóság legfontosabb dimenzióinak meg-, illetve eltagadására is.) De természetesen, lehet szerződni az igazság alkuktól mentes művészi képviseletére is: a realizmus, a kötet egyik rehabilitált kulcsfogalma az ennek jegyében keletkezett műveket minősíti. Aki a valóság mellett dönt, egyszersmind persze, az establishmenten való kívülmaradásra szavaz.
Az alternatíva végeredményben bárki számára adott. Igaz a második út választása jóval kényelmetlenebb, sőt, olykor kifejezetten kockázatos.
A könyv művészetelméleti fejtegetéseinek egyik történeti-szociológiai pillére a hidegháború korának egyik kulturális vonzatára épül: a magas művészetek alkotóit és intézményeit nemcsak a szocialista országokban finanszírozták, hanem a nyugati világban is. De semmi sincs ingyen. Az alkalmazkodóknak a támogatás, a sikeresség árát meg kell fizetniük: alkotásaikkal óhatatlanul legitimálják a politikai elitjük működtette rendszerük igazságtalanságait is.
A hidegháború rideg viszonyaitól részben független a szerző által kiemelt másik szociológiai sajátosság: „a globális művészeti világ valójában bonyolult gépezetként működik, amelynek összetettsége, politikai gazdaságtana, intézményrendszere különösen alkalmas arra, hogy az esztétikai tételezés értelmetlenné vált hagyománynak tűnjön. Egyre több a metaforikusnak remélt cinizmus; az üresség variációi egyszerre impotensek és narcisztikusak.” A művészetipar résztvevői a pénz, a hírnév érdekében szintén kemény alkukra kényszerülnek: világunk brutális kihívásai, az elnyomottak emberi drámái ebben a szférában szóba sem jöhetnek.
A kötet tehát szükségképp azokra az alkotókra összpontosít, az ő „szerződésüket” ajánlja, akik mind a politikai hatalom védte bensőség, mind a manipulatív – hatalommal szintén rendelkező – intézmények keretein kívül teremtették meg életművüket. Így kap nagy szerepet például Samuel Beckett, az angol realista festőcsoport, Frank Auerbach vagy William Kentridge, dél-afrikai művész (a könyv címe az ő egyik, a gyarmatosítás szörnyű bűneivel szembesítő művét idézi).
György Péter radikális művészetszemléletében nagy nyomatékot kap az alkotás és a társadalmi igazságosság összefüggése: a szolidaritás a mindenkori kisemmizettekkel, a magukra hagyottakkal. A szerző keményen figyelmeztet a posztkoloniális világ nyomorúságára: a szegények, a menekültek sokaságára. Meggyőződése szerint korunk valóban jelentős, érvényes művei felmutatják azok szenvedéseit is, akik némaságra ítéltettek.
