Az alkalmazkodók legitimálják politikai elitjük igazságtalanságait

Publikálás dátuma
2018.12.06. 14:15

Fotó: Népszava
Faust – mint tudjuk – az ördöggel kötött szerződést. Nem sokkal egyszerűbb az a kontraktus sem, melyről György Péter új könyve szól. Gyakran zaklatottan, az olvasót próbára tevő, szeszélyesen el-elkalandozó logikával, de közben nyugtalanító szempontokkal, revelatív értelmezésekkel. Szabályait nem könnyű követni, pedig izgalmas szellemi útra invitál. György Péter művében a szerződés tág értelmű metaforává válik: a művészet és a fennálló társadalmi valóság bonyolult viszonyának átfogó kategóriájává. Gondolatmenetében az alkotó a valósággal szerződik. A lényeg pedig ennek konkrét módja, típusa. S a tét természetesen itt is roppant nagy. A szerződés ugyanis mellőzheti a kor feszítő alapkérdéseit, a valóságban rejlő igazságot, s ezzel, ha mégoly közvetetten is, hatékonyan szolgálhatja a mindenkori hatalom érdekeit. (Szélső esetben az alkotó vállalkozhat éppenséggel – cinikusan vagy ideológiák foglyaként – a valóság legfontosabb dimenzióinak meg-, illetve eltagadására is.) De természetesen, lehet szerződni az igazság alkuktól mentes művészi képviseletére is: a realizmus, a kötet egyik rehabilitált kulcsfogalma az ennek jegyében keletkezett műveket minősíti. Aki a valóság mellett dönt, egyszersmind persze, az establishmenten való kívülmaradásra szavaz. Az alternatíva végeredményben bárki számára adott. Igaz a második út választása jóval kényelmetlenebb, sőt, olykor kifejezetten kockázatos. A könyv művészetelméleti fejtegetéseinek egyik történeti-szociológiai pillére a hidegháború korának egyik kulturális vonzatára épül: a magas művészetek alkotóit és intézményeit nemcsak a szocialista országokban finanszírozták, hanem a nyugati világban is. De semmi sincs ingyen. Az alkalmazkodóknak a támogatás, a sikeresség árát meg kell fizetniük: alkotásaikkal óhatatlanul legitimálják a politikai elitjük működtette rendszerük igazságtalanságait is. A hidegháború rideg viszonyaitól részben független a szerző által kiemelt másik szociológiai sajátosság: „a globális művészeti világ valójában bonyolult gépezetként működik, amelynek összetettsége, politikai gazdaságtana, intézményrendszere különösen alkalmas arra, hogy az esztétikai tételezés értelmetlenné vált hagyománynak tűnjön. Egyre több a metaforikusnak remélt cinizmus; az üresség variációi egyszerre impotensek és narcisztikusak.” A művészetipar résztvevői a pénz, a hírnév érdekében szintén kemény alkukra kényszerülnek: világunk brutális kihívásai, az elnyomottak emberi drámái ebben a szférában szóba sem jöhetnek. A kötet tehát szükségképp azokra az alkotókra összpontosít, az ő „szerződésüket” ajánlja, akik mind a politikai hatalom védte bensőség, mind a manipulatív – hatalommal szintén rendelkező – intézmények keretein kívül teremtették meg életművüket. Így kap nagy szerepet például Samuel Beckett, az angol realista festőcsoport, Frank Auerbach vagy William Kentridge, dél-afrikai művész (a könyv címe az ő egyik, a gyarmatosítás szörnyű bűneivel szembesítő művét idézi). György Péter radikális művészetszemléletében nagy nyomatékot kap az alkotás és a társadalmi igazságosság összefüggése: a szolidaritás a mindenkori kisemmizettekkel, a magukra hagyottakkal. A szerző keményen figyelmeztet a posztkoloniális világ nyomorúságára: a szegények, a menekültek sokaságára. Meggyőződése szerint korunk valóban jelentős, érvényes művei felmutatják azok szenvedéseit is, akik némaságra ítéltettek.       
Témák
György Péter
Frissítve: 2018.12.06. 14:28

Ma még csak képzelet, holnap realitás (videó)

Publikálás dátuma
2018.12.06. 13:30

Fotó: Szalmás Péter
Varga Viktor a feltöltést segítő agyturbót és az ételt helyettesítő drazsét árul mesemusicalben. A valóságban pedig saját világot hoz létre zenével, képekkel és szobrokkal.
- Minden álmomat megvalósítom – állítja az Álomutazó című mesemusicalben Reklámarcot alakító Varga Viktor. A szerepe szerint telemarketinges a valóságban szinte sosem hallgatja végig a telemarketingesek telefonjait. - Az Álomutazóban kétféle terméket kell eladnom. Egy agyturbó nevű készüléket, ami rendkívül hasznos, ugyanis használójának nem kell aludnia, helyette elég, ha töltőre teszi magát. A mese világában ez nagyon fontos, és a mi valós világunkban is nagyon népszerű lenne. A másik egy drazsé, amely az evést helyettesíti. Az ízét pedig telefonos applikációval lehet beállítani. Mindez a mi életünkben is el fog jönni elég hamar, ebben biztos vagyok – meséli Varga Viktor, aki szerint ami ma még csak a képzelet, az holnap valóság.
Sokak szerint az embernek szüksége van az unatkozásra. - Sosem unatkozom, alkotáskényszerem van. Muszáj minden nap legalább egy fizikailag megfogható vagy zenében megjeleníthető dolgot létrehoznom. Unatkozásra nincs szükség, de arra igen, hogy legyen idő, amikor megpihen a rendszerünk. Ez nálam a tudatos meditáció – írja le a különbséget. Varga Viktor az RTL Klub Csillag születik című tehetségkutató műsorában vált közismertté 2009-ben. Úgy gondolja, hogy ő még szerencsésebb korszakban jutott ehhez a lehetőséghez, mint utódai. - Az én szériám még meg tudott ragadni, nem volt akkora pörgés és talán az emberek sem voltak annyira telítve a műfajjal. Azóta ez már iparrá vált. A 2009-es versenyzőknek még volt lehetőségük arra, a további életük is jól haladjon, én például egyből kaptam egy szerződést a Magneotontól.  
Ha valaki Varga Viktor nevét internetes keresőprogramba, pl. a Google-be írja, az első tíz-húsz találat a magánéletével kapcsolatos hírekről szól. Őt azonban ez nem zavarja. - El fog múlni nemsokára, amikor egyre több izgalmas tartalmat osztok meg. Festek, szobrászkodom, és zenélek. Bár egyre inkább azt látom, hogy nehéz az valódi értékeket eljuttatni az emberekhez, akik közül sajnos csak egy nagyon szűk réteg fogékony rájuk. A televízióban többségben egyszerű műsorok vannak, az értékteremtés kikopott. Nem lehet küzdeni ez ellen, inkább létrehozok egy saját világot, ahol én boldog vagyok és az is, aki oda betekint. – mutat be egy módszert Varga Viktor, aki jövő éve elején jelentkezik legújabb albumával. Ami az Álomutazót illeti: - Nagyon sok értéket mutat. Az alkotók felismerték, hogy most már digitális világban élünk, felkészítik a gyerekeket egy hasznos életre. Például arra, hogy a munka és a mindennapi gondok helyett a család és az emberi kapcsolatok a fontosak.

Robin, te szegény! - ostoba és irritáló moziban menőzik a sherwoodi zsivány

Publikálás dátuma
2018.12.06. 12:00

Robin Hood örök téma a filmtörténetben: százhat éve készült el a mondakör első mozgóképes feldolgozása, a legfrissebbet mától vetítik a hazai mozik. Ami közös bennük, hogy egyik sem kiemelkedő darab.
Lehet, hogy igazságtalanok vagyunk Étienne Arnaud és Herbert Blaché Robin Hoodjával, mivel ez még bőven a némafilmes korszakban született meg, és az összesen harminc perces mű legnagyobb érdekessége, hogy gigantikus kalapokban játszottak a színészek. A sokáig eltűntnek hitt művet végül 2006-ben felújították és a New York-i MOMÁ-ban mutatták be. Ám az első klasszikus álomgyári produkció a Douglas Fairbainks főszereplésével készült 1922-es verzió volt, amely korának legdrágább produkciója volt másfél millió dolláros büdzséjével. (De nyereséges volt, mert 2,5 milliót fialt.) Az 1932-ben debütált Robin Hood kalandjai, Kertész Mihály és William Keighley által rendezett film a Robin Hood-tematikát feldolgozó alkotások közül az egyik legnépszerűbb: négy Oscar-díjra jelölték, ebből hármat meg is kapott. Kis hazánkban is adták mozikban, és miután a Magyar Televízió a hetvenes években rongyosra játszotta, sokaknak Errol Flynn lett az örök nyilazós hős. A Magyarországon ebben az időszakban a női szívek ellenállhatatlan hercegének tartott Giuliano Gemma is próbálkozott a műfajjal A tüzes íjász című olasz-spanyol-francia összefogással, 1970-ben készült dolgozattal.  1976-ban Sean Connery is a kezébe vette a nyilat a Robin és Marian című produkcióban, bár az alkotás néha nehezen volt komolyan vehető Connery félig mikulásnak, félig ősembernek való maszkírozásával. Mennyire érdekes: ugyanebben évben készült egy szovjet verzió is, a Robin Hood nyila Szergej Taraszov és Kirill Rapaport rendezőktől – mert, akárhogy is nézzük, a gazdagokat kiraboló és egyúttal szegényeket segítő karakter még a szocialista forradalom értékvilágába is belefért. Így minden bizonnyal a cenzorok úgy gondolták, hogy a középkori Anglia kelléképpen elrettentő ahhoz, hogy állami pénzből is elkészülhessen a műalkotás. Az 1984 és 1986 között a briteknél sugárzott Robin Hood and the Sorcerer tévésorozat csak azért érdekes, mert itt jelenik meg először Kicsin John, az arab segítőtárs és állítólag ezt a verziót vette alapul Kevin Reynolds az 1991-ben debütált Robin Hood, a tolvajok fejedelméhez, mely Errol Flynn mellett megalkotta minden idők „másik” legfontosabb hős interpretációját Kevin Costner színre lépésével. Ezután sokáig inkább csak állatorvosi lovak készültek, mint például Mel Brooks paródiája (A fuszeklik fejedelme 1993) vagy egy bizarr folytatás, melyben Robin Hood lánya – Kiera Knighltley alakításában – próbál fellépni a nottighami seriff ellen (A tolvajok hercegnője, 2001). Erroly Flynn és Kevin Costner egyeduralmát még maga Ridley Scott sem szerette volna kikezdeni, így készített egy kritikai szempontból vegyesen fogadott előzménytörténetet 2010-ben, szimplán Robin Hood címmel. A címszerepet Russel Crowe alakította, aki ebben a mozikban emlékezetes erővel mondta fel a nagymonológokat, jómagam féltettem is, nehogy agyvérzést kapjon a nagy koncentráció közepette. Ezek után, akárhogy is nézzük, 2018-ban akár már időszerű is lehetett volna, hogy kapjunk egy modern, ötletes és innovatív feldolgozást – ha már olyan név is van a producerek között, mint Leonardo DiCaprio. Nincsenek azonban jó híreim: noha a fiatalítás jó ötlet volt (Taron Egerton akár jó Robin Hood is lehetne), az egyszerűen csak zseni Ben Mendelsohn itt is sokszor villan nottinghami seriffként, de az előzmény előzményének szánt film olyannyira ostoba és irritáló akciódarab lett, hogy azért kell aggódni, hogy vajon Otto Bathurst rendező vajon hány évre nyírta ki az örökzöld figurát a mozgóképes világból. 
A történelmi hűség a világ egyik legismertebb hősével kapcsolatosan igen érzékeny kérés, lévén, hogy a kutatók már abban sem tudtak közös megegyezésre jutni, hogy vajon tényleg Fulk FitzWarin normann nemes volt-e valójában az „angol betyár”. J. C. Holt történész szerint a legendának semmiféle történelmi alapja nincs. Ennek megfelelően a filmes és egyéb művészeti ágakban a feldolgozások szabadon bánnak a tényekkel. Egy azonban biztos: nem volt levegőben úszó, közben nyilakat számolatlanul kilövő, falakat romboló felsőbbrendű lény, mint Ott Bathurst mostani verziójában.

A történelmi hűség a világ egyik legismertebb hősével kapcsolatosan igen érzékeny kérés, lévén, hogy a kutatók már abban sem tudtak közös megegyezésre jutni, hogy vajon tényleg Fulk FitzWarin normann nemes volt-e valójában az „angol betyár”. J. C. Holt történész szerint a legendának semmiféle történelmi alapja nincs. Ennek megfelelően a filmes és egyéb művészeti ágakban a feldolgozások szabadon bánnak a tényekkel. Egy azonban biztos: nem volt levegőben úszó, közben nyilakat számolatlanul kilövő, falakat romboló felsőbbrendű lény, mint Ott Bathurst mostani verziójában.

Frissítve: 2018.12.06. 16:20