- Meglepő és megdöbbentő koncert a Nemzeti Filharmonikusokkal

Az elmúlt évtizedekben úgy tűnt, hogy a most hetvennégy éves Ton Koopman az egyik legelszántabb régizenész, aki amellett, hogy korabeli orgonákon és csembalókon játszott, és saját Amsterdam Baroque Orchestra nevű régihangszeres zenekarával, sorra rögzítette Bach műveit, nem akar kilépni a hitelesség szigorúan meghatározott keretei közül. Elkötelezettségére jellemző, hogy az összes Bach-kantátát lemezre játszotta, úgy, hogy amikor a lemezkiadó, amelyiknél elkezdte a közreadást kihátrált a projekt mögül, kiadót alapított, hogy saját pénzén befejezhesse a felvételeket. Bevallása szerint a régi zene határai Mozartnál húzódnak, így hát belefért életművébe, hogy egy csokornyi szimfónia is napvilágot lásson vezényletével és az amszterdami zenészek játékával. Az elmúlt években azonban, Harnoncourthoz és más régizenészekhez hasonlóan, ő is elkezdett modern hangszeres zenekarokat vezényelni, 2010-ben többek közt a Berlini Filharmonikusok előtt állt és Haydnt, Bachot vezényelt, tavaly ősszel meg szintén velük a hatalmas h-moll misét adta elő.

Most a Nemzeti Filharmonikusok hangversenyén a bécsi klasszikusok, Haydn, Mozart, Beethoven művei szerepeltek. Természetesen nem teljes létszámban ültek a zenészek a színpadon, a Haydnhoz, Mozarthoz egy kamarazenekar méretű együttes állt fel, egy kicsivel többen voltak a Beethoven-szimfónia előadói. A hangzásuk meglepő volt, felidézte a legjobb régihangszeres együttesekét, amihez az járulhatott hozzá, hogy nem vagy alig vibrátóztak, de ettől függetlenül is volt többlet játékukban, valami felszabadultság, és főként spontaneitásnak ható magabiztosság, ami nem szokott sajátja lenni azoknak a zenészeknek, akik csak kirándulásokat tesznek a régi zenék autentikus előadásmódjának világába.

Persze biztosan sokan tisztában vannak – egyénenként - a zenekari tagok közül, mik a kívánalmai az autentikus Mozart-játéknak, de összjáték szinten ez másképp jelentkezik. Hogy mindez olyan legyen, ahogyan ezt az esten hallottuk, ahhoz kivételes képességű karmester kell. Akinek minden kívánságát maradéktalanul végrehajtja a zenekar. Ha kellett lágyan, egyszerre szólaltak meg a zenészek – egyébként mindig pontosak voltak -, mint például (és tényleg csak például a sok hasonló eset közül) a Haydn trombitaverseny harmadik tételének kezdetén a vonósok, de ha kellett, felvisítottak a fuvolák és oboák a Beethoven szimfónia negyedik tételének első két hangját játszva, és így tovább. A hangszínek, hangerőváltozások, a dallamformálások mind úgy alakultak, ahogyan azt Koopman kívánta, alig maradt hiányérzetünk, ha nem tudta volna az ember, fel sem tűnt volna, hogy itt olyanok játszanak, akik nem megszokottan, évek, évtizedek óta vannak otthon a stílusban, és nem régi hangszereken játszanak. A korai Mozart szimfónia elején a kürtök „rezes" kissé érdesebb, hangzása volt feltűnő, ami a vékonyabb falú, korabeli hangszerek nyersességére emlékeztetett, de ugyanitt megdöbbentő volt a második tétel gyönyörű megformáltsága. Hihetetlen, mi mindre tudott ügyelni Koopman és ebből mennyi minden hallhatóan megvalósult. A Berlini Filharmonikusok szólistája pedig – mondanunk sem kell virtuózan, szépen játszotta szólamát, produkciója ráadás volt a zenekar teljesítménye mellé.