Meddig repül a bálna?

Egyre feljebb furakodom/ Jaj, de magas ez a torony./ Még, még, még, még, még/ Ennyi nem elég! - így repítette fel énekszóval a XXI. század első évtizedének egyik legnépszerűbb dalában a képzeletbeli  bálnát a Republic együttes. Eldönthetetlen kérdés, hogy a 2018 harmadik negyedében elért 5,2 százalékos, csaknem negyedszázados rekordot megdöntő gazdasági növekedés adatainak láttán furakodnának-e még egyre feljebb, vagy megelégednének ekkora bővüléssel, amely két és félszerese az uniós átlagnak.
Ha nem a torony magasságából szemléljük a magyar gazdaság bővülésének  valóban impozáns adatait, hanem visszaszállunk a realitások talajára, akkor be kell látnunk: ennél már valószínűleg nincs feljebb, szakmai kifejezéssel elértük a lokális csúcsot. Bár manapság a magyar gazdaság bővülési üteméről szóló jóslatokkal illik csínján bánni, hiszen tavaly év végén még kettő és négy százalék között szóródtak az előrejelzések, sőt még októberben is három százalékos volt a prognózisok középértéke. Ezt finoman szólva nevezhetjük alábecsülésnek is, azonban közelebb járunk az igazsághoz, ha goromba hibának minősítjük. 
Ha csak kicsit is elmélyülünk az idei gazdasági, de még inkább politikai folyamatok elemzésében, nem is kell sokat kutakodnunk, hogy megtaláljuk az elemzői várakozások kisiklásának okát. Ezúttal nem a jegybank-elnök kedvenc találmányának, az unortodoxiának az alkalmazása a vétkes, bár szokatlanságában aligha jár messze tőle. Ez is egy hungarikum, amely nem egy üres teória csupán, hiszen eredményessége számokkal bizonyítható. Olyannyira, hogy ezúttal Budapest és Brüsszel  számai is azonosak, de amíg a magyar kormány diadalittasan  veri a mellét, addig az Európai Bizottságról korántsem mondható ez el. 
Ki ne emlékezne arra, hogy egykori kancelláriaminiszterünk, aki ma ménesgazda és a nemdohányzás fogadatlan prókátora, hivatali ténykedésének egyik utolsó aktusaként bejelentette, hogy a tavaszi választásokig valamennyi uniós pályázatot kiírja a kormány, és a támogatásokat ki is kifizetik. Lázár János ezúttal szavahihetőnek bizonyult, a pályázati összegek 60 százaléka már a támogatottak számlájára került. 
Ennek az eljárásnak a hungarikum mivolta abban áll, hogy az összes többi érintett országban 20-25 százalék volt ezeknek a pénzeknek az idei felhasználása.  Ma még nem tudjuk, hogy a GDP három százalékát kitevő uniós támogatások  mennyiben járultak hozzá a magyar gazdaság fejlődéséhez, az azonban bizonyos, hogy a növekedés mértéke alacsonyabb lenne a mostani kimagasló értéknél. És ez előrevetíti a következő esztendők hazai gazdasági kilátásait: bármilyen ügyesen tárgyalunk Brüsszelben, a támogatások mértéke mindenképpen mérséklődni fog.
Jövőre az előrejelzések szerint lassul a gazdaság, az idei magas bázist nehéz lesz jelentős mértékben felülmúlni. A jövő megalapozása - az oktatási és  az egészségügyi  fejlesztések - idén is elmaradtak, így a kilátások sem túl biztatóak. Az 5,2 százalékos GDP-ről a Republic együttes egy másik nótája jut az eszünkbe: "Csak ennyi volt, és nincs tovább!"

Szerző
Bonta Miklós
GDP
Frissítve: 2018.12.07. 08:56

Vízözön

Theresa May számára ez az igazság hete. Több napon át tartó parlamenti vita után kiderül ugyanis, támogatja-e a brit törvényhozás az Európai Unióval született megállapodást. May szerint a választás egyszerű: ha a képviselők nemet mondanak, akkor megegyezés nélkül kell távoznia jövő év márciusában az Egyesült Királyságnak az Unióból, s annak beláthatatlan következményei lennének. „My deal or no deal” – hangoztatta, arra utalva: vagy az ő megállapodása győzedelmeskedik, vagy jöhet a vízözön. 
Most ez utóbbira van nagyobb esély. A brit lapok azt taglalják, hány kormánypárti képviselő voksol majd nemmel a „dealre”. A Guardian 97-re, a Telegraph pedig 101-re becsülte a rebellis honatyák számát, ami azt jelenti, szinte esélytelen, hogy a miniszterelnök a maga javára fordítsa az állást a jövő keddi szavazásig.
A kérdés így nem is az, áldását adja-e a parlament a megegyezésre, hanem hogy mi jön utána. Valóban nem lesz egyezség? A konzervatívok egy része ezt szeretné,  hangoztatva, hogy az ország így megőrizné nemzeti szuverenitását, és jobb bilaterális megállapodásokat köthetne. Csakhogy ezt egyre kevesebben hiszik el. A YouGov azon felmérésére, jó döntés-e elhagyni az EU-t, 49 százalék válaszolt nemmel és csak 38 igennel. Azok 11 százaléka pedig, akik 2016-ban még a kilépésre voksoltak, ma már úgy véli: ez rossz döntés volt. Egyáltalán, a britek mindössze 23 százaléka támogatja May megállapodását.
Amiből egyvalami következik: a legjobb döntés a kilépés elhalasztása és egy új referendum kiírása lenne arról, tényleg ki akarnak-e lépni a britek az Unióból. Az ugyanis ma már nyilvánvaló, hogy az EU elhagyása mellett kampányolók 2016-ban álhírekkel bombázták, azaz becsapták a választókat.
A gond csak az, ki mer vállalni egy ilyen döntést. Egy konzervatív kormány aligha, hiszen ez pártszakadást idézhetne elő. Jeremy Corbynt is nehéz elképzelni, hogy ilyen lépésre szánná el magát, hiszen sosem volt a Brexit bátor ellenzője. Valakinek azonban vállalnia kellene a kockázatot, mert egyébként tényleg a vízözön jöhet.
Szerző
Rónay Tamás
Frissítve: 2018.12.07. 08:41

Orbán és a bizalmi kéz

Mióta a felcsúti gázszerelő gyors meggazdagodásának történetével eteti a hírek szorgos olvasóit a média, lépten-nyomon ugyanaz a kérdés foglalkoztatja a közönséget: kinek a vagyona is az a cég- és ingatlan birodalom, amin az elhíresült egykori felcsúti polgármester névkártyája leffeg. Érdekes módon ez a kérdés nem vetődött fel akkor, amikor Orbán valahai szobatársát tartották – a nevezetes G napig – a hivatalos vagyonkezelőnek, mert úgy gondolták, hogy az iskolatárs nem az uralkodó magánvagyonát, hanem a királyi vagyont ellenőrzi és kezeli. Ahogy hazánk egyre jobban hasonlít arra groteszk rendszerre, amelyben egy tenger nélküli ország felett kormányzóként, a királyt helyettesítő jogkörében egy ellentengernagy uralkodik, úgy érdemes egy röpke pillanatig visszalapozni a feudális királyságokban kialakult jogintézményekhez. 
Kezdjük azzal, hogy a föld és a vagyontárgyak szabad adásvételén és örökölhetőségén alapuló kapitalista magántulajdon előtt az a jogi fikció volt az általános, hogy minden vagyon a királytól ered és minden vagyon a királyra száll vissza. Ennek folytán meglehetősen nehéz a király magánvagyonát a királyság vagyonától megkülönböztetni, vagy legalábbis nem könnyebb, mint Orbán magánvagyonát elválasztani a bizalmasai (oligarchái) által kezelt vagyontömegtől. Az elmúlt hét szolgáltatta ehhez a legjobb példát, amikor Orbán szinte minden bizalmasa bevitte a közösbe – mint egy hajdani tsz-paraszt – azokat a médiakörbe tartozó cégeket, részesedéseket és vagyonokat, amelyeket az „önkéntesen” létrehozott alapítványba terelésig látszólag saját jogon, független magántulajdonosként maga birtokolt, szedte a hasznait és rendelkezett vele. Nem kellett újra törvénybe iktatni a Széchenyi István által a hitel hiányának egyik okaként annyit kárhoztatott ősiség törvényét, nevezetesen, hogy a vagyon visszaszáll a királyra, azzal hűbéres tulajdonosa szabadon nem rendelkezhet. Törvény nélkül is tudták Orbán oligarchái, hogy mi a dolguk: visszaadni a szent és sérthetetlen magántulajdonukat annak, akinek a kegyéből azt szerezték. Persze, ez sem újdonság, hiszen a kegyvesztetté vált Spéder Zoltán, vagy a G-nap után Simicska Lajos is hasonló logikán alapulóan, „önként” adta át (el) vagyonát az Orbán bizalmát még élvező más oligarcháknak. 
Ezek az önkéntes vagyonátadások persze egy másik, a keresztes hadjáratok idején kialakult jogintézménynek, a trustnak - magyarosan a bizalmi vagyonkezelésnek – a képét idézi fel a jámbor olvasóban. Mint az jól ismert, az angol királyok nagy előszeretettel küldték alattvalóikat a Szentföldre, hogy annak visszafoglalására irányuló keresztes hadjáratokban vegyenek részt. Aki gyerekkorában olvasta Robin Hood történetét, az arra is emlékszik, hogy a király gonosz öccse, János herceg Oroszlánszívű Richárd távollétében basáskodott Angliában, mert a király az ország színe-virágával távol hazájától hadakozott. Minthogy a hadbavonultaknak nem csekély része soha sem tért vissza a földjére, így óhatatlanul szerettek volna utódaikról gondoskodni. Ennek sokszor az volt az akadálya, hogy utód nélkül haltak el, de sokszor arra is szerették volna kihasználni a kényszer szülte helyzetet, hogy kiszabaduljanak a hűbérúri jogok (királyra visszaszálló tulajdonjog) hálójából. 
Ehhez a titkos trust megállapodás eszközét használták fel. A hűbérbirtokos a birtokot bizalmasára ruházta át, az átruházáshoz titkos megállapodást - trust megállapodást - fűztek hozzá. Ez a belső, titkos megállapodás azt tartalmazta, hogy a birtok megszerzője, a trustee (azaz bizalmi kéz) azt az átruházó (adományozó) akarata szerint, annak és az általa megjelölt személyeknek (többnyire annak özvegye, kiskorú gyermekei) javára használja. A sajátos angol jogrendszer (common law és a Lord Kancellár ítélőszéke által megszilárdított equity law) miatt ezt a helyzetet kétféle jogi megítélés kísérte. A szigorú common law szabályai szerint a birtok jogszerű gazdájává a birtokot a nyilvánosság előtt megszerző trustee vált, emiatt ha megszegte a titkos belső megállapodást, a hivatalos bíróságok előtt nem lehetett beperelni. Ennek a méltatlan helyzetnek az orvoslására az adományozó a Lord Kancellár ítélőszékénél kereste az igazát, aki a tisztességre és a lelkiismeretre hivatkozva a titkos trust megállapodás betartására szólította fel a megadományozottat (a trusteet). Ítéletében kimondta: ha megszeged a trust megállapodást, bár ehhez (a common law szerint) jogod van, mert az átruházás tényénél fogva te vagy a birtok feletti korlátlan tulajdonos, de sérted a jó lelkiismeretet, és ezért én, a Lord Kancellár eltiltalak attól, hogy a jogodat a titkos megállapodással szemben gyakorold. 
Kétlem ugyan, hogy Orbán és oligarchái körében bármilyen lelkiismeretnek (legfeljebb a betyárbecsületnek) szerepe volna, de teljesen világos, hogy Orbán oligarchái legfeljebb bizalmi vagyonkezelői (trustee-jai) vagyonuknak, és ha nem a főnök javára használják azt, akkor eltiltja őket ettől a magatartástól. A magyar bizalmi vagyonkezelésnek az a sajátossága, hogy az adományozó egyben a jogi kényszert is kilátásba helyezni képes bíró is, ezért a bizalmi vagyonkezelésre irányuló titkos belső megállapodásnak a vagyonkezelők (a trustee-k) külön felszólítás nélkül is eleget tesznek. A magyar adományozó által a vagyonkezelőkhöz intézett felszólítás, illetve eltiltás a fegyverletételi tárgyalások szokott formulái szerint háromféle lehet: 1. szabad elvonulás (életben hagylak és nem börtönözlek be); 2. szabad elvonulás és még a kardodat (címeidet) is megtarthatod; 3. szabad elvonulás, címeidet megtarthatod, és jövedelmeid egy részéből még eléldegélhetsz. 
Nem kell nagy fantázia ahhoz, ki-ki feltöltse nevekkel a háromféle ítéletdobozt.
Szerző
Csillag István közgazdász
Frissítve: 2018.12.07. 08:40