Baloldali útkeresés: populista fantáziáinkon túl

Publikálás dátuma
2018.12.09. 08:22
TÜNTETÉS A KORMÁNY ELLEN
Fotó: Népszava
Arra amit a szociáldemokrácia jelent, erősen szükség van - csak az alapvető feltételek hiányoznak hozzá: például a tömeg.
Amikor a magyar baloldal politikai útkeresése kerül szóba, szinte automatikusan felbukkan a populizmus fogalma, és az a kérdés, hogy vajon létezhet-e baloldali populizmus, és mi lenne a haszna. Az ezekre a kérdésekre adott egyik legelfogadottabb válaszegyüttes szerint a populizmus egy olyan eszköz lehet, amelynek segítségével a rettentően marginalizált magyar baloldal képes lehet kapcsolatokat építeni a magyar társadalom különböző elnyomásokat és kizsákmányolásokat szenvedő rétegeivel, és egy központi törésvonal mentén politikai cselekvővé próbálhatja szervezni őket. Tehát alapvetően egy politikai keretezési munkát feltételez, amelynek segítségével kikezdhető a populista jobboldal kizárólagos népképviseletet hirdető narratívája.

Miért a populizmus?

A fogalom népszerűségéhez, és legfőképp a baloldali populizmusról való párbeszédhez hozzájárult, hogy a gazdasági válság után Európában és Amerikában megjelentek és megerősödtek a baloldalt megújítani vágyó, a neoliberalizmusba belekényelmesedett szociáldemokrata pártokat leváltani akaró politikai szereplők. A Sziriza, a Podemos, Jeremy Corbyn, Bernie Sanders és Jean-Luc Mélenchon megerősödése, a portugál baloldal sikeres kormányzása sokakban reményt keltettek.
Több olyan elemet is azonosíthatunk e szereplők politikájában, amelyben a baloldal megújításán gondolkodók kiutat láthatnak:
- a hagyományos szociáldemokrácia árulása után visszahozták a politika középpontjába a termelési viszonyoknak, a javak elosztásának, a gazdaság demokratizálásának a kérdését;
- meggyőző alternatívát mutattak a pénzintézetek és nagyvállalatok által okozott károkat az állampolgárokra terhelő megszorítópolitikákkal szemben;
- tömegmozgalmi alapra helyezték a politikát;
- sikeresen szólították meg a fiatalokat, és ezzel korlátozták a (szélső)jobboldal előretörését.
Ha Kelet-Európából lelkesedünk ezekért a „baloldali populistákért”, akkor viszont fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon tényleg a legjobb dolog-e simán csak e politikai módszernek a lemásolása, átültetése, mondjuk a magyar kontextusba. Régiónk múltja azt mutatja, hogy ez a típusú mintakövetés általában nem az előre várt következményekkel jár, sőt, gyakran ellenkező irányú folyamatokat indít be. Figyelembe kell tehát vennünk, hogy a globális termelési láncok különböző, hierarchikusan rendezett pontjain ugyanazok a politikai beavatkozások másfajta eredményekkel járnak. Fel kell tennünk a kérdést, hogy a nyugat-európai populistának nevezett baloldali szereplők javaslatainak feltételei itthon is adottak-e, illetve ugyanazt a hatást érnék-e el.

Bárhogy nevezzük, éppoly illatos

Mindebből kiderül, hogy a populizmus nem biztos, hogy a legjobb fogalmi keret, amelyben a magyar baloldal jövőjéről, lehetőségeiről gondolkodhatunk. Ha valami kiviláglik a baloldali populizmusról folytatott hazai vitákból, akkor az a párt nélküli magyar baloldaliak égető vágya egy olyan népi mozgalom megszületésére, amely képes ellentartani mind a NER antiszociális tendenciáinak, mind pedig a hivatásos ellenzék gondolattalan és üres demagógiájának. Kiolvasható annak felismerése, hogy a globálisan megerősödő új baloldal rendelkezik a hazai társadalom számára is releváns diagnózisokkal, illetve megoldási javaslatokkal. És e szempontokban valószínűleg sokkal nagyobb egyetértés van a magyar baloldaliak között, mint arról, vajon mi is az a populizmus, és mit kezdjen vele a baloldal.
Az elmúlt nyolc évben számtalan példát láthattunk arra, hogyan is működik a NER gazdaság- és társadalompolitikája. A Fidesz 2010 óta nem tesz egyebet, mint az állam erőforrásait használja arra, hogy a társadalom felső egyharmadát előnyös helyzetbe hozza, illetve gazdasági holdudvarát feltőkésítse. Ezzel párhuzamosan leépíti a magyar állam minden olyan funkcióját, amely a társadalom többségét szolgálná. A magyar állam, amelynek eredetileg az állampolgárok közösségének szolgálata lenne a feladata, egy szűk oligarchiát, illetve a társadalom legfelső rétegeit szolgálja. E tekintetben a Fidesz tökéletesen illeszkedik abba a neoliberális politikai konszenzusba, amely az elmúlt évtizedek világát jellemezte, és amely többek között a tíz évvel ezelőtti gazdasági világválsághoz vezetett. Bár hangosan hirdeti a liberalizmus meghaladását, a kormányzat gyakran nyúl olyan individualista, gazdasági liberális érvelésekhez, amelyek célja, hogy elfedjék a társadalmi struktúrák szerepét az emberek jólétében, és helyette mindent az egyénekre terheljenek.
Nincs ingyen ebéd – hangzik az elődeitől megkülönböztethetetlen kormányzati reakció, amikor a szociális védőháló leépítése kerül szóba –, a kormány nem segélyeket, hanem munkát ad, hogy mindenki gondoskodhasson saját magáról. Eközben a fideszes holdudvar és a nagy multik milliárdos „ingyen ebédeket” kapnak, Orbán Viktor pedig barátjától méregdrága repülőutakat, ha épp focimeccsre menni támad kedve. Ami persze szigorúan „magánügy”, és véletlenül sem arról szól, hogyan folyik közös pénzünk az egymással szimbiózisban élő politikusok és üzletemberek amúgy is teli zsebeibe. E jelenségekre nem elegendő azt mondani, hogy korrupció van. A baloldali populizmus támogatói jól látják, hogy az elosztási kérdések átpolitizálása, és az állam szolgáltató intézményeinek megerősítése nélkül nincs kiút a NER-ből.

Meghaladott viták

Ezek a dolgok persze sokunk számára évek óta világosak, a probléma inkább az, hogy e felismerésekből hogyan lesz politika. És ez az, amire valójában az egész baloldali populizmusos nem mutat konkrét kiutat. Világos, hogy széles tömegmozgalom nélkül nem újulhat meg a magyar baloldal, de ezzel párhuzamosan nem biztos, hogy a sikeresebb nyugati példák átültethetők lennének hazai kontextusba.
A közösségi önszerveződés lehetőségei mind a passzivitáson alapuló Kádár-rendszerben, mind pedig a posztszocializmus „ember embernek farkasa” versenyhangulatában csak sorvadtak. Ezeket a közösségi cselekvési mintákat nem lehet csak úgy beleálmodni a magyar társadalomba. További nehézség, hogy a közösségi önszerveződés erősen osztályfüggő. Miközben a közép-európai félperiféria vagyonos rétegei a nyugati centrumországokban is vagyonosnak számítanának, az itteni alsóbb osztályok a centrumbéli alsóbb osztályokhoz képest rosszabb, kiszolgáltatottabb helyzetben vannak. Így az önszerveződéshez szükséges szabadidő, anyagi és szimbolikus erőforrások is kevésbé állnak rendelkezésükre. Tehát az a mód, ahogyan Sandersnek, Corbynnak vagy Mélenchonnak tömegmozgalmat sikerült építenie, nem áll a kelet-európai baloldaliak rendelkezésére. Csupán egy jobb világ ígéretével, az ideák harcában folytatott küzdelemmel nem lehet mozgósítani a magyar társadalomnak azt a kétharmadát, amely a NER és az azt megelőző posztszocializmus kárvallottjaiból áll.
A narratívákon túl szükség van valami másra is, például arra, hogy egy esetleg megszülető baloldali mozgalom közvetlen, rövid távon is értelmezhető támogatást nyújtson az emberek által folytatott materiális küzdelmekben. Egy jövőbeli magyar baloldalnak tehát olyan mozgalmakból kell kinőnie, amely nem csupán egy jobb Magyarországot ígér, de mikroszinten meg is teremti annak csíráit.
Ilyen csírákra van példa országszerte. A Város Mindenkié csoport úgy harcol a lakhatáshoz való jogért, egy igazságosabb lakáspolitikáért, hogy közben közvetlen védelmet próbál nyújtani a kilakoltatás előtt álló embereknek, illetve lakáshoz próbál juttatni hajléktalanokat. Működnek szociális szövetkezetek, amelyek nem kiszolgáltatott, elidegenítő munkát, hanem valódi önrendelkezést biztosítanak honfitársainknak. A sor hosszan folytatható. Ezek egy jelentős része nem fogalmaz meg általános politikai víziót, inkább a túlélés feltételeit próbálják megteremteni, de csírájukban épp azt az alapállítást tartalmazzák, amelyre egy ilyen politikai víziónak alapulnia kell: az emberek nem annyit érnek, amennyiük van!
Helyes a „baloldali populisták” azon megérzése, hogy ezeket a különálló és sokszor politikamentes önmeghatározású önszerveződéseket valamilyen közös mederbe kell terelni, de hogy ennek mi lenne a narratív kerete, az nem biztos, hogy a legégetőbb kérdés jelenleg. A baloldali populizmus lehetőségeiről folytatott magyar viták tehát – szerintem – hasznos tanulságokkal járnak, de el is terelik a figyelmet saját valós helyzetünk feltérképezésétől. E vitát ezen a ponton tehát tekinthetjük meghaladottnak is. Amit tovább kell vinnünk belőle az az elosztásbeli kérdések folyamatos tematizálása, a tömegmozgalmi bázisra helyezkedés vágya, és annak felismerése, hogy a végérvényesen atomizálódott, pozitív identitásoktól megfosztott magyar társadalomnak szüksége van egy új közös identitásra, melynek alapja a szolidaritás és az emberek jólétének piaci megfontolások fölé helyezése.
De nem engedhetjük, hogy saját népi beágyazottság iránti vágyaink, nyugati példák iránti lelkesedésünk bezárjanak saját populista fantáziáink buborékjába. Egy új magyar baloldal megszületése számára rengeteg történelmi feltétel adott: a globális gazdasági rend és annak magyar leágazása is egyre látványosabban támasztja alá a baloldali politikai diagnózis helyességét, és veti fel a baloldali politikai alternatíva szükségét. Sok fontos feltétel – intézményes struktúrák léte, tömegmozgalmi alap – azonban nem adott. A párt nélküli hazai baloldaliak számára tehát elsődleges, hogy ezek megteremtésén munkálkodjon. Gyakran megfogalmazott vágy e körökben egy olyan párt létrejötte, amely képes összefogni a társadalom különböző részeinek elégedetlenségeit. Ez valóban fontos intézményi feltétel, de megteremtése nem történhet felülről, az eddig ismert pártalapítási minták szerint.
Előbb mindenképp a mozgalmi kezdeményeknek, kapitalizmuson kívüli közösségi iniciatíváknak az elterjedéséhez, megerősödéséhez kell támogatást nyújtani. A párt nélküli magyar baloldalra rövid távon mindenképp ez a „lakájszerep”, az alulról érkező, igazságosság-alapú, a kapitalizmus kereteit feszegető kezdeményezések kiszolgálójának a feladata vár.

Gyűlöletáradat

Publikálás dátuma
2018.12.08. 15:46

Fotó: Bíró István
Több jelenet is hátborzongató. Például, amikor konténerbe zsúfolnak össze „szállításra” váró szerencsétleneket.
Azért az bizarr, hogy amikor az Interferenciák elnevezésű, hatodik alkalommal megrendezett nemzetközi színházi fesztiválra megy az ember Kolozsvárra, hatalmas WAR (háború) feliratot lát a teátrum homlokzatán. Ugyanis a rendezvény idei központi témája a háború volt. A valós háború meg az emberek közötti gyűlölködés, háborúskodás, örökös békétlenség, lélektani hadviselés is. Ahogyan ádázul egymás ellen fordulunk, és a szó szoros, vagy valós értelmében öljük egymást. Végignéztem a kilencnapos fesztivált, és bizony többször a poklok poklába is leszálltunk, miközben voltak derűs pillanatok, vagy épp tragédia vegyült - akár fekete - humorral.
Láthattuk például a kolosszális litván művész, Eimuntas Nekrošius, Kurafiak című rendezését, amibe még épp beállított egy új színészt, majd két nappal a fesztivál kezdete és egy nappal a 66. születésnapja előtt, hirtelen meghalt. Mintha érezte volna mi történik, mert a produkció első mondata az, hogy „hé halál!” És egy özvegyasszony áll a középpontjában, sok tekintetben az ő vízióját, életét látjuk, miközben a halott férje végig ott fekszik az ágyon. Na jó, időnként kísértetiesen feltámad, és tovább szítja a békétlenséget. Nyughatatlan látomás a Saulius Šaltenis által írt, a Klaipėda Drama Theatre által játszott litván darab, balladisztikus, sötét vízió, fájdalmas, maró humorral, idegtépő zenével, festőien borongós képekkel, ami oly jellemző volt Nekrosiusra, például korszakos Hamletjére, melyben a színpad tetején elhelyezett hatalmas jégtömb folyamatosan ráolvadt a szereplőkre, egy dermesztő világ jelképezve, de a reményt is megpendítve, hogy tán olvadóban a jégvilág.
De a mostani produkciók zöme mégiscsak arról regél, hogy az olvadás oda, az eljegesedés tán mindennél erősebb. Erről szól a Kolozsvári Állami Magyar Színház új produkciója, A velencei kalmár is, Tompa Gábor rendezésében. Ő a mai hideglelősen racionális pénzvilágot ötvözi azzal, hogy az embereknek mégiscsak vannak érzelmeik, akár felhorgadóak, melyek ütköznek a hideg célszerűséggel, és ez folyamatos konfliktusokhoz, pusztító gyűlölködéshez vezet. A barátja miatt magát adósságba verő Antonio makulátlanul szabott, frissen vasalt öltönyt viselő magabiztos üzletember, aki már ott ül előttünk, amikor belépünk a nézőtérre. Lerí róla a jólét és az önbizalom. Viola Gábor remekül eljátssza, hogyan omlik össze mindez, amikor vissza kellene adnia a zsidó uzsorásnak a kölcsönt, de nem képes rá. Shylock ragaszkodik a szerződéshez, hogy nem fizetés esetén fél kiló húst kivághat a testéből. Aztán hiába ajánlják fel barátok az adósság többszörösét, köti az ebet a karóhoz, a sértettség, a gyűlölet a pénznél is fontosabb. Bogdán Zsolt nagyszerű alakításban érzékelteti, hogy őt megalázták származása miatt, de a pénzére szükség volt, ezért eltűrték, most azonban vissza akar alázni, hadd érezze más is, amit ő. A gyűlölethullámból oda-visszaható, pusztító, megállíthatatlannak tűnő áradat lesz.
Ez a gyűlölet ott van Euripidész Iphigénia Auliszban című darabjában is, Anna Badora rendezésében, a bécsi Volkstheater előadásában is. A görögök a földdel akarják egyenlővé tenni Tróját, ennek érdekében Agamemnón a saját lányát is feláldozza az oltáron. Némiképp merész ötlet Euripidész művét egy produkcióba összevonni Soeren Voima és Stefano Massini bevándorlókról szóló Occident express című darabjával. De itt is áldozatokról van szó, akik számára kétséges a menekülés. Több jelenet is hátborzongató. Például, amikor konténerbe zsúfolnak össze „szállításra” váró szerencsétleneket. Az embercsempész meg is mondja nekik, vagy túlélik az utat, vagy nem. Ha nem, külvárosi szeméttelepen végzik. Hogy érzékletes legyen, a konténer átlátszó, így muszáj néznünk, ahogy valószínűtlen pózokban összeszorulnak a testek. Hátborzongató.
A gyűlöletnek temérdek az áldozata. Erről szól a berlini Schaubühne Együttérzés című produkciója, Milo Rau elgondolásai szerint. A színpadot hatalmas szemétkupac árasztja el, jelképezve a világ mocskát. Két oldalán két színésznő, egyikük, Consolate Sipérius, fekete, másikuk, Ursina Lardi fehér bőrű. Szinte csak állnak vagy ülnek, tényeket sorolnak, történeteket mondanak, az ember azt hinné, negyedóra múlva elalszunk. De nem és nem, nagyon nem! Döbbenetesek a tények, és kiválóak a színésznők. A tények a Közép-Keletről és Afrikából érkező szenvedőkről, a Földközi-tengerbe fúltakról, a közép-afrikai polgárháborúk, betegségek áldozatairól adnak tudósítást, nem elhallgatva, hogy lassan annyi lesz az áldozatok száma, mint a holokausztban meghaltaké. Annyira kifejező a mimikájuk és a gesztusrendszerük, hogy feszülten figyelünk, és sokan megrendülünk a nézőtéren. Valószínűleg itt van az európai humanizmus határa, befuccsolása, miközben jó lenne hinni abban, hogy mégsem így van.
A legendás Giorgio Strehler egykori színháza, a Piccolo Teatro di Milano azért némi gyógyírral szolgál. Louis Jouvet-ét, a nagy francia színészt és rendezőt alakítja Toni Servillo az Elvira című produkcióban, amit maga is állított színpadra. A szöveg arra a hét előadásra alapoz, amit Jouvet Párizsban tartott a náci megszállás idején a színház lényegéről. Jouvet több tanórán a Don Juan azon jelenetét igyekszik betanítani, amikor Elvira betoppan a hírhedt nőcsábászhoz, és próbálja bűntelenebb életre rávenni. A Petra Valentini megformálta zsidó lány, aki évfolyamelső, de származása miatt nem léphet fel, újra és újra elmondja Elvira néhány mondatát az intencióknak megfelelően. Ezek a kissé didaktikus instrukciók pedig az érzéssel teli színház és a humanizmus bő tárházai. A bajban is gerincességre, tartásra tanítanak. Jouvet a nácizmus idején önként száműzte magát a színpadokról és közben terjesztette a humanizmust. Ahogy a fesztiválon látható produkciók zöme szintén ezt teszi, akkor is, ha segélykiáltásként borzalmak tömkelegét mutatja.
Szerző

Cisz, disz, ZiSZ

Publikálás dátuma
2018.12.02. 15:55

Hatvanhárom júniusában Ihász Gábor bemutatkozott a labdarúgó NB I-ben: Pécsett szerepelt a Szentmihályi – Nagy Károly, Kárpáti, Rozsnyó, Fórizs – Bakos, Bárfy – Teveli, Kékesi, Pál I, Ihász II összetételű Vasasban. (Azért Ihász II, mert Ihász I, azaz Kálmán már évek óta stabil tagja, sőt – addig – kétszeres bajnoka volt a piros-kék együttesnek. S a fivér azért hiányzott a mecseki meccsről, mert Illovszky Rudolf edző – Mészöllyel, Sárosival, Sassal, Berendyvel, Machossal, Pál II-vel együtt – pihentette őt a Közép-európai Kupa-döntő három nappal később következő visszavágójára.)
Ugyancsak hatvanháromban a Kék Csillag együttes Boots Randolph Csevegő szaxofonját játszotta a Ki mit tud?-on. Akkor még senki sem sejtette, hogy Ihász Gáborból nem lesz piros-kék csillag, mert az első osztályú bemutatkozásakor mindössze 16 éves játékosról csak három esztendővel később derült ki, hogy szívproblémái miatt nem futballozhat versenyszerűen. Viszont 1968-ra már megírta – S. Nagy István szövegére – a Kék Csillag abszolúte saját dalát, amely történetesen a kék csillagról szólt...
Aztán a válogatottal és a Vasassal sorozatosan Dél-Amerikába utazó, s ezért Senornak becézett Vinkovics Lajos masszőr oldalán gyúrta az angyalföldi keretet, közben pedig gitározni tanult azon a húros hangszeren, amelyet 220 koronáért vásárolt Csehszlovákiában, és továbbra is számokat komponált. Egy hetvenhármas kislemez A oldalán a Generál, a B-n Szűcs Judit énekelt Ihász-számot (A felhők felett mindig kék az ég, Majd megfordul a szél), hetvennégytől a szerző hivatásos előadóművésszé vált, hetvenötben pedig már sokan fújták Válaszolj nekem című dalát, amelyet maga vett kislemezre. Majd hetvenhétben, ha már a Vasas–FTC rangadók egyikén sem sikerült kifutnia, pedig kölyökként erről álmodott, országosan befutott a Metronóm-fesztiválon. Múlnak a gyermekévek című szerzeményével közönségdíjat nyert, pedig erős volt a mezőny, mert négy dal még az év decemberében is az élcsoporthoz tartozott a Magyar Ifjúság című hetilap slágerlistáján: harmadik volt a táncdal-seregszemlén különösen ható Piramis Égni kell című száma, ötödik Szűcs Judit diszkós Táncolj még-je, hatodik a Boldogan élj a Hungariától és hetedik a Hogyha egyszer a már új összetételű, a Szörényi testvéreket és Bródyt is nélkülöző Illéstől. A kritikusok ízlése nem találkozott a hallgatókéval, mert a bírálatok túlnyomó többsége ráhúzta a vizes lepedőt a Nemzeti Színházban rendezett, a döntőt követő két (!) gálaműsorban az LGT-t és az 1976-ban Eurovízió-fesztiválnyertes brit Brotherhood of Mant is felvonultató televíziós könnyűzenei vetélkedőre. Íme, egy a megannyi elmarasztalás közül: „A bemutatott számok hangulatából jórészt hiányzott a frissesség, a középszerűség uralta a mezőnyt.”
Ihász kedvét nem vették el a leértékelések: az énekes-szerző attól fogva majdnem úgy szállította a slágereket, ahogyan a gólokat gyártotta a telt házas SZÚR-okon a színészek csapatában. Néhány nótája – mint az Állj meg, kislány, az Elszáll a gondom vagy a szerzőtárs Heilig Gáborral együtt énekelt Te és én – máig él, ő maga azonban (súlyos betegség következtében) nagyon fiatalon, alig negyvenkét éves korában, 1989-ben meghalt.
Pedig imádott köztünk lenni, a földön – vagy inkább a föld felett – járni. Hetvenhétben nemcsak a cisz vagy a disz, hanem a ZiSZ is lekötötte, mert megvette Farkas Mihály szemleautóját, amely onnan kapta a nevét, hogy a Sztálinét viselő üzemben (Zavod imenyi Sztalina) gyártották. Ezen a kocsin szállították Ferihegyről a városba ötvennyolcban Nyikita Hruscsovot, majd hatvanegyben Jurij Gagarint. Utóbb Ihászé lett a szíriai magyar nagykövet Chevrolet Caprice-a, akárcsak egy Lincoln Continental. Ez utóbbi abban az értelemben is túltett a ZiSZ-en, hogy 25 litert fogyasztott száz kilométeren, míg a szovjet csoda csak 22-t.
„Bele, bele, bele, bele, belé!” – kiáltozta a dalnok a Vasas-meccseken, amikor már nem gyúrt, csak szurkolt. Nem hitte volna, milyen fájdalmasan hangzik majd tőle (már csak felvételről) hamarosan: „Kihalt a régi út, a megszokott helyen többé sosem találkozol velem...”
Szerző