Génekben az énünk

Publikálás dátuma
2018.12.09. 12:44
MARABU RAJZA
Azért folyamatosan növekszik az értelem szerepe, mert a gének nem Marionett-bábuként mozgatnak bennünket, hanem inkább ösztökélnek vagy óvnak bizonyos cselekedetektől.
Robert Plomin közelmúltban megjelent „A tervrajz: hogyan határozza meg a DNS, kik vagyunk?” (Blueprint: How DNA Makes Us Who We Are. Allen Lane, 2018) című könyvével igencsak felkavarta a „gének kontra nevelés” vita évtizedes állóvízét. A viselkedésgenetika szupersztárja új könyvében nem kevesebbet állít, mint hogy szüleink kizárólag a génjeikkel járulnak hozzá pszichénk és tehetségünk formálódásához, az általuk biztosított szellemi környezet fikarcnyit sem számít. Ugyanez a hatástalanság áll az iskolára is. Vajon a tudomány jelen állása alapján tényként kezelhető e merész állítás? E kérdést járom körbe ebben az írásban.

Mindegy, mivel tömik a fejünket?

Az emberi viselkedés és intelligencia meghatározottsága egy olyan kérdés, melyet a politikai korrektség legerősebb bástyái védelmeznek. Ha az emberek közötti genetikai különbözőségről beszélünk, azonnal a rasszizmusra vagy az eugenikára és az ezt gyakorlatba ültető náci "megoldásra" asszociálunk. A tények azonban nem függenek attól, mit gondolunk róluk, legfeljebb azt tehetjük, hogy tapintatosan elhallgatjuk őket, ha kellemetlenek. Kérdés, valóban igaza van-e Robert Plominnak, hogy örökletesen elrendeltetett, milyen személyiséggel és képességekkel rendelkezünk.
A genetikai forradalom előtti időket egyértelműen a neveléspárti pszichológiai nézőpont uralta. Általános vélekedés volt, hogy tiszta lappal születünk, a szociális hatások írják tele agyunkat és ezáltal határozzák meg a viselkedésünket. Pedig Freud az ösztönök szerepének hangsúlyozásával már korábban felhívta a figyelmet a biológiai tényező fontosságára. Az ún. klasszikus viselkedésgenetika kérdőjelezte meg elsőként ezt az idilli, kultúra-központú világképet. Az iker- és adoptáció-kutatásairól elhíresült tudományterület rendre a genetikai komponens komoly szerepét hozza ki, bármilyen viselkedés vagy készség kialakulását is vizsgálja. Fő módszerét az egymástól kora gyermekkorukban elszakított egypetéjű ikrek alkotják: az azonos genetika különböző szülői környezetben megmutatja, hogy mi a nevelés szerepe. Hasonlóan, az örökbefogadott és saját gyerekek összehasonlításából a genetikai különbségekre következtethetünk, hiszen a környezet ugyanaz.
Plomin nem tagadja ugyan a környezeti hatások szerepét, de úgy véli, hogy a véletlenszerű, egyedi események sokkal fontosabbak, mint a rendszeres hatások, például a család és az iskola. A legújabb ikerkutatások szerint nem számít, milyen szülői környezetbe adoptálták az ikrek egyik tagját, az alapvető személyiségvonásai és képességei ugyanazok maradnak, mint a más szülő által felnevelt testvéréé. Magyarul, eleink csupán a génjeikkel járulnak hozzá ahhoz, kik leszünk, de a nevelési módszereikkel nincsenek lényeges hatással az elménk fejlődésére. Ugyanez a helyzet az iskolával is. A környezet kimozdíthatja ugyan ideiglenesen a viselkedést a génjeink által kijelölt útvonalról, de idővel visszaalakulunk azzá, akivé a génjeink predesztinálnak bennünket. Ez egy színtiszta genetikai determinizmus, noha maga Plomin tagadja e vádat, ha szembesítik vele.
Plomin kedvenc mondása szerint „a szülők számítanak, de nem okoznak különbözőséget”. Itt felmerül a gyanú, hogy ez az állítás nem teljesen ugyanaz, mint az eredeti, t. i., hogy a szülők hozzájárulása szellemi fejlődésünkhöz mindössze egyetlen hímivarsejt és egy petesejt. A gének szerepe pszichológiánk alakulásában 50 százalék, a környezeté szintén ennyi, de a véletlen, egyedi hatások uralkodnak (45 százalék). A véletlen hatások kiszámíthatatlanok, s mint ilyenek, nem érdemes foglalkozni velük, hiszen használhatatlanok nevelési elvek kidolgozásához. A szülői és iskolai hatás elenyésző (<5 százalék), ráadásul, ezek jelentős része magyarázható genetikával – véli Plomin. Ez azt jelenti, hogy például a tudás megszerzésére való késztetéseink nem szüleink példájából erednek, hanem őket is ugyanazok a génvariánsok motiválták, mint minket, csak úgy tűnik, mintha személyes példájukat követnénk. Másrészt, korábban a környezeti hatásokat úgy tekintették, hogy azok történnek, az egyén csupán passzívan elviseli őket. A helyzet azonban az, hogy az öröklött sajátságaink alapján aktívan felfogjuk, értelmezzük, szelektáljuk, módosítjuk, sőt kreáljuk őket. Magyarul, ugyanaz a környezet különböző személyek számára más és más, illetve valójában nem is a környezet hat ránk, hanem genetikai preferenciáink alapján mi választjuk azt - állítja Plomin.
Ha csakugyan a génjeink hatása döntő a pszichológiánk és az értelmünk alakításában, az igen fontos üzenetet hordozna a neveltetésünk stratégiáját illetően: lényegében mindegy, mivel tömik szüleink és tanáraink a fejünket. Plomin saját bevallása szerint azért ragadott 30 év után újra tollat, mert szerinte a modern genetika ma már lehetővé teszi, hogy a DNS-ünkből megjósoljuk, milyen mentális sajátságokkal rendelkezünk majd. Az emberi genom 99 százaléka olyan általános sajátságokat kódol, melyekkel mindannyian rendelkezünk, a maradék 1 százalék okozza a különbözőséget, és ezáltal azt, kik leszünk. Ezt az egyetlen százalékot nevezi Plomin tervezetnek (blueprint).

Nem marionettbábként mozgatnak

A kritikánkat kezdjük ez utóbbi állítással. Először is, a DNS szerepét a viselkedés kialakításában a genetikai változékonyságra korlátozni legfeljebb módszertanilag lehet indokolt. Másodszor, ez a variabilitás az ún. pontmutációkban mindössze 0,1 százalék, melyhez, ha hozzávesszük nagyobb DNS szakaszok kiesését, beépülését és a kromoszómán belüli átrendeződését, akkor is maximum 0,5 százalék az egyének közötti különbség. E variációk zöme ráadásul semleges hatású. Másrészt viszont a gének génhálózatokba szerveződnek, melyeknek ha egyik tagja megváltozik, az hatással lesz a hálózat más tagjaira is. Magyarul, hiába egyforma két emberben egy adott gén, a génkölcsönhatások miatt mégis másként működik. A klasszikus viselkedésgenetika merev szemléletét jelzi az is, hogy - módszertanából eredően - az örökletes és a szociális faktorok hatását százalékos arányban fejezi ki. Csakhogy e két tényezőt alternatívaként kezelni hiba, mivel egymással kölcsönhatásban működnek. Noha agyunk alapszerkezetét elsősorban a DNS határozza meg, a finomstruktúrájának kialakulásához szükséges a környezet aktív közreműködése is. Itt arról van szó, hogy genetikai programunkba be vannak építve a jövőbeni környezeti hatások: a viselkedést irányító gének lényegében várják a külső inputokat, s eszerint működnek. Ha kora gyermekkorunkban nem, vagy nem megfelelő formában érnek bennünket a környezeti ingerek, akkor az agy és vele viselkedés fejlődése is abnormális mederben zajlik.
Szemben Plomin állításával, a modern molekuláris genetika egyelőre nem adott olyan eszközöket a kezünkbe, melyekkel génjeinkből megbízhatóan jósolhatnánk meg a viselkedésünket (lásd keretes írásunk), viszont két felfedezésével lehetővé tette, hogy szemlélet váltsunk e problémát illetően. (1) Míg korábban az egyes viselkedésjegyeket egyetlen gén hatásának tulajdonították, ma már világos, hogy a komplex jellegek számos gén apró hatásainak eredményei. Van olyan elképzelés is, mely szerint e sajátságok meghatározásához néhány gén is elegendő, de e gének az egyes személyekben eltérőek (2) Az epigenetika a DNS molekula és az azt körülvevő hisztonfehérjék kémiai módosítása, melyek szerepe a génkifejeződés szabályozása. Az egyedfejlődés, a sejtdifferenciálódás, a fizikai edzés és a tanulás mind az epigenetikai mintázatokban való változással jár, illetve e mechanizmusok által szabályozott. Mind a DNS, mind a környezet az epigenetikai módosulások útján hatnak; magyarul, a két hatás a génműködés szintjén összeér. Az agy a környezeti hatásokra leginkább nyitott szervünk. A gének és a környezet hatása tehát nem csupán a kölcsönhatásaik révén szétválaszthatatlanok, hanem a hozzájárulásuk mértéke is helyzetfüggő: nem mindegy, hogy egy odafigyelő és motiváló, vagy egy elhanyagoló, bántalmazó szülői közegben növünk fel.
Plomin a DNS kódját egy előre elkészített tervrajzként (blueprint) képzeli el, ám ennél helyesebb az ún. recept modell, mely szerint génjeinkben az egymást követő lépések vannak megtervezve.
Plomin szerint az emberek közötti különbözőséget csupán a genetikai eltérések okozzák. Először is, a kutató kizárólag angol családokat vizsgált. Lehetséges, hogy a családok közötti különbségek nem akkorák, hogy ez jelentős hatással járjon a viselkedés és a készségek fejlődésére, ezért tesztjei valóban genetikai különbséget mértek. Bár, hozzáteszem, hogy a klasszikus viselkedésgenetika módszerei és fogalmai korántsem olyan egzaktak, mint pl. a molekuláris genetikáé, ezért nem mernék mérget venni az eredmények, ill. azok értelmezésének helyességét illetően. Számos példát felhozhatunk a cáfolatra.
A hejőkeresztúri általános iskolában az ún. Stanford-modell bevezetését követően a gyerekek sokkal jobban teljesítenek, jóval nagyobb arányban kerülnek középiskolába, mint korábban. A hagyományos „padban ül, hallgat és figyel” módszernél jóval hatékonyabb, ha a gyerekek egyéni képességeit elismerve, csoportos foglalkozás keretein belül az aktivitásukra és a kreativitásukra alapozunk. Egy extrémebb példával élve: ha a gyermekkorunkban megfosztanának bennünket a civilizáció által felhalmozott ismeretektől, valószínűleg csupán egy csimpánz csapattól is fejletlenebb közösséget lennénk képesek létrehozni, ideértve a beszéd hiányát is. A civilizációnk egyre gyorsuló ütemben fejlődik (még ha kisiklásokkal is, mint manapság az „igazság utáni” világban): a másság és az idegenek iránti tolerancia növekszik, az emberi élet egyre értékesebbé válik, a kisebbségek, a nők, a gyermekek és az állatok jogai előtérbe kerülnek. Mindez azért, mert folyamatosan szelídülünk és növekszik az értelem szerepe és az igazságérzékünk (nem genetikai okok miatt).
Ez azért lehetséges, mert a gének nem Marionett-bábuként mozgatnak bennünket, hanem inkább ösztökélnek vagy óvnak bizonyos cselekedetektől. Fontos még, hogy az emberi viselkedés számos aspektusa szituációtól függő alternatívákban kódolt. Az ember képes önző és nagylelkű is lenni, képes együttműködni és torzsalkodni is. Nyilvánvalóan léteznek genetikai különbségek, de ezek például egyfajta érzékenységi küszöbként szolgálhatnak: vannak, akik hamarabb kezdenek el gyűlölködni a külső uszításra, mint mások. A probléma komplexitását jelzi, hogy az iskolázottság magasabb fokú védettséget biztosít a viszálykodó magatartással és az agresszivitással szemben. Megdöbbentő hír lenne, ha egy professzort kocsmai verekedésért ítélnének el. A lényeg, hogy a civilizációs progresszió és az egyéni élethelyzetek alapvetően befolyásolják, kik leszünk. Plomin persze erre azt mondja, a genetikai tervrajz (blueprint) csak a viselkedésbeli különbséget kódolja. A probléma az, hogy mentális fejlődésünk szempontjából nem tekinthetjük homogénnek a történelmi korok és a jelen kultúrák közötti különbséget, melyek még egy kultúrkörön belül is lényegesek.

Összefoglalás

A plomini világkép meglehetősen eklektikus, ellentmondásokkal teli, és a genetikai meghatározottság eszméjének szélsőséges esete. A genetikus szerint viselkedésünket felerészben a környezet határozza meg, mégis negligálja e hatást, mondván, hogy a valóban fontos tényezők megjósolhatatlan módon hatnak. Ráadásul, úgy képzeli el, mintha a gének egyfajta merev LEGO kockákként kódolnák a pszichét. A genetikai és viselkedésbeli variációk közötti százalékos természetű arány egy nyilvánvalóan helytelen szemléletet sugall. Továbbá Plomin a genetikai tényezőt leegyszerűsíti a pszichológiai különbségek kialakulására való hatással, ami nem feltétlenül helyes nézet. Mindenesetre, a kérdés, mely szerint a pszichológiánkban való különbözőséget valóban csupán a genetikai különbségek határozzák meg, feltehető. Szinte bizonyos azonban, hogy nem ez a helyzet. Véleményem szerint itt legfeljebb arról lehet szó, hogy a vizsgálatokban különbözőnek vélt szociális környezet (pl. angol családok és iskolák) valójában homogénnek tekinthető a viselkedésre való hatást illetően. Ez sem feltétlenül igaz, de az igen, hogy egy nagyobb különbség már bizonyosan viselkedésbeli változékonyságot hoz létre. Plomin eredményeinek értékeléséhez először a módszertana korlátait és fogalomrendszere helyességét kellene megvizsgálni.
A gének nem csak különbséget okoznak, hanem univerzális hatással is vannak a viselkedésre, habár nem is olyan régen még úgy vélték, hogy az ősi kultúrák romlatlanok, a gonoszság és az önzés a modern társadalom eredményei. A DNS a viselkedés motivációs és preferencia-rendszerét kódolja. Ebben az értelemben a viselkedésünk programozott és így sorsszerű, hiszen a génjeink szaporodásbeli sikere érdekében cselekszünk. Noha ellenállhatnánk a gének diktátumainak, hiszen belátó intelligenciával rendelkezünk, mégsem tesszük ezt. Az emberi elme alapvetően egy érdekek által vezérelt, az általános erkölcsi és tényszerű igazságok iránti igen érzéketlen gépezet. Az érdekek gyakran elfedik egy helyzet valós mivoltát, vagy ha fel is ismerjük azt, könnyen gyártunk ideológiát, hogy felmentsük magunkat az igazsággal való szembesülés racionális terhétől és erkölcsi felelősségétől.

Még nem alkalmas "jóslásra"

A többgénes jellegek kutatására még napjainkban is az jellemző, hogy ún. genetikai markereket próbálnak egy jelleggel, vagy egy betegséggel asszociálni. A legnépszerűbb markerek az ún. egy-nukleotid polimorfizmusok (SNP, ejtsd: sznip), melyek a DNS egy adott pontjában való változékonyságot jelentenek. Ezek nagy többsége nincs oki hatással egy jellegre, de az a gén, amelyik igen, valahol a közelben lehet. Miért lehetséges vajon a SNP-ek egy csoportját egy jelleggel asszociálni? Azért, mert az emberi populáció néhány tízezer éve még igen alacsony lélekszámú volt, ma viszont már hétmilliárd feletti, s ez az evolúciós szempontból igen rövidnek számító idő nem volt elegendő arra, hogy a genetikai rekombináció szétválassza a SNP-eket és az oki hatást gyakorló géneket – állítja az ún. Gyakori Variáns Hipotézis. Csakhogy, ez a módszer igen gyenge predikciós képességgel rendelkezik. Ennek oka, hogy még nem vizsgáltunk meg elegendő genomot – állítják az e hipotézis szellemében munkálkodók. Egy alternatív elképzelés, a Ritka Variáns Hipotézis szerint viszont az egyes genetikai betegségek egyénenként változó genetikai okokkal rendelkeznek, ezért a markereken alapuló módszerek nem alkalmasak jóslásra. Ez utóbbi tűnik helyesnek. Plominnak tehát nincs igaza azt illetően, hogy a genetika ma már alkalmas a jóslásra. Később ez változhat, de ehhez a DNS összes nukleotidját ismernünk kell, nem csak a markereket.

Frissítve: 2018.12.09. 15:16

Baloldali útkeresés: populista fantáziáinkon túl

Publikálás dátuma
2018.12.09. 08:22
TÜNTETÉS A KORMÁNY ELLEN
Fotó: Népszava
Arra amit a szociáldemokrácia jelent, erősen szükség van - csak az alapvető feltételek hiányoznak hozzá: például a tömeg.
Amikor a magyar baloldal politikai útkeresése kerül szóba, szinte automatikusan felbukkan a populizmus fogalma, és az a kérdés, hogy vajon létezhet-e baloldali populizmus, és mi lenne a haszna. Az ezekre a kérdésekre adott egyik legelfogadottabb válaszegyüttes szerint a populizmus egy olyan eszköz lehet, amelynek segítségével a rettentően marginalizált magyar baloldal képes lehet kapcsolatokat építeni a magyar társadalom különböző elnyomásokat és kizsákmányolásokat szenvedő rétegeivel, és egy központi törésvonal mentén politikai cselekvővé próbálhatja szervezni őket. Tehát alapvetően egy politikai keretezési munkát feltételez, amelynek segítségével kikezdhető a populista jobboldal kizárólagos népképviseletet hirdető narratívája.

Miért a populizmus?

A fogalom népszerűségéhez, és legfőképp a baloldali populizmusról való párbeszédhez hozzájárult, hogy a gazdasági válság után Európában és Amerikában megjelentek és megerősödtek a baloldalt megújítani vágyó, a neoliberalizmusba belekényelmesedett szociáldemokrata pártokat leváltani akaró politikai szereplők. A Sziriza, a Podemos, Jeremy Corbyn, Bernie Sanders és Jean-Luc Mélenchon megerősödése, a portugál baloldal sikeres kormányzása sokakban reményt keltettek.
Több olyan elemet is azonosíthatunk e szereplők politikájában, amelyben a baloldal megújításán gondolkodók kiutat láthatnak:
- a hagyományos szociáldemokrácia árulása után visszahozták a politika középpontjába a termelési viszonyoknak, a javak elosztásának, a gazdaság demokratizálásának a kérdését;
- meggyőző alternatívát mutattak a pénzintézetek és nagyvállalatok által okozott károkat az állampolgárokra terhelő megszorítópolitikákkal szemben;
- tömegmozgalmi alapra helyezték a politikát;
- sikeresen szólították meg a fiatalokat, és ezzel korlátozták a (szélső)jobboldal előretörését.
Ha Kelet-Európából lelkesedünk ezekért a „baloldali populistákért”, akkor viszont fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon tényleg a legjobb dolog-e simán csak e politikai módszernek a lemásolása, átültetése, mondjuk a magyar kontextusba. Régiónk múltja azt mutatja, hogy ez a típusú mintakövetés általában nem az előre várt következményekkel jár, sőt, gyakran ellenkező irányú folyamatokat indít be. Figyelembe kell tehát vennünk, hogy a globális termelési láncok különböző, hierarchikusan rendezett pontjain ugyanazok a politikai beavatkozások másfajta eredményekkel járnak. Fel kell tennünk a kérdést, hogy a nyugat-európai populistának nevezett baloldali szereplők javaslatainak feltételei itthon is adottak-e, illetve ugyanazt a hatást érnék-e el.

Bárhogy nevezzük, éppoly illatos

Mindebből kiderül, hogy a populizmus nem biztos, hogy a legjobb fogalmi keret, amelyben a magyar baloldal jövőjéről, lehetőségeiről gondolkodhatunk. Ha valami kiviláglik a baloldali populizmusról folytatott hazai vitákból, akkor az a párt nélküli magyar baloldaliak égető vágya egy olyan népi mozgalom megszületésére, amely képes ellentartani mind a NER antiszociális tendenciáinak, mind pedig a hivatásos ellenzék gondolattalan és üres demagógiájának. Kiolvasható annak felismerése, hogy a globálisan megerősödő új baloldal rendelkezik a hazai társadalom számára is releváns diagnózisokkal, illetve megoldási javaslatokkal. És e szempontokban valószínűleg sokkal nagyobb egyetértés van a magyar baloldaliak között, mint arról, vajon mi is az a populizmus, és mit kezdjen vele a baloldal.
Az elmúlt nyolc évben számtalan példát láthattunk arra, hogyan is működik a NER gazdaság- és társadalompolitikája. A Fidesz 2010 óta nem tesz egyebet, mint az állam erőforrásait használja arra, hogy a társadalom felső egyharmadát előnyös helyzetbe hozza, illetve gazdasági holdudvarát feltőkésítse. Ezzel párhuzamosan leépíti a magyar állam minden olyan funkcióját, amely a társadalom többségét szolgálná. A magyar állam, amelynek eredetileg az állampolgárok közösségének szolgálata lenne a feladata, egy szűk oligarchiát, illetve a társadalom legfelső rétegeit szolgálja. E tekintetben a Fidesz tökéletesen illeszkedik abba a neoliberális politikai konszenzusba, amely az elmúlt évtizedek világát jellemezte, és amely többek között a tíz évvel ezelőtti gazdasági világválsághoz vezetett. Bár hangosan hirdeti a liberalizmus meghaladását, a kormányzat gyakran nyúl olyan individualista, gazdasági liberális érvelésekhez, amelyek célja, hogy elfedjék a társadalmi struktúrák szerepét az emberek jólétében, és helyette mindent az egyénekre terheljenek.
Nincs ingyen ebéd – hangzik az elődeitől megkülönböztethetetlen kormányzati reakció, amikor a szociális védőháló leépítése kerül szóba –, a kormány nem segélyeket, hanem munkát ad, hogy mindenki gondoskodhasson saját magáról. Eközben a fideszes holdudvar és a nagy multik milliárdos „ingyen ebédeket” kapnak, Orbán Viktor pedig barátjától méregdrága repülőutakat, ha épp focimeccsre menni támad kedve. Ami persze szigorúan „magánügy”, és véletlenül sem arról szól, hogyan folyik közös pénzünk az egymással szimbiózisban élő politikusok és üzletemberek amúgy is teli zsebeibe. E jelenségekre nem elegendő azt mondani, hogy korrupció van. A baloldali populizmus támogatói jól látják, hogy az elosztási kérdések átpolitizálása, és az állam szolgáltató intézményeinek megerősítése nélkül nincs kiút a NER-ből.

Meghaladott viták

Ezek a dolgok persze sokunk számára évek óta világosak, a probléma inkább az, hogy e felismerésekből hogyan lesz politika. És ez az, amire valójában az egész baloldali populizmusos nem mutat konkrét kiutat. Világos, hogy széles tömegmozgalom nélkül nem újulhat meg a magyar baloldal, de ezzel párhuzamosan nem biztos, hogy a sikeresebb nyugati példák átültethetők lennének hazai kontextusba.
A közösségi önszerveződés lehetőségei mind a passzivitáson alapuló Kádár-rendszerben, mind pedig a posztszocializmus „ember embernek farkasa” versenyhangulatában csak sorvadtak. Ezeket a közösségi cselekvési mintákat nem lehet csak úgy beleálmodni a magyar társadalomba. További nehézség, hogy a közösségi önszerveződés erősen osztályfüggő. Miközben a közép-európai félperiféria vagyonos rétegei a nyugati centrumországokban is vagyonosnak számítanának, az itteni alsóbb osztályok a centrumbéli alsóbb osztályokhoz képest rosszabb, kiszolgáltatottabb helyzetben vannak. Így az önszerveződéshez szükséges szabadidő, anyagi és szimbolikus erőforrások is kevésbé állnak rendelkezésükre. Tehát az a mód, ahogyan Sandersnek, Corbynnak vagy Mélenchonnak tömegmozgalmat sikerült építenie, nem áll a kelet-európai baloldaliak rendelkezésére. Csupán egy jobb világ ígéretével, az ideák harcában folytatott küzdelemmel nem lehet mozgósítani a magyar társadalomnak azt a kétharmadát, amely a NER és az azt megelőző posztszocializmus kárvallottjaiból áll.
A narratívákon túl szükség van valami másra is, például arra, hogy egy esetleg megszülető baloldali mozgalom közvetlen, rövid távon is értelmezhető támogatást nyújtson az emberek által folytatott materiális küzdelmekben. Egy jövőbeli magyar baloldalnak tehát olyan mozgalmakból kell kinőnie, amely nem csupán egy jobb Magyarországot ígér, de mikroszinten meg is teremti annak csíráit.
Ilyen csírákra van példa országszerte. A Város Mindenkié csoport úgy harcol a lakhatáshoz való jogért, egy igazságosabb lakáspolitikáért, hogy közben közvetlen védelmet próbál nyújtani a kilakoltatás előtt álló embereknek, illetve lakáshoz próbál juttatni hajléktalanokat. Működnek szociális szövetkezetek, amelyek nem kiszolgáltatott, elidegenítő munkát, hanem valódi önrendelkezést biztosítanak honfitársainknak. A sor hosszan folytatható. Ezek egy jelentős része nem fogalmaz meg általános politikai víziót, inkább a túlélés feltételeit próbálják megteremteni, de csírájukban épp azt az alapállítást tartalmazzák, amelyre egy ilyen politikai víziónak alapulnia kell: az emberek nem annyit érnek, amennyiük van!
Helyes a „baloldali populisták” azon megérzése, hogy ezeket a különálló és sokszor politikamentes önmeghatározású önszerveződéseket valamilyen közös mederbe kell terelni, de hogy ennek mi lenne a narratív kerete, az nem biztos, hogy a legégetőbb kérdés jelenleg. A baloldali populizmus lehetőségeiről folytatott magyar viták tehát – szerintem – hasznos tanulságokkal járnak, de el is terelik a figyelmet saját valós helyzetünk feltérképezésétől. E vitát ezen a ponton tehát tekinthetjük meghaladottnak is. Amit tovább kell vinnünk belőle az az elosztásbeli kérdések folyamatos tematizálása, a tömegmozgalmi bázisra helyezkedés vágya, és annak felismerése, hogy a végérvényesen atomizálódott, pozitív identitásoktól megfosztott magyar társadalomnak szüksége van egy új közös identitásra, melynek alapja a szolidaritás és az emberek jólétének piaci megfontolások fölé helyezése.
De nem engedhetjük, hogy saját népi beágyazottság iránti vágyaink, nyugati példák iránti lelkesedésünk bezárjanak saját populista fantáziáink buborékjába. Egy új magyar baloldal megszületése számára rengeteg történelmi feltétel adott: a globális gazdasági rend és annak magyar leágazása is egyre látványosabban támasztja alá a baloldali politikai diagnózis helyességét, és veti fel a baloldali politikai alternatíva szükségét. Sok fontos feltétel – intézményes struktúrák léte, tömegmozgalmi alap – azonban nem adott. A párt nélküli hazai baloldaliak számára tehát elsődleges, hogy ezek megteremtésén munkálkodjon. Gyakran megfogalmazott vágy e körökben egy olyan párt létrejötte, amely képes összefogni a társadalom különböző részeinek elégedetlenségeit. Ez valóban fontos intézményi feltétel, de megteremtése nem történhet felülről, az eddig ismert pártalapítási minták szerint.
Előbb mindenképp a mozgalmi kezdeményeknek, kapitalizmuson kívüli közösségi iniciatíváknak az elterjedéséhez, megerősödéséhez kell támogatást nyújtani. A párt nélküli magyar baloldalra rövid távon mindenképp ez a „lakájszerep”, az alulról érkező, igazságosság-alapú, a kapitalizmus kereteit feszegető kezdeményezések kiszolgálójának a feladata vár.

Gyűlöletáradat

Publikálás dátuma
2018.12.08. 15:46

Fotó: Bíró István
Több jelenet is hátborzongató. Például, amikor konténerbe zsúfolnak össze „szállításra” váró szerencsétleneket.
Azért az bizarr, hogy amikor az Interferenciák elnevezésű, hatodik alkalommal megrendezett nemzetközi színházi fesztiválra megy az ember Kolozsvárra, hatalmas WAR (háború) feliratot lát a teátrum homlokzatán. Ugyanis a rendezvény idei központi témája a háború volt. A valós háború meg az emberek közötti gyűlölködés, háborúskodás, örökös békétlenség, lélektani hadviselés is. Ahogyan ádázul egymás ellen fordulunk, és a szó szoros, vagy valós értelmében öljük egymást. Végignéztem a kilencnapos fesztivált, és bizony többször a poklok poklába is leszálltunk, miközben voltak derűs pillanatok, vagy épp tragédia vegyült - akár fekete - humorral.
Láthattuk például a kolosszális litván művész, Eimuntas Nekrošius, Kurafiak című rendezését, amibe még épp beállított egy új színészt, majd két nappal a fesztivál kezdete és egy nappal a 66. születésnapja előtt, hirtelen meghalt. Mintha érezte volna mi történik, mert a produkció első mondata az, hogy „hé halál!” És egy özvegyasszony áll a középpontjában, sok tekintetben az ő vízióját, életét látjuk, miközben a halott férje végig ott fekszik az ágyon. Na jó, időnként kísértetiesen feltámad, és tovább szítja a békétlenséget. Nyughatatlan látomás a Saulius Šaltenis által írt, a Klaipėda Drama Theatre által játszott litván darab, balladisztikus, sötét vízió, fájdalmas, maró humorral, idegtépő zenével, festőien borongós képekkel, ami oly jellemző volt Nekrosiusra, például korszakos Hamletjére, melyben a színpad tetején elhelyezett hatalmas jégtömb folyamatosan ráolvadt a szereplőkre, egy dermesztő világ jelképezve, de a reményt is megpendítve, hogy tán olvadóban a jégvilág.
De a mostani produkciók zöme mégiscsak arról regél, hogy az olvadás oda, az eljegesedés tán mindennél erősebb. Erről szól a Kolozsvári Állami Magyar Színház új produkciója, A velencei kalmár is, Tompa Gábor rendezésében. Ő a mai hideglelősen racionális pénzvilágot ötvözi azzal, hogy az embereknek mégiscsak vannak érzelmeik, akár felhorgadóak, melyek ütköznek a hideg célszerűséggel, és ez folyamatos konfliktusokhoz, pusztító gyűlölködéshez vezet. A barátja miatt magát adósságba verő Antonio makulátlanul szabott, frissen vasalt öltönyt viselő magabiztos üzletember, aki már ott ül előttünk, amikor belépünk a nézőtérre. Lerí róla a jólét és az önbizalom. Viola Gábor remekül eljátssza, hogyan omlik össze mindez, amikor vissza kellene adnia a zsidó uzsorásnak a kölcsönt, de nem képes rá. Shylock ragaszkodik a szerződéshez, hogy nem fizetés esetén fél kiló húst kivághat a testéből. Aztán hiába ajánlják fel barátok az adósság többszörösét, köti az ebet a karóhoz, a sértettség, a gyűlölet a pénznél is fontosabb. Bogdán Zsolt nagyszerű alakításban érzékelteti, hogy őt megalázták származása miatt, de a pénzére szükség volt, ezért eltűrték, most azonban vissza akar alázni, hadd érezze más is, amit ő. A gyűlölethullámból oda-visszaható, pusztító, megállíthatatlannak tűnő áradat lesz.
Ez a gyűlölet ott van Euripidész Iphigénia Auliszban című darabjában is, Anna Badora rendezésében, a bécsi Volkstheater előadásában is. A görögök a földdel akarják egyenlővé tenni Tróját, ennek érdekében Agamemnón a saját lányát is feláldozza az oltáron. Némiképp merész ötlet Euripidész művét egy produkcióba összevonni Soeren Voima és Stefano Massini bevándorlókról szóló Occident express című darabjával. De itt is áldozatokról van szó, akik számára kétséges a menekülés. Több jelenet is hátborzongató. Például, amikor konténerbe zsúfolnak össze „szállításra” váró szerencsétleneket. Az embercsempész meg is mondja nekik, vagy túlélik az utat, vagy nem. Ha nem, külvárosi szeméttelepen végzik. Hogy érzékletes legyen, a konténer átlátszó, így muszáj néznünk, ahogy valószínűtlen pózokban összeszorulnak a testek. Hátborzongató.
A gyűlöletnek temérdek az áldozata. Erről szól a berlini Schaubühne Együttérzés című produkciója, Milo Rau elgondolásai szerint. A színpadot hatalmas szemétkupac árasztja el, jelképezve a világ mocskát. Két oldalán két színésznő, egyikük, Consolate Sipérius, fekete, másikuk, Ursina Lardi fehér bőrű. Szinte csak állnak vagy ülnek, tényeket sorolnak, történeteket mondanak, az ember azt hinné, negyedóra múlva elalszunk. De nem és nem, nagyon nem! Döbbenetesek a tények, és kiválóak a színésznők. A tények a Közép-Keletről és Afrikából érkező szenvedőkről, a Földközi-tengerbe fúltakról, a közép-afrikai polgárháborúk, betegségek áldozatairól adnak tudósítást, nem elhallgatva, hogy lassan annyi lesz az áldozatok száma, mint a holokausztban meghaltaké. Annyira kifejező a mimikájuk és a gesztusrendszerük, hogy feszülten figyelünk, és sokan megrendülünk a nézőtéren. Valószínűleg itt van az európai humanizmus határa, befuccsolása, miközben jó lenne hinni abban, hogy mégsem így van.
A legendás Giorgio Strehler egykori színháza, a Piccolo Teatro di Milano azért némi gyógyírral szolgál. Louis Jouvet-ét, a nagy francia színészt és rendezőt alakítja Toni Servillo az Elvira című produkcióban, amit maga is állított színpadra. A szöveg arra a hét előadásra alapoz, amit Jouvet Párizsban tartott a náci megszállás idején a színház lényegéről. Jouvet több tanórán a Don Juan azon jelenetét igyekszik betanítani, amikor Elvira betoppan a hírhedt nőcsábászhoz, és próbálja bűntelenebb életre rávenni. A Petra Valentini megformálta zsidó lány, aki évfolyamelső, de származása miatt nem léphet fel, újra és újra elmondja Elvira néhány mondatát az intencióknak megfelelően. Ezek a kissé didaktikus instrukciók pedig az érzéssel teli színház és a humanizmus bő tárházai. A bajban is gerincességre, tartásra tanítanak. Jouvet a nácizmus idején önként száműzte magát a színpadokról és közben terjesztette a humanizmust. Ahogy a fesztiválon látható produkciók zöme szintén ezt teszi, akkor is, ha segélykiáltásként borzalmak tömkelegét mutatja.
Szerző