Génekben az énünk

Publikálás dátuma
2018.12.09 12:44
MARABU RAJZA
Fotó: /
Azért folyamatosan növekszik az értelem szerepe, mert a gének nem Marionett-bábuként mozgatnak bennünket, hanem inkább ösztökélnek vagy óvnak bizonyos cselekedetektől.
Robert Plomin közelmúltban megjelent „A tervrajz: hogyan határozza meg a DNS, kik vagyunk?” (Blueprint: How DNA Makes Us Who We Are. Allen Lane, 2018) című könyvével igencsak felkavarta a „gének kontra nevelés” vita évtizedes állóvízét. A viselkedésgenetika szupersztárja új könyvében nem kevesebbet állít, mint hogy szüleink kizárólag a génjeikkel járulnak hozzá pszichénk és tehetségünk formálódásához, az általuk biztosított szellemi környezet fikarcnyit sem számít. Ugyanez a hatástalanság áll az iskolára is. Vajon a tudomány jelen állása alapján tényként kezelhető e merész állítás? E kérdést járom körbe ebben az írásban.

Mindegy, mivel tömik a fejünket?

Az emberi viselkedés és intelligencia meghatározottsága egy olyan kérdés, melyet a politikai korrektség legerősebb bástyái védelmeznek. Ha az emberek közötti genetikai különbözőségről beszélünk, azonnal a rasszizmusra vagy az eugenikára és az ezt gyakorlatba ültető náci "megoldásra" asszociálunk. A tények azonban nem függenek attól, mit gondolunk róluk, legfeljebb azt tehetjük, hogy tapintatosan elhallgatjuk őket, ha kellemetlenek. Kérdés, valóban igaza van-e Robert Plominnak, hogy örökletesen elrendeltetett, milyen személyiséggel és képességekkel rendelkezünk.
A genetikai forradalom előtti időket egyértelműen a neveléspárti pszichológiai nézőpont uralta. Általános vélekedés volt, hogy tiszta lappal születünk, a szociális hatások írják tele agyunkat és ezáltal határozzák meg a viselkedésünket. Pedig Freud az ösztönök szerepének hangsúlyozásával már korábban felhívta a figyelmet a biológiai tényező fontosságára. Az ún. klasszikus viselkedésgenetika kérdőjelezte meg elsőként ezt az idilli, kultúra-központú világképet. Az iker- és adoptáció-kutatásairól elhíresült tudományterület rendre a genetikai komponens komoly szerepét hozza ki, bármilyen viselkedés vagy készség kialakulását is vizsgálja. Fő módszerét az egymástól kora gyermekkorukban elszakított egypetéjű ikrek alkotják: az azonos genetika különböző szülői környezetben megmutatja, hogy mi a nevelés szerepe. Hasonlóan, az örökbefogadott és saját gyerekek összehasonlításából a genetikai különbségekre következtethetünk, hiszen a környezet ugyanaz.
Plomin nem tagadja ugyan a környezeti hatások szerepét, de úgy véli, hogy a véletlenszerű, egyedi események sokkal fontosabbak, mint a rendszeres hatások, például a család és az iskola. A legújabb ikerkutatások szerint nem számít, milyen szülői környezetbe adoptálták az ikrek egyik tagját, az alapvető személyiségvonásai és képességei ugyanazok maradnak, mint a más szülő által felnevelt testvéréé. Magyarul, eleink csupán a génjeikkel járulnak hozzá ahhoz, kik leszünk, de a nevelési módszereikkel nincsenek lényeges hatással az elménk fejlődésére. Ugyanez a helyzet az iskolával is. A környezet kimozdíthatja ugyan ideiglenesen a viselkedést a génjeink által kijelölt útvonalról, de idővel visszaalakulunk azzá, akivé a génjeink predesztinálnak bennünket. Ez egy színtiszta genetikai determinizmus, noha maga Plomin tagadja e vádat, ha szembesítik vele.
Plomin kedvenc mondása szerint „a szülők számítanak, de nem okoznak különbözőséget”. Itt felmerül a gyanú, hogy ez az állítás nem teljesen ugyanaz, mint az eredeti, t. i., hogy a szülők hozzájárulása szellemi fejlődésünkhöz mindössze egyetlen hímivarsejt és egy petesejt. A gének szerepe pszichológiánk alakulásában 50 százalék, a környezeté szintén ennyi, de a véletlen, egyedi hatások uralkodnak (45 százalék). A véletlen hatások kiszámíthatatlanok, s mint ilyenek, nem érdemes foglalkozni velük, hiszen használhatatlanok nevelési elvek kidolgozásához. A szülői és iskolai hatás elenyésző (<5 százalék), ráadásul, ezek jelentős része magyarázható genetikával – véli Plomin. Ez azt jelenti, hogy például a tudás megszerzésére való késztetéseink nem szüleink példájából erednek, hanem őket is ugyanazok a génvariánsok motiválták, mint minket, csak úgy tűnik, mintha személyes példájukat követnénk. Másrészt, korábban a környezeti hatásokat úgy tekintették, hogy azok történnek, az egyén csupán passzívan elviseli őket. A helyzet azonban az, hogy az öröklött sajátságaink alapján aktívan felfogjuk, értelmezzük, szelektáljuk, módosítjuk, sőt kreáljuk őket. Magyarul, ugyanaz a környezet különböző személyek számára más és más, illetve valójában nem is a környezet hat ránk, hanem genetikai preferenciáink alapján mi választjuk azt - állítja Plomin.
Ha csakugyan a génjeink hatása döntő a pszichológiánk és az értelmünk alakításában, az igen fontos üzenetet hordozna a neveltetésünk stratégiáját illetően: lényegében mindegy, mivel tömik szüleink és tanáraink a fejünket. Plomin saját bevallása szerint azért ragadott 30 év után újra tollat, mert szerinte a modern genetika ma már lehetővé teszi, hogy a DNS-ünkből megjósoljuk, milyen mentális sajátságokkal rendelkezünk majd. Az emberi genom 99 százaléka olyan általános sajátságokat kódol, melyekkel mindannyian rendelkezünk, a maradék 1 százalék okozza a különbözőséget, és ezáltal azt, kik leszünk. Ezt az egyetlen százalékot nevezi Plomin tervezetnek (blueprint).

Nem marionettbábként mozgatnak

A kritikánkat kezdjük ez utóbbi állítással. Először is, a DNS szerepét a viselkedés kialakításában a genetikai változékonyságra korlátozni legfeljebb módszertanilag lehet indokolt. Másodszor, ez a variabilitás az ún. pontmutációkban mindössze 0,1 százalék, melyhez, ha hozzávesszük nagyobb DNS szakaszok kiesését, beépülését és a kromoszómán belüli átrendeződését, akkor is maximum 0,5 százalék az egyének közötti különbség. E variációk zöme ráadásul semleges hatású. Másrészt viszont a gének génhálózatokba szerveződnek, melyeknek ha egyik tagja megváltozik, az hatással lesz a hálózat más tagjaira is. Magyarul, hiába egyforma két emberben egy adott gén, a génkölcsönhatások miatt mégis másként működik. A klasszikus viselkedésgenetika merev szemléletét jelzi az is, hogy - módszertanából eredően - az örökletes és a szociális faktorok hatását százalékos arányban fejezi ki. Csakhogy e két tényezőt alternatívaként kezelni hiba, mivel egymással kölcsönhatásban működnek. Noha agyunk alapszerkezetét elsősorban a DNS határozza meg, a finomstruktúrájának kialakulásához szükséges a környezet aktív közreműködése is. Itt arról van szó, hogy genetikai programunkba be vannak építve a jövőbeni környezeti hatások: a viselkedést irányító gének lényegében várják a külső inputokat, s eszerint működnek. Ha kora gyermekkorunkban nem, vagy nem megfelelő formában érnek bennünket a környezeti ingerek, akkor az agy és vele viselkedés fejlődése is abnormális mederben zajlik.
Szemben Plomin állításával, a modern molekuláris genetika egyelőre nem adott olyan eszközöket a kezünkbe, melyekkel génjeinkből megbízhatóan jósolhatnánk meg a viselkedésünket (lásd keretes írásunk), viszont két felfedezésével lehetővé tette, hogy szemlélet váltsunk e problémát illetően. (1) Míg korábban az egyes viselkedésjegyeket egyetlen gén hatásának tulajdonították, ma már világos, hogy a komplex jellegek számos gén apró hatásainak eredményei. Van olyan elképzelés is, mely szerint e sajátságok meghatározásához néhány gén is elegendő, de e gének az egyes személyekben eltérőek (2) Az epigenetika a DNS molekula és az azt körülvevő hisztonfehérjék kémiai módosítása, melyek szerepe a génkifejeződés szabályozása. Az egyedfejlődés, a sejtdifferenciálódás, a fizikai edzés és a tanulás mind az epigenetikai mintázatokban való változással jár, illetve e mechanizmusok által szabályozott. Mind a DNS, mind a környezet az epigenetikai módosulások útján hatnak; magyarul, a két hatás a génműködés szintjén összeér. Az agy a környezeti hatásokra leginkább nyitott szervünk. A gének és a környezet hatása tehát nem csupán a kölcsönhatásaik révén szétválaszthatatlanok, hanem a hozzájárulásuk mértéke is helyzetfüggő: nem mindegy, hogy egy odafigyelő és motiváló, vagy egy elhanyagoló, bántalmazó szülői közegben növünk fel.
Plomin a DNS kódját egy előre elkészített tervrajzként (blueprint) képzeli el, ám ennél helyesebb az ún. recept modell, mely szerint génjeinkben az egymást követő lépések vannak megtervezve.
Plomin szerint az emberek közötti különbözőséget csupán a genetikai eltérések okozzák. Először is, a kutató kizárólag angol családokat vizsgált. Lehetséges, hogy a családok közötti különbségek nem akkorák, hogy ez jelentős hatással járjon a viselkedés és a készségek fejlődésére, ezért tesztjei valóban genetikai különbséget mértek. Bár, hozzáteszem, hogy a klasszikus viselkedésgenetika módszerei és fogalmai korántsem olyan egzaktak, mint pl. a molekuláris genetikáé, ezért nem mernék mérget venni az eredmények, ill. azok értelmezésének helyességét illetően. Számos példát felhozhatunk a cáfolatra.
A hejőkeresztúri általános iskolában az ún. Stanford-modell bevezetését követően a gyerekek sokkal jobban teljesítenek, jóval nagyobb arányban kerülnek középiskolába, mint korábban. A hagyományos „padban ül, hallgat és figyel” módszernél jóval hatékonyabb, ha a gyerekek egyéni képességeit elismerve, csoportos foglalkozás keretein belül az aktivitásukra és a kreativitásukra alapozunk. Egy extrémebb példával élve: ha a gyermekkorunkban megfosztanának bennünket a civilizáció által felhalmozott ismeretektől, valószínűleg csupán egy csimpánz csapattól is fejletlenebb közösséget lennénk képesek létrehozni, ideértve a beszéd hiányát is. A civilizációnk egyre gyorsuló ütemben fejlődik (még ha kisiklásokkal is, mint manapság az „igazság utáni” világban): a másság és az idegenek iránti tolerancia növekszik, az emberi élet egyre értékesebbé válik, a kisebbségek, a nők, a gyermekek és az állatok jogai előtérbe kerülnek. Mindez azért, mert folyamatosan szelídülünk és növekszik az értelem szerepe és az igazságérzékünk (nem genetikai okok miatt).
Ez azért lehetséges, mert a gének nem Marionett-bábuként mozgatnak bennünket, hanem inkább ösztökélnek vagy óvnak bizonyos cselekedetektől. Fontos még, hogy az emberi viselkedés számos aspektusa szituációtól függő alternatívákban kódolt. Az ember képes önző és nagylelkű is lenni, képes együttműködni és torzsalkodni is. Nyilvánvalóan léteznek genetikai különbségek, de ezek például egyfajta érzékenységi küszöbként szolgálhatnak: vannak, akik hamarabb kezdenek el gyűlölködni a külső uszításra, mint mások. A probléma komplexitását jelzi, hogy az iskolázottság magasabb fokú védettséget biztosít a viszálykodó magatartással és az agresszivitással szemben. Megdöbbentő hír lenne, ha egy professzort kocsmai verekedésért ítélnének el. A lényeg, hogy a civilizációs progresszió és az egyéni élethelyzetek alapvetően befolyásolják, kik leszünk. Plomin persze erre azt mondja, a genetikai tervrajz (blueprint) csak a viselkedésbeli különbséget kódolja. A probléma az, hogy mentális fejlődésünk szempontjából nem tekinthetjük homogénnek a történelmi korok és a jelen kultúrák közötti különbséget, melyek még egy kultúrkörön belül is lényegesek.

Összefoglalás

A plomini világkép meglehetősen eklektikus, ellentmondásokkal teli, és a genetikai meghatározottság eszméjének szélsőséges esete. A genetikus szerint viselkedésünket felerészben a környezet határozza meg, mégis negligálja e hatást, mondván, hogy a valóban fontos tényezők megjósolhatatlan módon hatnak. Ráadásul, úgy képzeli el, mintha a gének egyfajta merev LEGO kockákként kódolnák a pszichét. A genetikai és viselkedésbeli variációk közötti százalékos természetű arány egy nyilvánvalóan helytelen szemléletet sugall. Továbbá Plomin a genetikai tényezőt leegyszerűsíti a pszichológiai különbségek kialakulására való hatással, ami nem feltétlenül helyes nézet. Mindenesetre, a kérdés, mely szerint a pszichológiánkban való különbözőséget valóban csupán a genetikai különbségek határozzák meg, feltehető. Szinte bizonyos azonban, hogy nem ez a helyzet. Véleményem szerint itt legfeljebb arról lehet szó, hogy a vizsgálatokban különbözőnek vélt szociális környezet (pl. angol családok és iskolák) valójában homogénnek tekinthető a viselkedésre való hatást illetően. Ez sem feltétlenül igaz, de az igen, hogy egy nagyobb különbség már bizonyosan viselkedésbeli változékonyságot hoz létre. Plomin eredményeinek értékeléséhez először a módszertana korlátait és fogalomrendszere helyességét kellene megvizsgálni.
A gének nem csak különbséget okoznak, hanem univerzális hatással is vannak a viselkedésre, habár nem is olyan régen még úgy vélték, hogy az ősi kultúrák romlatlanok, a gonoszság és az önzés a modern társadalom eredményei. A DNS a viselkedés motivációs és preferencia-rendszerét kódolja. Ebben az értelemben a viselkedésünk programozott és így sorsszerű, hiszen a génjeink szaporodásbeli sikere érdekében cselekszünk. Noha ellenállhatnánk a gének diktátumainak, hiszen belátó intelligenciával rendelkezünk, mégsem tesszük ezt. Az emberi elme alapvetően egy érdekek által vezérelt, az általános erkölcsi és tényszerű igazságok iránti igen érzéketlen gépezet. Az érdekek gyakran elfedik egy helyzet valós mivoltát, vagy ha fel is ismerjük azt, könnyen gyártunk ideológiát, hogy felmentsük magunkat az igazsággal való szembesülés racionális terhétől és erkölcsi felelősségétől.

Még nem alkalmas "jóslásra"

A többgénes jellegek kutatására még napjainkban is az jellemző, hogy ún. genetikai markereket próbálnak egy jelleggel, vagy egy betegséggel asszociálni. A legnépszerűbb markerek az ún. egy-nukleotid polimorfizmusok (SNP, ejtsd: sznip), melyek a DNS egy adott pontjában való változékonyságot jelentenek. Ezek nagy többsége nincs oki hatással egy jellegre, de az a gén, amelyik igen, valahol a közelben lehet. Miért lehetséges vajon a SNP-ek egy csoportját egy jelleggel asszociálni? Azért, mert az emberi populáció néhány tízezer éve még igen alacsony lélekszámú volt, ma viszont már hétmilliárd feletti, s ez az evolúciós szempontból igen rövidnek számító idő nem volt elegendő arra, hogy a genetikai rekombináció szétválassza a SNP-eket és az oki hatást gyakorló géneket – állítja az ún. Gyakori Variáns Hipotézis. Csakhogy, ez a módszer igen gyenge predikciós képességgel rendelkezik. Ennek oka, hogy még nem vizsgáltunk meg elegendő genomot – állítják az e hipotézis szellemében munkálkodók. Egy alternatív elképzelés, a Ritka Variáns Hipotézis szerint viszont az egyes genetikai betegségek egyénenként változó genetikai okokkal rendelkeznek, ezért a markereken alapuló módszerek nem alkalmasak jóslásra. Ez utóbbi tűnik helyesnek. Plominnak tehát nincs igaza azt illetően, hogy a genetika ma már alkalmas a jóslásra. Később ez változhat, de ehhez a DNS összes nukleotidját ismernünk kell, nem csak a markereket.

2018.12.09 12:44
Frissítve: 2018.12.09 15:16

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10