Génekben az énünk

Publikálás dátuma
2018.12.09 12:44
MARABU RAJZA
Azért folyamatosan növekszik az értelem szerepe, mert a gének nem Marionett-bábuként mozgatnak bennünket, hanem inkább ösztökélnek vagy óvnak bizonyos cselekedetektől.
Robert Plomin közelmúltban megjelent „A tervrajz: hogyan határozza meg a DNS, kik vagyunk?” (Blueprint: How DNA Makes Us Who We Are. Allen Lane, 2018) című könyvével igencsak felkavarta a „gének kontra nevelés” vita évtizedes állóvízét. A viselkedésgenetika szupersztárja új könyvében nem kevesebbet állít, mint hogy szüleink kizárólag a génjeikkel járulnak hozzá pszichénk és tehetségünk formálódásához, az általuk biztosított szellemi környezet fikarcnyit sem számít. Ugyanez a hatástalanság áll az iskolára is. Vajon a tudomány jelen állása alapján tényként kezelhető e merész állítás? E kérdést járom körbe ebben az írásban.

Mindegy, mivel tömik a fejünket?

Az emberi viselkedés és intelligencia meghatározottsága egy olyan kérdés, melyet a politikai korrektség legerősebb bástyái védelmeznek. Ha az emberek közötti genetikai különbözőségről beszélünk, azonnal a rasszizmusra vagy az eugenikára és az ezt gyakorlatba ültető náci "megoldásra" asszociálunk. A tények azonban nem függenek attól, mit gondolunk róluk, legfeljebb azt tehetjük, hogy tapintatosan elhallgatjuk őket, ha kellemetlenek. Kérdés, valóban igaza van-e Robert Plominnak, hogy örökletesen elrendeltetett, milyen személyiséggel és képességekkel rendelkezünk.
A genetikai forradalom előtti időket egyértelműen a neveléspárti pszichológiai nézőpont uralta. Általános vélekedés volt, hogy tiszta lappal születünk, a szociális hatások írják tele agyunkat és ezáltal határozzák meg a viselkedésünket. Pedig Freud az ösztönök szerepének hangsúlyozásával már korábban felhívta a figyelmet a biológiai tényező fontosságára. Az ún. klasszikus viselkedésgenetika kérdőjelezte meg elsőként ezt az idilli, kultúra-központú világképet. Az iker- és adoptáció-kutatásairól elhíresült tudományterület rendre a genetikai komponens komoly szerepét hozza ki, bármilyen viselkedés vagy készség kialakulását is vizsgálja. Fő módszerét az egymástól kora gyermekkorukban elszakított egypetéjű ikrek alkotják: az azonos genetika különböző szülői környezetben megmutatja, hogy mi a nevelés szerepe. Hasonlóan, az örökbefogadott és saját gyerekek összehasonlításából a genetikai különbségekre következtethetünk, hiszen a környezet ugyanaz.
Plomin nem tagadja ugyan a környezeti hatások szerepét, de úgy véli, hogy a véletlenszerű, egyedi események sokkal fontosabbak, mint a rendszeres hatások, például a család és az iskola. A legújabb ikerkutatások szerint nem számít, milyen szülői környezetbe adoptálták az ikrek egyik tagját, az alapvető személyiségvonásai és képességei ugyanazok maradnak, mint a más szülő által felnevelt testvéréé. Magyarul, eleink csupán a génjeikkel járulnak hozzá ahhoz, kik leszünk, de a nevelési módszereikkel nincsenek lényeges hatással az elménk fejlődésére. Ugyanez a helyzet az iskolával is. A környezet kimozdíthatja ugyan ideiglenesen a viselkedést a génjeink által kijelölt útvonalról, de idővel visszaalakulunk azzá, akivé a génjeink predesztinálnak bennünket. Ez egy színtiszta genetikai determinizmus, noha maga Plomin tagadja e vádat, ha szembesítik vele.
Plomin kedvenc mondása szerint „a szülők számítanak, de nem okoznak különbözőséget”. Itt felmerül a gyanú, hogy ez az állítás nem teljesen ugyanaz, mint az eredeti, t. i., hogy a szülők hozzájárulása szellemi fejlődésünkhöz mindössze egyetlen hímivarsejt és egy petesejt. A gének szerepe pszichológiánk alakulásában 50 százalék, a környezeté szintén ennyi, de a véletlen, egyedi hatások uralkodnak (45 százalék). A véletlen hatások kiszámíthatatlanok, s mint ilyenek, nem érdemes foglalkozni velük, hiszen használhatatlanok nevelési elvek kidolgozásához. A szülői és iskolai hatás elenyésző (<5 százalék), ráadásul, ezek jelentős része magyarázható genetikával – véli Plomin. Ez azt jelenti, hogy például a tudás megszerzésére való késztetéseink nem szüleink példájából erednek, hanem őket is ugyanazok a génvariánsok motiválták, mint minket, csak úgy tűnik, mintha személyes példájukat követnénk. Másrészt, korábban a környezeti hatásokat úgy tekintették, hogy azok történnek, az egyén csupán passzívan elviseli őket. A helyzet azonban az, hogy az öröklött sajátságaink alapján aktívan felfogjuk, értelmezzük, szelektáljuk, módosítjuk, sőt kreáljuk őket. Magyarul, ugyanaz a környezet különböző személyek számára más és más, illetve valójában nem is a környezet hat ránk, hanem genetikai preferenciáink alapján mi választjuk azt - állítja Plomin.
Ha csakugyan a génjeink hatása döntő a pszichológiánk és az értelmünk alakításában, az igen fontos üzenetet hordozna a neveltetésünk stratégiáját illetően: lényegében mindegy, mivel tömik szüleink és tanáraink a fejünket. Plomin saját bevallása szerint azért ragadott 30 év után újra tollat, mert szerinte a modern genetika ma már lehetővé teszi, hogy a DNS-ünkből megjósoljuk, milyen mentális sajátságokkal rendelkezünk majd. Az emberi genom 99 százaléka olyan általános sajátságokat kódol, melyekkel mindannyian rendelkezünk, a maradék 1 százalék okozza a különbözőséget, és ezáltal azt, kik leszünk. Ezt az egyetlen százalékot nevezi Plomin tervezetnek (blueprint).

Nem marionettbábként mozgatnak

A kritikánkat kezdjük ez utóbbi állítással. Először is, a DNS szerepét a viselkedés kialakításában a genetikai változékonyságra korlátozni legfeljebb módszertanilag lehet indokolt. Másodszor, ez a variabilitás az ún. pontmutációkban mindössze 0,1 százalék, melyhez, ha hozzávesszük nagyobb DNS szakaszok kiesését, beépülését és a kromoszómán belüli átrendeződését, akkor is maximum 0,5 százalék az egyének közötti különbség. E variációk zöme ráadásul semleges hatású. Másrészt viszont a gének génhálózatokba szerveződnek, melyeknek ha egyik tagja megváltozik, az hatással lesz a hálózat más tagjaira is. Magyarul, hiába egyforma két emberben egy adott gén, a génkölcsönhatások miatt mégis másként működik. A klasszikus viselkedésgenetika merev szemléletét jelzi az is, hogy - módszertanából eredően - az örökletes és a szociális faktorok hatását százalékos arányban fejezi ki. Csakhogy e két tényezőt alternatívaként kezelni hiba, mivel egymással kölcsönhatásban működnek. Noha agyunk alapszerkezetét elsősorban a DNS határozza meg, a finomstruktúrájának kialakulásához szükséges a környezet aktív közreműködése is. Itt arról van szó, hogy genetikai programunkba be vannak építve a jövőbeni környezeti hatások: a viselkedést irányító gének lényegében várják a külső inputokat, s eszerint működnek. Ha kora gyermekkorunkban nem, vagy nem megfelelő formában érnek bennünket a környezeti ingerek, akkor az agy és vele viselkedés fejlődése is abnormális mederben zajlik.
Szemben Plomin állításával, a modern molekuláris genetika egyelőre nem adott olyan eszközöket a kezünkbe, melyekkel génjeinkből megbízhatóan jósolhatnánk meg a viselkedésünket (lásd keretes írásunk), viszont két felfedezésével lehetővé tette, hogy szemlélet váltsunk e problémát illetően. (1) Míg korábban az egyes viselkedésjegyeket egyetlen gén hatásának tulajdonították, ma már világos, hogy a komplex jellegek számos gén apró hatásainak eredményei. Van olyan elképzelés is, mely szerint e sajátságok meghatározásához néhány gén is elegendő, de e gének az egyes személyekben eltérőek (2) Az epigenetika a DNS molekula és az azt körülvevő hisztonfehérjék kémiai módosítása, melyek szerepe a génkifejeződés szabályozása. Az egyedfejlődés, a sejtdifferenciálódás, a fizikai edzés és a tanulás mind az epigenetikai mintázatokban való változással jár, illetve e mechanizmusok által szabályozott. Mind a DNS, mind a környezet az epigenetikai módosulások útján hatnak; magyarul, a két hatás a génműködés szintjén összeér. Az agy a környezeti hatásokra leginkább nyitott szervünk. A gének és a környezet hatása tehát nem csupán a kölcsönhatásaik révén szétválaszthatatlanok, hanem a hozzájárulásuk mértéke is helyzetfüggő: nem mindegy, hogy egy odafigyelő és motiváló, vagy egy elhanyagoló, bántalmazó szülői közegben növünk fel.
Plomin a DNS kódját egy előre elkészített tervrajzként (blueprint) képzeli el, ám ennél helyesebb az ún. recept modell, mely szerint génjeinkben az egymást követő lépések vannak megtervezve.
Plomin szerint az emberek közötti különbözőséget csupán a genetikai eltérések okozzák. Először is, a kutató kizárólag angol családokat vizsgált. Lehetséges, hogy a családok közötti különbségek nem akkorák, hogy ez jelentős hatással járjon a viselkedés és a készségek fejlődésére, ezért tesztjei valóban genetikai különbséget mértek. Bár, hozzáteszem, hogy a klasszikus viselkedésgenetika módszerei és fogalmai korántsem olyan egzaktak, mint pl. a molekuláris genetikáé, ezért nem mernék mérget venni az eredmények, ill. azok értelmezésének helyességét illetően. Számos példát felhozhatunk a cáfolatra.
A hejőkeresztúri általános iskolában az ún. Stanford-modell bevezetését követően a gyerekek sokkal jobban teljesítenek, jóval nagyobb arányban kerülnek középiskolába, mint korábban. A hagyományos „padban ül, hallgat és figyel” módszernél jóval hatékonyabb, ha a gyerekek egyéni képességeit elismerve, csoportos foglalkozás keretein belül az aktivitásukra és a kreativitásukra alapozunk. Egy extrémebb példával élve: ha a gyermekkorunkban megfosztanának bennünket a civilizáció által felhalmozott ismeretektől, valószínűleg csupán egy csimpánz csapattól is fejletlenebb közösséget lennénk képesek létrehozni, ideértve a beszéd hiányát is. A civilizációnk egyre gyorsuló ütemben fejlődik (még ha kisiklásokkal is, mint manapság az „igazság utáni” világban): a másság és az idegenek iránti tolerancia növekszik, az emberi élet egyre értékesebbé válik, a kisebbségek, a nők, a gyermekek és az állatok jogai előtérbe kerülnek. Mindez azért, mert folyamatosan szelídülünk és növekszik az értelem szerepe és az igazságérzékünk (nem genetikai okok miatt).
Ez azért lehetséges, mert a gének nem Marionett-bábuként mozgatnak bennünket, hanem inkább ösztökélnek vagy óvnak bizonyos cselekedetektől. Fontos még, hogy az emberi viselkedés számos aspektusa szituációtól függő alternatívákban kódolt. Az ember képes önző és nagylelkű is lenni, képes együttműködni és torzsalkodni is. Nyilvánvalóan léteznek genetikai különbségek, de ezek például egyfajta érzékenységi küszöbként szolgálhatnak: vannak, akik hamarabb kezdenek el gyűlölködni a külső uszításra, mint mások. A probléma komplexitását jelzi, hogy az iskolázottság magasabb fokú védettséget biztosít a viszálykodó magatartással és az agresszivitással szemben. Megdöbbentő hír lenne, ha egy professzort kocsmai verekedésért ítélnének el. A lényeg, hogy a civilizációs progresszió és az egyéni élethelyzetek alapvetően befolyásolják, kik leszünk. Plomin persze erre azt mondja, a genetikai tervrajz (blueprint) csak a viselkedésbeli különbséget kódolja. A probléma az, hogy mentális fejlődésünk szempontjából nem tekinthetjük homogénnek a történelmi korok és a jelen kultúrák közötti különbséget, melyek még egy kultúrkörön belül is lényegesek.

Összefoglalás

A plomini világkép meglehetősen eklektikus, ellentmondásokkal teli, és a genetikai meghatározottság eszméjének szélsőséges esete. A genetikus szerint viselkedésünket felerészben a környezet határozza meg, mégis negligálja e hatást, mondván, hogy a valóban fontos tényezők megjósolhatatlan módon hatnak. Ráadásul, úgy képzeli el, mintha a gének egyfajta merev LEGO kockákként kódolnák a pszichét. A genetikai és viselkedésbeli variációk közötti százalékos természetű arány egy nyilvánvalóan helytelen szemléletet sugall. Továbbá Plomin a genetikai tényezőt leegyszerűsíti a pszichológiai különbségek kialakulására való hatással, ami nem feltétlenül helyes nézet. Mindenesetre, a kérdés, mely szerint a pszichológiánkban való különbözőséget valóban csupán a genetikai különbségek határozzák meg, feltehető. Szinte bizonyos azonban, hogy nem ez a helyzet. Véleményem szerint itt legfeljebb arról lehet szó, hogy a vizsgálatokban különbözőnek vélt szociális környezet (pl. angol családok és iskolák) valójában homogénnek tekinthető a viselkedésre való hatást illetően. Ez sem feltétlenül igaz, de az igen, hogy egy nagyobb különbség már bizonyosan viselkedésbeli változékonyságot hoz létre. Plomin eredményeinek értékeléséhez először a módszertana korlátait és fogalomrendszere helyességét kellene megvizsgálni.
A gének nem csak különbséget okoznak, hanem univerzális hatással is vannak a viselkedésre, habár nem is olyan régen még úgy vélték, hogy az ősi kultúrák romlatlanok, a gonoszság és az önzés a modern társadalom eredményei. A DNS a viselkedés motivációs és preferencia-rendszerét kódolja. Ebben az értelemben a viselkedésünk programozott és így sorsszerű, hiszen a génjeink szaporodásbeli sikere érdekében cselekszünk. Noha ellenállhatnánk a gének diktátumainak, hiszen belátó intelligenciával rendelkezünk, mégsem tesszük ezt. Az emberi elme alapvetően egy érdekek által vezérelt, az általános erkölcsi és tényszerű igazságok iránti igen érzéketlen gépezet. Az érdekek gyakran elfedik egy helyzet valós mivoltát, vagy ha fel is ismerjük azt, könnyen gyártunk ideológiát, hogy felmentsük magunkat az igazsággal való szembesülés racionális terhétől és erkölcsi felelősségétől.

Még nem alkalmas "jóslásra"

A többgénes jellegek kutatására még napjainkban is az jellemző, hogy ún. genetikai markereket próbálnak egy jelleggel, vagy egy betegséggel asszociálni. A legnépszerűbb markerek az ún. egy-nukleotid polimorfizmusok (SNP, ejtsd: sznip), melyek a DNS egy adott pontjában való változékonyságot jelentenek. Ezek nagy többsége nincs oki hatással egy jellegre, de az a gén, amelyik igen, valahol a közelben lehet. Miért lehetséges vajon a SNP-ek egy csoportját egy jelleggel asszociálni? Azért, mert az emberi populáció néhány tízezer éve még igen alacsony lélekszámú volt, ma viszont már hétmilliárd feletti, s ez az evolúciós szempontból igen rövidnek számító idő nem volt elegendő arra, hogy a genetikai rekombináció szétválassza a SNP-eket és az oki hatást gyakorló géneket – állítja az ún. Gyakori Variáns Hipotézis. Csakhogy, ez a módszer igen gyenge predikciós képességgel rendelkezik. Ennek oka, hogy még nem vizsgáltunk meg elegendő genomot – állítják az e hipotézis szellemében munkálkodók. Egy alternatív elképzelés, a Ritka Variáns Hipotézis szerint viszont az egyes genetikai betegségek egyénenként változó genetikai okokkal rendelkeznek, ezért a markereken alapuló módszerek nem alkalmasak jóslásra. Ez utóbbi tűnik helyesnek. Plominnak tehát nincs igaza azt illetően, hogy a genetika ma már alkalmas a jóslásra. Később ez változhat, de ehhez a DNS összes nukleotidját ismernünk kell, nem csak a markereket.

Frissítve: 2018.12.09 15:16

A szeretőm egy szerecsen

Tudom, tudom, már a cím sem píszí. Ám, ha annak alapján az olvasó azt gondolja, hogy a szerző az afroamerikai babájáról kíván értekezni, talán jobb is, ha írásomat félreteszi, ugyanis a továbbiakban a városi folklórban lesz megmerítve. Pontosabban: az első esetben egy magyar nótában, a másodikban egy múlt század eleji kupléban. Ismertségük okán azonban úgy vélem: mindkettő bátran sorolható a városi folklór tárgykörébe. Ezek a dalocskák évtizedekkel, ha ugyan nem egy egész évszázaddal ezelőtt születtek, valamilyen oknál fogva azonban egy bizonyos alkoholszint elérését követően ma is szinte minden nótás kedvű társaság repertoárján szerepelnek. De csak a második versszakuk! A megelőző és némileg magyarázó soraikat teljes vagy csaknem teljes homály fedi. Ezt a homályt kívánom az alábbiakban szétoszlatni. Az első dalocska a Piszkáld ki:
Piszkáld ki, piszkáld ki,
Piszkáld ki belőle!
Nem piszkálom,
Egye meg a fene.
Hadd maradjon benne!
Az ám, de a dalt éneklő vagy hallgató ember vég nélkül, eredménytelenül tűnődhet azon, hogy mire vonatkozik a felszólítás, vagyis mit kell kipiszkálni. Nos, elárulom. A dalocska első versszaka így szól:
Nagyságos kisasszony
Felmászott a fára,
Belement az akácfa tüskéje
A lába szárába.
Valaha minden katonadalnak volt egy városon belüli és egy városon kívüli szövege. Városon belül menetelve például a bakák azt énekelték, hogy „...Ajtó, ablak nyitva-tárva / Kislány a babáját várja.” Terepre indulván, az országúton meg azt, hogy „Ajtó, ablak nyitva-tárva / Kislány, asszony felcsinálva.” Nos, a Nagyságos kisasszonyban „városon kívül” (vagyis amikor már részeg volt az egész társaság) bizonyos szavakat egymástól némileg elválasztva és egyes szótagokat kiemelve danolászták:
Belement az akácfa-faszálka A lá-baszárába.
„A szeretőm egy szerecsen” kezdettel elhíresült kupléról (szövegének szerzője állítólag Szőke Szakáll - alias Gärtner Sándor -, Hollywoodba szakadt hazánkfia, a Casablanca főpincérét játszó színész) sok mindent ki lehet guglizni. Mindenekelőtt a különféle gúnyos változatait, mi több, még azt is, hogy viszonylag nem is olyan régen az óvodások körében népszerű dalocska volt. Emlékeztetőül:
A szeretőm egy szerecsen,
Egy szerecsen törzsfő,
Ki elefánton lovagol
És buzogánnyal lő.
A fülében két karika,
A szeme szikrát szór.
És: úgy hívják, hogy
Csip-csám, nyam-nyám
Doktor Abelesz Mór. (Megjegyzem, a jelenlegi óvodás változatban Doktor Hakapeszi Mór szerepel.)
Már gyerekkoromban hosszan és eredménytelenül töprengtem azon, hogy hogyan került a derék Abelesz doktor Afrikába, és hogyan lett belőle szerecsen törzsfőnök. Jóval később hallottam a kuplé első, a fentieket megelőző versszakát, amelyről ma már talán senki sem tud, amely nem guglizható ki, viszont tökéletes magyarázatot ad az engem kínzó kérdésre:
A szeretőm egy ügyvéd volt,
Ki megélni nem tudott,
Mert Pesten sok a fiskális,
Hát gondolt egy nagyot.
Dél-Afrikába vándorolt,
Hol négerek laknak.
És szólt a szerecsen nép:
Ez az ember jaj, be szép.
És megválaszták fő-fő
Zulukaffernak.
Kétségeim vannak: egyszerű lipótvárosi humornak kell felfognunk a kupléban előadott históriát, vagy valóban élt a múlt század elején a fővárosban egy dr. Abelesz Mór nevű ügyvéd, aki a fent említett okból („mert Pesten sok a fiskális”) az akkor még brit domíniumon, a Dél-Afrikai Unióban telepedett le és csinált meglehetősen sajátos karriert. A Magyarország iparosainak és kereskedőinek 1892. évi címjegyzékében ugyan szerepel egy ilyen nevű egyén, ám az se nem doktor, se nem ügyvéd.
Hátha akad egy lelkes kutató, aki korabeli ügyvédi szaklisták és telefonkönyvek, hazai pletykalapok és johannesburgi újságok gondos tanulmányozásával nyomára tud bukkanni a – félő, hogy csak az óhazában – fő-fő zulukaffernak kikiáltott pesti fiskális igaz történetének.
Frissítve: 2019.03.24 16:16

A Tanácsköztársaság és az írók

Publikálás dátuma
2019.03.24 15:37
PLAKÁTOKON ÜZENT A HATALOM - A teljes szesztilalom nem tette népszerűvé a proletárdiktatúrát
Fotó: Országos Széchényi Könyvtár
Kulturkampf közepette üljük meg a Tanácsköztársaság kikiáltásának centenáriumát. A kultúrában meglévő liberális túlsúly ellen irányul a harc. A hatalom elérkezettnek látta az időt, hogy az eddigi pozitív diszkriminációt (jó példa erre a mérhetetlen összegekkel kistafírozott Magyar Művészeti Akadémia, amely előszeretettel nevezi magát egyszerűen csak Akadémiának, nem törődve azzal, hogy a név – egyelőre még! – foglalt) felváltsa a negatív diszkrimináció, a tisztogatás. Elszólások eddig is voltak (a Nobel-díjas Kertész Imre „nem magyar”; Konrád külföldről „magyarnak látszik”; a Nyugat csak egy kis példányszámú zsidó lapocska volt; Ady a baloldal által készpénzen megvásárolt ember stb.), és nagyon valószínű, hogy az egész pályás letámadás szellemében a kulturális mecenatúra egyre elfogultabb lesz. Csak az a bökkenő, hogy ezekkel a módszerekkel sem lehet igazán színvonalas, kurzus-hű kultúrát teremteni. A liberális túlsúly „vádja” ugyanis igaz, méghozzá nemcsak a jelenben, hanem a múltat illetően is – egyszerűen a művészet lényegéből eredően.
Persze annál rosszabb a tényeknek! Ha lehetett visszamenőleges hatállyal törvényt hozni, a múltat is meg lehet változtatni, hiszen „aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is, aki uralja a jelent, az uralja a múltat is”. Lehet „a múltat napról napra, sőt szinte percről percre a jelenhez igazítani”. (Sokunk olvassa úgy mostanában Orwellt, mint a napisajtót…) Szinte biztosak lehetünk abban, hogy a Tanácsköztársaság centenáriumára felállítják Nagy Imre szobra helyén a vörös terror áldozatainak emlékművét. Megbélyegzik, szitokszóvá silányítják, lényegében hamisítják meg ama 133 napot. Letagadják, hogy a magyar értelmiség színe-java felszabadultan üdvözölte.  Akárhogy próbálják is majd elhitetni, hogy az értelmiség csak a terror előtt hajolt meg, s hogy Lukács György egész életműve kimerül a tizedelésben, nemcsak az elkötelezett kommunisták lelkesedtek, hanem például Tóth Árpád, Babits, Molnár Ferenc, Móricz, Illyés, Juhász Gyula, Móra, Márai, Németh László, Szabó Dezső és sokan mások is.

Emberséges diktatúra

Az írók nagy részét a proletárforradalom lendülete kezdetben magával sodorta. Része volt ebben annak, hogy a Tanácsköztársaság vér nélkül győzött, s hogy a háborús szenvedések fogékonyabbá tették a lelkeket a szocializmusra – az I. világháború alatt Marx lett a legnagyobb példányszámban olvasott auktor. Emellett már korábban, a naturalista írókon, a Népszaván, a Huszadik Századon, a Galilei Körön, s főként Ady költészetén keresztül megindult a szociális eszmék beszivárgása a magyar társadalomba. A Tanácsköztársaság az első időben csupa olyan intézkedést tett, amelyeket a jó szándékú polgárok is csak helyeselhettek. Rendet teremtett – a polgárok nyugodtan alhattak –; szociális intézkedéseket hozott; nagyvonalú nemzeti, társadalmi és kulturális programot adott; mellőzött tudósokat ültetett katedrára; művészeknek, íróknak a nyugodt munka lehetőségét biztosította – egyszóval, rácáfolt a vörös terrorról fantáziált rémképekre.
Móra írta az első hét után: „Talán sohase volt még a történelemben diktatúra, amely ilyen megalkuvástalanul kemény és mégis ilyen istenien emberséges lett volna.” Ezért fogadta el az értelmiséggel együtt szinte minden magyar író a Tanácsköztársaságot. Egy időre olyanok is komolyan hitték Lassalle szavait – a proletariátus az a szikla, amelyen a jövő temploma felépül –, akik korábban tagadták. A polgári forradalomtól hiába várt reményeik valóra váltását is a proletárdiktatúrától várták az írók és művészek:
A Nyugat 1919. április 1-jei számában jelent meg Tóth Árpád verse:
„Hozsánna néked, új isten, hozsánna!
Legyen szavad teremtés új igéje,
Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk,
Mit elrontott sok régi, úri isten,
Te istenek közt új és proletár
Formáld boldoggá pörölyös kezeddel, –
Emelj minket roppant tenyereidre
És a magad képére gyúrj át minket!”
Ugyanebben a Nyugat-számban Szabó Dezső is üdvözli a Tanácsköztársaság kikiáltását: „Sikerül-e most végképp megvetnie lábát az új világrendnek, vagy a nagyszerű erőfeszítés csak szuggeráló példa marad, beleégve minden jövő felé forduló szívbe? Nem lehet tudni. Mindenesetre a legmélyebb hittel kell dolgoznunk kiépítésén. De a ma jelszavai s a tegnap jogos gyűlölete ne szűkítse meg emberségünket, ne homályosítsa el horizontunkat. A kommunizmus sem végcél, csak állomás, melyen át továbbrohan a végtelenbe haladó ember. Egyetlen végtelen horizontja a jövőnek: a teljes ember. Az ember, akiben benne lesz Szókratész, Szent Ágoston és Marx, Platon, Corneille és Whitmann, minden kor, minden ember, minden faj. Összejött óceánja az évezredektől zuhogó emberi életnek, vissza fogja mutatni tükrében a kozmosz örömének és fájdalmának minden emberi arcát, s úgy lesz, minden emberben benne az egész emberiség, mint a szétterjedt jó étel, az egyetlen szeretet, a feladatra hívó megilletődés. Szétszórva sok száz táj felé, éhes gyökerek vad csókjaiba oszolva, tavaszi vadvizek titkos sodraiba bontva, belerothadva az előrerohanó tavaszba: ti elfektetett nagy gyermekek, véres vetései az örök jövőnek, köszönet nektek. Most jön véretek nagy aratása. Új világ születik, új ember keresztelőjét zúgják a megkondított szívek.”

Babits katedrát kapott

Babits Mihály Tanácsköztársaságot üdvözlő verse, a Verstöredékek nem jelent meg a Nyugatban, nem is olyan közismert, mint Tóth Árpád Az új Istene, hiszen csak 1956-ban látott napvilágot először a Szabad Népben. Első közlését, 1949-ben, Révai József gátolta meg, mondván „nem jött még el Babits rehabilitációjának az ideje”. De miért nem publikálta a költő maga 1919-ben, megírása idején? Csak az lehetett az oka, hogy a témát ugyanakkor Tóth Árpád szintén megírta híres ódájában, Az új istenben.
Az Antikrisztust kelni láttuk őt
és vizek fölött a parázna nőt,
a királyokkal szajhálkodni, míg
lent fulladoztak hajszolt népeik.

Szívünkben most egy vádló hang süvölt:
Mi fontuk a korbácsot mely gyötört,
mi öntöttük az ágyút mely megölt -
silány rabszolgák! Mért tűrt meg a föld?

Két nép vagyunk ma, muszka és magyar,
ki több szégyenben élni nem akar
és inkább szenved, inkább belehal,
de ember lesz és újra fiatal!

Magyarok! A kor nagy dologra hí,
mi vagyunk az idők postásai,
mi küldjük szét a vörös levelet,
melynek pecsétjei vérző szivek.

S sokan remegnek, ha a pósta jön,
de még többeknek lesz ez szent öröm,
hogy nem volt annyi vér és annyi könny
hiába, mert már a nagy óra jön.
A Tanácsköztársaság teljesítette Babits nagy vágyát, egyetemi katedrát biztosított neki a pesti Bölcsészkaron. A költő egy szemeszteren át Az irodalom elmélete címen tartotta meg előadásait. „A nagy XI-es tanteremben és az ablakdeszkákon, a lépcsőkön, az ajtóban és kint a folyosón százan és százan ültek, álltak, szorongtak, hallgattak és jegyeztek. Oly nagy volt a tolongás, hogy a végén már csak indexes igazolással lehetett bejutni”– emlékezik vissza tanítványa Fábry Zoltán (az író). Előadásai társadalmi eseményszámba mentek, azokon nemcsak beiratkozott diákjai jelentek meg hetenként kétszer két-két órára, hanem a szellemi élet neves személyiségei is. Így például az első előadáson az előadó oldalán Ady özvegye, Csinszka is ott volt. Szabó Lőrinc Babits asszisztenseként a rendet tartotta fönn. Az ő föladata volt az is, hogy Babits másik előadás-sorozatát, az Ady-szemináriumot szűkebb körű hallgatóság részére korlátozza.
Molnár Ferenc április 1-jén így ír: „Abból a földrajzi különbségből, ami az Oroszország és Franciaország nagy távolsága, Németország és Magyarország kis távolsága közt van, megszülethetik a lenini koncepciónak egy nyugat felé fordított olyan képe (…), amely a maga csodálatos tisztaságában, világtörténelmi jóhiszeműségében és annyi emberi nyomorúság tapasztalatait felhasználtan boldogító ragyogással világít a nyugatra.”
Móricz négy nappal a Tanácsköztársaság kikiáltása után a Nemzeti Színházban új közönséggel találkozik. Czine Mihály szerint „(a) gróf Széchenyiek páholyából fejkendős nénik és dohánygyári lányok nézték Hermann Heyermans Reményét. A nyílt és tiszta tekintetekben a szívet és értelmet látta fényleni: »Ez igen: közönség. Ennek nem játék a színpad sem az élet. Ez szívbe veszi az igazságot, s nem engedi kiütni onnan. Ezt áhítattal lehet megközelíteni, ennek lehet értelmes szót mondani: ez menedéke a művészet igazságának. Ez nem a kultúrába belecsömörlött habitüé, ennek nem kell rossz szagú iparművészet: ez ember, ez él, ez igazság-ítélő lélek. Egészen megújhodtam ezen az estén.«”
Márciusban a Délmagyarországban jelenik meg Juhász Gyula Tanácsköztársaságot dicsőítő Forradalmi kis kátéja és a Májusi óda:
Ó emberek, az élet oly rövid,
Az utak végén az örök rög int. Jó volna egyszer, végre, tudni már,
Hogy szomorú fejünkre itt mi vár? Isten nevében az ember felett
Száz zsarnok ítélt és kevélykedett. Jó volna egyszer kipróbálni még
Az Ember jussát, az Ember hitét! Harangok, ágyúk, szuronyok helyett
Zengjen, ragyogjon már a szeretet! Határok helyett a határtalan
Jóság, amelynek igazsága van! Kaszárnyát, börtönt lerombolva mind,
Szárnyaljanak egekbe álmaink! Versnek, zenének szárnyán szálljanak
Az Isten szabad sátora alatt. Vörös májusra vígan zöldelő
Szabad májust hadd hozzon a jövő! Legyen majális minden napodon
Ó Ember, hittel én ezt dalolom. Hittel, reménnyel május ünnepén,
Ó Ember, Testvér, be szeretlek én!
Május 8-án jelenik meg Márai Sándor vezércikke: „.. a négy sarkában felgyújtott ország megmaradt szigetén összeszorított ököllel kimondjuk az utolsó szót: nem! Nem kötünk fegyverszünetet, nem adjuk oda vasutainkat és hajóinkat, nem vetkőzünk ki lerongyolt ruháinkból, nem adjuk oda utolsó falat kenyerünket, nem tartjuk oda a felszabadult magyar proletariátus meztelen testét bojárok eszelős korbácsainak. Magyarország a jószándékért cserébe ökölcsapást kapott az arcába.”

Művelődési program

Az írók csatlakozását a Tanácsköztársaság művelődési programja is magyarázza. A proletárdiktatúra köztulajdonba vette a színházakat, mozikat, múzeumokat, könyvtárakat és a néptömegek nevelésének, felemelésének szolgálatába állította. A színházakban a világirodalom klasszikusai – Shakespeare, Molière, Ibsen, Hauptmann és Gorkij – s a haladó magyar írók művei váltották fel a nívótlan darabokat, és olcsó színházjeggyel látták el a dolgozók széles rétegeit. Megkezdték a népművelési intézmények és a közkönyvtári hálózat kiépítését. Államosították az iskolákat s bevezették a kötelező nyolcosztályos tanítási rendet. A felsőoktatás átszervezése során korábban mellőzött haladó tudósok jutottak katedrához, közöttük Babits Mihály, Benedek Marcell, Bolgár Elek, Király György, Révay József, Turóczi-Trostler József és Vadász Elemér. A Közoktatásügyi Népbiztosság által kinevezett művészeti irányító szervekben a művészi élet kiválóságai kaptak helyet, így többek között Bartók Béla, Kodály Zoltán és Reinitz Béla a zenei, Ferenczy Béni, Pór Bertalan, Uitz Béla és Vedres Márk a képzőművészeti, Beregi Oszkár, Hegedűs Gyula, Ódry Árpád és Rátkai Márton a színészi vezetőszerv élén. Mindezek az intézkedések – hogy csak az irodalmi életet illetőeket említsük – szemléletesen bizonyították, hogy nem semmisítik meg a szellemi értékeket, ellenkezőleg, a nemzeti kultúra soha nem látott felvirágzását segítik elő. Ez egyszeriben feloldotta a kultúra vagy szocializmus dilemmáját, amely már Heine óta vissza-visszatérő probléma az irodalomban.
Egy évtizeddel a Tanácsköztársaság előtt Ady Endre már elvetette ezt mint áldilemmát, s a kultúra felemelését is a munkásosztálytól remélte: „Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, Éhe a Szépnek hajt titeket”
A színházakban akkoriban vált szokássá, hogy a felvonás közti szünetekben az előadott darabról és alkotójáról rövid ismertetéseket tartottak az írók. A többi között ilyen előadásokat tartott Gábor Andor, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Molnár Ferenc, Komját Aladár, Barta Lajos, Peterdi Andor és Révész Béla. Szegeden Juhász Gyula szervezte a munkások ismeretterjesztő előadásait, és Móra Ferenccel együtt csaknem naponta tartott itt előadást. Több író – Balázs Béla, Gábor Andor, Komját Aladár, Révai József, Lengyel József, Illés Béla stb. – vett részt a Tanácsköztársaság különböző kulturális szerveinek állandó munkájában is. Mindez az írók és az új olvasók kapcsolatának kiterjesztését is előmozdította, ami nyilván csak segítette az irodalom fejlődését.

Valami megtört

A lelkesedés nagyjából egy hónapig tartott. Utána valami megtört... Annak ellenére, hogy soha nem látott mértékű szociális intézkedések léptek életbe, és hogy 1919 nyarán a magyar Vörös Hadsereg sikereket ért el a Felvidéken (a visszafoglalt területeket később Kun Béláék feladták). A Tanácsköztársaság egyik tragédiája a sok közül éppen az volt, hogy támogatói – a vezető értelmiségiek és a szociáldemokrata munkások – messze magasabb minőséget képviseltek, mint a rendszer politikusai. A magyar értelmiségiek lelkesedése elmúlt. Úgy érezték, ez mégsem az a hatalom, amit vártak, ez valami más...
Több írót a proletárdiktatúra által elkövetett hibák késztettek tépelődésre; ahogy az országra egyre nagyobb külső nyomás nehezedett, a román és a cseh hadsereg pedig már a mai (nem a trianoni) határokat is átlépte, a Tanácsköztársaság fokozatosan terrort kényszerült alkalmazni. A polgári írók értetlenül álltak e jelenség előtt és visszahúzódtak, mint például a pacifista Babits Mihály. Mások az ellenséges blokádból származó gazdasági nehézségek, a közellátási zavarok és a kispolgárságot sértő intézkedések láttán húzódtak vissza a közvetlen cselekvéstől. Általánosabb megtorpanást okozott a fronthelyzet rosszabbodása a Kommün utolsó hónapjaiban, valamint az annyira várt világforradalom elmaradása, s az a körülmény, hogy Szovjet-Oroszország maga is élet-halálharcot vívott ebben az időben.
Babits így ír: „Az én világnézetem a proletárdiktatúra alatt teljesen konzervatív irányban tolódott el. De úgy látszik, a konzervativizmust nem egyformán értettük A forradalmat az eszközök utáltatták meg velem: s ha a visszahatás ugyanolyan eszközökkel dolgozik, akkor ez csak folytatása a forradalomnak. S az én konzervativizmusom nem jelentheti régi ideáljaim megtagadását. A főcél a béke és boldogság: erre kétségtelenül rossz út a forradalom, melyben a nemzet önmagát öli meg: de nem kevésbé rossz út az, ha nemzetek és fajok egymást ölik. Az igazi hazafiság az, mely a maga nemzetét, faját belül erősíti: de nem az, mely idegen nemzeteket, fajokat kifelé támad. Az igazi hazafiság a kulturális nem a politikai. Ebben ma sem tagadhatom régebbi álláspontomat, — bár ma a magyarság a szomorú napjaiban kétségtelenül más oldalát hangsúlyoznám mondanivalómnak. Mindezek úgy nyilvánosan, mint magánkörben tett többszörös kijelentéseiddel annyira ellentétben állnak, hogy a magam részéről nem csatlakozhatom oly politikai jellegű szövetséghez, melyet a te véleményeddel bíró ember irányít. Azt hirdetitek: ma muszáj politizálni, s mindenkinek állást kell foglalnia valamelyik véglet mellett. Én pedig azt mondom: nem szabad melléállni egyik végletnek sem, hol mindkét véglet rossz. Nem gyávaság: az erkölcs diktálja, ezt nekem.”
Kassák Lajos, aki élete végéig szocialistának vallotta magát, az első pillanattól bizalmatlanul szemlélte az új kurzus politikai vezetőit. Nem értett egyet az általuk szavakba foglalt és gerjesztett szociáldemokrata–kommunista ellentéttel. Nem helyeselte Kun Béla tömegkultúra-eszményét, nem fogadta el, hogy az általa szerkesztett MA a Tanácskormány hivatalos lapja legyen. Az irodalom függetlenségének elvét képviselte.

Lukács György dilemmái

Lukács György három vonatkozásban fogalmazta meg 1919-ben elméleti síkon azokat a bonyolult, új etikai kérdéseket, amelyek a forradalmak hétköznapjaiban, a cselekvés tüzében vetődtek fel. Az egyik etikai kérdés a forradalmár belső küzdelme a „Ne ölj” örök emberi parancsolata és a fegyveres osztályharc és önvédelmi háború kényszere között. Elkerülhetetlen a választás a két „bűn” között: vállalni az osztályharcot, tehát ölni az ellenséget, vagy nem vállalni, és így cserben hagyni a forradalmat. Lukács szükségszerűnek tartotta a cselekvés, a „bűn” egyéni vállalását a társadalmi méretű jobbító változások érdekében. E vállalás önigazolásának az önfeláldozást tartotta, vagyis hogy aki a forradalom oldalán harcba indul, maga is vállalja a halált.
Lukács másik etikai problémafelvetése a következőképpen hangzott. Igaz ugyan, hogy az új szocialista, illetve kommunista társadalom – amint Móricz akkor megfogalmazta – az egyéni szabadság kivirágzása kell legyen, de kérdés, ez hogyan egyeztethető össze a közösségért vállalt kollektív cselekvés, különösen pedig a forradalmi terror kényszerű alkalmazásával. Noha Lukács tudta és megfogalmazta, hogy az „osztályterror feladata: az intézmények és ideológiák lerombolása”, és „(nem) emberek ellen irányuló harc ez. Az emberek csak mint intézmények képviselői szerepelnek. Tudjuk, hogy ez a közvetve mégis emberek ellen irányuló harc ellenkezik az erkölccsel. A mi nagyszerű sorsunk: vállalni a terrort, amit utálunk, az emberiség erkölcsi életének, terror nélküli életének lehetőségéért.”
A harmadik kérdésfeltevés, amelyben Lukács az új világ emberi lehetőségeiről szól, így hangzott: „Ha végérvényesen győzött a kommunizmus, ha ezáltal kikapcsolódik a társadalom életéből és vele az emberek öntudatából minden osztálykülönbség, ha a gazdasági élet és vele a megélhetés gondja megszűnik szerepet játszani az emberek életének felépítésében – akkor felmerül a kérdés: mi fogja ezt az új társadalmat fenntartani és összetartani, mi lesz a benne élők életének legfontosabb tartalma? Erre a kérdésre csak az erkölcs oldaláról kaphatunk választ. Csak akkor volt értelme az osztálykülönbségek gyökeres kiirtásának, ha vele minden kiveszett az emberek egymás közötti életéből, ami őket egymástól elválasztotta: minden harag és minden gyűlölet, minden irigység és minden gőg. Egyszóval: ha az osztály nélküli társadalom a kölcsönös szeretet és megértés társadalma lesz. Egy ilyen társadalomnak azonban a társadalmi és gazdasági élet átalakulásai csak alapjait rakhatják le, csak lehetőségeit teremthetik meg, hogy igazán megvalósuljon, ahhoz maguknak az embereknek is át kell alakulniok.”
A lelkesedés megtorpanását ez a három, Lukács megfogalmazta etikai dilemma is magyarázza.
Móricz Zsigmondot befolyásolja az elmaradt földosztás is. Czine Mihály szerint „[a] tényekből és az ellenőrizhetetlen hírekből szomorú következtetésre jut: a magyarság magára maradottsága – végzet. Már a magyar gyermeknek tudni kell, s tudja, »hogy minden felől ellenségek veszik körül, tudja, hogy soha semmi körülmények között segélyért senkihez nem fordulhat«; »végig egy magányos szálka a porban«. Ilyen érzésekkel már nem haladhat az élen; a közvetlen cselekvésből kiesve csak szemlélő lehet. Erről is vall, versben:
S ők túl rohantak rajtam
S már észre sem vettenek
S én fáklyámat begöngyölgetve,
Bánatosan nézvén a rohanók után.
S leültem az ároknak partján
Ültem és sírtam.

Több megjelent írását nem ismerjük a Tanácsköztársaság idejéből.”
*
A kommün bukásakor mintegy százezren menekültek el az országból: a századelő szellemi elitjének jelentős része. Másképpen fogalmazva ugyanez azt jelenti, hogy mintegy százezer ember volt – legalább időlegesen – híve a Tanácsköztársaságnak!

(A cikk az 1919 - Tanácsköztársaság - 2019 című, a Le Monde diplomatique által e héten bemutatott kötetben megjelent írás szerkesztett változata)
Frissítve: 2019.03.24 15:37