Ha nem is minden család érintett, de minden családban ismertek valakit, akivel megtörtént - tömeges nemi erőszak a háborúban

Publikálás dátuma
2018.12.09 11:09
A II. világháború a német légierő, a Luftwaff e bombázásával vette kezdetét FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES
Fotó: /
A társadalmi dráma leegyszerűsítése nagyon veszélyes - interjú Pető Andreával az "Elmondani az elmondhatatlant – A nemi erőszak története Magyarországon a II. világháború alatt" című könyvéről.
– Nagyon beszédes a könyv címe. Miért elmondatlanok, elmondhatatlanok a II. világháborús nemierőszak-történetek Magyarországon?  – A katonák által a II. világháborúban elkövetett nemi erőszakot hosszú ideig elhallgatás vette körül. Ez egyfelől intézményes elhallgatás volt, azaz nem volt hol beszélni róla, hiszen az elkövetők, azaz a Vörös Hadsereg katonái felett a magyar államnak nem volt hatalma, a bírósági ítéletek pedig csak esetlegesen hozzáférhetők az orosz levéltárakban. Másfelől az áldozatoknak a személyes térben is rendkívül nehéz volt beszélniük erről, és a hallgatás sok esetben a továbbélés és a közösséghez tartozás záloga lett. Harmadrészt az elhallgatás nemzeti is volt. Hiszen a háborús nemi erőszak nemzeti keretben is értelmeződik (az „oroszok” megerőszakolták a „magyar nőket”), és a történet újraelmondása a vereséget és a szégyent erősíti. A jogrendszer működése is csak erősítette a csendet, hiszen a bíróságon az áldozatnak kell bizonyítania, hogy egy nemierőszak-eset megtörtént, ami gyakran hosszadalmas és megalázó procedúra. – Vagyis a nemierőszak-esetek nagy része rejtve maradt? – Igen, mivel a téma intim és személyes, az elkövetők, az erőszakot elszenvedők és a tanúk más és más okból, de egyaránt abban érdekeltek, hogy ne beszéljünk az eseményről. A nemi erőszakról maguk az áldozatok a szégyenérzés vagy a hiányzó szókincs miatt, esetleg a meghallgató közeg hiányában hosszú időn át hallgattak. A háborús körülmények között az erőszakot elszenvedőket gyakran meg is ölték, így nem maradt sem tanú, sem forrás a bűntényről. – Mindennek fényében milyen forrásokra tudott támaszkodni a kutatás során? – A Vörös Hadseregre vonatkozó releváns katonai és egészségügyi iratanyagok a zárt oroszországi katonai levéltárakban a mai napig nem kutathatók. Ugyanígy kihívást jelent, hogy szinte lehetetlen az egyes esetek teljes iratanyagának feltárása. Sok esetben egy-egy leirat megmaradt, de az előzmények vagy az azt követő iratok már hiányoznak, így rendkívüli óvatossággal kell kezelni a dokumentumokat. A nemi erőszak esetek elemzésekor külügyi, közigazgatási, katonai, egészségügyi, bűnügyi és egyházi írott források jöhetnek szóba. A Magyar Országos Levéltárban őrzött korabeli külügyminisztériumi anyagokban megtalálhatók az ország különböző részeiről érkező egyedi panaszlevelek a civil lakosságot ért atrocitásokról. Interjúkat készítettem túlélőkkel, és használtam más interjúgyűjteményeket is, például a Soá Vizuális Archívumét, melyben a holokauszt túlélői vallanak a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakról. – Miről szól valójában a nőkön elkövetett tömeges nemi erőszak egy háborús helyzetben? – Többféle értelmezés is létezik. Sokan úgy tekintenek a háborús nemi erőszakra, mintha az csak a katonai vezetők vagy a politikusok kezében levő fegyver lenne, amellyel egyes népcsoportokat tudatosan büntetnek. Ezt a szakirodalom intencionalista értelmezésnek hívja, amely a nemi erőszak elkövetését egy adott, egységesnek tételezett népcsoporthoz köti. Vagyis eszerint „az oroszok” követtek el nemi erőszakot „a magyarok” ellen. Ezzel szemben áll egy másik értelmezés, amely a nemi erőszakot a társadalmi nemek kapcsolatát meghatározó hatalmi eszköznek tartja. Ebben az értelmezésben olyan háborús fegyver, amelyet a férfiak használnak a nők ellen, hogy hatalmukat megerősítsék. Ezt nevezzük strukturalista értelmezésnek, amely a nemi erőszakot a férfiuralommal meghatározottnak tekinti, és azt állítja, hogy minden katona követhet el nemi erőszakot a militarizmus természetéből adódóan. Ez a téma igen alkalmas az egyszerűsítésre: „a katona megerőszakolja a nőt”. Tehát a nőre áldozatként tekintünk, aki a nemzet (értsd: „a magyarok” vagy „a németek”) közösségének egészét jeleníti meg egyéni tragédiájában. – Ön szerint melyik áll közelebb a valósághoz? – Ebben a kötetben amellett érvelek, hogy ez a leegyszerűsítő elemzés veszélyes. Az a megfogalmazás, hogy magyar nőket erőszakoltak meg szovjet katonák, vagy hogy koreai nőket a japánok, eltakarja a jelenség strukturális hatalmi lényegét. Két szempontból is veszélyes ez a beszédmód. Egyfelől lehetetlenné teszi, hogy a nemi erőszak strukturális lényegét megértsük, és ezzel megakadályozza az erőszak minden formája elleni hosszú távú harcot. Másfelől elősegíti az egyoldalú, kirekesztésre épülő történeti emlékezet kialakulását is. Ráadásul ez a diskurzus az áldozatok számára sem nyit meg olyan társadalmi teret, ahol az őket ért erőszakot méltósággal és a jövőre tekintve feldolgozhatnák. – Milyen nyomokat hagytak a magyar társadalmon a szovjet katonák által elkövetett szexuális bűnök, illetve azok elhallgatása, szőnyeg alá söprése?  – A háborús vereség következtében a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság érzését tovább növelte a jogorvoslati fórumok hiánya, hiszen a szovjet hadsereg a megszállt ország jogrendjétől függetlenül működött. A bűn így büntetlenül maradt. A második következmény a kijárás kultúrájának továbbélése: akinek volt jó ismerőse vagy rokona valahol, próbálkozhatott azzal, hogy ne hozzá szállásolják be a katonákat. Mindemellett a nemi erőszakot elszenvedett nők magukra maradtak a jogi és orvosi segítség hiányában, ezért vagy hallgattak az őket ért traumáról, vagy úgy mesélték el, mintha mással történt volna. Sokszor megbetegedtek, és nemcsak a nemi betegségekre gondolok, hanem a lelki traumákra vagy függőségekre, amelyek a nemi erőszak vagy a nem kívánt gyerek megszületése nyomán, vagy éppen a mesterséges terhességmegszakítás miatt következtek be. – Gyakorlatilag lehetetlen megmondani, hogy mennyi nemierőszak-eset történt a vizsgált időszakban. Mégis, akár a visszajelzések ismeretében mit gondol: a magyar családok mekkora része lehet érintett valamilyen formában? Mire lenne szükség a feldolgozáshoz?  – Ha nem is minden családot érintett, de minden családban ismertek valakit, akivel megtörtént. Nagyon szép e-maileket kapok, és a könyvbemutatón is sokan odajöttek megköszönni, hogy erről írtam, mert ez azt jelenti, hogy végre lehet erről beszélni. A feldolgozás hosszú és munkaigényes folyamat, ez a könyv csak egyike az első lépéseknek, amivel adósak vagyunk.  

+1 kérdés

 – A CEU társadalmi nemek kutatásával foglalkozó egyetemi tanáraként az utóbbi időben több fronton is támadásoknak volt kitéve. Hogyan élte meg az elmúlt hónapokat és az egyetem Bécsbe költözését? – Életem egyik legizgalmasabb és legproduktívabb korszaka, mely kristálytisztán bemutatta, hogy kollégák, ismerősök, barátok mennyire önazonosak és mennyire bátrak. Sokkal nagyobb társadalmi teret kapott a tudományunk, a sajtó érdeklődését is felkeltettük, most már csak rajtunk múlik, hogy ezt a régen esedékes társadalmi figyelmet ki tudjuk arra használni, hogy megvédjük a tudományt és a tudomány szabadságát. A bécsi költözés is sok lehetőséget hoz majd. A CEU negyedik alkalmazottja voltam 1991- ben, nem gondoltam, hogy 27 év után újból megadatik a lehetőség, hogy újra részt vehetek egy egyetemi kampusz létrehozásában.

2018.12.09 11:09

Tessék panaszt tenni: hírhamisítóhoz illő választ küldött az ellenzéknek Papp Dániel

Publikálás dátuma
2019.01.16 21:15

Fotó: Népszava/
Személyeskedő, kioktató hangvételű levélben reagált a kritikus kérdésekre az MTVA vezérigazgatója.
Levélben fordult Papp Dániel MTVA-vezérhez Hadházy Ákos és Szél Bernadett ellenzéki képviselő, 11 kérdésükben pedig a közmédia hírtorzító, manipuláló gyakorlatára próbálta felhívni a figyelmet.  
jogerősen is hírhamisítónak nevezhető Papp-ot többek között saját helyzetéről is kérdezték: „Hogyan lehet valaki az MTVA vezérigazgatója, aki még 2011-ben úgy vágta meg a Daniel Cohn-Bendit-riportot, mintha a zöldpárti EP-képviselő elmenekült volna a kérdései elől, miközben erről szó sem volt? Továbbra is tiltakozik-e amiatt az állítás miatt, hogy Ön hírt hamisított?”
Papp nem tiltakozott, ehelyett annyit írt, hogy „Az MTVA vezérigazgatóját – a törvény értelmében – a Médiatanács elnöke nevezi ki határozatlan időre. E jogköre diszkrecionális.” Hadházyék arra is rákérdeztek, „hogyan sikerült 2012-ben, az Operánál rendezett tüntetésről úgy bejelentkezni, hogy a riporter háta mögött csak rendőrök meg az üres Andrássy út látszódjon?”
Innentől kezdve az MTVA vezére többször is ugyanazt a fordulatot ismételgette a kérdések kapcsán: ha a levélíróknak problémájuk van egy műsorral, forduljanak panasszal a Duna Médiaszolgáltató Zrt-hez. Ez volt a válasza arra, hogy a köztévé híradójában egy évekkel korábban, feltehetően Kairóban készült videót tettek közzé, azt állítva, hogy a kölni szilveszteri események láthatók rajta – de arra is, ha az MTVA-nál úgy vágják meg és közlik módosítva a Pukli Istvánról készült videójukat, hogy az a vágás miatt teljesen új jelentést kap.
A levélváltásnak vannak kifejezetten vicces momentumai is, például az, amikor 
a kérdésre – „belefér-e a közszolgálati alapelvekbe, hogy egy bevándorlásellenes AfD-politikus játssza a hétköznapi, migránsoktól rettegő németet a köztévé riportjában?” – Papp kioktatja a képviselőket, hogy nincs joguk számon kérni egy riporter vagy szerkesztő döntéseit.
Papp arra is frappáns választ adott, hogyan egyeztethető össze a szakma szabályaival, hogy a köztévé híradójában szereplő bangladesi migráns Boszniában egyik nap még békés menekült, másik nap már a határőrökkel harcol? „Úgy, hogy az egyik nap még békés menekültnek mutatkozik, a másik nap pedig agresszív migránsként viselkedik” - válaszolta az MTVA vezére. 
A helyzet az, hogy ez konkrétan nem igaz: a Comment.com olvasója ugyanis egymás mellé illesztette a köztévé két említett felvételét, és látszik, hogy a megszólaltatott bangladesi férfi ugyanabban a beszédhelyzetben van, a hangalámondásos narrációt viszont egyszerűen megváltoztatták.
2019.01.16 21:15

Tamás Ervin: Andrassew sámlija

Publikálás dátuma
2019.01.16 21:08

Fotó: /
Az Andrassew Iván emlékesten, a budapesti Spinoza színpadon január 14-én elhangzott, a Népszava négy éve elhunyt publicisztikai rovatvezetőjéről elnevezett díj idei nyerteseit méltató beszéd.
A Fekete doboz volt egykoron a gyűjtőhelye azoknak a dokumentumfilmeknek, amelyek rendszerszintű kritikát fogalmaztak meg, ezért a nyilvánosság szűk szegleteiben vetíthették csak őket. Alkotóik közül az egyik ikonikus figura ma a legvérmesebben védi az egyre autokratikusabb Orbán-kormányt, mintha nem venné észre, hogy bizonyos elemei kísértetiesen hasonlítanak a Kádár János fémjelezte kor világához, igaz, ott a korrupció tétjei sokkalta pitibbek voltak. Ráadásul akkoriban a valóságnak volt még valami helyi értéke, bemutatása közérdeklődésre tarthatott számot. A legális tájékoztatás is többrétű volt, folyóiratok sora jelentetett meg komoly szociográfiákat, az Élet és Irodalom utolsó oldalán riporttal szerepelni az újságírónak felért egy lovaggá ütéssel, s ne feledjük: a Magyarország felfedezése sorozat kötetei olyan példányszámban találtak olvasóra, amely ma elképzelhetetlen lenne. A valóságnak nincs sok becsülete. Kiment a divatból. Persze vannak bátor oknyomozók, akik jobbára anyagi visszaélések után erednek, a vagyonnyilatkozatokban meg nem említett lakások, földek, ki tudja honnan és hogyan származott pénzek tulajdonosai pedig még csak nem is magyarázkodnak – minek? Legtöbbjük mindent megúszik. Hogy a nagypályásokról ne is beszéljünk. A hatalmi gúla tetején mintha teljesen elvesztették volna valóságérzéküket, a propagandahadtáp maga teszi közzé a várbeli Gundel-menza étlapját, hogy igazolja a főnök puritánságát a puritánsággal nem jellemezhető, frissen felszentelt munkahelyén. A valóság megismerésének igénye társadalmi méretekben is alábbhagyott, ki-ki fanatikus táborokba gyömöszölődve ugrik kliséknek, elmeháborodott hírek, képtelenségek regimentje cibálja rettegéssé, gyűlöletté, demagóg egyoldalúsággá ítéletalkotásunkat. A józanságot, az értelmes diskurzust a cselédszobába szorítják, mert csak a hatalom megőrzésének művészete a fontos – az igazságkeresők munkái hatástalanok, a semmibe vesznek, jobban, mint eddig bármikor. És most itt állunk Andrassew Iván két sámlijával, mert a nagy tekintetű kuratórium idén úgy döntött – juszt is divatba hozza a valóságot, s nem a szokásos eggyel, hanem kettővel jutalmazza azokat, akik szerintük a legtöbbet tettek a valóság kendőzetlen nyomon követéséért. Csillag Ádám és Kácsor Zsolt a két végén fogta meg ezt a munkát. Csillag Ádám évtizedek óta kánikulában, hóban és fagyban viszi kameráját azokra a helyszínekre, ahol történik valami – anno a Dunaszaurusz, mint a rendszerváltás egyik jelképes témája fogta meg őt, ma nincs olyan tüntetés, megmozdulás, ahonnan hiányozna. A jövő szomorú és tanulságos dokumentumtára lehet az anyag, amelynek szerzője. Kácsor Zsolt szépírói eszközökkel, szelídebben harap. Tárcái történetei mélyen emberiek, mindennaposak, mégis lebegnek, úgy képes maróan kritikus, ironikus lenni, hogy közben megértő, egy utcán szerzett ismerős kalandjai tágabb bepillantást engednek a morális elsivatagosodásba, mint némelyik leleplező, ezer káefté szálait kibogozni próbáló akta. Ami ehhez a laudációhoz sajnos még hozzátartozik: ők, ketten, sok-sok pályatársukkal egyetemben jelenleg az egzisztenciális fenyegetettség állapotában élnek és akkor még finoman fogalmaztam. Az ő helyzetük nem a rendszerváltás szégyene, hanem a rendszeré. És még sajnálatosabb, hogy a néhány jeles halott emlékét őrző díjak ápolói messze nincsenek abban a helyzetben,hogy ezen változtassanak. Nincsenek állami pénzen felújított ingatlanjaink, nem oszthatunk járadékot, nem tarthatunk fényes ünneplést. A méltatás, a szerény jutalom, ez az este leginkább az erkölcsi megbecsülésé. Ennyit tehetünk. A sámli egyébként nem azért van, hogy leüljetek, pihenjetek. Álljatok rá nyugodtan. Lássatok és lássanak.
2019.01.16 21:08